Az üres sír
Jézus feltámadásáról továbbá:
Jézus testét, a zsidó szokásoknak megfelelően, lenvászonba burkolták. A holttest köré csavart lepedőbe mintegy 54 kg, gumiszerű masszává gyúrt, illatos fűszeranyagot helyeztek. Miután a testet egy sziklába vájt üregbe helyezték, emelők segítségével hatalmas (mintegy két tonna súlyú) követ gördítettek a sírbolt bejárata e1é. Vasfegyelmű római katonákból álló őrség vigyázta a sírt. A büntetéstő1 való félelem "eredménye a szolgálat kifogástalan ellátása volt, különösen az éjszakai őrség esetében." Az őrség Róma hatalmát és fennhatóságát jelző pecséttel zárta le a sírboltot. A kő megmozdítása során a behatoló feltöri a pecsétet is, s így magára vonja a római törvények haragját. A sír azonban üres volt.
Az üres sír
Halála és temetése után három nappal néhány asszony, aki a sírhoz ment, azt látta, hogy a test eltűnt. A tanítványai azt állították, hogy Jézust Isten támasztotta fel halottaiból, s hogy Jézus több alkalommal megjelent nekik, mielőtt felment a mennybe. Elmondták, hogy negyven napon át megjelent nekik, és "sok jel által" megmutatta magát. Pál apostol elmondta, hogy Jézus egyszer több mint ötszáz híve előtt megjelent. Ezek többsége még életben volt és így megerősíthette Pál szavait.
Az üres sír annyira közismert volt, hogy nem lehetett letagadni. A feltámadást Jeruzsálemben egyetlen napig, egyetlen óráig sem lehetett volna elhitetni, ha a sír ürességéről, mint tényről valamennyi érdekelt meg nem győződött volna.
Paul L. Maier így összegez: "Ha minden bizonyítékot gondosan és igazságosan mérlegelünk, a történeti kutatás szabályainak megfelelően valóban igazolható az a következtetés, hogy a sír, amelybe Jézust temették, tényleg üres volt az első húsvét reggelén. És nem akadt még egy szemernyi bizonyíték sem az irodalmi forrásokban, a feliratokban vagy a régészeti anyagokban, amely cáfolná ezt az állítást."
Hogyan magyarázható az üres sír?
Vajon hogyan magyarázható az üres sír? Van-e esetleg természetes magyarázata? Meggyőző történeti bizonyítékok alapján a keresztények azt vallják, hogy Krisztus Isten természetfölötti hatalma által időben és térben testileg föltámadt. Lehet, hogy ezt csak komoly nehézségek árán tudjuk elhinni, ám ugyanezt nem hinni még nagyobb problémákat eredményez.
Lényeges, hogy lássuk magunk előtt, hogy milyen helyzet alakult ki a sírnál a feltámadás után. A római pecsét fel volt törve, ami az elkövetőnek automatikusan fejjel lefelé való megfeszíttetést jelentett. A hatalmas kő el volt mozdítva, de nem csak a bejárattól, hanem az egész masszív sírtól, és úgy nézett ki, mintha felemelték és odébb vitték volna. Az őrségre kirendelt egység elmenekült. Justinus (Digesta 49.16) tizennyolc olyan okot felsorol, amelyért az őrséget ki lehetett végezni. Ezek között szerepelt az elalvás és az őrhely őrizetlenül hagyása is.
Jöttek az asszonyok és üresen találták a sírt; pánikba estek, visszasiettek, és elmondták a férfiaknak. János ért oda elsőnek, de nem ment be. Benézett, ott voltak a halotti lepedők, de üresen.
A feltámadást természetes okokkal magyarázgató elméletek gyengék; ezek is inkább a feltámadás igazságába vetett bizalmat növelik. Nézzük meg ezek közül az ismertebbeket:
Másik sír?
Kirsopp Lake azzal az elmélettel állt elő, hogy az asszonyok, akik a test eltűnését jelentették, tévedésből egy másik sírhoz mentek. Ha így van, akkor az asszonyok állítását ellenőrző tanítványok is bizonyára a rossz sírhoz mentek. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a zsidó hatóságok, akik a római őrség felállítását kérték a sírhoz, nehogy ellopják a holttestet, nem tévedtek a sír helyét illetően. A római őrök sem, hiszen ő ott voltak. Ha a sír eltévesztéséről lett volna szó, a zsidó hatóságok azonnal előkerítették volna a holttestet az igazi sírból, hogy egyszer s mindenkorra elejét vegyék a feltámadásról szóló mendemondáknak.
