Canadahun Mesepályázat

Melitta témája a 'Pályázatok' fórumban , 2013 Március 15.

Témaállapot:
Not open for further replies.
  1. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Oldalunk mesepályázatot hirdet!

    Majdnem mindenkinek volt gyermekkorában kedvenc meséje, amit az Anyukájától, a nagymamájától, vagy más családtagjaitól hallott és valahogy megmaradt a mese az emlékezetében.
    Mikor az akkori fiatalok az idő múlásával szülőkké, nagyszülőkké váltak, újra előkerültek a rég hallott mesék, a mesekönyvek és a gyerekeknek szóló esti mesék.

    Mindenki tudja, hogy a mese nem valóság, mégis a mesékben megtalálni a különböző élethelyzetekről szóló tartalmakban az életben való eligazodás, a boldogulás „arany kulcsát”.

    Milyen értékekről, tanulságokról szólna az a mese, amit tovább adnátok gyermekeiteknek, unokáitoknak?

    Miről szólna a Ti mesétek?
    A Pályázaton mindenki 1 / azaz egy/ saját mesével vehet részt

    A díjak odaítélése a már ismert módon történik: a Teszik Gomb megnyomásával a legtöbb szavazatot kapott alkotások részére.

    A történetek 5000 karakternél (szóközök nélkül) nem lehetnek hosszabbak, képeket, csatolásokat nem tartalmazhatnak.

    ( a pályázók az alkotások beküldésével elfogadják a pályázat kiírásának a feltételeit.)

    A Pályázat lezárásának határideje: 2013.december. 16.

    Eredményhirdetés:

    2013.december 22-én a Canadahun Rádióban.

    • III. helyezett díja: Játék
      palyazatra jatek.jpg

    • II. helyezett díja: Porcelánfejű baba (42cm magas)
      palyazatra baba.jpg
    • Fődíj : Olajfestmény (65x50cm)
      palyazati kep01.jpg


    Sok sikert!!!

    A CanadaHun Vezetősége
     
  2. Csillagvirag

    Csillagvirag Állandó Tag

    Mese a virágok titkairól

    Kedves Melitta!

    Nem engedett továbbmenni a mesepályázat címszava :p, mert közöm van a mesékhez, több saját írásom van, ezek a gyermekeimnek születtek...Mindenik nagyon konkrét ihletésű, sajátos alkalomra íródott. Ez pl. egy nagyobb betegség idején.




    Hol volt, hol nem volt, élt egyszer régen egy hatalmas király. Már a palotája is óriási volt. A felhők fölé emelkedett, ahol mindig ragyog a Nap.

    Minden reggel kinyitotta felhők fölötti toronyszobájának ablakát, és mélyet szippantott a korai friss levegőből, aztán felhőkön is áthatoló éles szemmel végignézett birodalmán, és a legapróbb bajt is észrevette.

    Népe nagyon szerette, mert segitett az embereken. A gyermekek is szerették. A kisfiúk azért, mert nagyon erős volt, és ha ég felé nyújtotta fényes kardját dörgött villámlott, de aztán karjával elsöpörte a felhőket, s máris kisütött a Nap. A kislányok pedig azért szerették, mert kedves is volt, ölébe emelte, meghintáztatta őket, és ha jókedvében találták feldobta őket a csillagos égig.

    Hanem egyszer nagy baj történt. S mint a nagy bajok általában ez is kicsi bajjal kezdődött. Elfáradt erősnek lenni ez a hatalmas király.(Hallottatok-e már ehhez hasonló gondról?) Minden reggel fáradtan kelt, és este fáradtan feküdt le, addig-addig mignem egy napon már nem tudott felkelni az ágyából olyan rettenetesen fáradt és beteg lett.
    Haj!, össze is ült a királyi udvar összes buzgó orvosa. Mindenik külön megvizsgálta aztán hatalmas gömb alakú lombikokban, csigavonalú, kigyószerű, ide-oda ágazó üvegekben gyártani kezték az ilyen-olyan orvosságokat. Orvosság-gyárrá változott a palota: volt ott keserű és édes orvosság, kemény és szirup szerű, volt piros, barna, sárga, kék, sőt kétszinű sárga-zöld orvosság is. De minden hiába a királyt csak nem tudták meggyógyitani.
    Végül egy öreg-öreg anyóka, akiről senki sem tudta, honnan jött, s akinek nagyon fájt a szive a szép, ifjú, de beteg királyért fölment a palotába. Azt mondta meggyógyitja ő csak beszélhessen vele. A toronyszobában átadott neki egy apró aranyhagymát .
    - Ezt saját kezeddel ültesd el , fiam. –mondta. Bármilyen beteg vagy mindennap saját kezeddel öntözd meg! Aztán a többit meglátod majd.
    A király elültette fekete földbe a hagymácskát. Minden áldott reggel meglocsolta. És várt.

    Egyszercsak apró növénykét látott előbújni a cserépből. És ahogy nőtt-növekedett a növényke úgy múlt-múladozott a király fáradtsága. Először még alig tudott megmozdulni, hogy ivóvizéből megöntözze, aztán mintha visszatért volna az erő a karjaiba, majd a lábaiba. Egy reggelen csodaszép virág mosolygott rá a hajnali napsütésben, egy gyönyörű aranytulipán. Nézte-nézte a király, és egyszerre úgy érezte, milyen jó lenne fölkelni és szippantani a reggeli levegőből, biztosan a virág is örülne a friss hajnali szélnek.
    Megdöbbenve vette észre, hogy van ereje fölpattani, kinyitni az ablakot, szétnézni világban. És az ablakban ott tündöklött az Aranytulipán napról-napra szebben.
    Éjszaka csodálatos álmot látott a fiatal király. Az álom a virágok országáról szólt, ahol különös virágerőkkel gyógyítanak. Néhány titkot jól meg is jegyzett. Vannak gyógyvirágok, akik a szárukban, levelükben, gyökerükben, virágjukban gyógyitó nedveket készítenek és rejtenek el. És vannak virágok , akik a szépségükkel gyógyitanak, mint Virágország királyának leánya az Aranytulipán.

    Ezért, ha valaha megakartok gyógyitani valakit, és már mindent kipróbáltatok, de nem sikerült: forduljatok a virágok felé. A friss és szép virágok elűzik a fáradtságot, a gyógyitó nedvek pedig titkos varázslatba kezdenek, amitől elillan a betegség. Sőt az is lehet, hogy egy nektek született, különösen kedves virágra is rátaláltok.
    Persze csak akkor, ha valaki figyel a titkaikra, varázslatukra.
    Mint a fiatal, hatalmas király, aki ezután beültette az országát ezerfajta virággal, amelyeket a legkedvesebb, az Aranytulipán országából hozatott.


     
  3. Ildikó|Sunshine

    Ildikó|Sunshine Állandó Tag

    Nórika álmos szemekkel nézett édesanyjára, látszott rajta, hogy már nem sokáig bírja ébren. Azonban a szavak, melyek ajkát elhagyták, azt bizonyította, hogy nem adja fel egykönnyen. Mesére áhítozott kicsi szíve.
    - Mit szeretnél meghallgatni? Melyik mesét olvassam el neked? – kérdezte az anyuka kislányától, miközben kényelmesen elhelyezkedett, gyermekével az ölében. Nórika szeme felcsillant.
    - Anyuci! Ma láttam az óvodánál egy kiscicát. Nagyon félt. Miért félnek a kiscicák? Mesélnél róla?
    Édesanyja elmosolyodott. A mesekönyv, amely már a kezében volt, csukva maradt. Rendben, bújj hozzám szorosan. Ez a mese, amit most hallani fogsz, egy olyan idős kislányról fog szólni, mint amilyen te is vagy és egy bátor, szürke bundájú, foltos orrú kismacskáról… és az ő barátságukról…
    Valahol, egy falu szélén született egy kislánycica és két fiúcica. A kölykök, az anyamacskához bújva, biztonságban és csipás szemekkel szemlélték a világot. Apró mancsaikkal dagasztva csalogatták elő anyjuk emlőjéből a finom, meleg tejet. A kiscicák szépen cseperedtek, emberi mércével már elérték a hathetes kort. Egyik nap az anyamacska azonban már nem jött haza többé. A kölykök magukra maradtak. A lánycica, kinek szürke színű volt a bundája és orrán fehér folt ékeskedett, elkóborolt testvéreitől. Sokáig bolyongott egymagában…
    Majd a falu egyik házának kertjében és annak rejtekadó bokrában talált magának menedéket. Nagyon éhes volt. Ahogy összegömbölyödve, vékony kis hangján keservesen nyávogva feküdt a bozót sűrűjében, egyszer csak egy alakot pillantott meg, ki egyenesen az ő csipás szemébe nézett. A ház egyik lakója volt az, egy kislány, ki a nagypapájával éldegélt kettecskén. Annyi idős volt, mint te most, és Katának hívták…
    A kislány, egy rémült szempárral találta szembe magát. Nagyon félt a cica, látszott rajta. Tudta, hogy ha meg akarja szelídíteni, akkor nagyon óvatosnak kell lennie. Először is el kell nyernie a bizalmát. A házból hozott egy kis tejet, gondolta, hogy nagyon éhes lehet. Így próbálta előcsalogatni rejtekhelyéről. De még a korgó gyomor sem tudta rávenni a cicát arra, hogy megmutassa magát teljes valójában. Kata ekkor a tejet a bokor előtt hagyta és visszahúzódott a diófa árnyékába. Messziről figyelte az eseményeket, s igyekezett láthatatlanná válni. S lássunk csodát, az éhség győzött. Megjelent a kiscica feje, majd szépen lassan megmutatta teljes valóját. Óvatosan közelítette meg a tányért, s belenyalt a finom tejbe. Nem telt bele sok idő és a tányér üresen, tisztára nyalva állt előtte.
    A cica, miután megbizonyosodott róla, hogy nincs több a tányérban, elkezdett mosakodni. Már nem bújt el, hanem leült a tányér mellé. Így kezdődött a kislány és a kiscica barátsága… Kata a kismacskát Foltinak nevezte el.
    A nagypapa nem igazán szerette a macskákat, de az unokájáért elviselte az állatot a ház körül. Teltek, múltak a hetek, hónapok, és a kiscicából gyönyörű szép nőstény lett. Ez idő alatt nagyon mély, szoros barátság alakult ki Kata és Folti között. A macska követte a gyermeket mindenhova, a kislány sokszor beszélt az állathoz, és a macska is hallgatott rá.
    Egyik vasárnap délután, a kislány elindult Folti társaságában a falu melletti erdőbe, virágot szedni. Ahogy sétáltak, Folti egy lepkére lett figyelmes. Teljesen lekötötte figyelmét a repkedő rovar, észre sem vette, hogy a kislány egy gödörbe lépve elesett. Csak a hangra figyelt fel, mely Katától oly szokatlan volt. Kénytelen kelletlen fordította el tekintetét a lepkéről. A kislány a földön feküdt, lábát fogva, jajgatva és csaknem sírva. A macska érezte, hogy nagy baj van. Odaszaladt a kislányhoz, és orrával dörgölődzött Kata lábához. A kislány megpróbált lábra állni, de nem sikerült neki. Ekkor síros hangon így szólt Foltihoz. Nem tudok hazasétálni, el kell menned Papiért.
    A macska úgy nézett a kislányra, mintha értené minden szavát. Érezte, hogy rajta múlik, hogy a kislány épségben hazaérjen. S Kata csak remélni tudta, hogy a macska megérti, hogy nagy baj van…
    Ekkor egy kutya morgására lettek figyelmesek, ki meredten figyelte őket egy fa tövéből. A kislány félt a kutyáktól, de ő volt az, aki ha kellett, megvédte Foltit az ebektől. Így sérülten viszont semmi esélye nem volt. Se őneki, se a macskájának. Már éppen kiáltott volna Foltira, hogy szaladjon, mikor is a macska támadó pozíciót vett fel. Farkán és hátán felborzolódott a szőr, testét pedig valamelyest oldalra fordította, hogy veszélyesebbnek látsszon és fújt! Mint aki eltökélte, hogy elkergeti azt az állatot, ki nagyobb és félelmetesebb őnála. S lássunk csodát, a kutya eloldalgott. S hiába volt - nem is oly régen - Folti kicsi és gyámoltalan, most hogy szükség volt rá, a „macskából oroszlán” lett.
    Majd miután megbizonyosodott róla, hogy a kutya elment, elindult a házhoz. Papit az udvaron találta, ahogy éppen a kiskertet rendezte. Elkezdett körülötte kőrözni és nyávogni. Papi szitkozódott, néha bele is rúgott egy kicsit, hogy „hagyj engem macska”, de Folti nem tágított. S Papi egy idő után rájött, hogy valami történt. Hiszen a cicát mostanában nem látta az unokája nélkül, mondta is sokszor, össze vagytok ti nőve. S most már érezte, hogy baj van és hagyta, hogy az állat vezesse…

