Bohóc

Bohóc

Tapsvihar. Mindenki visong, kacag. És megint megdobálják. Érthetetlen, hogy honnan, de mindig van valaki, akinél valami véletlen folytán akad rohadt paradicsom és záptojás. De neki ehhez is jóképet kell vágnia: ő a bohóc. Miközben levonul a színpadról, azon tűnődik, vajon van egy külön bolt, ahol csak és kizárólag záptojásokat és rohadtparadicsomot árulnak? Egyszer ő is szívesen venne néhányat… Elgondolkodva ballag a sötét folyosókon.
Nagy cuppanással jön le arcáról a piros gumiorr.
A cirkuszban egy kicsit néha elfelejti, hogy az a vigyor az arcán nem az övé, csak kölcsönzi.
A reflektorfényben egy kicsit fontosnak tűnik, amikor elhalkul a nézőtér és feszült csend előzi meg a pukkadozó röhögést, egy kicsit olyan, mintha lenne méltósága.
Legördülnek a függönyök, de a bohócot a színfalak mögött sem nézik embernek.
Még saját öltözője sincs.
Kis csomagjával becsoszog a mosdóba.
Lassan öltözik, eltűnődve, hogy miért vihognak vajon az emberek, amikor ő hasra esik.
Néha igazi a fájdalom- olyankor a leghangosabb a nevetés.
Beteg egy világ ez- és a bohócokat senki nem kíméli.
Persze nem minden bohócnak van krumpliorra és nagy cipője, merthogy bohócnak születni kell, s az csak részletkérdés, hogy valaki kifejlett bohóckorában jelmezt ölt- e magára, vagy sem- úgyis mindenki őt gúnyolja majd.
De odakinn, az igazi világban az álruhás bohócokat is éppolyan szívesen gáncsolják el az emberek, mint a cirkuszban a hivatásosokat.
És az álruhás bohócok nagyon ravaszul úgy öltözködnek, mint bárki más. Innen lehet őket megismerni…
És mert a bohócoknak semmi se fáj, az egész világ rajtuk tapos és mindenki szüntelenül nevet és nevet, mígcsak a bohóc él.
A mosdóban a bohóc kendőcskéjébe törli hatalmas, festett vigyorát.
A kendőn még érezni az asszony érintését, az egyetlen emberét, aki nem nevet, ha a bohóc elesik.
A bohóc kopott ruhába bújik és huszonhat éves férfi lesz belőle.
Épp olyan, mint bárki más…
De amikor elhal a zsivaj és az emberek hazamennek, a bohóc még nem pihen.
Nem tudja senki, hogy a függönyök mögött, ahol véget ér a csillogás, a bohóc lócitromot takarít a porondon, egyedül a félhomályban.
És az előadás után, amikor kialszanak a fények és minden elnémul, a bohóc már nem mosolyog.
És azt sem látja senki, hogy a porond pora csendben elnyeli a bohóc könnyeit.
A bohócét, akinek kisfiát soha senki nem fogja tudni majd elgáncsolni, mert sorvadt kis lábaival sosem lesz rá képes, hogy járni tudjon…
A bohócét, akinek élete csupa tréfa és nevetés.
A bohócét, akinek semmi sem fáj.
A bohócét, aki nappal álruhában mászkál, s összetéveszthetetlenül úgy néz ki, mint bárki más.
És mert a bohócok köztünk vannak, érdemes meggyőződni róla, nem lapul- e éppen a mi zsebünkben is egy krumpliorr…

Prágai Noémi
 
Oldal tetejére