Hallucináció?
Egy másik megközelítés Jézus feltámadás utáni megjelenéseit káprázattal vagy hallucinációval magyarázza. Ezt a teóriát azonban nem támasztják alá a hallucinációk létrejöttét irányító lélektani alapelvek, és különben sincs összhangban sem a történelmi helyzettel, sem pedig az apostolok elmeállapotával. Akkor tehát hol volt az igazi test, és miért nem adták elő?
Jézus csak elájult?
A Venturini által évszázadokkal ezelőtt népszerűsített és ma is gyakran idézett ájuláselmélet szerint Krisztus valójában nem halt meg; csupán elájult a kimerültségtől és a vérveszteségtől. Mindenki halottak hitte, de később feléledt, és a tanítványok ezt hitték feltámadásnak. Ne felejtsük el azonban, hogy a keresztnél jelen voltak a zsidó vezetők és azok emberei: aligha engedték volna, hogy Jézust levegyék a keresztről, ha még egy szemernyi élet is van benne. Bizonyosak lehetünk abban is, hogy a római katona megölt már néhány embert, és jól tudta, hogyan kell valakit szíven döfni, ahhoz hogy meghaljon. Napokat tölteni egy levegőtlen sírboltban mégy egy egészséges ember sem lenne képes, mivel ezek nem a jó szellőzésükről voltak híresek. S hogyan jött volna ki Jézus a sírból? Ő belülről sehogy. Talán a tanítványai kérték meg a katonákat, ugyan álljanak már egy kicsit arrébb, hogy elhengeríthessék a követ? Éppen azért volt ott az őrség, hogy biztosítsa a sír feltörhetetlenségét.
Álljunk egy kicsit szóba a gondolattal, és próbáljuk végiggondolni, hogyan festett volna Jézus, ha - tegyük fel - nem halt volna meg? Adva van egy ember, aki nagy nehezen kikászálódik a sírból: Lábait, kezeit használni képtelen, gyengén és betegen vonszolja magát. Orvosi ellátásra, kötözésre ápolásra van szüksége, rendkívül hosszú időre, hogy lábadozzon ilyen traumák után. Kérdés, hogy egy ilyen elesett ember hogyan lett volna képes azt a benyomást kelteni a tanítványaiban, hogy Ő az élet fejedelme és a sír legyőzője? Hatalmas a különbség a kettő között, aközött az ember között, aki hajszál híján elkerüli a halált, és aközött, aki dicsőségesen feltámad. A tanítványok egész további szolgálata azon alapult, hogy Jézus legyőzte a halált - nem pedig azon, hogy hajszál híján elkerülte.
Az összetört Jézus nem lett volna képes szomorúságukat lelkesedéssé változtatni, tiszteletüket pedig imádattá emelni. Ha lehetséges lett volna, hogy valaki egyáltalán túlélje a keresztre feszítést - amire mindjárt visszatérünk - többé sem járni nem tudott volna, sem pedig a kezét használni. Rengeteg ín és ideg fut össze mind a csuklóban, mind a lábfejben. Ezek megsértése, sőt szétszakítása egy ormótlan vasszöggel azt eredményezte volna, hogy legjobb esetben is a keresztre feszített ember egész életére nyomorék marad. De már magát a keresztre szögezést sem élhette volna túl senki. A vastag - és valószínűleg rozsdás - vasszögek egyrészt vérmérgezést okoztak volna, másrészt ereket téptek el. Ezek a sebek - amíg a szögek bennük voltak - többé-kevésbé el voltak zárva. Azonban ha a szögeket kihúzzák, Jézus valószínűleg elvérzik csupán a négy sebén keresztül is, a lándzsadöfésről nem is beszélve. A gyengeség, a vérmérgezés, a sebláz és az erek megsértése, sőt a szív átszúrása egyenként is halálosak: együtt pedig végképpen lehetetlenné teszik az életben maradást.
Ellopták volna Jézus holttestét?