    Nórika érdeklődve figyelte édesanyja szavait, nagyon tetszett neki a mese.
    - Anyuci, akkor ő egy bátor cica lett? Már nem félt?
    Édesanyja elmosolyodott. Lehet, hogy félt, de akkor abban a pillanatban a legjobb barátjának őrá volt szüksége. S a cica szembeszállt még az örök ellenségével is, hogy a kislányt megvédje. S a papinak a rugdosását is inkább elviselte, csak hogy figyeljen rá végre. Tudod, ha valamit igazán el akarunk érni az életben, akkor mindent meg kell próbálnunk. Ha nagyon akarjuk, minden sikerülhet, még olyan is, amiről azt hisszük: Nem vagyunk rá képesek…
     
  4. 19angel52

    19angel52 Állandó Tag

    Józsi tata meséje:

    Józsi tata már nagyon várta a hétvégét. A szürke, egyhangú hétköznapok után végre megint együtt lehet az egy szem unokájával, Somával. Amióta a lányát elhagyta az a „szívtelen gazember”, lelki vigaszt keresve, sűrűn töltötte a csonka család a hétvégeket náluk itt lent vidéken, a nyugalom völgyében. Hogy miért alakultak így a dolgok, nem az ő tiszte volt megítélni, ehhez a nők jobban értenek. Amíg az asszonynépség egymás vállán kisírta bánatát, addig ő megpróbált jó nagyapa és belevaló apapótló is lenni egy személyben. Nagyon jól megértették egymást Somával, mindketten láthatóan élvezték a közös együttléteket. Eljártak horgászni, voltak bábszínházban, játszótéren, focimeccsen. Ma is jó mozgalmas napjuk volt, estére jól kifárasztották egymást. Miután mindenki leáztatta magáról a rárakódott odanemvalót, Soma elbúcsúzott és az anyjával elvonult aludni. Józsi tata leült a tv elé és azonnal lecsukódott a szeme. Ekkor valaki megérintette a vállát.
    −Nem alszom, csak a szememet pihentetem. - riadt fel. A lánya állt előtte, mesekönyvvel a hóna alatt.
    −Apuka, Te vagy a kedvezményezett, Soma szeretné, ha az esti mesét ma te olvasnád fel neki. - és megmutatta, hogy melyik fejezetnél tartanak.
    Soma üdvrivalgással fogadta a nagypapit. Amíg befészkelődött az ágyába, Józsi tata feltette az olvasószemüvegét és beleolvasott a kiszemelt mesébe: valami Walt Disney mesefilm könyvváltozata volt, harsány színekkel, rövid tőmondatokkal.
    −Szegény gyerekek. – dünnyögte az orra alá. Becsukta a könyvet, levette a szemüvegét, hátradőlt, behunyta a szemét és mesélni kezdett:

    Brenya Bálint története:
    Brenya Bálint a béka, kedvenc franciaágyán heverészett. Mellső lábai a feje alatt a gólyamintás párnáján, hátsó lábai egymást keresztezve az összehajtott békaemberes takaróján nyugodott . Azon gondolkodott, mivel kellene elütni ezt a szép nyár eleji napot. Első gondolata az volt, hogy elmegy a haverokkal az öreg gólya nénit bosszantani. Ez nagyon kellemes és teljesen veszélytelen szórakozás volt, mert Sári gólya már nagyon sok nyarat megélt, a mozdulatai lelassultak és már rosszul is látott. Mivel hiúságból nem hordta a szemüvegét, könnyű volt kitérni a tétova csőrcsattogtatás elöl. A vásott békakölykök nagyon jól értettek a gólyabosszantáshoz, szegény Sárát egyre betegebbé tette a sikertelenség. Bálint úgy hallotta, hogy Sára pszichológushoz járt, aki végül beutalta egy természetvédelmi menhelyre, ahol a kamrájában tárolt békakonzervekért cserébe, élete végéig gondoskodnak róla. Így hát ez a program ugrott. Tovább elmélkedett, mit kellene csinálni. Talán lemehetne a tópartra és beszállhatna a „ki tud több szúnyogot elkapni egy óra alatt” versenybe. Ezzel az volt a baj, hogy azt a piszok Kvarty Sanyit képtelenség volt legyőzni. Gyors volt, mint a villám és akkora feneketlen bendője volt, hogy elnyelt akár egy szekérnyi szúnyogpecsenyét is. Mindenki esélytelen volt vele szemben, ezért a verseny teljes érdektelenségbe fulladt.
    Ekkor eszébe jutott a régi kedvence, amit már olyan régen nem csinált. Felpattant az ágyról és bemelegítő mozdulatokba kezdett. Megpezsdült a vére, mert ez egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás. Kiugrált a házából és a város felé vette az útját. Az országút fényes aszfaltcsíkjához érkezett. Nagy levegőt vett, koncentrált és a megfelelő pillanatban, hatalmas ugrásokkal a túlsó oldalon termett. Most egész jól sikerült, mert csak egy autó kényszerült vészfékezésre és csak három autó csúszott egymásba. Lazábbra vette a tempót és az első játszótér felé ugrált. Jól számított, a kellemes idő hatására kiözönlöttek az óvodáskorúak. Sajnos egy kicsit elbambult, nem vette észre, hogy két fiú kiszúrta magának. Hatalmas üldözés lett az eredménye. Az utolsó pillanatban egy ügyes oldalra vetődéssel sikerült megmenekülnie. Amikor túljutott a sokkon, kipihegte a fáradalmakat és ivott a szökőkútból. Ezután már sokkal körültekintőbben körbenézett. A homokozó szélén látta meg őt. Szőke, göndör hajú, angyalarcú kislány volt. Belemerülten homok sütiket készített. Óvatosan közelítette meg. Mikor odaért próbált a legelőnyösebb oldaláról mutatkozni és mosolygott mellé. A kislány egy ideig tudomást sem vett róla. Ekkor felmerészkedett az egyik homokkuglóf tetejére és próbálta felhívni magára a figyelmet: két lábra állt és az unokaöccsétől tanult csípőmozdulatokkal lassú táncba kezdett. Már vagy tíz perce tartott a produkciója, amikor a kislány végre észrevette. Ez volt a fordulópont, ekkor derült ki, hogyan folytatódik a történet. Ugyanis ilyenkor dőlt el, hogy a két változat közül melyik következik be:
    1. Az alany hatalmas visításba tör ki, a szüléjéhez rohan. Ebben az esetben nagyon gyorsan el kell tűnni a helyszínről.
    2. Az alany nem fél a békától és ebben az esetben bekövetkezhet az, amiért érdemes egy békának megszületnie.
    Szerencsére az emberismerete most sem csalta meg, a kiszemelt a második kategóriába tartozott. Odatotyogott hozzá és óvatosan a kezébe vette, majd felemelte. Forgatta a fejét és a béka szemébe nézett. És ekkor megtörtént! Csücsörített a kicsiny szájával és megcsókolta őt.
    Majd letette a földre és elé guggolt. Várt. A kis királylány egy ideig még reménykedett, aztán hirtelen felpattant és mérgesen elfutott:
    -Rossz béka! - kiabált magából kikelve.
    Pedig ha akkor visszafordul egy pillanatra, látta volna, ahogy a békából egy délceg kis királyfi válik, majd újra béka lesz.

    Csend telepedett a szobára, Józsi tata odament Soma ágyához. A kisfiú szeme már csukva volt, egy leheletnyi jóéjt puszit nyomott a homlokára. Halkan osont ki az ajtón, amikor Soma szavai utolérték:
    −Nagypapi a kislányok között tényleg vannak királykisasszonyok?
    −Igen kicsim, csak sokan nem tudnak róla.
     
