Elnézést kérek, egy picit hosszú lesz, de talán megéri elolvasni, talán még kinyomtatni is. B. Russel személyét, gondolatait nagy tisztelet övezi a világon mindenhol, ahol még számít a gondolkodás. Én mégis azt mondom, ne fogadjátok el automatikusan amit mond (és amit én mondok). Russel nem ateista, csak kétkedő, szkeptikus. Töredékét se mondja el, mint amit lehetne, de talán érdemes az elolvasásra.
Akit nem érdekel, lapozzon nyugodtan tovább...
Miért nem vagyok keresztény?
----------------------------
Írta: Bertrand Russell
---------------------------------------------------------------------
Megjegyzés: Russell 1927. március 6-án tartotta meg ezt az előadást
a Nemzeti Szekuláris Társaság előtt, a Battersea-i városházán.
Ugyanebben az évben megjelent pamfletként is, majd a Paul Edwards
kiadásában megjelent esszégyűjtemény (Why I Am Not a Christian and
Other Essays; Miért nem vagyok keresztény és más tanulmányok, 1957)
részeként vált híressé.
---------------------------------------------------------------------
Mint az Elnök Úr bejelentette, ma este arról fogok beszélni Önöknek,
hogy "miért nem vagyok keresztény". Talán az lenne a legjobb, ha
először is megpróbálnánk tisztázni, mit is jelent a "keresztény"
szó. Manapság sok ember igen tág értelemben használja ezt a szót.
Egyesek csupán olyan embert értenek alatta, aki arra törekszik, hogy
jó életet éljen. Ebben az értelemben, azt hiszem, minden szektában,
felekezetben vannak keresztények; de nem hinném, hogy ez a szó
megfelelő értelmezése, mert azt sugallja, hogy azok az emberek, akik
nem keresztények -- a buddhisták, a konfuciánusok, a mohamedánok, stb.
-- nem törekszenek jó életre. Keresztény alatt nem egyszerűen olyan
embert értek, aki rendesen, saját vezérelvei szerint próbál élni.
Úgy vélem, hogy ahhoz, hogy valaki kereszténynek nevezhesse magát,
bizonyos mértékig rendelkeznie kell egy bizonyos típusú határozott
meggyőződéssel. Ma már nincs a szónak olyan erős, tiszta jelentése,
mint amilyen Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás idejében volt.
Akkoriban, ha valaki azt mondta, hogy ő keresztény, mindenki tudta,
mit ért ezalatt. Az illető hittételek egész sorát fogadta el,
amelyeket nagy pontossággal fogalmaztak meg, s e hittételek minden
egyes szavát a hívő teljes meggyőződéssel vallotta.
Ki keresztény?
..............
Ma már ez nincs egészen így. A kereszténység meghatározásakor
valamivel enyhébb feltételeket kell állítanunk. Úgy gondolom azonban,
hogy van két alapvető dolog, amely mindenki számára lényeges, aki
kereszténynek nevezi magát. Az első feltétel dogmatikus természetű:
hinni kell Istenben és a halhatatlanságban. Ha ebben a két dologban
nem hisz valaki, akkor nem hiszem, hogy jogosan nevezheti magát
kereszténynek. Továbbá, mint a névből adódik, lennie kell valamiféle
meggyőződésének Krisztussal kapcsolatban. A mohamedánok például
szintén hisznek Istenben és a halhatatlanságban, mégsem nevezik
kereszténynek magukat. Szerintem legalább abban kell hinnie egy
kereszténynek, hogy Jézus, ha netán nem is volt isteni természetű,
mindenesetre a legjobb, legbölcsebb ember volt, aki valaha is élt.
Ha valaki még ennyit sem hisz el Jézusról, akkor szerintem nincs
joga kereszténynek nevezni magát. Természetesen van a keresztény
szónak egy további jelentése is, amellyel a Whitaker-féle almanachban
és a földrajzkönyvekben találkozhatunk: ezekben a világ lakossága fel
van osztva keresztényekre, mohamedánokra, buddhistákra, fétisimádókra
és másokra; s ebben az értelemben mi mindannyian keresztények vagyunk.
A földrajzkönyvek mindannyiunkat kereszténynek tekintenek, de csupán
tisztán földrajzi értelemben, így azt hiszem, ezt a jelentést
figyelmen kívül hagyhatjuk. Végső soron tehát, amikor elmondom
Önöknek, miért is nem vagyok keresztény, akkor két dolgot kell
elmondanom: először is, hogy miért nem hiszek Istenben és a
halhatatlanságban; másodszor pedig, hogy miért nem tartom Krisztust
a valaha is élt legjobb és legbölcsebb embernek, noha készséggel
elismerem, hogy igen magas erkölcsi szinten állt.
A régi idők hitetlenjeinek sikeres próbálkozásait figyelembe
véve azonban nem érhetném be a kereszténységnek ilyen rugalmas
meghatározásával. Mint említettem, régebben a keresztény szónak sokkal
teljesebb, tisztább értelme volt. Magában foglalta például a pokolba
vetett hitet. Az örök pokoltűzbe vetett hit egészen a legutóbbi időkig
a keresztény hitvallás szerves része volt. Országunkban, mint tudjuk,
a Királyi Államtanács döntése óta ez már nem szerves tartozéka a
keresztény hitnek, s a döntés hatására a Canterbury-i és a yorki
érsekség kivált a nemzeti egyházból; de mivel országunkban vallási
kérdésekben a Parlament jogosult dönteni, a Királyi Államtanács
döntésének nagyobb súlya volt, mint e méltóságok szavának, s így a
pokolra ma már nincs szükség a keresztény hithez. Ezért nem kötöm
ki, hogy egy kereszténynek a pokolban is hinnie kell.
