Bucsuzunk Polgar Andrastol a Ch zsuri elnoketol

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
A megrázkódtatás, a megrendülés indít meg | Meghalt Polgár András író
Írta: Vágó Gy. Zsuzsanna



Rövid, súlyos betegség után, életének 74. évében elhunyt Polgár András író, népszerű teleregények, filmsorozatok, filmek, színdarabok, regények szerzője, dramaturgja. Régi szakmai barátság fűzte a Kassák Kiadó igazgatójához Vágó Gy. Zsuzsannához. 2008-as beszélgetésük részleteinek felidézésével búcsúztatjuk.

– Régen, nagyon régen ismerkedtünk meg. Hogy is történt?
– Nem tudom, közös barát mutathatott be. Te ismert könyves voltál, tán a Gondolat Kiadónál, már nem tudom. Megragadott, hogy mennyire szereted az irodalmat, és mennyire értesz hozzá. Szerettem, hogy mindig, mindenkivel törődsz, aki csak a látókörödbe kerül, és akit szimpatikusnak találtál. Nem voltál „közömbös ember”! Gyűlölöm a közömbösöket!

– Mi változott azóta?
– Minden. Az életünk, a politika, a kultúra, a gazdaság. A kultúra árucikk lett, Hernádi Gyula, szegény megmondta előre.

– Mit jelent Polgár Andrásnak ez a szó: élet?
– Egy fogalmat. Már látom és érzem, csak egy van belőle, s ha lehet, elszúrjuk. Nem élünk okosan. Vagy nem is lehet? Hogyan kell okosan élni? Hogyan lehet megélni?

– Mire emlékszel vissza a legszívesebben életedből?
– Lányom születésére, aki ma anya. Hihetetlen, milyen rövid minden.

– Miért pont az írás? Miért éppen a szó?
– Mert máshoz nem értek. Próbálkoztam a televíziózással, a játék- és dokumentumfilmmel, a színházzal, de az igazi a könyv. Amit odatehetünk az ágyunk mellé. Ami megmarad.

– Hogyan lettél író? Mesterek?
– Megrázkódtatás adta a kezembe a tollat. Behívtak katonának, Orosházára, határőr lettem. Láttam egy szobrot a laktanya udvarán, Bolváry Imre alhadnagy szobra volt. Elesett, mert sorkatona létére bevetették ’56-ban. Amikor felszálltak a teherautóra, azt mondták nekik, „van valami balhé Pesten, holnap jövünk haza”. Naponta bejött a szoborhoz a menyasszonya és az anyja. Mindig a megrázkódtatás, a megrendülés indított meg. Amikor elolvastam a Mengele boncoló orvosa voltam című könyvet. Amikor kisgyerek voltam, és anyám keresztény udvarlója letépte rólunk a sárga csillagot, és kihozott a csillagos házból. Mindenkit elvittek Auschwitzba, az összes velem egykorú gyereket is beleértve. Aztán 1945 után visszatértünk ebbe a házba. Senki sem maradt meg. Ezek után nem kellene írónak lenni? Vagy legalábbis próbálkozni? Szerencsém volt. Persze, voltak mestereim, Mándy Iván, Gyurkó László, Illés Endre, Réz Pál. Az ÉS-től szerkesztők, Kardos G. György, filmesek, dramaturgok. Zimre Péter. Szabó György. Ők sokat segítettek. De legfontosabb az indíttatás. És ezt egy belső katarzis idézi elő. Egy váratlan fájdalom. Egy szorongás valamiért. Egy erős nosztalgia. Egy visszahozhatatlan, elszállt érzés.

– Tanítani, elgondolkodtatni, szórakoztatni – mi a sorrend Polgár András könyveiben, drámáiban, egyéb írásaiban?
– Tanítani nem tudok, nem vagyok elég művelt. A többi stimmel. (...)

– A legkedvesebb könyved?
– Az Apuka. 35 éve jelent meg, egy gyilkosról szól. Ez dokumentumregény akart lenni egy erőszakos apáról, aki a lánya mentett meg a kötéltől. Aki leülte helyette a büntetést. Nem sokkal később a lány, akit gyilkosnak tartottak, a börtönben elolvasta a regényt, és beperelt. Most [Novum Verlag, 2008] újra kiadják, egy kötetben. A pert is, az Apukát is.

– Színház? Tévé? Könyv? Melyik az igazi?
– Próbálkozások. Összevissza nem sokat, száznál eggyel több filmet írtam, és tizennégy drámámat mutatták be. Élvezem. Nem szólok bele. A próbákon, forgatáson ott vagyok, ha kérdeznek, megpróbálom megfogalmazni, mit is akartam a művel, ha már annyira rossz, hogy eltévednek a szövegben.

– Egy szót még a színházról... A drámád, a Csendkúra bemutatóján ott lehettem a kecskeméti Katona József Színházban. Az előadás végén szűnni nem akaró vastapssal és vörös rózsákkal köszöntötték a méltán ünnepelt szerzőt. Melyik premieredre gondolsz vissza a legszívesebben?
– A Kettős helyszínre, 100-szor ment a Madách Színházban [1979]. Ez igen-igen nagy szám. Senki nem jósolt neki sikert, premier előtt pár nappal bukásra állt. A rendező (Szirtes Tamás) elkedvetlenedett, a színészek összevissza bóklásztak. És akkor lejött a direktor, megnézte a próbát. Ádám Ottó a neve. Egy csoda ez az ember. Számomra különösen; amit tudok a drámaírásról, azt mind tőle tanultam. Színházában négy darabomat segítette színpadra, egyiket sem ő rendezte, de valamennyi előadáson éreztem „tenyere lenyomatát”... Nem méltatnám a rendezéseit, az igazgatását, ez nem az én dolgom. A hozzáértéséről ennyit: halkan azt mondta Horesnyi Lászlónak, a főszereplőnek: „Játszd komikusra!” Horesnyi epizodista volt a színházban, élete első főszerepét kapta. Sokszor, a próbák alatt, a sírás fojtogatta, annyira nem ment. És megpróbálta komikusra venni az ártatlanul megvádolt, felakasztás árnyékában lézengő figurát, Mihalikot. Frenetikus siker lett. Több mint száz, telt ház.