  5. Luigi48

    Luigi48 Állandó Tag

    Dodó kálváriája

    Valamikor, az ötvenes évek első felében, amikor falun nyaraltam az anyai nagyszüleimnél, a nagyapám megígérte, hogy minden este mesélni fog nekem, hogy könnyebben el tudjak aludni.
    - Na, főkészűté a mesére, kisöreg? – kérdezte tőlem már a legelső este.
    –Igen, nagypapa. – válaszoltam illedelmesen, mint ahogy ez egy jólnevelt városi gyerektől elvárható volt.
    –Akkó most nagyon figyejjé… - ült le a szalmazsákos ágy szélére, s miután megpödörgette hófehér bajuszát, bele is kezdett. – Ez még akkó történt, amikó bakter vótam, és az anyád is még kislány vót. Szóval, a bakterházunktul nem messzire laktak a Kornosék. Vót nekik vagy negyven nyuluk.Mindenik nyúlnak vót neve. Amelyikrű most meséni fogok, azt Dodónak hítták. Hát, ez a fránya nyúl egy szép napon nem fért a bőribe. Megunta a szűk ketrecet, kevés vót neki, hogy hetente csak egyszé engedték ki üket a háccsó kerbe legeni egy kicsit. Úgy július közepin aztán meg is szökött. Csak másnap regge vették észre, hogy a Dodó nincsen sehun se.
    –Remélem, haza sem ment. – kotyogtam közbe reménykedve.
    –Hát hogy a jó rossebbe ne ment vóna haza! – fortyant föl az öreg – Má két nap után hazatalát. Csupa kosz vót, a bolongya. De láccott rajta, hogy örül, hogy otthun van.
    - De hát honnan tudod nagypapa, hogy mi történt vele? – kérdeztem tőle kíváncsian.
    –Hát, azt tunnod kő, hogy akkoriba a Kanális mellett, a hídná, lakott egy százéves cigányasszony. Aszonták róla az emberek, hogy ő ért az állatok nyelvin. A Dodó meg emeséte neki, hogy mi miatt gyütt haza. Emongyam neked is?
    –Hát persze! – ültem fel izgatottan az ágyon.
    - Akkó jó van, mondom tovább. – bólintott jókedvűen a nagyapám, s már mondta is. – Azt is tunnod kő, hogy ez a Dodó fekete szőrű vót. Nem olyan szine vót, mint a többinek, akik olyan barnásak, meg szürkések vótak. Szóval, ez a bolond állat elindút Vejti irányába, a Dráva felé. Tiszta erejébű futott, néha megát, aztán megin csak futott. Egészen addig csinyáta ezt, amíg e nem ért a fődekig. Ott aztán megát, és jó körűnézett. Később összeszedte az összes bátorságát, és bejjeb merészkedett, egészen addig, ahol a fődek talákoznak az erdővee. Nagyon kedvire való vót, hogy milyen szép, és tágas hely ez. A fődeken lucerna, káposzta, cukorrépa, meg mindenféle más vót.
    –És nem félt, hogy elkapja egy kóborkutya, vagy egy róka? – csodálkoztam rá.
    – Hát hunnan a fenébű tutta vóna, hogy milyen egy róka, he? – röffent rám – hiszen soha nem látott rókát! Hanem, róka helyett, szembetaláta magát egy csapat mezei nyúllaa. Nagy hirtelen elibe toppantak. Csak nézték egymást nagy csodákozva. Ők nem láttak még fekete nyulat, Dodó meg mezeit. Egy-kettő oda is ment hozzá, és jó alaposan körüszaglászta. Ettű egy kicsikét meg is ijett. Aztán az egyik beszét is hozzá.
    –Hát te meg hunnan gyütté ide? Te más vagy, mint mink. – szót rá nagy szigorral az, amellik a legnagyobb vót közüllük. Dodó mingyá arra gondút, hogy bizonyára ez lehet a vezér. Egy keveset meg is szeppent tüle, ezéé, illedelmesen válaszút.
    – Együttem az embertü, mer ottan be vótam zárva egy kicsiny helyre. Ti meg olyan szép nagy helyen laktok. Ezéé, nagyon szeretnék nálatok maradni! – nézett rájok reménytelin, azokkaa a nagy szomorkodó szemeivee.
    Erre öt-hat mezei nyúl gyorsan férebújt sugdolózni. Aztán, jó soká múlva körbeáták Dodót, és az egyik olyat mondott neki, amitű nagyon e lett keseredve.
    – Hát most jó figyejjé miránk. Megbeszétük, és akként döntöttünk, hogy nem köllesz nekünk. Nem értő te semmihő se. Nem dudná micsinyáni, ha gyünne a róka, vagy a sas. Vagy a vadászok a puskájukkaa. A színed se teccik. Aszongyuk hát, hogy mennyé vissza a tieidhő. Tebelüled sose lenne igazi nyúl, mint amilyenek mink vagyunk.
    – Szegény Dodó! Úgy sajnálom… - sóhajtottam fel sajnálkozva. - Végleg elzavarták?
    – E bizony. – bólintott rá a nagyapám – Addig lökötték, taszigáták, amíg csak e nem szalatt. Az egyik még bele is harapott a fejibe.
    - És aztán, hogy ért haza szegény? – kérdeztem nagy szomorúsággal.
    – Elindút, de rossz irányba. Amikor rágyütt az iccaka, épp nekierett az esső. Bőrig ázva remegett egy bokor alatt. Éhes vót, fáratt vót, csalódott vót. Másnap débe aztán mégis rátalát a helyes útra. A kerítés alatt bakaparta magát az udvarba, majd bebújt az ólba.
    - Hát, kisöreg, ez a mese eddig vót. – állt fel a nagyapám, hogy elmenjen, de én még kíváncsi voltam valamire.
    - Akkor mégiscsak jobb lett a sorsa odahaza, a biztonságos helyén, nem?
    – Hát, ahogy vesszük. – nézett rám furcsán a jó öreg.
    – Miért mondod ezt nagypapa?
    – Mer' az lett a helyzet, hogy amikó együtt Szent István napja, az öreg Kornos a kezibe fogta a Dodót, és jól tarkón csapta. Aztán, amikó má megdögűt, megnyúzta, kibelezte, a többi részibü meg nyúlpörkűtet csinyát.
    Amikor ezt meghallottam, majdnem elsírtam magam, de mégsem tettem, mert szégyelltem volna magam a nagyapám előtt.
    – Bizony, ez így vót. – fűzte hozzá az öreg komoly képet vágva. - Ement idegenbe, de ott nem köllött. Aztán amikó hazagyütt, agyoncsapták. – nézett rám szinte szomorúan, majd fogta magát, és kiment a konyhába.
    Még sokáig ez a furcsa mese járt a fejemben, elég nehezen tudtam elaludni. Végül a tücskök ciripelése ringatott álomba.
    Most, hatvan év távlatából visszatekintve, kimondom, hogy az én nagyapám, bizony, hogy bölcs ember volt. Talán nem is meglepő, hogy ez a mese nemcsak Dodóról, a feketeszőrű házinyúlról szólt, hanem róla is. Hiszen ő volt az, aki nemcsak mesét hallgatni tanított meg, hanem a mesélés örömére is ránevelt.
     
  6. Angel Lilith

    Angel Lilith Állandó Tag

    A kristálypalota

    /...az angyalok köztünk járnak.../

    Élt egyszer régen egy nagyon-nagy építész. Olyan tehetséges volt, hogy az emberek csodájára jártak munkáinak, de ő mást szeretett volna; valami igazán nagyot alkotni, ami az idők végezetéig hirdeti majd emlékezetét. Sokáig gondolkodott, sokáig tervezett, míg egy nap végre megszületett a nagy mű. Évekig tartott még, mire felépítették, de ő nem sajnálta az időt, és nem sajnálta az aranyat sem, amit ráköltött. És aztán felvirradt végre az a hajnal is, amikor a kelő nap sugarai először simogathatták a csodálatos üvegpalotát, ami kristályként ragyogott bele a sivatag hideg sötétjébe. Pompázatosan szórta ragyogását a megannyi fényes felület, mindenki néma tisztelettel csodálta, aki csak arra járt. Ezertornyú, százszobás ékkő volt ez a teremtés tiszteletére. És akkor az építész karjait kitárva kiállt a palota legfényesebb erkélyére, és azt mondta a népnek:
    – Gyertek be, és nézzétek, és a szívetek teljen meg örömmel és gyönyörűséggel, valahányszor csak itt jártok! Nektek építettem, hogy a bennetek rejlő jót visszatükrözhessem, ezáltal váljatok még jobbá. Tiétek itt minden, hazajöttök, ha erre jártok, és én nem kérek semmit sem cserébe.

    És az emberek bementek a palotába és csodálták, mert annyira gyönyörűséges volt. Aztán az egyikük azt gondolta, hazavisz valamit belőle, nem sokat, csak egy díszt, hogy otthon is érezhesse, amit ott. Letört, hát, egy fényes darabot, és a zsebébe rejtette. Meglátta ezt egy másik ember, és ő is hasonlóan cselekedett. Egyre-másra hordták el a részeket, addig-addig, míg a palota belseje már kezdett megkopni. Akkor fitymálni kezdték: nem is olyan szép ez, hiszen törött, és hiányzik is belőle, lám, hány helyen. Az építész elszomorodott, és bezáratta a kapukat, de a palota kívülről még mindig csodálatos ékkőként ragyogott. Minden reggel ezerszeresen tükrözte vissza a nap fényét, és az utolsó sugarak is az ő falaitól búcsúztak késő este. És sokaknak ez nem tetszett, és nem tetszett az sem, hogy önnön arcképüket látták, mindahányszor csak rápillantottak. Néhányan követ ragadtak, és betörték vele az üvegablakokat. És ahányszor az építész kicserélte, ők újra betörték. Aztán az építész sövényt ültetett a falak és az emberek közé, hogy ne rongálhassák meg a palotát, de csodálhassák, és feltöltekezhessenek a látványától, ha arra van szükségük. De az emberek átlépték a sövényt, így ő magasabbat ültetett. És az emberek köveket dobáltak a sövény felett az ablakok felé, így ő áthatolhatatlan erdőt vont köré, ahonnan már csak a tornyok látszottak, hirdetve, itt vagyunk, ha szükséged van ránk, megtalálsz. És az emberek panaszkodni kezdtek: bánt a fényesség, bánt a ragyogás, amit a tornyokról visszatükröződő nap okoz. Az építész szomorúan hallgatta, szíve megtelt fájdalommal, és hatalmas falakat vont a palota köré, olyan hatalmasakat, hogy már látni sem lehetett, mi van mögötte. És az emberek azt mondták, de látjuk a falakat, és tudjuk, mi van mögöttük, és az építész a falakat is bevonta sötétzöld repkénnyel, mely hasonlatossá tette őket a dzsungelhez. És akkor az emberek megnyugodtak.

    És telt az idő, az emberek megöregedtek, a falak komoran álltak, lassan senki nem emlékezett már, mi van mögöttük. Új idők jöttek, új emberek, rosszabbak az előzőeknél, mindig csak rosszabbak. Már csak a gyermekek szíve volt tiszta, ők érezték, hogy valami nincs rendben a világgal, és sírtak. És akkor az öregek mesét szerettek volna mondani, hogy megnyugtassák őket, de senki nem emlékezett már a mesékre sem. Vagyis majdnem senki. Egy valaki járta csak a környéket rendületlenül, be-betért néha egy-egy házba, ahol szívesen látták. Olyankor a gyermekek körbeülték a jóságos öreget, mert érezték a belőle áradó szeretetet. Ő pedig mesélni kezdett. Egy fényes palotáról beszélt, ami hasonlatos az angyalokhoz, álruha mögé rejtőzik, hogy csak az láthassa meg, akinek szíve tiszta, és nem fél a saját tükörképétől…

    És azok a gyermekek, akik hallották ezt a mesét, keresők lettek. A városokat járták folyvást, belestek minden repedésen, benéztek minden mögé, hogy megláthassák a ragyogást. A többi ember csak nevetett rajtuk, azt mondták álmokban élnek, de ők tudták, mit keresnek, és egy nap mindegyikük rátalált.

    És azok az emberek, akik csak nevetni tudtak másokon, végül egyedül maradtak, de nem bántak meg semmit soha. Egyedül nézték a hideg, sivatagi éjszakát, egyedül hajtották álomra fejüket, és folyton csak panaszkodtak, hogy kevés a fény…

    /kisebbik lányom kedvence/
     
  7. egyúrazűrből

    egyúrazűrből Állandó Tag

    Lackó vadászni megy

    Kis ház a város és a természet között.
    Lackóék családja szép helyre költözött.
    Jobbra házak sora, rohanó emberek.
    A másik irányban az élet csendesebb.

    Zaj és nyugalom közt két élet határa.
    Jobb helyen nem lehetne Lackóék háza.
    Az óvodáig egyenes út vezetett.
    Nagy csoportos volt, egyedül is mehetett.

    Ha hazaért, kijárt játszani a rétre.
    Nem egyedül, általában volt vendége.
    Mindig elkísérte egy-két csoport-társa.
    A természet-játszótérnek volt vonzása.

    Barátai mind lakótelepen laktak.
    Járt már sokszor náluk, ott is jót játszottak.
    Csak hát egy panelház kis gyerekszobája
    Nem a fogócskázásra lett kitalálva.

