A férfi lassan merült fel a fájdalomcsillapítók okozta jótékony sötétségből a fény felé, a külvilág felé. Különösebben nem örült neki, már semmi nem tartotta ott, csak egy vékony fénysugár: tudta, hogy a felesége ott fogja várni, az ágya mellett, amikor a felszínre ér. Ott volt minden felmerüléskor, és ott volt, amikor már könyörgött az újabb adagért – egyre rövidebb, és rövidebb időközökben. Tudta, hogy a szervezet hozzászokik, tudta, hogy mindig több és több kell belőle, de még nem akarta feladni. Még gyűjtötte az erejét – mihez is? Már nem is tudta. De azt igen, hogy van még valami mielőtt végképp rászáll a sötétség.
Versenytáncos volt. Különösen a latin-ameriakban volt kiemelkedő: rumba, merenge, paso doble, csacsacsa, mindegy volt neki, de az argentin tangóban, na, abban volt igazán király! A parketten ismerte meg a feleségét is. Állandó partnere megbetegedett, és neki kellett egy „beugró” partner. Nem volt nagy kihívás, csak valami klubverseny, akárkivel meg tudta volna csinálni – fantasztikusan tudott vezetni, na és a koreográfia, a figurák, csak követni kellett, és ott volt a siker!
Szerelem volt az első pillantásra. A lány úgy simult a karjába, mintha évek óta együtt táncoltak volna. De hát, azért csak amatőr volt, és ő, hosszú távon, mégiscsak a világbajnokságra készült, így hát, amikor partnere felépült, vele táncolt tovább. Cserébe megmaradt a szerelem: feleségül vette a „beugrót”.
Szépen éltek. A férfi később kiöregedett a versenytáncból, mivel valamiből élni kellett - a plakettek, serlegek szépen csillogtak, de belőlük a fűtésre, házrészletre nem igazán futotta – elment bértáncosnak egy luxushajóra. Nem volt különösebben nehéz munka, unatkozó – nem különösebben fiatal – gazdag hölgyeket kellett estéről estére „hangulatba” hozni. Volt, aki többet is kívánt, de soha nem csábult el, pedig megkérhette volna az árát – és meg is adták volna. De ő a feleségét szerette, soha el nem múló szerelemmel.
A felesége meg soha nem féltékenykedett rá, pedig ismerte ezt a világot, ha máshonnan nem, de embere beszámolóiból.
Azután egyre nehezebben indult be, itt fájt, ott fájt, mire bemelegedett, már végig szenvedte a fél éjszakát. Gondolta, pihenés kell, meg jófajta varázskenőcsök, izomra, ízületre, ezért felmondott, és elszerződött egy bárba, ott kevesebb volt a meló, meg szünnapja is akadt. Csakhogy egyre jobban fájtak a csontjai, és már nem csak a parkettra vonulás előtt, de szinte folyamatosan.
Felesége unszolta, menjen el orvoshoz, de ő csak legyintett: majd elmúlik, ha kipihenem magam!
De nem múlt el, sőt, rosszabbodott. Végül elment egy specialistához. Az jó sok vizsgálatot megejtett, majd gondterhelten ráncolta össze a homlokát: hát, ez nem jó, nagyon nem jó! Micsoda nem jó? Hát, ami itt van. Ewin- szarkóma. Nem műthető, az áttételei miatt. Akkor? Kemoterápia, a sugárkezelés, sajnos, legtöbbször eredménytelen.
Meddig élhetek még? – akarta kérdezni, de hirtelen kiszáradt torkából csak egy recsegő „meddig” tört elő. Őszinte leszek magához: kemoterápiával még 4-5 hónap, maximum. De nem lesz vidám az sem. A kemonak elég durva melléhatásai vannak. És a nélkül? Nem vagyok jós – felelte a specialista – de úgy 2-3 hét, max. egy hónap.
A férfi döntött: nem kér kemoterápiát, csak gondoskodjanak róla, hogy tiszta tudattal mehessen el.
Külön szobát kapott, ahol egyre sűrűbben merült alá a jótékony tudatnélküliség mély tengerébe. Ezen a napon azonban úgy ébredt, hogy nem fájt semmije. Rámosolygott a feleségére, aki visszamosolygott rá. Kikászálódott az ágyból, és tett néhány tétova lépést, majd kihúzta magát, és enyhén meghajolt az asszony felé, mint régen, a parkett közepén. Az asszony felállt, és egy szó nélkül belesiklott a karjába.