Egy másik elmélet azt bizonygatja, hogy a tanítványok ellopták a holttestet, miközben az őrök aludtak. A tanítványok csüggedtsége és gyávasága perdöntő érv ebben a kérdésben: nem válhattak hirtelen olyan bátrakká és merészekké, hogy a sírnál egy katonacsapattal szembeszállva ellopják a testet. Jézus letartóztatásakor a tanítványok elfutottak, Péter átkozódva megtagadta Jézust, aligha gyűjthettek rettenthetetlen bátorságot és mentek a sírhoz harcolni vasárnap hajnalban. Egyáltalán nem voltak olyan hangulatban, hogy ilyesmivel próbálkozzanak. Hogyan vehették volna fel egyáltalán a harcot - halászok, egy vámos, néhány kézműves - egy fegyverforgatáshoz kitűnően értő római őrség ellen?
De mi hasznuk lett volna ebből egyáltalán? Milyen célt érhettek volna el egy ilyen öngyilkos akcióval? A római pecsét feltörése olyan megtorlást vont volna maga után, amelyet az apostolok nem kockáztattak volna meg. A rómaiak ilyesmiben nem ismertek tréfát. Dehogy mertek a tanítványok bármit tenni! Napokig bezárkózva éltek a zsidó vezetők miatti félelemből. S hogy az őrség aludt volna, amíg a tanítványok ellopták Jézus testét, képtelenség. Először is az egész római őrség nem alhatott el. Amint már említettem, ezért halálbüntetés járt. De ha tegyük fel, mégis mindenki elalszik, még mindig kérdés marad, hogy hogyan tudták volna a tanítványok hang nélkül, lábujjhegyen arrébb vinni a több tonnás követ, amely a sírbolt bejáratát elzárta. Ha pedig a katonák elaludtak, honnan tudták azt, hogy a tanítványok lopták el a testet, és nem más?
Az az elmélet, hogy a zsidó vagy a római hatóságok távolították el Krisztus testét, semmivel sem jobb magyarázat az üres sírboltra, mint a tanítványoknak tulajdonított lopás. Ha a hatóságok birtokában volt a test, vagy tudták, hol van, akkor miért nem léptek elő és közölték, hogy ők vitték el, amikor a tanítványok Jeruzsálemben hirdették a feltámadást? Ha így volt, akkor miért nem mondták el pontosan, hol van a holttest? Miért nem vették elő a tetemet, tették egy kocsira, és tolták végig Jeruzsálem közepén? Ezzel egyszer s mindenkorra végeztek volna a kereszténységgel. Lehetetlen, hogy a korai keresztények kitaláltak volna egy ilyen mesét, és hirdették volna azok között, akik könnyedén megcáfolhatták volna az egészet egyszerűen azzal, hogy előadják Jézus holttestét.
Az apostolok élete tanúság a feltámadás mellett
Ha a feltámadás nem történt meg, ezt a tanítványoknak tudniuk kellett. Akkor tehát ez a tizenegy ember nemcsak meghalt egy hazugságért, hanem tudta is, hogy hazugságért hal meg. Magukat az apostolokat is meg kellett győzni arról, hogy Jézus feltámadt halottaiból. Először nem hittek. Elfutottak és elbújtak (Mk 14,50), kételkedtek. Csak az alapos és meggyőző bizonyítékok eredményeképpen hittek. Ott volt Tamás, aki azt mondta, nem hiszi el, hogy Jézus feltámadt, amíg ujját bele nem helyezte a szögek helyére. Tamás később mártírhalált halt Krisztusért. Becsapták volna? Életével bizonyította, hogy nem.
Aztán ott volt Péter. A kihallgatás alatt többször is megtagadta, majd végül el is hagyta Krisztust. Azonban történt valami ezzel az emberrel, mert röviddel Krisztus kereszthalála és temetése után Jeruzsálemben tűnt fel, és merészen, a halálbüntetéssel dacolva hirdette, hogy Jézus a Krisztus, és hogy feltámadt. Végül fejjel lefelé keresztre feszítették. Öt is becsapták volna? Mi történt vele? Mitől lett belőle oly meglepő módon Krisztus bátor oroszlánja? Miért volt kész meghalni is érte? Számomra erre az 1 Kor 15,5 adja meg a választ: "és ... megjelent Péternek" (Jn ,42).