    Ha kedve volt, estig a réten lehetett.
    Csak a távoli erdőbe nem mehetett.
    Mikor kimerülten visszatért a házba,
    Friss virágot vitt a nagy padlóvázába.

    Szülei dolgozni a városba jártak.
    Csak úgy gyalogosan a közeli gyárba.
    Hétvégén anya is lement a mezőre.
    Apa meg vadászott odébb az erdőbe.

    Egy nap, Lackót apukája megkérdezte:
    Elvinné vadászni, van-e hozzá kedve?
    Fia igent mondott. Holnap úgyis szombat,
    Megbeszélték, reggel jó korán indulnak.

    Szombaton a hajnal alig hogy meghasadt,
    Útra kész volt Lackó egy pillanat alatt.
    Apa elővette sörétes puskáját,
    Előfüttyentette hűséges kutyáját.

    Elindulhattak a harmatos mezőn át,
    Csak hogy megzavarják az erdő nyugalmát.
    Szép volt a hajnali harmatos varázslat.
    Lackó azt sem tudta mi az a vadászat.

    Egész közel jártak az erdő széléhez,
    Felmordult a kutya, mert valamit érez.
    És ekkor megmozdult egy közeli bokor.
    Apró tapsifüles riadt fel álmából.

    Pillanatok alatt játszódott az egész.
    Apuka célzott és dörrent a lövés.
    Illetve még mielőtt eldörrenhetne,
    Felordított Lackó: Apa ne apa neee!

    Nagyot szólt a puska, ott maradt a nyuszi.
    Folyik Lackó könnye. Mit tettél apuci?
    Odarohant hozzá, az ölébe vette.
    Apja csak nézte zavartan, szégyenkezve.

    Magához ölelte az apró állatot.
    Könnyével öntözte, a szíve dobogott.
    De mintha nem csak az ő szíve dobogna.
    Ekkor kinyitotta szemét a nyuszika.

    Szerencsére Lackó erős, elszánt hangja,
    Apát a célzásban kicsit megzavarta.
    Súrolta a nyuszit a puska sörétje,
    De kisebb volt sebe, mint az ijedtsége.

    Alig kelt fel a nap, elindultak haza.
    Fut Lackó, ölében a rémült nyuszika.
    Hűséges kutyájuk tart csak lépést vele.
    Hátul kullog apa, s a lelkiismerete.

    Fáradtan hazaért, a nyuszit lerakta.
    Első dolga volt, hogy vízzel megitatta,
    Elé tett aztán pár káposztalevelet.
    Hálásan pislogtak rá a piros szemek.

    A nyuszi a háznál végleg otthonra lelt.
    Összebarátkozott Lackó szüleivel.
    A kerten kívülre nem is kívánkozott.
    Még a kutyával is összehaverkodott.

    Apa most is kimegy néha az erdőbe.
    Élelmet visz az erdei etetőkbe.
    Puskája a kamra mélyén rozsdásodik.
    Hat éves fiától megtanult valamit.
     
  8. igazmondó

    igazmondó Kitiltott (BANned)

    Árva Jancsi
    Egyszer volt nagyon régen egy csendes kis faluban valahol a Gyimes-i hegyek között egy szegény család. A hegyek között nem volt semmi ami segíthette volna a gyerekek nevelését. Csak az édesanya szeretete, vigasztaló esti meséi szenderítették mély álomba a szegény éhes gyerekeket. Az iskolán kívül semmilyen szórakozási lehetőségeik nem voltak a fiataloknak. Ennek a szegény családnak volt két gyerekük, Jancsika és Vicuska. Beteges édesanyjukat egy nem várt kora hajnali órában az ég magához hívta. Nagy volt a bánat a szegények családjában de nem volt mit tenni, bele kellett törődni a sorsukba. A két kis gyerek árván maradtak, és még az a kevés reményük is szerte foszlott ami addig létezett szívük mélyén. A szeretet amit kaptak édesanyjuktól mindig meg maradt a lelkükben. Édesapjuk keservesen élte a napjait minden nap fáradtan jött haza, a munkából. Esténként imádkoztak közösen, és édesanyjukra gondolva ,merültek álomba. Az iskolában a kis Jancsikát elnevezték a társai, Árva Jancsinak. De ő amilyen árva volt pontosan olyan nemes lelkű, alázatos, meleg szívű gyerek volt. Az egyik nap haza menet az iskolából szomorkás hangulatban , be ment a patak mellé és apró kövekkel dobálta a patak hullámzó vizét. Amint ott töltötte az időt fájó szívvel gondolt az édesanyjára, és keservesen kezdett sírni. Egy rozsdás farkú kis madár oda szállt a közelébe, hogy csicsergésével, meg vigasztalja a kis Jancsit. A gyerek ösztönösen feléje dobott egy követ, hanyagul, Észre sem vette, hogy a kis madár többé nem énekelt a fán. Oda sietett, hozzá, megnézni, hogy mi történt vele és ekkor látta meg mit tett. A madárka szájából csepegett a vér és már halott volt. A gyerek kétségbe esve kapta kezébe a madárkát de már nem lehetett vissza hozni a halálból. A kis Jancsika zokogva könyörgött neki, hogy ébredjen fel mert ő nem akarja látni amint a kezei közt hal meg. Kérlelte a rozsdás farkút, nem szeretnélek elveszíteni madárka hiszen így is nagy a bánatom most halt meg az édesanyám. De nem járt eredménnyel a kérése. Gyilkosnak érezte magát, kérte a bocsánatát a szárnyasnak de mind hiába. Leírhatatlan fájdalommal szívében kövekből sírhalmot készített a madárkának és könnyhullatások közepette eltemette. Most érezte igazán egyedül magát Árva Jancsi. Reszketve boldogtalanul hagyta el a madártemető környékét és sírva érkezett haza. Otthon látva apukája, hogy baj van segíteni próbált fiának, haszontalan. A gyerek gyilkosnak érezte magát. Éjszaka semmit nem aludt, alig várta a reggelt, hogy meglátogassa a vízpartján a temetőt. Éjszaka szakadt az eső a patak nagyon megáradt, reggelre, amikor Jancsika oda ért a madártemetőhöz híre sem volt a sírnak sem a halott madárkának mert a megáradt patak magával sodorta.
    Igazmondó​
     
  9. Mrhacker

    Mrhacker Állandó Tag

    Egérke és a nagy szőrös valami!

    Egérke, még fiatal, kíváncsi kisegér volt, mindenbe beleütötte a bajszát.
    A szülei próbálták óvni, de hiába beszéltek neki.
    Egérkénk eldöntötte bemerészkedik a kamrából a házba.
    - Ne menj be, ott emberek laknak! - mondták a szülei.
    - Na meg ott van a macska is!
    - Macska? - Kérdezte az egérke.
    - Mi az a macska?
    - Egy nagy szőrös valami, ami egereket eszik. - Felelte az anyja.
    Eltelt egy kis idő, és egérke mégis útnak indult, hogy szétnézzen a házban.
    Ahogy bemerészkedett, észrevette hogy az ágy lábánál fekszik egy nagy szőrös valami.
    Hirtelen kissé megszeppent, de azért továbbra is kíváncsi volt.
    Figyelte, hogy a nagy szőrös valami mikor mozdul meg.
    Vajon észrevette? Nem úgy tűnt.
    Meg se mozdult, rá se hederített a mi kis egérkénkre.
    - Megnézem közelebbről, - gondolta egérke, de a szíve a torkában dobogott.
    Szép lassan közelebb merészkedett. A szőrös valami továbbra is mozdulatlanul hevert az ágy lábánál.
    - Vajon alszik, vagy meghalt? - morfondírozott egérke.
    Már teljesen odaért a szőrös valamihez, de az továbbra sem akart megmozdulni.
    Egérkénk felbátorodott. Beleharapott a szőrös valamibe.
    Nagyon várta, hogy hazaérjen, és elmesélhessen mindent.
    Ahogy visszaért a kamrába, a szülei és testvérei már izgatottan, aggódva várták.
    Egérke elmesélte milyen kalandokban volt része, hogy találkozott a macskával, a nagy szőrös valamivel, és az nemcsak hogy nem ette meg őt, hanem ő rágcsálta meg a bundáját.
    Az anyja megkérdezte - És hogy nézett ki az a szőrös valami?
    Egérke elmesélte, hogy kerek fülei, gombszemei, fekete orra, barna krémszínű bundája volt.
    - De hiszen az a házban lakó kisfiú játékmackója! - Szólt nevetve az anyja.
    - Jót mulatott a kis egérkéje tévedésén.
     
  10. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    test
     
    igazmondó kedveli ezt.
  11. ilike46

    ilike46 Állandó Tag


    A bukósisakos sündisznócska...



    Ülök a kertben… már besötétedett, s hallgatom a tóban fürdőző békák tottyanásait.
    Esténként kiülnek egy-egy nagy tavirózsa levelére és ringatóznak, mintha bölcsőben ringanának, s tücskök zenéje lenne az esti altató.
    Alszik a természet… a levegő kicsit frissebb. Nagyot sóhajt a kert, issza a holdfényes nyári est páráját.
    Kutyám a lábam mellett pihen, orrát a nedves fűbe rejti, s mélyet sóhajt. Még nagyobb nyugalom szállja meg az embert, oly teljes a harmónia.
    Nyugágyamban szunnyadok… párás a levegő a locsolástól, a föld illatát hozza felém a langy szellő.

    Ebben a nagy csendben motoszkálásra lettem figyelmes.
    Szinte kinyúlt a nyakam mert ezek a neszek - a csoda se tudja, hogy időnként mitől származnak -. Figyelek, de a mocorgás csak erősödik, már-már felmerül bennem a gondolat, hogy odébb állok.
    Valami kis állatka gondolom…- jaj, csak ne valami csúszó-mászó legyen, mert attól félek-.
    Érdekes... a béka jelenléte nem zavar, pedig esténként a vizes fűben elindulnak és bejárják a kertet kutyáink rosszallását elviselve mennek az ösztöneik diktálta úton.
    Hatalmas fenyőfa mellett pihentem, alatta sok ezernyi szúrós tüske, s a nesz onnan jött felém.
    Eltelt egy kis idő… csend lett. Ismét megkíséreltem a szunyókálást, mikor kutyám felébredt, - hiszen ő a házőrző -, nyomban szolgálatba is helyezte magát.
    Szaladt a kerítés irányába, a tekintetemmel úgy követtem, mintha zsinóron húzták volna a kíváncsiságomat.

    A beszűrődő utcai fénynél felfedeztem egy süncsaládot.
    Igaz, csak egy felnőtt volt közöttük, a többi három aprócska kis gombóc, mintha guruló gesztenyék lennének - gondoltam.

    - Jé, hát ti csináltátok azt a rumlit a fenyő alatt…
    Gondoltam... és boldogan néztem a kis családot, majd tanácstalanul megvakartam a fejem búbját, de nem igazán értettem. Egyszer csak nagyon fura dologra lettem figyelmes, igaz a fény nem igazán segített, hogy megfejtsem mi is az a furcsa.

    Láttam már valamikor régen sün családot… no de ilyet?
    Elől egy picike sünike haladt, majd a nagy, és újra a másik kettő picur.
    Micsoda fura felállás…- tanakodtam-.
    A sün mama, vagy papa, a csoda sem tudja melyik volt, körbe-körbe haladva, minimális előbbre jutást produkálva haladt az úttesten. Szinte a picurik orrocskája a szúrós popsiba ért, mert a szülő nehezen haladt.
    - Keringőzik… vagy valami baja lehet?
    Néztem-néztem, és jobban szemügyre vettem. Látom ám, hogy a fején van valami piros….
    - Nocsak, bukósisakot visel -.