Isten létezése
..............
Ami Isten létezésének kérdését illeti: kétségtelen, hogy ez nagy és
komoly kérdés, és ha a teljesség igényével óhajtanék foglalkozni
ezzel a kérdéssel, akkor Önöknek ítéletnapig itt kellene ülniük;
nézzék el tehát nekem, ha inkább csak összefoglaló jelleggel
foglalkozom a problémával. Bizonyára tudják, hogy a katolikus egyház
dogmaként fektette le azt a tételt, miszerint Isten létezését be lehet
bizonyítani kizárólag észérvek alapján. Ez kissé furcsa tétel, mégis
az ő dogmáik egyike. Azért kellett ezt a tételt felállítaniuk, mert
egy időben a szabadgondolkodók olyasmiket kezdtek el mondogatni, hogy
ezek és ezek a tiszta észérvek szólnak Isten létezése ellen, de ők
természetesen hitükből fakadóan tudják, hogy Isten mégis létezik. Az
észérveket, indokokat hosszasan fejtegették, s a katolikus egyház úgy
érezte, hogy ennek véget kell vetni. Ezért kijelentették, hogy Isten
létezését puszta észérvek alapján be lehet bizonyítani, és felsorolták
azokat az érveket, amelyek szerintük a bizonyítást lehetővé teszik.
Természetesen számos ilyen érv van, de ezek közül csak néhánnyal
foglalkozom.
Az Első Ok érve
...............
Talán a legegyszerűbb és legkönnyebben megérthető érv az Első Ok
érve. (Belátható, hogy mindennek, amit a világban látunk, oka van, és
ahogyan hátrább és hátrább haladunk az okok láncolatában, egyszercsak
el kell jutnunk a legelső okhoz -- ez az Első Ok --, s ennek az Isten
nevet adjuk.) Ennek az érvnek, azt hiszem, manapság nincs igazán
nagy súlya, mert először is az "ok" ma már nem az, ami hajdan volt.
A filozófusok és a tudomány emberei behatóan foglalkoztak a dolgok
okaival, s ma már a fogalom egyáltalán nem hordoz olyasfajta
életszerűséget, mint régen. Azonkívül könnyű látni, hogy az az
érvelés, mely szerint lennie kell egy Első Oknak, nem lehet érvényes.
Kamaszkoromban, amikor igen komolyan töprengtem ezeken a kérdéseken,
sokáig magam is elfogadtam az Első Ok érvét, mígnem egy napon John
Stuart Mill önéletrajzát olvasva a következő mondatra bukkantam:
"Apám azt tanította nekem, hogy arra a kérdésre: 'Ki teremtett
engem?', nem lehet válaszolni, mert azonnal újabb kérdés következik
belőle: 'Ki teremtette Istent?'". Ez az egészen egyszerű mondat egy
csapásra világossá tette előttem az Első Mozgató érvének hamisságát.
Ha mindennek oka kell legyen, akkor Istennek is oka kell legyen. Ha
létezhet bármi, aminek nincs oka, az a valami éppúgy lehet a világ,
mint Isten, az érvelés tehát nem lehet érvényes. Valójában ugyanolyan
természetű, mint az a hindu nézet, mely szerint a világ egy elefánton
áll, az elefánt pedig egy teknősbékán; s amikor megkérdezik a hindut:
"És min áll a teknősbéka?", azt feleli: "Inkább váltsunk témát." Az
Első Ok érve sem ér többet. Nincs rá ok, hogy a világ ne jöhetett
volna létre ok nélkül; másfelől arra sincsen ok, hogy miért ne
létezhetne öröktől fogva. Nincs rá ok, hogy feltételezzük, hogy a
világnak egyáltalán volt kezdete. Az az elképzelés, hogy minden
dolognak kezdete kell legyen, valójában képzelőerőnk szegénységéről
tanúskodik. Ezért talán nem is vesztegetek több időt az Első Ok
érvére.
A természeti törvények érve
...........................
Ott van aztán a természeti törvények érve. Ez igen népszerű érv
volt a XVIII. században, különösen Sir Isaac Newton és kozmogóniája
idején. Az emberek megfigyelték, hogy a bolygók a gravitáció törvénye
szerint keringenek a Nap körül, s úgy gondolták, hogy Isten parancsára
mozognak a bolygók pontosan ezen a módon. Ez természetesen kényelmes
és egyszerű magyarázat volt, amely megkímélte az embereket attól a
fáradságtól, hogy a gravitáció törvényének magyarázatát is megpróbálják
megkeresni. Ma a gravitáció törvényét némiképp bonyolult módon,
Einstein elméletével magyarázzuk. A gravitáció törvényéről most nem
kívánok előadást tartani, mert az is jó ideig eltartana; de annyit
azért elmondok, hogy ma már nincs olyan típusú természeti törvényünk,
mint amilyenekből Newton rendszere felépült; tehát olyan rendszer,
amelyben valamilyen, senki által nem értett okból a természet
mindenhol azonos módon viselkedett. Ma már tudjuk, hogy számos
dolog, amit természeti törvénynek hittünk, valójában az emberek
megegyezéséből fakad. Egy méter például még a csillagközi tér
legtávolabbi mélységeiben is 100 centiméterből áll. Ez kétségtelenül
igen figyelemre méltó tény, de aligha neveznénk természeti törvénynek.
