Őszköszöntő
Itt az ősz. Talán most bolondnak nézel, hogy ezt mondom, de akkor is itt van, ha tetszik, ha nem. Hazudik a napfény, hazudnak az önfeledten csicsergő madarak, hazudnak a zöld falevelek, hazudik a szél is.
Az égből idepottyant apró isten pedig csodálkozva bolyong mindenhol; zörögnek a csontjai az ürességtől, kicsiny testén átfúj a szél; lehűti és majd’ elsodorja magával, el, el, messzire.
Mindenki másban világít némi fény: hol borostyánszínnel, hol halvány-sárgán, hol izzó-vörösen, de még mély-zölden is… világít. Csak benne nem dereng semmi és bután csodálkozik maga elé, hogy miért is fázik.
Itt az ősz és megrázza csontjait a hideg fuvallat; lágyan megvacogtatja fogait. Éhes, de nem nyúl az étel után. Szebbnél szebb tálakon kínálják neki a különféle lakomákat szebbnél szebb szolgák és szolgálóleányok. Nem kér belőlük. Gyümölcstől roskadoznak, finom húsoktól, édességektől (mint a tej!), de ő csak rázza a fejét. Így hát csüggedten lerakják a földre, hátha megkívánja később. De nem. Eltűnnek a szolgák.
És csak ül a kis isten a poros földön, apró lábait törökülésbe helyezi és néz balra és jobbra és körbe-körbe. Mert mellette szabályos kört alkotnak a tálak és ő ernyedten ül a kör közepén. Unottan szemléli a rogyásig álló tálakat, ahogy egy-egy légy lassan megkörnyékezi őket.
Szépen álomba pityergi magát. Nem az éhség az, ami igazán kínozza.
„Megrakják a tüzet, mégis elaluszik…”. Álmában ezzel álmodik valaki és elmereng rajta. Talán sohasem lobogott benne igazi tűz, ha mégis ilyen pillanatként röpülő idő alatt üressé válik benne minden. Még csak hamva sem marad.
Felébred és valami furcsa borostyán fényt lát derengeni valahol. Úgy dönt, mégiscsak elrágcsál egy éppen puhulásnak induló almát.
2003. július 7.
Itt az ősz. Talán most bolondnak nézel, hogy ezt mondom, de akkor is itt van, ha tetszik, ha nem. Hazudik a napfény, hazudnak az önfeledten csicsergő madarak, hazudnak a zöld falevelek, hazudik a szél is.
Az égből idepottyant apró isten pedig csodálkozva bolyong mindenhol; zörögnek a csontjai az ürességtől, kicsiny testén átfúj a szél; lehűti és majd’ elsodorja magával, el, el, messzire.
Mindenki másban világít némi fény: hol borostyánszínnel, hol halvány-sárgán, hol izzó-vörösen, de még mély-zölden is… világít. Csak benne nem dereng semmi és bután csodálkozik maga elé, hogy miért is fázik.
Itt az ősz és megrázza csontjait a hideg fuvallat; lágyan megvacogtatja fogait. Éhes, de nem nyúl az étel után. Szebbnél szebb tálakon kínálják neki a különféle lakomákat szebbnél szebb szolgák és szolgálóleányok. Nem kér belőlük. Gyümölcstől roskadoznak, finom húsoktól, édességektől (mint a tej!), de ő csak rázza a fejét. Így hát csüggedten lerakják a földre, hátha megkívánja később. De nem. Eltűnnek a szolgák.
És csak ül a kis isten a poros földön, apró lábait törökülésbe helyezi és néz balra és jobbra és körbe-körbe. Mert mellette szabályos kört alkotnak a tálak és ő ernyedten ül a kör közepén. Unottan szemléli a rogyásig álló tálakat, ahogy egy-egy légy lassan megkörnyékezi őket.
Szépen álomba pityergi magát. Nem az éhség az, ami igazán kínozza.
„Megrakják a tüzet, mégis elaluszik…”. Álmában ezzel álmodik valaki és elmereng rajta. Talán sohasem lobogott benne igazi tűz, ha mégis ilyen pillanatként röpülő idő alatt üressé válik benne minden. Még csak hamva sem marad.
Felébred és valami furcsa borostyán fényt lát derengeni valahol. Úgy dönt, mégiscsak elrágcsál egy éppen puhulásnak induló almát.
2003. július 7.