    Elmosolyogtam, hiszen az útjuk az úttesten keresztül vezetett.
    Milyen óvatos… és a kicsik?
    No, ez csak egy pillanatnyi mókás gondolat volt, de akkor láttam meg a holdfényében, hogy egy piros doboz éktelenkedik szegény fején.
    Hogyan kerülhetett oda… törtem a fejem, de a végén csak kifundáltam a történetet.

    Valószínű, hogy valami finomság lehetett a dobozban, és beszorult szegénynek a feje. Nem tudott szabadulni a doboz fogságából.
    És hihetetlen... nem akartam hinni a szememnek, mert a kicsike volt a felvezető.
    Ő volt, aki a haza vezető utat mutatta. A szemközti kertben lévő hatalmas elfekvő tuja volt az otthonuk.
    Gyorsan felugrottam, mert mintha a távolból gépkocsi motorjának hangját hallottam volna. Futottam kaput nyitni és nagy igyekezettel levettem azt a piros bukósisakot a sündisznócska fejéről.
    Ott guggoltam és vártam míg feleszmélt, hogy végre vége a világtalan megpróbáltatásnak.

    A család lassan útjára indult és a holdfényben a kis csillogó fekete szemecskék, mint apró csillagok ragyogták be az estémet.
    Boldog voltam és csodáltam az összetartozás erősségét… az elesett segítését, hogy ezekben a csöpp lényekben is hogy munkálkodik a segíteni akarás.

    Eltűnődtem… hogy vajon mi emberek, nem kellene, hogy tanuljunk….?
     
  12. Casidy

    Casidy Állandó Tag

    Sziasztok! A mesémet az óvodásaimnak írtam pár éve.

    Cirmos Cica kalandjai

    Egy napsütötte nyári délután egy farmon négy kiscica született. Három fehér és egy cirmos cica. A fészerben az anyjuk meleg fészket készített nekik illatos szénából. A három fehér kiscica legszívesebben az anyjuknál aludt egész nap, ám a legkisebbik, a kis Cirmos, nagyon szeretett volna sétálni az udvarban. Az udvar tele volt csupa érdekességgel, állandó hangzavarral.
    Amikor Cirmos cicánk az ajtóból figyelte az udvari sürgés-forgást, az anyja mindig azt mondta neki:
    – Cirmosom, még kicsi vagy. Majd ha nagy leszel, elmehetsz, és felfedezheted a világot, de addig még sokat kell tanulnod.
    Egyik délelőtt, amikor az anyjuk meglátogatta a gazdáját, a kicsik azt játszották, hogy egymáshoz kapaszkodnak, és hatalmas bundás labdaként gurulnak a földön. A játék közben a kis Cirmos a lendülettől kigurult az udvarra.
    A kis csíkos érdeklődve nézett körül. Fehér testvérei a fészer ajtajában kérlelték, hogy jöjjön vissza.
    – Egy kicsit körülnézek idekint – mondta vidáman.
    – Cirmos, anya azt mondta, hogy még nem vagyunk elég nagyok.
    – Ti lehet, hogy nem, de én már igenis nagy vagyok! – Kihúzta magát, magasba emelte az orrát, és elindult.
    Cirmos figyelmét a piros tarajú kakas vonta magára, aki éppen eltűnt egy fából épült házikóban. Csíkos kis barátunk utánaosont, és bekukkantott a házikóba. Kukori kakas a sarokban beszélgetett az egyik tyúkanyóval, így Cirmos felkapaszkodott a szalmával fedett, alacsony állványra.
    A csöpp bundás valami keményre huppant. Még nem látott ilyet, ezért óvatosan meglökte a mancsával. A „valami” arrébb gurult, és ez tetszett neki. Újra meglökte. Ám a lökés túl messzire sikerült, és a játéka nagy csattanással lepottyant a földre.
    Cirmos kilesett a szalmából, és azt látta, hogy sárga lé csordogál ki a játékának a hasából. De ekkor már rohant is feléje Kukori kakas, aki meghallotta a csattanást.
    – Kú-kuri-kúúú! Mit csinálsz ott? Összetöröd a tojásainkat, amikor nem figyelünk? A tojás nem játék! Kifelé! Kú-kuri-kúúú!
    Cirmos cica ijedten leugrott a földre, és meg sem állt a ház elejéig. Ott a hátára feküdt, és élvezte a nap meleg sugarait. Amikor felnézett, egy sárga virágot látott a feje mellett. Csöpp kis orrát beledugta a sárga virág szirmai közé, ám a következő pillanatban egy hatalmasat tüsszentett. Morcosan nézett a kis virágra, nem tudhatta, hogy a sárga virágpor mulatságosan beszínezte az orrát.
    Ekkor újabb játékot talált magának. A gyönyörű idő előcsalogatta a lepkéket. Cirmos cica csodálkozva nézte a pillangót, akinek a szárnyai sárga, kék, fekete és fehér színekben pompáztak. Amint a pillangó leült egy fűszálra, a kiscica melléje lopakodott. Ám a lepke fellibbentette a szárnyait, és tovarepült. Cirmos csalódottan nézett utána.
    Körbenézett az udvaron, és ekkor arra lett figyelmes, hogy a járdán valami szürke szaladgál. Cirmos úgy döntött, közelebb megy hozzá. Leült a járda szélére, maga köré tekerte csíkos farkát, és hegyes fülekkel nézte az ide-oda szaladgáló, szürke teremtményt.
    – Szép kis dolog, mondhatom! – szólalt meg ekkor a feje felett egy mély hang.
    Cirmos ijedten összehúzta magát.
    – Vadászik a lepkére, de az egeret futni hagyja – csóválta a fejét a hatalmas idegen.
    Cirmos messziről már látta az udvar urát, a barna Tappancs kutyát, de így közelről egészen rémítően hatott rá. Összehúzta magát, és Tappancs dorgáló szavai elől egy fa mögé szaladt. Amint az lefeküdt a kutyaól elé, továbbindult.
    A fák között apró tavacska bújt meg. Cirmos odament a tóhoz, és belenézett a vízbe. Meglepetésére egy sárga orrú, csíkos fejű kiscica nézett vissza rá. Hátrébb húzta a fejét, mire a másik cica is így tett. Utána meg akarta szagolni az idegent, aki szintén ezt tette, de csak a víz illatát érezte. Kinyújtotta a mancsát, hogy megérintse a vízi cicát, de ekkor a kép hirtelen eltűnt, Cirmosunk pedig egyensúlyát veszítve nagy csobbanással belepottyant a vízbe. Prüszkölve dugta ki a fejét a vízből.
    – Hahahaha! Brekeke! – hallotta meg a vízililiomon ülő zöld béka nevetését. – Mi van, te nem tudod, hogy a macskák nem szeretik a vizet? Hahaha! Brekeke! – csúfolódott a béka.
    A cica kimászott a vízből, lerázta magáról a vizet, és sértetten távozott. Kezdett éhes lenni. Már éppen arra gondolt, hogy hazaindul, amikor meglátta, amint egy mókus eltűnik a fa odvában.
    Hasalva, óvatosan közeledett a fához. Két lábra állva belesett az odúba. Odabenn sötét volt, de azért fogta magát, és beugrott. A mókus éppen aludni készült, és legalább annyira megijedt, mint Cirmos. A mókus felszaladt a fán, a cica pedig kiugrott az odúból a fűre.
    – Ez az én házam, te macska! És nem illik csak úgy betörni a más házába, ha nemtudnád! – dorgálta meg a fa tetejéről a mókus.
    Cirmosunk már tényleg hazavágyott, ezért sietve visszaszaladt a biztonságos fészerbe, ahol fehér bundás testvérei már régen aludtak.
    Cirmos azt súgta az anyja fülébe:
    - Igazad volt, anya, még van mit tanulnom – és összegömbölyödve álomba szenderült.
     
  13. csunina

    csunina Állandó Tag

    Kedves Melitta!
    Én nem a saját mesémmel, hanem a két kisfiam által írt, egy könyvtárban meghírdetett mesepályázatra íródott meséjüket szeretném megosztani veletek:
    Karácsonyi mese


    Egyszer volt, hol nem volt, volt két kisfiú, akik nagyon szerették a karácsonyi ünnepet. Minden évben türelmetlenül várták a szentestét. Az előkészületekben kivették a részüket: mézeskalácsot sütöttek, rendet raktak a szobájukban, amin anyukájuk is mindig meglepődött, segítettek, hogy a lakás ünnepi díszbe öltözzék.

    Mikor eljött advent első vasárnapja a család körbeülte az adventi koszorút. Meggyújtották az első gyertyát, mindenki lehunyta a szemét és arra gondolt, ami a leghőbb vágya. A nagyobbik fiú, akit Ádámnak hívtak, arra gondolt, hogy mennyire szeretne egy kiskutyát. Az öccse, akinek Balázs a neve, egy távirányítós autóra vágyott. Az apa elnézte őket, hogy milyen békésen ülnek most itt az asztal körül, s milyen jó volna, ha ez a pillanat örökké tartana. Az anya kívánsága az volt, hogy a gyerekek mindig egészséges, szófogadó, vidám fiúk legyenek. Ezután minden vasárnap, mikor a következő gyertyát gyújtották, ugyanígy cselekedtek.

    Történt egyszer, hogy sokat rosszalkodtak, nem fogadtak szót a szüleiknek. Az apukájuk figyelmeztette őket, hogy a Jézuska mindezt látja, szomorú miatta és bizony a szófogadatlan gyerekeknek nem hoz meglepetést. Ezt a fiúk nem igazán hitték el, rosszalkodtak továbbra is.

    Elérkezett a Szenteste.

    Mikor felébredtek, izgatottan várták az estét. Ügyesen rendet raktak, kitakarítottak, megebédeltek, majd miután kipihenték magukat a család elindult megnézni a feldíszített város fényeit. Séta közben a fiúk ismét rosszalkodni kezdtek. Ádám a köveket dobálta a patakba, Balázs pedig elszaladt a szüleitől és kifutott az útra. Apa és anya nagyon mérges lett, odaparancsolta maguk mellé a fiúkat. Anyukájuk így szólt hozzájuk:

    - Ti nem akarjátok, hogy a Jézuska eljöjjön hozzátok? A szófogadatlan gyerekeket nem látogatja ám meg!

    Hazafelé menet nagyon szomorúak voltak. A lakásba érve meglátták a karácsonyfát alatta az ajándékokkal. Nagyon megörültek ennek és viháncolni kezdtek. Amint levetkőztek berohantak a szobába. A saját nevüket azonban nem találták a csomagokon. Apa és anya boldogan bontották ki az ajándékaikat. Ádám és Balázs borzasztóan elkeseredett. Apukájuk vigasztalni próbálta őket:

    - Látjátok! Ha szót fogadtatok volna nektek is lenne ajándékotok! Mostantól legyetek jó kisfiúk!

    Mikor megfordultak egy borítékot találtak a fa alatt. A levélben ez állt:

    Kedves Ádám és Balázs!