Az ügyeletes nővér, aki kötelesség szerűen bekukkantott a szoba folyosói kirakatán, megdöbbenve állt meg. Az osztályos orvost kérdezte: doktor úr, ezek mit csinálnak? Táncolnak. De mit? Argentin tangót. De hiszen, zene se szól!
Nekik nem is kell. Az utolsó tangónak nincs zenéje, csak ritmusa…
Ille István
Versenytáncos volt. Különösen a latin-ameriakban volt kiemelkedő: rumba, merenge, paso doble, csacsacsa, mindegy volt neki, de az argentin tangóban, na, abban volt igazán király! A parketten ismerte meg a feleségét is. Állandó partnere megbetegedett, és neki kellett egy „beugró” partner. Nem volt nagy kihívás, csak valami klubverseny, akárkivel meg tudta volna csinálni – fantasztikusan tudott vezetni, na és a koreográfia, a figurák, csak követni kellett, és ott volt a siker!
Szerelem volt az első pillantásra. A lány úgy simult a karjába, mintha évek óta együtt táncoltak volna. De hát, azért csak amatőr volt, és ő, hosszú távon, mégiscsak a világbajnokságra készült, így hát, amikor partnere felépült, vele táncolt tovább. Cserébe megmaradt a szerelem: feleségül vette a „beugrót”.
Szépen éltek. A férfi később kiöregedett a versenytáncból, mivel valamiből élni kellett - a plakettek, serlegek szépen csillogtak, de belőlük a fűtésre, házrészletre nem igazán futotta – elment bértáncosnak egy luxushajóra. Nem volt különösebben nehéz munka, unatkozó – nem különösebben fiatal – gazdag hölgyeket kellett estéről estére „hangulatba” hozni. Volt, aki többet is kívánt, de soha nem csábult el, pedig megkérhette volna az árát – és meg is adták volna. De ő a feleségét szerette, soha el nem múló szerelemmel.
A felesége meg soha nem féltékenykedett rá, pedig ismerte ezt a világot, ha máshonnan nem, de embere beszámolóiból.
Azután egyre nehezebben indult be, itt fájt, ott fájt, mire bemelegedett, már végig szenvedte a fél éjszakát. Gondolta, pihenés kell, meg jófajta varázskenőcsök, izomra, ízületre, ezért felmondott, és elszerződött egy bárba, ott kevesebb volt a meló, meg szünnapja is akadt. Csakhogy egyre jobban fájtak a csontjai, és már nem csak a parkettra vonulás előtt, de szinte folyamatosan.
Felesége unszolta, menjen el orvoshoz, de ő csak legyintett: majd elmúlik, ha kipihenem magam!
De nem múlt el, sőt, rosszabbodott. Végül elment egy specialistához. Az jó sok vizsgálatot megejtett, majd gondterhelten ráncolta össze a homlokát: hát, ez nem jó, nagyon nem jó! Micsoda nem jó? Hát, ami itt van. Ewin- szarkóma. Nem műthető, az áttételei miatt. Akkor? Kemoterápia, a sugárkezelés, sajnos, legtöbbször eredménytelen.
Meddig élhetek még? – akarta kérdezni, de hirtelen kiszáradt torkából csak egy recsegő „meddig” tört elő. Őszinte leszek magához: kemoterápiával még 4-5 hónap, maximum. De nem lesz vidám az sem. A kemonak elég durva melléhatásai vannak. És a nélkül? Nem vagyok jós – felelte a specialista – de úgy 2-3 hét, max. egy hónap.
A férfi döntött: nem kér kemoterápiát, csak gondoskodjanak róla, hogy tiszta tudattal mehessen el.
Külön szobát kapott, ahol egyre sűrűbben merült alá a jótékony tudatnélküliség mély tengerébe. Ezen a napon azonban úgy ébredt, hogy nem fájt semmije. Rámosolygott a feleségére, aki visszamosolygott rá. Kikászálódott az ágyból, és tett néhány tétova lépést, majd kihúzta magát, és enyhén meghajolt az asszony felé, mint régen, a parkett közepén. Az asszony felállt, és egy szó nélkül belesiklott a karjába.
Az ügyeletes nővér, aki kötelesség szerűen bekukkantott a szoba folyosói kirakatán, megdöbbenve állt meg. Az osztályos orvost kérdezte: doktor úr, ezek mit csinálnak? Táncolnak. De mit? Argentin tangót. De hiszen, zene se szól!
Nekik nem is kell. Az utolsó tangónak nincs zenéje, csak ritmusa…
Ille István
(még küzdök a technikával)