Számos dolog, amelyet korábban természeti törvénynek tekintettünk,
tulajdonképpen ilyen. Másfelől ha megnézzük, mit is tudunk az atomok
viselkedéséről, azt találjuk, hogy sokkal kevésbé engedelmeskednek
törvényeknek, mint korábban hitték; azok a törvények, amelyek
megszabják viselkedésüket, tulajdonképpen olyan statisztikai átlagokra
vonatkoznak, amilyeneket véletlen eseményekből szokás számolni. Van
egy olyan törvény, mint mindannyian tudjuk, hogy ha kétszer dobunk
egy dobókockával, akkor nagyjából 36 esetből egyszer fogunk két hatost
dobni. Ezt mégsem tekintjük bizonyítéknak arra, hogy a kockadobás
eredményét poontosan megtervezett törvény szabályozza -- éppen
ellenkezőleg, ha minden esetben két hatost kapunk, akkor fogjuk
gondolni, hogy az eredmény tudatosan megtervezett. A természeti
törvények jelentős része éppen ilyen jellegű. A véletlen események
törvényeiből eredő statisztikai átlagokról van szó, így aztán a
természeti törvényekkel kapcsolatos érvelés ma már sokkal kevésbé
hatásos, mint régebben volt. Természetesen ez csupán a tudomány
pillanatnyi állapotának következménye, s ez később megváltozhat.
Függetlenül azonban mindettől, az a gondolat, mely szerint a természeti
törvények léte egy törvényhozó létezését teszi szükségessé, voltaképpen
a természeti és az emberi törvények fogalmának összekeveréséből
adódik. Az emberi törvények felszólítások, amelyek azt parancsolják,
hogy viselkedjünk egy bizonyos módon; de vagy betartjuk őket, vagy
nem. A természeti törvények azonban pusztán leírásai annak, ahogyan a
dolgok valójában viselkednek, s mivel pusztán a valóságos viselkedés
leírásai, nem mondhatjuk azt, hogy kell lennie valakinek, aki erre
a viselkedésre utasította őket. Ugyanis ha ezt feltételezzük, akkor
azzal a kérdéssel kell szembenéznünk: "Miért éppen ezeket a természeti
törvényeket alkotta Isten, miért nem másokat?" Ha erre azt feleljük,
hogy egyszerűen a saját kedve szerint alkotta őket, minden különösebb
ok nélkül, akkor azt találjuk, hogy van valami, ami nem engedelmeskedik
törvényeknek, így a természeti törvények láncolata megszakad. Ha azt
mondjuk, amit némely ortodoxabb teológus mond, hogy Istennek minden
törvény esetében megvan az oka arra, hogy éppen azt a törvényt hozza,
és nem mást -- az ok természetesen az, hogy a lehető legjobb világot
teremtse (noha ezt a világ láttán nem gondolnánk) -- ha tehát volt ok
az Isten által adott törvényekre, akkor Istennek magának is bizonyos
törvényeknek kellett alávetnie magát, s ily módon nem jutottunk
előbbre azzal, hogy bevezettük Istent, mint közvetítőt. Van egy
törvényünk, amely az isteni rendelkezéseken kívül áll, azok fölött
áll, így Isten nem felel meg céljainknak, hiszen nem ő a végső
törvényhozó. Röviden, a természeti törvények érvének ma már messze
nincs meg az az ereje, ami egykor volt. Megyek tovább az érvek
ismertetésében. Az Isten létezését alátámasztó érvek változnak az
idő előrehaladtával. Eleinte kemény intellektuális érvek voltak,
amelyek azonban jól körülhatárolt logikai tévedéseken alapultak. A
mai korhoz közeledvén az érvek egyre kevésbé intellektuálisak, s
egyre többet találunk bennük valamiféle moralizáló homályosságból.
A megtervezettség érve
......................
A gondolatmenet következő lépésében a megtervezettség érvéhez jutunk
el. Mindannyian ismerjük a megtervezettség érvét: a világon minden úgy
van megalkotva, hogy élhessünk ebben a világban, és ha a világ csak
egy egészen picit más volna, akkor már nem élhetnénk benne. Ez a
megtervezettség érve. Néha igen furcsa alakban tűnik fel; egyesek
például azt állítják, hogy a nyulaknak azért van fehér farkuk, hogy
könnyebb legyen lelőni őket. Nem tudom, a nyulak vajon mit szólnának
ehhez az értelmezéshez. Tény, hogy a megtervezettség érve hálás tárgya
a paródiáknak. Mindannyian ismerjük Voltaire megjegyzését, miszerint
az orrot nyilvánvalóan arra tervezték, hogy tartsa a szemüveget. Ma
már közel sem annyira fontosak az ilyen paródiák, mint a tizennyolcadik
században voltak, hiszen Darwin óta sokkal jobban értjük, miért és
hogyan alkalmazkodtak az élőlények környezetükhöz. Nem környezetüket
alkották olyanná, hogy megfelelő legyen számukra, hanem ők idomultak
környezetükhöz, s ez az adaptáció alapja. Nincs bizonyíték arra, hogy
a megtervezettség is szerepet játszana a dologban.
Ha szemügyre vesszük a megtervezettség érvét, igazából bámulatos,
hogy vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a világ, a benne levő összes
dologgal és minden hibájával együtt, a legjobb, amit évmilliók alatt
egy mindenható és mindentudó hatalom megteremthetett. Ezt nem tudom
elhinni. Gondolják Önök, hogy ha mindenhatóak és mindentudóak
lennének, s évmilliókat kapnának világuk tökéletesítéséhez, semmi
jobbal nem tudnának előállni, mint a Ku Klux Klan és a fasiszták?