    Sokat rosszalkodtatok, ezért most nem hoztam nektek ajándékot. Ha megígéritek, hogy ezentúl jók lesztek, akkor visszatérek hozzátok! Remélem, hamarosan eljöhetek, legyetek szófogadó, ügyes gyerekek!

    Aláírás: A Jézuska

    A levél elolvasása után sírni kezdtek, megígérték a szüleiknek, hogy ezentúl mindig jók lesznek. Este szomorúan aludtak el…

    Reggel Balázs ébredt elsőként, s mikor megpillantotta a karácsonyfa alatt az ajándékokat, gyorsan felébresztette Ádámot is. A két fiú boldogan bontotta ki az ajándékokat. Meghatottságukban sírva fakadtak, s még egyszer megígérték, hogy ezentúl Ők lesznek a világ legjobb gyerekei.

    Itt a mese vége, fuss el véle, aki nem hiszi járjon a végére!


    Írta: Számadó Kornél 3. e osztály és Számadó Áron 1. d osztály

    Fekete-Vörösmarty Általános Iskola Ajka
     
  14. Fehér holló

    - Nézd, az a madár még mindig ott ül az ágakon, pedig már a hó is elkezdett esni! Miért nem mozdul el onnan?- kíváncsiskodtam, arcomat az ablakhoz nyomva.
    - Elmesélem- dobta le kötényét anya a konyhaszekrényre, s leült mellém a kanapéra.
    Réges-régen, a házunk melletti dombon állt egy kastély, ott született Nétusz, Lángolóföld urának fia. Gyönyörű gyermek volt, szíve tiszta, akár a hó. Aranyfürtjei úgy ragyogtak a hajnali fényben, mint a felkelő napsugarak, smaragdzöld szemével nyugodtan szemlélte az őt körülvevő eseményeket. Anyja, Maru megkönnyebbülten ölelte magához a kicsit, altatódalt dúdolva neki. A csöppség hamar elaludt, s nem foglalkozott vele, hogy személyében megszületett a trónörökös.
    A kisfiú gyorsan nőtt, kíváncsisága nem ismert határokat, mindent tudni akart. Ravaszságához és jóságához azonban nem ért fel senki.
    - Túlságosan önzetlen vagy-mondogatta neki mindig a király, szavaiban viszont nyoma sem volt rosszindulatnak.
    - Ne féltsen engem apám, tudok vigyázni magamra-nevetett fel ilyenkor a herceg vidáman.
    Jókedvben, nyugalomban telt el tíz év, a királyság virágzó korát élte. Ám egy nap szörnyű dolog történt, ugyanis Liyola, az erdőben élő tündér elrontott egy bűbájt, mikor meg akarta áldani Nétuszt. Attól a naptól kezdve a fiú nem mosolygott többé, nem érzett semmi mást, csak gyűlöletet és megvetést mások iránt. Az emberek egy idő után félni kezdtek a fagyos lelkű királyfitól, aki kegyelmet nem ismerve taszította nyomorba alattvalóit. A csillagok is tehetetlenül nézték szenvedéseiket, de még ők sem mertek szembeszállni a sötétség démonával.
    Egyik este, mikor az uralkodóház tagjai aludtak, rozoga, ütött-kopott szekér hajtott be a városkapun, benne egy ifjú legénnyel, aki a fiatalok csodálkozó tekintetével kémlelte az eget.
    - Kérlek titeket, adjatok erőt, hogy ne valljak kudarcot- suttogta, s a hangja egy pillanatra megremegett.
    Hófehér haja lágyan omlott a vállára, miközben ajkát beharapva nézett végig a városon, ami már csak árnyéka volt régi önmagának. A kastély előtt megállította a kocsit, kifizette a hajtót, majd mély levegőt véve bekopogott az ajtón. A kaput maga Nétusz nyitotta ki, aki nem tűrt meg senki mást az épületben a szülein kívül.
    - Mit akarsz itt az éjszaka közepén?- kérdezte cseppet sem kedvesen- Az arcátlanságodért akár börtönbe is vethetnélek-mérte végig a megszeppent fiút.
    - Szeretnék Felséged szolgája lenni- felelte nemsokára remegő szívvel a kérdezett.
    Nétusz megütközve nézett rá, meglepte a másik bátorsága.
    - Mi a neved?- tudakolta keresztbe font karral.
    -Suriel, uram-hajolt meg az idegen, lesütve azúrkék szemét. A herceg egy ideig nem szólt semmit, végül hátat fordítva indult el az egyik folyosón.
    - Gyere már- szólt vissza ingerülten a válla felett, mikor rájött, hogy a betolakodó még azóta is a küszöbön ácsorog. Suriel gyorsan összeszedte magát, s követte újdonsült gazdáját.
    Eleinte nehezen értették meg egymást, ugyanis Nétusz rájött, hogy szolgája jóformán semmihez sem ért. Eltörte a tányérokat, összekeverte a fűszereket, majdnem felgyújtotta a konyhát. Ám valami csoda folytán a királyfinak mégsem volt szíve megválni tőle. Eleinte megrémítette az érzés, de aztán rájött, hogy a fiúból áradó ártatlanság és szeretet lassan feloldja a rosszul elsült bűbájt. Egyre több időt töltött a furcsa teremtés társaságában, szinte már testvéreként szerette.
    -Ígérd meg, hogy velem maradsz- kérte egyik délután a trónörökös.
    - Nem tehetem-válaszolta szomorúan a szolga, hiszen a barátja nem tudhatta félten őrzött titkát. Teltek-múltak a hónapok, a herceg egyre jobban megtalálta régi énjét, újra úgy tündökölt, mint azelőtt.
    Viszont Suriel is megváltozott. Szemei alatt hatalmas, sötét karikák húzódtak, ezüstösen csillogó haja elvesztette régi fényét. Később ágynak esett, már felkelni sem volt ereje.
    Nétusz Liyolát hívta segítségül,a történtek ellenére is töretlenül bízott a tündérben. A lány a szobába lépve, ahogy meglátta a beteg fiút, szomorúan lehajtotta a fejét.
    - Elkéstünk-jelentette ki azt, amit Suriel már rég tudott-túl sokáig időzött a Földön, csoda, hogy eddig bírta.
    - Hogy érted ezt?- értetlenkedett a herceg, idegesen beletúrva aranyszőke hajába.
    - A csillagok szívét megérintették a szenvedők imái, de nem vállalkoztak arra, hogy megpróbáljanak segíteni rajtuk- felelte halkan a haldokló.
    - Kivéve téged- nyögött fel színtelen hangon Nétusz-, miért nem mondtad el?
    - Nem hittél volna nekem.
    A teremre boruló csendet csak Suriel ziháló lélegzetvételei zavarták meg, végül lassan azok is elhaltak. Az égbolt gyermeke, a remény angyala immár halott volt.
    - Nem! - kiáltott fel keserűen a királyfi.
    Szeméből kigördült egy könnycsepp, egyenesen barátja homlokára. Lágy zene szólalt meg, fény töltötte meg a szobát, s mire a benn tartózkodók újra ki tudták nyitni a szemüket anélkül, hogy az kiégett volna, Suriel helyéről egy gyönyörű, hófehér holló nézett vissza rájuk. A madár felemelkedett az ágyról, aztán rászállt Nétusz vállára.
    - A csillagok megkegyelmeztek neki-mosolyodott el boldogan Liyola, majd amilyen csendben jött úgy is távozott.


    - Nétusz kegyes, jószívű király lett, Suriel mindenben támogatta, segítette barátját. Mikor az uralkodó napja leáldozott, a csillagok őt is átváltoztatták-fejezte be anya a mesét, én pedig újra az ablak felé fordulva néztem a madarat.
    Szurokfekete holló bukkant fel az égen, éles kiáltással üdvözölve a fehéret, aki boldogan válaszolt, s együtt felszárnyaltak a magasba. Lassan elnyelte őket az alkony, de én megjegyeztem a tanulságot: Nem minden az, aminek látszik.
     
  15. Petite Fleur

    Petite Fleur Állandó Tag

    Nagypapám saját írású meséjét teszem közzé. A mese akkor született, amikor térdnél amputálták a lábát, mi - a 4 leány unokája - pedig ott álltunk kissé ijedten, nem értve a helyzetet, mi történt vele...Ő ezzel a mesével vette el félelmünket, értette meg velünk a helyzetet....Mi a mese születésének időpontjában 6,7,8 és 10 évesek voltunk...
    Amit még érmese tudni, nagypapi 1931-ben született , régi vágású nagyi volt, de mindig vidám, ennek ellenére megdöbbentett, hogy képes volt tanulságos mesét írni Nekünk! Vannak kedvenc meséink, de érzelmileg jobban megérintő számomra nincsen...Olvassátok ennek fényében szeretettel...


    Régi történet



    Történt egyszer, hogy a bolhának kiirtották le- és felmenő rokonait. Egyedül maradt és a nagy üldözés közben ő is elveszítette a fél lábát. Sírva panaszkodott egy verébnek. Délután már az összes veréb azt csiripelte. Megtudta a szarka is. Ő azután összehívta az egész állattanácsot. A bolha elpanaszolta nékik, hogy ő eddig boldogan élt, neki tán több lakosztálya volt, mint egy grófnak, mert az alsónadrág egy-egy ránca őneki külön helységnek számított.

    De most, hogy elüldözték, sem lakosztálya, sem fél lába nincs.

    A bölcs szamár ajánlotta, hogy kéne neki egy lábat operálni. De hogyan?

    - Felkérjük a harkály doktort, ő talán tud segíteni! – mondta a cserregő szarka.

    - Megkérjük a százlábú bogarat, hogy adjon egy lábat kölcsön! – mondta az ökörszem. Megszólalt a százlábú:

    - Nem bánom, hisz ennyi lábból talán kerül is egy, - de kijelentette- az elsőt nem adom, mert tudva lévő, ő jár elől és ő már jártasabb mindenben, mint a többi. A hátsót megint nem lehet, mert az a sereghajtó, ő ügyel arra, hogy el ne maradjon egy sem. Hát, akkor tán a középsőt… De hogyan is?

    A szarvasbogár készségesen felajánlotta, hogy majd ollójával lenyisszantja.

    - De a bolhának meg kell vizsgálni a vérét – mondta a bögöly. Ajánlkozott is, hogy majd leszívja a vérét, és a laboratóriumban majd megvizsgálják, hogy melyik vércsoportba tartozik. Úgy ám! De a bögöly ahogyan végzett a vérvétellel, egy óvatlan pillanatban, mindenki szeme láttára elillant a vérrel. Bánkódott is mindenki, hogy ez már nagy szemtelenség! Közben egy újabb társadalmi munkás jelentkezett, a szúnyog.

    - De most aztán óvatosabbnak kell lennünk! – mondta a rafinált róka,- amíg a szúnyog leveszi a vért, leborítjuk őket valamivel…

    - Igen ám! – jelentkezett a szitakötő és nyomban kötött egy szitát.

    No, következett volna a műtét. Igen ám, de a szúnyog ravasz volt, több vért vett le, mint amennyire szükség volt, s a fölösleget pedig elsinkófálta. Eközben a beteg rosszul lett, mert vérszegénységben szenvedett, állapította meg a harkály doktor. Jó meleg lakást és vérátömlesztést javasolt. Jelentkezett a jó öreg medve, mondván, hogy ő már úgy is lefekszik, hogy téli álmát aludja, majd ő a keblére szorítja és melengeti.