A szándéka ellenére meggyőzött ember klasszikus példája volt Jakab, Jézus testvére (Mt 13,55; Mk 6,3). Noha Jakab nem volt az eredeti tizenkettő egyike (Mt 10,2-4), később elismerték apostolnak (Gal 1,19), ahogyan Pált és Barnabást is (Csel 1 4, 1 4). Amikor Jézus még élt, Jakab nem hitte, hogy testvére, Jézus az Isten Fia (Jn 7,5). Jézus családja haza akarta vinni őt, hogy ne tanítson. János evangéliuma feljegyzi a testvérek hozzáállását Jézus személyéhez Ján,. 7.3-5-ig. "Mondták azért néki az ő atyjafiai: Menj el innen, és térj Júdeába, hogy a te tanítványaid is lássák a te dolgaidat, amelyeket cselekszel. Mert senki sem cselekszik titkon semmit, a ki maga ismeretessé akar lenni. Ha ilyeneket cselekszel, mutasd meg magadat a világnak." János apostol még hozzáfűzi: "Mert az ő atyjafiai sem hittek benne." Ezt mondták: Akarod, hogy higgyenek neked? Menj el Jeruzsálembe, és ott mutasd meg magad! - Jakab számára bizonyára rendkívül kényelmetlen lehetett, amiket Jézus önmagáról állított: ("én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam" - (Jn 14,6) "én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők" - Jn 15,5; "Én vagyok a jó pásztor ... és enyéim is ismernek engem" - Jn 10, 1 4).
Valami történt azonban Jakabbal. Miután Jézust megfeszítették és eltemették, Jakab Jeruzsálemben prédikált. Azt mondta, hogy Jézus meghalt a bűnökért, feltámadt, és él. Jakab később a jeruzsálemi egyház egyik vezetője lett, és írt egy bibliai iratot is, Jakab apostol levelét. Így kezdte: "Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája." A testvéréé.
Jakab végül is vértanúhalált szenvedett: Anániás főpap halálra köveztette. Jakabot is becsapták volna? Nem, az egyetlen elfogadható magyarázat az I Kor 15,7 - "Azután Jakabnak jelent meg."
Ha a feltámadás hazugság volt, arról az apostoloknak tudniuk kellett. Vajon mindannyian egy kolosszális csalást lepleztek volna? Életük és haláluk tanúság ez ellen, ezen kívül ez nincs összhangban azzal, amit életük erkölcsi oldaláról tudunk. Ők maguk is elítélték a hazudozást, és nagy súlyt fektettek a becsületességre. Arra biztatták az embereket, hogy ismerjék meg az igazságot, s nem azt, hogy érdekeiknek megfelelően hamis dolgokat hirdessenek. Az apostolok bátor viselkedése mindjárt azután, hogy meggyőződtek a feltámadásról, valószínűtlenné teszi azt, hogy az egész szélhámosság lett volna.
Szinte egyik napról a másikra merésszé váltak. Péter, aki megtagadta Jézust, a feltámadás után még a halállal dacolva is felállt és kijelentette, hogy Jézus él. A hatóságok letartóztatták és megverték Jézus követőit, és ők nemsokára mégis újra az utcán voltak, és Jézusról beszéltek (Csel 5,40-42). Barátaik észrevették derűs jókedvüket, ellenségeik pedig bátorságukra figyeltek fel. Ráadásul nem eldugott kisvárosokban, hanem pont Jeruzsálemben hirdették az Igét...
Hogyan változtak, szinte egyik napról a másikra, lelkes emberek legyőzhetetlen csoportjává, akik három kontinensen néztek szembe ellenkezéssel, cinizmussal, gúnyolódással, nehézségekkel, börtönnel és halállal, miközben mindenütt Jézust és a feltámadást hirdették? Nézzük meg a tanítványok viselkedését: A keresztre feszítés napján mindannyiukat szomorúság töltötte el; a hét első napján öröm. A megfeszítésnél reményvesztettek voltak, a hét első napján szívük telve volt bizonyossággal és reménységgel. Amikor először hallották a feltámadás üzenetét, hitetlenkedtek és nehezen hagyták magukat meggyőzni, de miután megbizonyosodtak, többé nem kételkedtek.