Továbbá, ha elfogadjuk a tudomány alapvető törvényeit, akkor fel
kell tételeznünk, hogy az emberi élet, és általában a földi élet
szükségképpen ki fog halni; ez a Naprendszer pusztulásának egyik
állomása lesz. A Naprendszer életének csak egy bizonyos szakaszában
vannak meg azok a hőmérsékleti és egyéb feltételek, amelyek lehetővé
teszik a protoplazma létezését, s voltaképpen az élet csak a
Naprendszer fennállásának egy rövid szakaszában létezhet. A Hold
mutatja, mivé fog válni egy napon a Föld -- hideg, élettelen
kődarabbá.
Azt mondják, ezek meglehetősen nyomasztó kilátások, s van, aki úgy
nyilatkozik, hogy ha ezt elhinné, nem tudna tovább élni. Ez azonban
képtelenség. Senki nem aggódik igazán olyan dolgok miatt, amelyek
évmilliók múlva fognak csak bekövetkezni. Még ha úgy érzi is valaki,
hogy aggódik emiatt, igazából csak becsapja önmagát. Valami más,
sokkal hétköznapibb dolog miatt aggódik, vagy egyszerűen rossz az
emésztése; de valójában senki nem válik súlyosan boldogtalanná
olyasvalaminek a gondolatától, ami millió és millió év múlva fog
megtörténni a világgal. Így hát, noha lehangoló arra gondolni, hogy
az élet egyszer majd kihal -- legalábbis szerintem a legtöbben
lehangolónak tartják, bár néha, mikor belegondolok, mit csinálnak
az emberek az életükkel, szinte vigasztalónak érzem a gondolatot --,
ettől még nem válik nyomorúságossá jelenlegi életünk. Pusztán arra
sarkall minket ez a gondolat, hogy inkább más dolgokkal foglalkozzunk.
Morális érvek Isten létezése mellett
....................................
Most egy lépéssel tovább megyünk abban a folyamatban, amit a teisták
érvelésében megfigyelhető intellektuális hanyatlásnak nevezhetnék,
s eljutunk az Isten létezése mellett szóló, ún. morális érvekhez.
Önök természetesen mindannyian tudják, hogy a régi időkben három
intellektuális érvet használtak Isten létezésének bizonyítására, s
Immanuel Kant mindhármat elintézte A tiszta ész kritikájában. Rögtön
kitalált azonban egy újabb érvet, melyet igen meggyőzőnek érzett -- ez
volt a morális érv. Olyan volt Kant, mint sok más ember: intellektuális
kérdésekben szkeptikus volt, erkölcsi ügyekben azonban mélyen hitt
azokban az alapelvekben, amelyeket még kicsi gyerekkorában szívott
magába. Ez is illusztrálja, amit a pszichoanalitikusok olyannyira
hangsúlyoznak újabban: az életünk legkorábbi szakaszaiban szerzett
élményeink mérhetetlenül nagyobb hatással vannak ránk, mint a
későbbiek.
Kant tehát feltalált egy új, morális érvet Isten létezése mellett, s
ez különböző formákban igen népszerű volt a tizenkilencedik században.
Többféle formája van. Egyik megfogalmazása szerint a világon nem
volna jó és rossz, ha nem lenne Isten. Hadd ne foglalkozzam most
azzal, van-e különbség jó és rossz között, vagy nincs -- ez más kérdés.
Inkább a következőt vetném fel: Ha biztosak vagyunk benne, hogy van
különbség jó és rossz között, akkor rögtön meg kell kérdeznünk: ez
a különbség Isten rendelkezésére jött létre, vagy nem? Ha Isten
rendelkezésére jött létre, akkor Isten számára nincs különbség jó
és rossz között, s ez esetben nincs értelme azt mondani, hogy Isten
jó. Ha azt mondjuk, amit a teológusok, hogy Isten jó, akkor ez
szükségképpen azt jelenti, hogy a jónak és a rossznak van valamiféle
Isten rendelkezésétől független szerepe is, hiszen Isten rendelkezései
jók, nem pedig rosszak; függetlenül attól a ténytől, hogy minden Isten
alkotása. Ez pedig mindenképpen azt jelenti, hogy a jó és a rossz nem
csupán Isten által jött létre, hanem lényegük szerint valamiféleképpen
megelőzik logikailag Istent. Természetesen mondhatjuk azt is, ha
kedvünk tartja, hogy van egy felsőbb istenség, aki parancsokat adott
annak az Istennek, aki ezt a világot teremtette; vagy gondolkozhatnánk
úgy, ahogyan egyes gnosztikusok (s sokszor éreztem ezt gondolatmenetet
igen kézenfekvőnek): hogy ezt a világot tulajdonképpen az ördög
teremtette egy olyan pillanatban, amikor Isten éppen nem figyelt
oda. Erről még rengeteget lehetne beszélni, de most nem foglalkozom
e nézet megcáfolásával.
Az igazságtalanság ellentételezésének érve
..........................................