    Tervezgették tovább a műtétet. A méhecske ajánlotta, hogy majd ő beadja az injekciót. Az elefánt erősgette , hogy ő pedig majd lefogja hogy ne ugráljon. A vérnyomást mérni ajánlkozott a kígyó, a keresztes pók pedig készségesen ajánlkozott bekötni a sebet. Versenyben a selyemhernyóval, mert ő állította, hogy sokkal finomabb munkát tud végezni.

    Eljött a nagy nap, a műtét ideje. A kandúr a nyaka körött hozta a sérültet felüdülve, telve véresen. Nyomban hozzá is láttak. A zsiráf tartotta a lámpát a műtő felett, mert hogy mindenki felett a legmagasabb.

    Megtörtént a műtét rendben. A bagoly és a denevér vállalta az éjszakai ügyeletet a beteg felett felváltva. A bolha kérte a doktort, hogy ha már egy kicsit feljavul, ne a medvéhez vigyék szállásra, hanem a kertben, az avarban szunyókáló sün ölébe, mert a medve már februárban felébred, a süni pedig csak tavasszal.

    A kisegér vállalkozott az elhelyezésre.

    Szundikált a süni, és közben mérgelődött magában, hogy milyen csípős hideg van, pedig nem is a hideg volt csípős, hanem a hívatlan vendég.

    Telt-múlt az idő, egyszer csak megjelent két cinege madár. Odaszólt az egyik:

    - Gyere már elő te kis haszontalan állat, mi már az egész kertet ellenőriztük ,minden kártevőt elpusztítottunk, te meg csak élősködsz más nyakán???

    Látjátok, ez aztán állati összefogás volt !!!
     
  16. Sziasztok! Én is a kisfiam meséjét szeretném megosztani veletek igaz ,én magam is írtam nem egy mesét , de ez a kedvencem. :)


    Nagyhantás Tóbiás és a Karácsony


    oik.jpg

    Akiről az én mesém szól, az egy olyan kisfiú, aki legnagyobb szórakozását a lódításban lelte. Először csak nagyon kicsiket lódított, aztán majd egyre nagyobbakat. Közelében sem járt az igazmondásnak. Bármit is kérdeztek tőle mindig hazudott, ezért is nevezték Nagyhantás Tóbiásnak. Hazudott a postásnak, amikor a Futrinka utcát kereste. Hazudott a szomszédnak a friss kenyér áráról, de hazudott a saját mamájának is mindenről, egyszerűen nem tudott igazat mondani.
    Egy napon aztán azon kapta magát, hogy senki sem hisz neki. De nem hogy nem hisznek, szóba sem állnak vele. Elfordultak tőle az ismerősök, de még a legjobb barátai is. Így aztán amikor elérkezett a Karácsony, egyedül ücsörgött a karácsonyfa alatt, egyetlen ajándék nélkül. Hiába várta meghívott szeretteit, senki nem érkezett meg. Ahogy így sóhajtozik, szomorkodik, már a könnyek is gyűlni kezdtek a szemeibe, valaki szólítja. Felnéz, s lám egy apró hótündérke lebegett a szemei előtt:
    - Hát te miért sírsz Tóbiás?- kérdezte.
    - Csak azért, mert senki nem gondolt rám ma este. Én pedig mindenkinek vettem ajándékot. Úgy érzem, mintha a fejemre nőtt volna a Karácsony , csak ezen tud járni az eszem!- panaszkodott- Engem senki nem szeret...
    - Talán okuk van rá, hogy nem jöttek el, nem gondolod?
    - Ugyan mi?
    - Jó voltál hozzájuk?
    - Lehet néha nem mondtam igazat nekik...- sütötte le a fejét.
    - Néha?
    - Na jól van, mindig- sóhajtott beismerően nagyokat.
    - Nos ez éppen elég ok. Hiába veszel te ajándékot, az őszinteség sokkal többet ér. Hogyan higgyenek a szeretetedben, ha soha nem mondol igazat?
    Nagyhantás Tóbiás most az egyszer, mélyen elgondolkodott, és megfogadta hogy soha többé nem hazudozik senkinek. Az ajándékokat pedig berakta egy nagy zsákba, s elindult meglátogatni az összes ismerősét. Szépen sorban bocsánatot kért mindenkitől, és megígérte, hogy megpróbál ezentúl igazat mondani. Végezetül a mamájához ért. Milyen jó, hogy az anyukák hamar megbocsátanak, megölelte mindjárt, annyira boldog volt:
    - Mindig tudtam, hogy nagyszerű az én kisfiam!- mondta.
    Így aztán mégis boldogan és szeretetben ért véget ez a nap. Nagyhantás Tóbiásnak pedig nagyon jó lecke volt, hogy megértse, a hazugságnak soha nincs jó vége.



    Vége
     
  17. Anitiger

    Anitiger Állandó Tag

    Saját régiség :)

    Mici és a vonatozás

    A történet egy Mici nevű lányról szól, aki egy vonaton él. Mondhatni ez a vonat az élete, ami kényelmes, otthonos, ’s mi szem-szájnak ingere megtalálható volt rajta. A lánynak nem számít a pénz, így a vonatra ingyen fel lehet szállni és egész addig viszi az utasait, ameddig menniük kell. Így történt, hogy Micinek mindig volt társasága, folyton járta a vonatot, rengeteg érdekes életszemléletű, különleges felfogású, eltérő észjárású emberrel találkozott. Néhányuk persze sokszor visszatért a vonatra, de voltak, akik csak a következő állomásig tartózkodtak rajta.

    Amikor nem volt éppen utas a lány leült a fülkéjébe és olvasott, levelezett, telefonált vagy játszott a laptopján. Megtanulta elfoglalni magát az esti magányos órákban, mikor a vonat utasai aludni tértek a hálófülkékbe, illetve a megállók utáni utas-hiányban. A laptopot egy régebbi utas hagyta ott neki, akinek feltűnt, hogy állandó internet hozzáférés van a vonat egész területén, ez volt az első drága ajándéka a lánynak.

    Hamar megtanulta használni és még gyorsabban szerette meg, mikor észrevette, hogy akivel éppen beszélget rajta, feltűnik egy közeli ülésen. Ezek a jobbára ismeretlen emberek, akiket még nem látott a vonaton, enyhe vibrálással voltak jelen, vonásaik el-eltorzultak és többnyire demagóg férfi vagy női hangon beszéltek a lányhoz. Mici elfogadta őket ilyennek és szépen lassan fel sem tűnt neki, hogy a vonata igazi utasaival egyre ritkábban áll szóba. Ahogy az is, hogy a vonat kerekei alá egyre ritkábban kerül kavics, azaz egyre ritkábban bukkan egyet a szerelvény.

    - Mici…? – a hang kellemes és tisztán érhető, ami felkelti a lány figyelmét. Lassú mozdulatokkal csukja össze a gépet és keresi tekintetével a hang forrását. Vele szemben az ülésen egy idősebb nő ül elegáns kosztümruhában. Mici pár lélegzetvétel erejéig némán figyeli a nőt, akihez hasonló ritkán járt a vonaton és még ritkábban állt szóba vele – akkor sem önként. Kíváncsivá tette a nő.

    - Igen, én vagyok. Miben segíthetek, hölgyem?

    - Inkább azt kérdezném, én miben segíthetek. – mosolyodik el finoman a nő, majd körbeint a kezével a kupéban – A vonata áll.

    - Parancsol…? A vonat áll? – ráncolja a lány a homlokát, majd feláll és körbesétál a vonat összes szerelvényén. Mindkét oldalán a vonatnak ugyanazt a ködbe burkolózó tájat látja, ami lassan két éve fogadja – és sehol senki! Hogy’ nem tűnt fel neki? Gyors léptekkel indul vissza a nőhöz és huppan le vele szemben.

    - A vonat tényleg áll, de hogy-hogy nem tűnt fel?

    - Amikor a vonat el-el akart indulni, enyhén előre gurult, majd vissza. Talán azt hitte, hogy egy –egy megállónál vannak.

    - De nincsen senki a vonaton, csak Ön és én. – retten meg a lány, de a nő szemében megértő szikra gyullad.

    - Amint elindul a vonat, majd jönnek új és régi utasok. Viszont ha Ön megtorpan, a vonat is megtorpan. Gondoltam szólok. – mosolyodik el haloványan a nő.

    - Megtorpantam… - ismétli meg a lány az érdekes szót, majd enyhén félrehajtott fejjel a nőre néz – És… mi a teendőm? Mikor indul tovább a vonat?

    - A vonat, amin él, mindig cél nélkül kóricált, ugyanakkor szívesen vitte útjára azokat, akiknek mennie kellett. Ámde Ön talált valamit, amivel a vonatnál gyorsabban térképezheti fel a világot. – int a laptop felé – Amint tudomásul veszi, hogy más az itt és a most élt élet, illetve az itt és most felfedezendő világ, a vonat elindul…

    A nő feláll, elindul kifelé a kupéból, de az ajtóból visszapillant Micire, aki egészen elanyátlanodva és összezavarva ül a helyén. A nő nem bírja, megszólal:

    - Ne higgye, hogy teljesen el kell felednie mindent, amit a modern technika segítségével felfedezett. Inkább próbálja meg az új tájak felé irányítani a vonatot, ami eddig cél nélkül ment a maga útján.

    Amikor a lány bólintott a nő már nem volt sehol, mintha sose érintette volna a talpa a vonat padlóját. Mici elmerengő pillantása a ködben úszó tájra vándorol.

    - Célt adni egy cél nélkülinek? Úgy tűnik érdekes feladat előtt állunk – mosolyodik el a lány, és indul a vezetőfülke felé.
     
  18. szszreni

    szszreni Állandó Tag

    Ez a mese igazabol tortenet, megis az en lanyaimnak ez a kedvence. Ezt hetente 2-3szor el kell meselnem.

