Közeleg az év az napja, amikor többen temetőkbe visznek virágot, gyertya lángját lobbantják fel, s emlékeznek. Igen, a "voltakra", akiket elveszítettek, de a szivükben örökké élni fog. Többen úgy hitték, így is remélték, de az élet bedarálta őket a napi megoldatlan problémáival, gondjaival... S, az emlékezés csak egy-két napra szorítkozott és szorítkozik. Nem rosszból, az élet már csak ilyen, forgandó és sodor minket, úgy is írhatnám az ár visz, sőt hömpölyög velünk együtt.
Többen nem megyünk, otthon gyújtunk gyertyát és szeretettel, köszönettel emlékezünk, hogy nemcsak voltak, de vannak, maradtak a szívünkben, az emlékeinkben. Ragadjuk meg az emlékek szépségét, s köszönjük meg sorsunknak, hogy nekünk ők megadatottak, s így velünk maradtak.
Immár mindörökre, nemcsak a génjeinkben, de a szívünkben és kitörölhetetlenül.
Nemcsak ilyenkor, máskor is gondolok mindazokra, akiknek bármit is köszönhetek, nemcsak közeli hozzátartozóimra, barátaimra, de néhány művészre, akik "ajándékokkal' halmoztak el a szépség, az élmény megélésének ajándékával. Köszönet ezért, s nincs feledés!