Van a morális érvnek egy másik, igen különös formája is, ami a
következőképpen hangzik: Isten létezésére azért van szükség, hogy
igazságot hozzon a világba. A Világegyetem általunk ismert részében
nagymértékű igazságtalanság áll fenn; a jók gyakorta szenvednek, a
gonoszak pedig élnek és virulnak, s sokszor nem is tudjuk, melyik
arcpirítóbb. Ha viszont a Világegyetem egésze igazságos, akkor
fel kell tételeznünk egy túlvilági életet, amely kárpótol a földi
szenvedésekért és helyreállítja az egyensúlyt. Azt mondják tehát
az ily módon érvelők: kell lennie egy istennek, és kell lennie
mennyországnak és pokolnak is, hogy hosszú távon igazság legyen. Ez
igen különös érvelés. Ha tudományos szempontból néznénk a dolgot, így
okoskodnánk: "Végül is csak ezt a világot ismerem. Nem tudok semmit
a Világegyetem többi részéről, de -- már amennyire lehet bármit is
mondani valószínűségi alapon -- ez a világ bizonyára jó mintavételnek
tekinthető, s ha itt igazságtalanság van, akkor minden esély megvan
rá, hogy máshol is igazságtalanság van". Ha kapunk egy láda narancsot,
s kinyitva a ládát azt látjuk, hogy a felső rétegben lévő narancsok
megromlottak, akkor nem azt mondjuk: "Az alatta lévőknek jóknak kell
lenniük, hogy helyreálljon az egyensúly", hanem azt: "Valószínűleg az
egész láda egy romlott szállítmányból származik"; és ez az, amit egy
tudósember is mondana a Világegyetemmel kapcsolatban. Így érvelne:
"Ebben a világban nagymértékű igazságtalanságot találunk, s ez kellő
alapot jelent annak feltételezésére, hogy a világot nem az igazság
kormányozza; ennek következtében mint morális érv, inkább Isten
létezése ellen szól, semmint mellette". Természetesen tudom, hogy
az emberekre nem elsősorban az olyan intellektuális érvek hatnak,
mint amilyenekről eddig beszéltem. Egyáltalán nem intellektuális érvek
késztetik az embereket arra, hogy higgyenek Istenben. A legtöbb ember
azért hisz Istenben, mert kisgyermek korától ezt tanították neki, s ez
a fő ok.
A következő leginkább hathatós ok pedig, azt hiszem, a biztonságra
törekvés, annak az érzése, hogy van egy "nagy testvér", aki gondoskodik
rólunk. Ez igen lényeges szerepet játszik az emberek azon vágyában,
hogy higgyenek Istenben.
Jézus személyisége
..................
Most szeretnék néhány szót szólni egy olyan témáról, amiről szerintem
általában nem kellőképpen foglalkoznak a racionalisták, s ez az a
kérdés: vajon Jézus a legjobb és legbölcsebb ember volt-e, aki valaha
is élt? Általában azt feltételezik, hogy ebben mindenkinek egyet kell
értenie. Én azonban nem így gondolom. Jónéhány dolog van, amiben
sokkal inkább egyetértek Jézussal, mint a gyakorló keresztények.
Nem tudom, végig tudnék-e menni Jézussal az ő teljes útján, de
sokkal tovább mennék vele, mint a gyakorló keresztények többsége. Önök
bizonyára emlékeznek Jézus mondására: "Ne álljatok ellene a gonosznak,
hanem aki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat
is". Ez nem új szabály, nem új irányelv. Már Lao-ce és Buddha is
megfogalmazta 5-600 évvel Jézus előtt, mindazonáltal ezt az elvet a
keresztények igazából nem fogadják el. Nem kétlem, hogy a jelenlegi
kormányfő [Stanley Baldwin] mélyen hívő, igaz keresztény, mégsem
tanácsolnám senkinek, hogy menjen oda, és üsse arcul jobb felől.
Valószínűleg kiderülne, hogy úgy gondolja: ez a szöveg csupán képletes
értelmű.
Van aztán még egy dolog, amit nagyszerűnek tartok. Bizonyára emlékeznek
rá, hogy Jézus azt mondta: "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek". Nem
hiszem, hogy valaki azt találná: ez az elv népszerű volt a keresztény
országok bírói gyakorlatában. Rengeteg bírót ismertem annak idején,
aki mélyen hívő, igaz keresztény volt, de egyik sem érezte úgy, hogy
foglalkozása gyakorlása közben a keresztény elvekkel szemben cselekszik.
Aztán azt is mondta Jézus: "A ki tőled kér, adj néki; és a ki tőled
kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól". Ez is igen jó alapelv. Az
Elnök Úr ugyan figyelmeztetett minket, hogy nem azért vagyunk itt,
hogy politikáról beszéljünk, mégsem tudom megállni, hogy meg ne
jegyezzem: a legutóbbi választási harcok éppen a körül a kérdés körül
zajlottak, hogy mennyire kívánatos dolog elfordulni attól, aki tőled
kölcsön akar kérni; ily módon fel kell tételeznünk, hogy az országban
élő liberálisok és konzervatívok olyan emberek, akik nem értenek egyet
Jézus tanításával, hiszen igen határozottan az elfordulást választották
az adott helyzetben.
Van Jézusnak még egy útmutatása, amely szerintem nagyon értékes, de
nem tűnik túlságosan népszerűnek keresztény barátaink körében. Azt
mondja Jézus: "Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat,
és oszd ki a szegényeknek". Ez ismét csak remek irányelv, de mondom,
ma nemigen gyakorolják. Amiket felsoroltam, mind nagyon jó elvek, bár
kicsit nehéz betartani őket a való életben. Magam sem tudom teljes
mértékben követni őket, de ez nálam végül is nem olyan súllyal esik
latba, mint egy kereszténynél.
Jézus tanításának hibái
.......................
Miután elismertem az említett alapelvek kiválóságát, most néhány
olyan dologról szeretnék beszélni, amely szerintem nem tanúskodik
sem rendkívüli bölcsességről, sem rendkívüli jóságról, holott az
evangéliumok Jézust mint különlegesen bölcs és jó személyt ábrázolják.