– És melyik könyvbemutatód volt a legemlékezetesebb?
– Amit a Kassák Kiadó rendezett. 60 évesen kezdtem novellákat írni, Ti adtátok ki legelső novellás kötetemet, az Évszázad betegét. Ott álltam a Vörösmarty téren a sátratokban, és nem értettem az egészet.

– Mit olvasnak ma az emberek Magyarországon?... Egyáltalán olvasnak? Hogyan vélekedik egy kortárs magyar író az emberek és a könyv kapcsolatáról?
– Nemigen olvasnak. Legalábbis azok, akik az én könyveimet olvasták, pedagógusok, gimnazisták, egyetemisták, azok szülei. Akiket érdekelt a jelen, a ma konfliktusai. Ahogy látom, ma is olvasnak, de kevesebben. Rengetek szakácskönyv, útikönyv, internetes kiadvány forog a piacon, kevesebb művészettörténet. Pedig sok fiatal és középkorú író jelentkezett. És ne felejtsd el, ’56 után egyszerre megjelent a Nyugat a könyvpiacon, a számtalan izgalmas, új, sosem látott szerző és mű, Updike, Malamud, Singer, Philip Roth, Solohov, Camus, Sartre és még tömérdek. Nem lehetett nem olvasni!

– Mi a véleményed az emberi szeretetről?
– Tessék mondani, ez létező fogalom? Valahogy nem vevődik észre.

– Hiszel Istenben? Hiszel a lélekben? Hiszed, hogy valamennyiünket egy saját feladattal és jó szándékkal érkező lélek irányít?
– Végre valami, amiben nem értünk egyet! Még azt gondolná az olvasó, túlságosan egy húron pendülünk! Ateista vagyok. Sziklaszilárdan. Nem vagyok büszke rá, nem is szégyellem. Tény. (...)

– Mesélnél nekünk a barátságról?
– Tudod, az öregedésben az a legrettenetesebb, hogy az embernek elmennek a barátai. Elmennek a szülei. Elmennek a kollégái. És már nem jönnek új barátok. Barátságokat lehetetlen máról-holnapra kötni. A barátsághoz távlat kell. Megélt közös élmények. Arcok.

– Írók, színészek, rendezők? Hol találta meg Polgár András az igazi barátságot?
– Gondolom, ez álkérdés. A fenti közeg kizárja az igaz barátságot, hiszen érdekszövetségekről van szó, közös munkáról, ha siker, az övé, ha bukás, a szerzőé. Ettől függetlenül nem vagyok igazságos, csak keserű, Koncz Gábor, Rofusz Ferenc, néhai Katkó István és Herczenik Miklós, Békés József igazi, ősi barátaim voltak.

– Van igazság a földön?
– Nincs. Az igazság konkrét. Az igazság bennünk van. Mai életünkben nem lelem. Nézzünk egy pár bírói ítéletet. Híres és hírhedt ügyeket. Eszement sikkasztásokat. Magyar Gárdát. Fasiszta honlapokat, amelyek zavartalanul üzemelnek. Szinte minden napra jut valami elképesztő. Most ez az aktuális, 2008 március idusán. Azt mondja a budapesti bíróság elnöke, a Magyar Gárda nem engedte be a Magyar Gárda ellen indított perre, a tárgyalóterembe a cigányokat, mert ellenérdekelt felek voltak. Hogyne lettek volna azok, a Gárda éppen a cigányokat akarja üldözni. Tehát ez rendjén van? Még nincs is ítélet, mégis feláll az ember hátán a szőr az undortól. Hogyan van ez? A gyilkos tárgyalására nem mehet be az áldozat családja, mert ellenérdekelt? (...)

– Végezetül: hogyan él ma egy magyar író Magyarországon? És külföldön?
– Külföldön nem tudom. Hála Istennek, akiről tudok, az jól, mert befutott. Itthon nagyon nehezen. Ha ma lennék fiatal, és az írásból kellene megélnem, családot eltartanom, talán fel is adnám. Lehetetlen! A kiadók padlón vannak, a színházak a zenés és a bulvár felé fordultak, magyar bemutató alig-alig. Vannak kis színházak, pl. a Budaörsi Játékszín, amely bestsellereket írat színpadra, szerencsére, többnyire velem (John Steinbeck: Az édentől keletre, Eugene O’Neill: Vágy a szilfák alatt, Móra Ferenc: Aranykoporsó, Hunyadi Sándor: Júliusi éjszaka és Mészöly Miklós: Az atléta halála), de ez a kicsit színház is fuldoklik, levegő után kapkod. Ebből megélni nem lehet. Egy nyugdíjasnak cigarettapénz, mondanám, ha nem szoktam volna le a bagóról.

– Mi a legnagyobb kitüntetés egy magyar író számára?
– Az olvasók, a nézők szeretete. Olykor ez megadatik. Nagy boldogság.
 
Oldal tetejére