Mi magyarázhatja ezt a rövid idő alatt végbement, megdöbbentő változást ezekben az emberekben? Az, hogy a test eltűnt a sírból, egyedül nem formálhatta volna át lelküket és jellemüket. Három nap alatt nem tud kialakulni egy olyan legenda, ami ekkora hatással lett volna rájuk. A legendák fejlődése hosszú időt vesz igénybe. Itt egy lélektani tényt kell teljes mértékben megmagyarázni. Gondoljuk csak a tanúk, a férfiak és nők jellemére, akik a valaha ismert legmagasabb szintű erkölcsi tanítást nyújtották a világnak, s akik még ellenségeik tanúbizonysága szerint is annak megfelelő életet éltek. Gondoljuk csak meg ezt a pszichológiai abszurdumot: egyik nap egy kis csoport legyőzött gyáva nyúl kucorog egy emeleti szobában, néhány nappal később viszont már olyan társaságot alkotnak, amelyet semmilyen üldöztetés nem hallgattathatott el - aztán próbáljuk meg ezt a drámai változást mindössze annak tulajdonítani, hogy valami összetákolt mesét igyekeztek elhitetni a világgal. Ennek egyszerűen nincs semmi értelme.
E történeti tényeknek az az egyetlen ésszerű magyarázata, hogy Isten fizikailag feltámasztotta Jézust. Aki ma Jézus Krisztusban hisz, az első keresztényekhez hasonlóan, tökéletesen nyugodt lehet afelől, hogy hite nem mítoszon vagy legendán, hanem a feltámadott Krisztus és az üres sír biztos történeti tényein alapszik.
Fontos figyelembe vennünk, hogy ezek az események ellenséges közegben történtek meg, végsőkig elszánt ellenségek előtt hirdették az apostolok Jézus életének eseményeit és az ő feltámadását is. Ha bármi módjuk lett volna ezeknek az embereknek arra, hogy megcáfolják az apostolok állításait, biztos hogy éltek volna ezzel a lehetőséggel. Amikor az evangéliumot hirdették az apostolok, még legelszántabb ellenfeleikkel szemben is arra hivatkoztak, hogy ezek az események nem titokban történtek, ezekről mindenki tudott. Nem csak azt mondták, "Nézzétek, ezt láttuk..." vagy "Azt hallottuk", hanem megfordították a dolgot és ezt mondták "Ti magatok is tudtok ezekről a dolgokról. ... Magatok is láttátok ezeket; magatok is tudtok ezekről." Ezt csak az mondhatja aki tökéletesen biztos a dolgában.
Pál bizonyságtétele
A kereszténység mellett egyik leghatásosabb tanúságtétel volt az, amikor a tarsusi Saulból, a kereszténység talán legelvakultabb ellenségéből Pál apostol lett. Saul héber vallási vezető volt. ... a farizeusok szigorú tanításainak megfelelő zsidó nevelést kapott. Tizennégy éves lehetett, amikor Gamáliel tanítványa lett; Gamáliel a kor nagy tanítója, Hillél unokája volt. Pál azt állította, hogy ő maga nemcsak farizeus, de farizeus fia is (Csel 23,6). Elmondhatta magáról: "A zsidó vallásosságban számos fajtámbeli kortársamat felülmúltam, mert vakbuzgó követője voltam atyáim hagyományainak." (Gal 1 ,1 4)
Ha meg akarjuk érteni Pál megtérését, akkor látnunk kell, miért volt oly erősen keresztényellenes: ennek egyik oka a zsidó törvény és hagyományok iránti odaadása volt. Annyira átitatta őt is a hamis Messiás-felfogás, hogy képtelen volt meglátni Jézusban a megígért Megváltót. Meg volt győződve arról, ahogyan akkoriban sokan, hogy Dávid Fiának uralkodásával egy gyökeresen új korszak veszi a kezdetét - új királyság, dicsőség és igazság kora, Izrael vezető szerepével.
Azonban szemmel láthatólag semmi ilyen nem történt. A rómaiak még mindig Izraelen élősködtek, és egy jottányit sem lett jobb a világ - következésképpen Jézus nem lehetett a Messiás. Felfoghatatlan volt számára mindezek mellett, hogy egy bűnözök között kivégzett ember lenne a Messiás, akit káromlásért ítéltek halálra és feszítettek meg. Ráadásul ezek a Jézus hívők micsoda egy társaság! Semmibe veszik a papság, a vallási vezetők tekintélyét. Tanulatlan, faragatlan emberek, tisztátalanok, mert nem tartják meg a tanítók rendelkezéseit. Ezek mosdatlan kézzel is esznek néha, kalászt tépnek, sőt gyógyítanak szombaton, ráadásul Istennek mondanak egy embert, tehát Istenkáromlók is - nem érdemelnek ezek semmi kíméletet.