Meg kell jegyezenem, hogy itt nem a történeti kérdéssel foglalkozom;
történetileg ugyanis igen kétséges, hogy Jézus egyáltalán létezett-e,
s még ha létezett is, akkor sem tudunk róla semmit. Nem foglalkozom
tehát a történeti problémával, ami igen nehéz probléma egyébként. Az
evangéliumokban ábrázolt Jézus-képből indulok ki, az ott elmesélt
történeteket alapul véve. Itt jópár olyan dolgot találunk, ami nem
tűnik különösebben bölcsnek. Jézus például azt hitte, hogy az ő
második eljövetele, dicsfénytől övezve, még az akkor élt emberek
életében be fog következni. Számos szövegrész van, ami ezt bizonyítja.
Ezt mondja például: "Be sem járjátok Izráel városát, míg az embernek
Fia eljövend." Aztán pedig: "Azok között, akik itt állanak, vannak
némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják az
embernek Fiát eljőni az ő országában", és még rengeteg olyan hely van,
ahol teljesen világos, hogy Jézus azt hitte: második eljövetele még az
akkor élők egy részének életében bekövetkezik. Ebben hittek korábbi
követői is, továbbá ez volt erkölcsi tanításai jó részének alapja.
Amikor azt mondta: "Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől", és
más hasonlókat, nagyrészt azért mondta, mert úgy gondolta, hogy
második eljövetele nemsokára bekövetkezik, s ezért a szokásos
mindennapi dolgok nem számítanak. Tulajdonképpen magam is ismerek
néhány keresztényt, aki úgy hiszi, hogy a második eljövetel küszöbön
áll. Ismertem valakit, aki halálra rémisztette gyülekezetét azzal,
hogy kijelentette: a második eljövetel bármelyik percben bekövetkezhet,
de aztán megnyugodtak, mikor látták, hogy az illető fákat ültet a
kertjében. A korai keresztények elhitték Jézusnak az igen közeli
második eljövetelt, ezért nem gondolkodtak hosszabb távra előre,
például nem ültettek fákat kertjeikben. Ebből a szempontból tehát
Jézus nyilvánvalóan nem volt olyan bölcs, mint bizonyos más tanítók;
semmiképpen sem ő volt a legbölcsebb.
Az erkölcsi probléma
....................
Ezzel elérkeztünk a morális kérdésekhez. Véleményem szerint Jézus
morális karakterének van egy igen súlyos fogyatékossága: az, hogy
hitt a pokolban. Úgy érzem, hogy senki sem hihet az örökké tartó
bűnhődésben, aki valóban mélyen humánus érzületű. Az evangéliumok
ábrázolása szerint Jézus egészen bizonyosan hitt az örökké tartó
bűnhődésben, továbbá több helyen találkozunk a bosszúszomjas düh
megnyilvánulásával azokkal az emberekkel szemben, akik nem hallgatták
meg az ő prédikációit. Prédikátoroknál nem ritka az ilyen hozzáállás,
a különleges kiválósággal azonban nehezen egyeztethető össze.
Szókratésznál például nem találjuk meg ezt a hozzáállást. Szókratész
igen szelíd és előzékeny volt azokhoz, akik nem akartak hallgatni rá;
és szerintem ez a magatartás sokkal inkább méltó egy bölcshöz, mint
az indulatoskodás. Önök bizonyára mindannyian emlékeznek rá, miket
mondott Szókratész, mikor meghalt, és miféléket mondott általában
azoknak, akik nem értettek egyet vele.
Az evangéliumokban viszont azt olvassuk, hogy Jézus így fakad ki:
"Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképen kerülitek ki a gyehennának
büntetését?" Ezt azoknak mondta, akiknek nem tetszettek az ő tanításai.
Számomra ez valahogy nem igazán a legrokonszenvesebb hangnem, és még
számos ilyen szöveg van a pokollal kapcsolatban. Ott van például a jól
ismert szövegrész a Szentlélekkel szemben elkövetett bűnről: "a ki
a Szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem
bocsáttatik". Ez a kinyilatkoztatás mérhetetlen gyötrelmet okozott a
világban, mert rengeteg ember úgy képzelte, hogy elkövette a Szentlélek
elleni bűnt, és azt gondolta, hogy nem fognak neki megbocsátani sem
ezen a világon, sem a másvilágon. Egyáltalán nem hiszem, hogy egy
olyan ember, akibe elegendő jóindulat szorult, ekkora rettegést és
borzalmat hozott volna a világba.
Aztán azt mondja Jézus: "Az embernek Fia elküldi az ő angyalait,
és az ő országából összegyűjtik a botránkozásokat mind, és azokat is,
a kik gonoszságot cselekesznek, és bevetik őket a tüzes kemenczébe:
ott lészen sírás és fogcsikorgatás", és folytatja a sírásról és
fogcsikorgatásról szóló okfejtést. Jön egyik vers a másik után, s
az olvasó számára világossá válik, hogy kétségtelenül némi öröm van
abban, ahogyan Jézus a sírást és fogcsikorgatást ecsetelgeti, különben
nem ismétlődne olyan gyakran. Azután bizonyára emlékeznek Önök a juhok
és a kecskék példájára; amikor Jézus majd másodszor eljön, elválasztja
a juhokat a kecskéktől, és ezt mondja majd a kecskéknek: "Távozzatok
tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre", s így folytatja: "És ezek elmennek
majd örök gyötrelemre". Ilyeneket is mond: "És ha megbotránkoztat
téged a te kezed, vágd le azt: jobb néked csonkán bemenned az életre,
mint két kézzel menned a gyehennára, a megolthatatlan tűzre. A hol
az ő férgök meg nem hal, és tüzök el nem aluszik." Ezt is többször
megismétli. Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy szerintem ez a tan,
mely szerint a bűn büntetése a pokoltűz, a kegyetlenség tana. Ez a
tan kegyetlenséget hozott a világba, és kegyetlen kínzásokat hozott a
világ sok-sok nemzedékének fejére. Az evangéliumok Jézusát pedig, ha
úgy fogadjuk el őt, ahogyan a történetírók beszámolnak róla, részben
mindenképpen felelősnek kell tartanunk e kegyetlenségért.
Vannak aztán kevésbé fontos dolgok is. Ott van a Gadarenusok
disznóinak példája: nem volt túl szép dolog az ördögöket a disznókba
küldeni, aztán a disznókat a tengerbe fullasztani. Vegyük figyelembe,
hogy végső soron Jézus mindenható volt, egész egyszerűen elkergethette
volna az ördögöket, mégis úgy döntött, hogy inkább a disznókba küldi
őket. Vagy vegyük a fügefáról szóló furcsa történetet, ami mindig
fejtörést okozott nekem. Emlékeznek, mi történt a fügefával? Jézus
"megéhezék. És meglátván messziről egy fügefát, a mely leveles vala,
odaméne, ha talán találna valamit rajta: de odaérvén ahhoz, levélnél
egyebet semmit sem talála; mert nem vala fügeérésnek ideje. Akkor
felelvén Jézus, monda a fügefának: Soha örökké ne egyék rólad
gyümölcsöt senki. ... És Péter ... monda néki: Mester nézd, a fügefa,
a melyet megátkoztál, kiszáradott". Nagyon különös történet, hiszen
nem abban az évszakban ért a füge, tehát egyáltalán nem lehetett a
fügefát hibáztatni. Úgy érzem, hogy Jézus sem bölcsesség, sem erény
tekintetében nem áll olyan magas szinten, mint néhány más történelmi
személyiség. Én például Buddhát és Szókratészt feltétlenül Jézus fölé
helyezném e tekintetben.
Az érzelmi tényező
..................
Mint mondottam, nem gondolom, hogy a vallás elfogadásának valódi oka
bármi kapcsolatban lenne az intellektuális érveléssel. Az emberek
érzelmi alapon fogadják el a vallást. Gyakran hallani, hogy nem lenne
szabad támadni a vallást, mert a vallás erényessé teszi az embereket.
Ezt mondják, de én ezt nem vettem észre. Önök bizonyára ismerik
ennek az érvnek a paródiáját Samuel Butler könyvében, az Erewhon
Revisited-ben (Újabb látogatás Erewhonban). Ebben egy bizonyos Higgs
megérkezik egy távoli országba, majd miután eltöltött ott egy bizonyos
időt, léghajóval elhagyja az országot. Húsz évvel később visszatér
az országba, és azt látja, hogy egy új vallás jött létre, amely őt
imádja, mint a "Nap Gyermekét", és azt tartják róla, hogy a mennybe
ment. Épp akkor tartják a Mennybemenetel Ünnepét, és Higgs hallja,
ahogyan Hanky és Panky professzor, a Nap Gyermeke-kultusz főpapjai
beszélgetnek, és azt mondják, hogy még sohasem látták a Higgs nevű
embert, és remélik, nem is fogják. Higgs felháborodva odamegy a
főpapokhoz, és közli velük: "Leleplezem ezt az egész csalást, és
megmondom Erewhon népének, hogy csak én voltam, Higgs, egy ember,
és egy léghajóval szálltam föl". A főpapok válasza: "Nem szabad
megtenned, mert ennek az országnak minden erkölcse ehhez a mítoszhoz
kötődik, s ha megtudják, hogy nem mentél mennybe, mind gonoszakká
lesznek"; majd miután meggyőzik erről Higgset, Higgs titokban távozik.
Ez tehát az alapgondolat -- hogy mindannyian gonoszak lennénk, ha nem
tartanánk magunkat a keresztény valláshoz. Nekem úgy tűnik, hogy éppen
akik tartották hozzá magukat, azok közül került ki a leggonoszabb
emberek nagy része. Azt a furcsa összefüggést figyelhetjük meg, hogy
minél erősebb volt egy adott időszakban a vallás, minél mélyebb volt
a dogmákba vetett hit, annál nagyobb volt a kegyetlenség és annál
rosszabbul alakultak a dolgok. A "Hit Korában", amikor az emberek
valóban hittek a keresztény vallásban, annak minden részletében és
teljességében, nos, ebben az időben működött az Inkvizíció, ekkor
voltak a kínzások. Szerencsétlen nők millióit égették meg
boszorkányságért, s a legkülönfélébb kegyetlenségeket vitték
véghez mindenféle emberrel szemben -- a vallás nevében.
Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy a szervezett egyházak
következetesen elleneztek és elleneznek minden egyes kis lépést, ami
egy humánusabb világ megteremtése felé vezetne: a büntető törvények
minden egyes javítását, a háborúk befejezését szolgáló minden lépést,
a színesbőrűekkel való bánásmód minden javítását, a rabszolgaság
mindennemű csökkentését -- a világ erkölcsi előrehaladásának minden
egyes lépését. Nyíltan kijelentem: a keresztény vallás, egyházakba
szervezett formájában, mindig is a világ erkölcsi előrehaladásának
fő ellensége volt, és ma is az.
Hogyan késleltették a fejlődést az egyházak
...........................................