A keresztények új "szektája" Pál zsidó neveltetésének a velejét támadta meg. Szenvedélyévé vált a hívők pusztítása (Gal 1 ,1 3). Szó szerint "pusztította az egyházat" (Csel 8,3). Elindult Damaszkuszba, hogy a főpapoktól nyert meghatalmazás alapján elfogja, visszahozza, és a bíróság elé állítsa Jézus követőit - és ekkor Pállal történt valami. (Ap.Csel.9.) "Már Damaszkusz közelében járt, amikor az égből egyszerre nagy fényesség vette körül. Földre hullott és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá:' Saul, Saul, miért üldözöl?' Erre megkérdezte: 'Ki vagy, Uram?' Az folytatta: 'Jézus vagyok, akit üldözöl. De állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned."
Jézus megszólított egy damaszkuszban élő tanítványt, Ananiást, hogy menjen el Saulhoz. Láthatjuk a következő részből, milyen veszedelmes híre volt Saulnak. Ananiás annyira megdöbben, hogy vitatkozni kezd Jézussal: "Ananiás tiltakozott: 'Uram, sokaktól hallottam, hogy ez az ember mennyit ártott szentjeidnek Jeruzsálemben. Itt pedig megbízatása van a főpapoktól, hogy bilincsbe verjen mindenkit, aki segítségül hívja a nevedet.' Az Úr ezt válaszolta neki: 'Menj csak, mert eszközömül választottam, hogy megismertesse nevemet a pogány népekkel, a királyokkal és Izrael fiaival. Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie.'
Ananiás elment, betért a házba, és e szavakkal tette rá kezét: 'Saul testvér, Urunk Jézus küldött, aki megjelent neked idejövet az úton, hogy visszakapd szemed világát, és eltelj a Szentlélekkel.' Azon nyomban valami hályogféle vált le szeméről és visszanyerte a látását. Mindjárt megkeresztelkedett, majd evett és erőre kapott."(Cse1 9,1319). Pál mondta: "Nem láttam-e Urunkat, Jézust?"( 1 Kor 9,1). Krisztus megjelenését a feltámadás utáni megjelenéshez hasonlítja. "Utánuk pedig ... megjelent nekem is." ( 1 Kor 15,8 )
Pál nem csupán látta Jézust, hanem valami ellenállhatatlan módon látta. Figyeljük meg, hogy Pál találkozása Jézussal, és ebből következő megtérése milyen hirtelen és váratlan volt. "Az égből hirtelenül nagy fényesség vett körül" (Csel 22,6). Pálnak fogalma sem volt arról, ki lehet ez az égi személy. A kijelentéstől, hogy ő a názáreti Jézus, megdöbben és remegni kezd. Ami itt történt Pállal, életének minden területét gyökeresen megváltoztatta.
Először is, Pál jelleme alapvető változáson ment át. Megtérése előtt türelmetlen, elkeseredett, erőszakos, bigottan vallásos, kevély és robbanékony természetű ember volt. A megtérése utáni kép türelmes, kedves, állhatatos és önfeláldozó embert mutat.
Másodszor, átalakult Pál Jézus követőihez való viszonya is. "Néhány napig ottmaradt Damaszkuszban a tanítványokkal." (Csel 9,1 9). Amikor pedig Pál az apostolokhoz ment, megkapta a "bajtársi jobbot" (Gal 2,9 Károli).
Harmadszor, megváltozott Pál mondanivalója is. Még mindig szerette ugyan zsidó örökségét, ám a keresztény hit elkeseredett ellenfeléből annak elszánt harcosává vált. "és máris tanította a zsinagógákban, hogy Jézus az Isten Fia. (Csel 9,20).
Megváltozott Pál intellektuális meggyőződése is. A saját tapasztalata annak elismerésére kényszerítette, hogy a farizeusok messiási eszméivel ellentétben Jézus az igazi Messiás. Új Krisztusképe a gondolkodásában teljes változást idézett elő.
Most már azt is meg tudta érteni, hogy Krisztus kereszthalálában, amely addig Isten büntetésének és egy emberi élet szomorú végének látszott, tulajdonképpen Isten békítette ki a világot önmagával Krisztus révén. Pál megértette, hogy a keresztre feszítés által Krisztus átokká lett értünk (Gal 3,1 3), és "bűnné lett értünk" (2Kor 5,21 ). Krisztus halála nem vereség volt, hanem óriási győzelem, amelyre a feltámadás tette fel a koronát. A kereszt már nem a "botránkozás köve" volt, hanem Isten messiási megváltása. Pál missziós prédikálásának lényege tulajdonképpen az, hogy "Azt fejtegette és tanította, hogy a Messiásnak szenvednie kellett és föl kellett támadnia a halálból: 'Ez a Messiás az a Jézus, akit én hirdetek nektek.'" (Csel 17,3).