Talán azt gondolják, hogy túl messzire megyek, ha azt állítom, hogy
még ma is így van. Azonban nem túlzok. Vegyünk csupán egyetlen tényt
-- ha ezt megemlítem, egyet fognak érteni velem. Nem épp örömteli
tény, de az egyházak rákényszerítenek minket, hogy megemlítsük a
szomorú tényeket. Tegyük fel, hogy a mai világban egy tapasztalatlan
lány hozzámegy egy szifiliszes férfihoz. Ebben az esetben a katolikus
egyház azt mondja: "A házasság felbonthatatlan szentség. Vagy
nem kötsz házasságot, vagy ha megkötötted, együtt kell maradnod
házastársaddal. Ha pedig együtt maradsz vele, nem használhatsz
fogamzásgátló módszereket, hogy megakadályozd szifiliszes gyermekek
születését". Senki, akinek természetes emberi érzését nem tették még
tönkre a dogmák, vagy aki erkölcsileg nem totálisan érzéketlen az
emberi szenvedés iránt, nem állíthatja, hogy ez így jó és helyes,
és a dolgoknak így kell továbbmenniük.
S ez csupán egyetlen példa. Se szeri, se száma azoknak a módozatoknak,
ahogyan az egyház napjainkban szükségtelen és meg nem érdemelt
szenvedést ró emberek tömegeire azáltal, hogy görcsösen ragaszkodik
ahhoz, amit önkényes választása szerint erkölcsnek nevez. Természetesen,
mint tudjuk, még ma is az egyház az egyik legnagyobb ellensége a
fejlődésnek, javulásnak a világban levő szenvedés csökkentése
tekintetében, mert erkölcsösségnek önkényesen bizonyos viselkedési
szabályok szűk halmazát nevezi, amely szabályoknak semmi köze nincsen
az emberi boldogsághoz; s ha valaki azt mondja, hogy ezt vagy azt
azért kellene csinálni, mert közelebb visz az emberi boldogsághoz,
az egyház képviselői szerint ennek semmi köze a lényeghez. "Mi köze
az emberi boldogságnak az erkölcsökhöz? Az erkölcsnek nem az a célja,
hogy boldoggá tegye az embereket" -- mondják.
A vallás alapja: a félelem
..........................
A vallás véleményem szerint elsősorban és főképpen a félelmen alapul.
Részben az ismeretlentől való rettegésről van szó, részben pedig, mint
mondtam, arról a vágyról, hogy valami "idősebb testvér"-félét érezzünk
magunk mellett, aki minden gondunkban, konfliktusunkban velünk van.
Az egész dolog alapja a félelem: félelem a titokzatostól, félelem a
vereségtől, félelem a haláltól. A félelem kegyetlenséget szül, így
nem csoda, ha a kegyetlenség és a vallás mindig kéz a kézben járt a
történelem során. Ugyanis mindkettő gyökere a félelem. Világunkban
ma már kezdjük egy kicsit érteni a dolgokat, kezdjük egy kicsit a
kezünkbe venni őket a tudomány segítségével, a tudományéval, amely
lépésről lépésre haladt az ő útján, szemben a keresztény vallással,
szemben az egyházakkal, s szemben a régi tantételekkel. A tudomány
segíthet abban, hogy úrrá legyünk azon a páni félelmen, amelyben az
emberiség oly sok nemzedék óta él. A tudomány arra tanít minket, s
úgy vélem, a szívünk is arra tanít minket, hogy ne keressünk többé
képzeletbeli támaszokat, ne találjunk ki mennybéli szövetségeseket,
hanem saját erőfeszítéseinkre összpontosítsunk, azt keresve, hogy mit
tehetünk itt a földön azért, hogy ez a világ egy jobb hely legyen,
élhetőbb világ legyen, ne pedig olyan hely, amilyenné az egyházak
tették az elmúlt évszázadokban.
Amit tennünk kell
.................
Saját lábunkra akarunk állni, és torzítatlanul szemlélni a világot
-- a jó dolgokat, a rossz dolgokat, a világ szépségét és csúfságát;
olyannak akarjuk látni a világot, amilyen, és nem akarunk félni tőle.
Értelemmel meghódítani a világot, nem szolgamódra alávetve magunkat
borzalmainak. Az egész istenfogalom az ókori keleti despotizmusokból
származik. Olyan fogalom ez, amely nagyon méltatlan a szabad
emberekhez. Amikor a templomban azt halljuk, hogy az emberek
megalázkodnak és nyomorult bűnösöknek nevezik magukat, ez megvetésre
méltó, hitvány dolognak tűnik, amely méltatlan önmagukra valamit is
adó emberi lényekhez. Fel kell állnunk, és őszintén, nyíltan kell a
világ arcába néznünk. A lehető legjobbá kell tennünk világunkat, és
ha nem lesz olyan jó, mint szeretnénk, végső soron akkor is jobb lesz,
mint amilyenné mások tették az elmúlt történelmi korszakokban. A jó
világhoz tudásra, jóindulatra és bátorságra van szükség; nincs szükség
arra, hogy bűnbánóan epekedjünk a múlt után, sem arra, hogy a szabad
értelmet bilincsbe verjük tudatlan emberek réges-régen kiejtett
szavaival. Félelem nélküli kiállásra és szabad értelemre van szükség.
Reménykednünk kell a jövőben, nem pedig örökösen visszatekintgetnünk
a múltba, amely már halott, és amelyet -- ebben bízunk -- messze
túlhalad majd a jövő, melyet értelmünkkel teremtünk.
.