Negyedszer, átalakult Pál küldetése is. Pogánygyűlölőből a pogányok evangélistája lett. Mint zsidó és farizeus, Pál lenézte a megvetett pogányokat, akiket Isten választott népénél alacsonyabb rendűeknek tartott. A damaszkuszi élmény elszánt apostollá változtatta, s életének célja az lett, hogy segítsen a pogányokon. Pál a neki megjelent Krisztusban minden ember Megváltóját látta. Pál, aki azelőtt ortodox farizeus és a szigorú judaizmus védelmezője volt, most egy kereszténységnek nevezett, általa korábban hevesen ellenzett, új, szekta terjesztőjévé lett. Úgy megváltozott, hogy "Akik hallgatták, mind csodálkoztak, mondván: 'Hát, nem ez tört vesztükre Jeruzsálemben azoknak, akik ezt a nevet segítségül hívják? Ide is nem azért jött, hogy bilincsbe verve a főpapok elé hurcolja őket?"'(Csel 9,21 ).
Pál megtérése nemcsak egyéni életében jelentett fordulópontot, hanem fontos korszakot nyitott az apostoli egyház, és következésképpen az egész emberiség történetében is. Ez volt a leggyümölcsözőbb esemény a pünkösdi csoda óta, és ez biztosította a kereszténység egyetemes győzelmét. Pál ismételten kijelentette, hogy az élő, feltámadott Jézus alakította át az életét. Olyannyira meg volt győződve arról, hogy Krisztus feltámadt halottaiból, hogy hitéért ő maga is vértanúhalált szenvedett.
Pál megtérése és apostolsága, kellő megfontolás után, egymagában is elegendő bizonyítéka annak, hogy a kereszténység Isteni kinyilatkoztatás. Ha Pál huszonöt évi szenvedése és szolgálata Krisztusért valóság volt, akkor megtérése is valóság, hiszen minden, amit tett, ezzel a hirtelen változással kezdődött. Ha pedig megtérése igaz volt, akkor Jézus Krisztus valóban feltámadt halottaiból, hiszen Pál mindent, amivé vált és amit tett, a feltámadott Krisztussal való találkozásnak tulajdonított.
Jézus feltámadása megkerülhetetlen történelmi tény. ... Jézus valóban Isten Fia volt, ahogyan ezt állította önmagáról, és az Atya igazolta őt azzal, hogy feltámasztotta a halálból. Az is igazolást nyert, hogy Isten elfogadta Krisztus áldozatát, amit értünk és helyettünk hozott, hogy a bűneinkért ne minket érjen a büntetés. Mindenki bűnbocsánatot és üdvösséget nyerhet, aki hittel befogadja Jézust az életébe, és igényli a maga számára Krisztus helyettesítését - átadja neki a bűneit, átadja az életét, önmagát. Így szabadulhatunk meg már itt a földön a bűneink súlyától, így lehetünk jobb emberré az Istennel való közösség által. Nem kell mást tennünk, csak kérni őt, keresni a Vele való közösséget az ő beszédén, a Biblián keresztül. Amit tenni kell az embernek, mindazt Krisztus már elvégezte, az út számunkra a benne való hit. "Az igaz ember hitből él." (Róm. 1.17)
Teljes bizalmunk lehet Istenben, aki kinyilvánította Krisztusban az irántunk való hatalmas szeretetét. Egyszülött fiát adta oda az Atya, hogy bennünket is fiaivá fogadhasson. Krisztus felhívása ma is áll: "Minden, a mit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem." (Ján. 6.37)
Felhasznált irodalom: Josh McDowell: Több mint ács, Timóteus Társaság Alapítvány, Budapest, 1998.
, szóval nem ilyen csacsiságok miatt. Ez nagyon jól jött a papoknak annak idején. Szárazság van? Mert bűnösök vagytok! Túl sok az eső? Mert bűnösök vagytok! Kitört a vulkán? Mert bűnösök vagytok!