    Az Anyukaknak nehez a dolga ... !
    Az Anyukam gyakran mondta nekem:
    -Ne csuszkalj a korlaton, mert leesel!
    De en ha csak tehettem es nem lattak a felnottek, mindig lecsusztam. Mar mestere voltam a korlatcsuzdazasnak. Nem csak hason, de ulve is le tudtam csuszni. Hanem egyszer csak megtortent a baj, leestem. A hattammal lefele zuhanva epp egy vasvederre. Nagyon megutottem magam, fajt. Anyukam nem szidot le, konnyes szemmel vitt gyorsan es mutatott meg mindenfele doktorbacsinak, elvitt mindenfele vizsgalatra. Nagyobb bajom nem lett, de lehetett volna.
    Azt is gyakran mondta az Anyukam:
    -Ne fuss, mert tel van es csusznak az utak!
    Nem ertettem miert is kellene lassabban mennem, mikor epp az a jo, hogy sikanyozhatok. Egyszer mar sotetedes utan a baratnomhoz indultam, futottam, csuszkaltam es leestem, a terdemmel egy hegyes koben landoltam. Fel uton voltam, de ugy dontottem inkabb a baratnomhoz megyek, otthon ugyis biztosan leszidnanak. Mikor a baratnom meglatta a sebem, rosszul lett, engem pedig a testvere haza kisert. Anyukam le se szidott, nem volt ra ideje az aggodastol. 4oltessel vartak ossze a terdemet es igazan szerencsesnek nevezett a doktorbacsi, mert nem sok kellett, hogy nagyobb baj legyen belole.
    Sok csintalansagot kovettem el.
    Sosem ertettem igazan mire a sok tiltas es aggodalmaskodas, mindennek ellenere sem.
    Mikor en lettem anyuka mar ertettem. Harom kis rosszcsontom szuletett, akik csintalanabbak voltak meg nallam is. Hiaba figyelmeztettem oket, sosem halgattak ram.
    Egy szep napsuteses napon a nagyobbak nem birtak mar magukkal. Csak azon gondolkodtak, hogy ma, a tegnapinal is nagyobb varat kell epiteni a homokban. Oda kell koltoztetni nehany hangyat, legalabb ot tucskot es talan egy gilisztat is varornek. Hiaba szoltam, hogy legyenek turelemmel, mig befelyezem a takaritast (mert a felnotteknek mindig van valami halaszthatatlan, fontos teendoje), ok kerlelesbe kezdtek.
    -Kerlek, kerlek, kerlek csak most az egyszer, mindjart utannunk josz es addig semmi rosszat nem teszunk, nem fogunk futkosni, sem veszekedni.
    Persze hogy a baj, ami nem varat magara, hamar ratalalt a kis rosszcsontokra. Egy-ket percig nyugottan tanakodtak, mit is kellene csinalniuk, azutan futva kezdtek el gyujtogetni "mindenfelet". A legkissebb, mig a nagyokat probalta utolerni, elesett. Az orrat egy rozse, egy kis ag sertette fel. Ossze kellett varni. Az elso ami sajat vedelmukben eszukbe jutott, az volt, hogy ok nem is futkaroztak.
    Az Anyukak mindig aggodnak es figyelmeztetnek. Gyakran mondjak: "Ne ugralj az agyon". Micsoda butasag, gondolhatnank, hiszen az jo moka. Az agy puha es olyan szorakoztato a rajta valo ugrandozas. En is gyakran mondtam a picinyeimnek, hogy ne tegyek, de nem halgattak ram. Ha nemfigyeltem par percre, azon-nyomban nekikezd a kiscsapat:
    -Hoppa-hop!
    -En magasabbra ugrottam!
    -Ide nezzetek! En majdnem a plafont is elertem.
    -En is!
    Hiaba minden figyelmeztetes es a buntetes sem hasznal. Igy tortent, igy esett, az egyikuk leesett, a konyoke elrepedt. Gipszet kellett hordania, akar tetszett, akar nem. Nem volt kedve utanna agyon ugralni.
    Amint viszont az eset utan elfelejtette a gipszet, uj mokat keresett maganak: szeken hintazast. Ajaj persze hiaba valo minden figyelmeztetes, addig uzte a mesterseget, mig az ujjat is eltorte.
    Soha nyugalmat nem talal az Anyuka, mert a gyerek mindig csak azt lesi es keresi, hol is csintalankodhatna. Nehez Anyukanak lenni, aggodni es fegyelmezni, szazszor ismetelni meg dolgokat, suket fuleknek. Talan neha jo volna meghalgatni amit mond, hatha jo oka van annak, hogy tilt. De meg ha harakszik is ,vagy buntet, vagy leszidja a gyereket, barmit is tett a kis rosszcsont az Anyukaja a vilagon mindennel jobban szereti a gyerekeit.
    Ahogy titeket is a ti Anyukatok a vilagon mindennel jobban szeret!
     
  19. vakarcs56

    vakarcs56 Állandó Tag

    A három akadály

    Rendezgettem a csorba üvegvázában a tollaimat. Volt közöttük számoló, meg levélíró, de még meseíró is. Ahogy a meseíró tollat a helyére tettem, megjelent a tolltartó-vázán a kismanó. Ott lógatta a lábát és az arcomba vigyorgott.
    – Na?
    – Nem mutattál semmit – sértődtem meg.
    – Akkor most csukd be a szemed, fogd meg a meseíró tolladat, látni fogsz mindent.
    Becsuktam a szemem, megfogtam a meseíró tollat, a kismanó pedig vetíteni kezdett egy új mesét. Először egy nagy hegyet mutatott, aztán meg két kisfiút, Bercelt és testvérét, Benedeket, amint éppen az igazak álmát alusszák. Bercel úgy szorította nyunyut, egy textilpelenka csücskét, mintha egy répát akarna a helyére illeszteni.
    Nem volt ez véletlen. Álmában is egy répát talált, amelyik rekedt hangon szólt hozzá.
    – Kérlek, vigyél engem vissza a helyemre! Ott, a világ legmagasabb hegyén áll a hóember, én az ő orra vagyok. Szegény nagyon sír, a szénszeméből csak úgy potyognak a könnyek, ő pedig egyre kisebbre olvad. Csak úgy lehet megmenteni, ha egy bátor lovag az orrát visszailleszti a helyére. Eddig senkinek nem sikerült a járom akadályt legyőzni, te vagy az utolsó reményünk.
    Bercel bátor is volt, erős is volt, hát nekivágott a mentőakciónak. Elindult a játszótér felé, de annak helyén már nem játszótér volt, hanem várfalak, meg körbe járó kapuk, síkság, meg kicsi patak, a mászóka helyén pedig ott állt a világ legmagasabb hegye.
    – Hű! Ez aztán hatalmas, de én bizony megmászom, megmentem a hóembert. Még három feladat is vár. Ajaj! Biztos nehéz lesz.
    Megvakarta feje búbját, ahogy szokta, amikor nagyon gondolkodik Aztán bátran nekivágott a hegynek. Megdolgozott érte, de szépen haladt fölfelé, amíg meg nem állította valami forróság. Nem látott ő mást, csak egy doboz gyufát, de az bizony sárkánnyá alakult át. A szájából csak úgy dőlt a láng.
    – Nem mész tovább, előbb engem le kell győznöd. A hóember az orra nélkül bánatában el fog olvadni, ha-ha-ha-ha!
    Még hogy kineveti szegény hóembert! Azt már nem hagyhatja egy lovag, meg kell küzdeni a sárkánnyal. Csakhogy nincs fegyvere, még a fakardot is a játékai között hagyta a címeres pajzsával együtt, a sárkánynak meg a láng szinte legyőzhetetlen fegyvere.
    – Többet ésszel, mint erővel – hallotta távolról.
    – Apa, te itt vagy? Segítesz nekem?
    – A feladat rád vár, de mi segítünk. Itt van anya is. Tudod, mindig számíthatsz ránk. Csak azt az egyet nem mondhatjuk meg, hogy mivel is tudod a sárkányt legyőzni, de a megoldást együtt keressük. Most mi az akadály?
    – A sárkány.
    – A sárkány csak egy bábu. Miért nem tudsz tovább menni? Mit kell legyőznöd?
    – Hát, a tüzet.
    – És azt kik szokták legyőzni?
    – A tűzoltók! – találta meg boldogan a megoldást, de el is keseredett mindjárt. – Itt nincsenek piros tűzoltóautók, csak én vagyok egyedül.
    Bercel lázasan gondolkodott tovább. Itt bizony neki kell tűzoltónak lenni.
    – Hű, ha anya itt lenne, biztos adna egy pohár vizet – gondolta, és anya már adott is egy piros poharat, tele vízzel. Ahogy Bercel kézbe fogta, a pohár füle hirtelen tűzoltófecskendővé változott, és addig dőlt belőle a víz egyenesen a sárkány szájába, amíg ki nem aludt a láng. Akkor aztán a sárkány csak egy gumifigura lett, Bercel fejére pedig egy csillogó-villogó tűzoltó sisak került.
    A kis lovag tapsolt örömében. Az első akadályt legyőzte, és ha hazaér, megmutatja ezt a gyönyörű sisakot. Jókedvűen mászott tovább a hegyre, sziklákon, homokos partokon keresztül, amíg bele nem akadt az összegubancolódott kötélbe. A gubanc közepe hangosan sírt.
    – Legyőzted a sárkányt, ami nem sikerült eddig sok lovagnak, de most nehezebb feladatot kapsz. Amíg én itt vagyok, nem jutsz tovább, bárhogy is sajnálom.
    – Akkor menj arrébb, és mindketten jól járunk.
    – Mennék én, de nem tudok. Egy gonosz varázslat miatt sok kötél és spárga úgy összegubancolódott, hogy mozdulni se tudunk. Ki kellene bogozni, de csak óvatosan! Minden rossz mozdulat újabb gubancot csinál, a végén még talán téged is beköt.
    Ez komoly fejtörést okozott, de megint jött a hang.
    – Jó voltál tűzoltónak, itt se érhet kudarc – szólt anya, de látni nem lehetett senkit. – Mit kéne csinálni a spárgák és kötelek között?
    – Rendet.
    Amint ezt kimondta, a kezében termett egy irányító tárcsa. Olyan, amilyennel az autósokat szokták megállítani a rendőr bácsik. Bercel máris tudta, mit kell tenni. Rámutatott az egyik kötélre, tett a tárcsával egy rendőrös mozdulatot, és a kötél addig táncolt, addig tekeredett, amíg kibogozódott. Lóghatott szabadon, ahogy azt egy ilyen kötélnek kell. Aztán rámutatott egy spárgára, mire az is kibogozódott, de még föl is gombolyította magát, úgy gurult be egy sarokba. Így ment ez végig, egyik szál a másik után, míg az összes szabadon lógott, vagy összegombolyodva a helyére nem gurult.
    Egy hatalmas, megkönnyebbült sóhajtással köszönték meg okos és türelmes tettét. Ő kereste még a gubancot, de már csak a hangját hallotta.
    – Hálás vagyok neked. Ne keress, én már nem vagyok, ez az utolsó mondatom. Én csak kín voltam a köteleken, most pedig elmúltam, mint neked a fájdalom, mikor megütöd magad. De most siess nagyon, mert a hóember nagyon olvad. Vigyázz az úton, meg ne állítson senki!
    Bizony, Bercelnek szedni kellett a lábát. Ment erdőn át, mezőn át, míg el nem érte a havat. Nem fázott, már az első pillanatban meglátta az egyik fenyőfára felakasztott kabátját, alatta pedig a csizmácskáját. Gyorsan magára kapta, indult tovább.
    Ahogy ment fölfelé, meglátott egy különös lejtőt, tetején egy ragyogó szánkóval. Hirtelen kedve lett lecsúszni. El is indult, de apa hangja megállította.
    – Vigyázz, meg ne állítson senki, a hóember nagyon olvad, csak az mentheti meg, ha a sárgarépaorrot visszateszi egy lovag a helyére.
    Mit volt mit tenni, haladni kellett, fájó szívvel hagyta ott azt a ragyogó szánkót. De már tudta, hogy a kötelesség az kötelesség, a becsületnél meg nincs fontosabb a világon. Megszorította a sárgarépát, és újult erővel felmászott a hegy tetejére.
    Az utolsó pillanatban érkezett, a hóemberből már alig látszott valami. Csak a szénszemében csillogott a remény a könnyek mögött. – Hát megjöttél? Hát legyőzted a sárkányt, kibogoztad a szálakat, és még a szánkót is ott tudtad hagyni, hogy megments engem?
    – Igen, az akadályokat legyőztem, elhoztam az orrodat – és egy határozott mozdulattal a helyére illesztette. A hóember elmosolyodott, erre ránevetett a napsugár, a hó a lábuk alatt ragyogni kezdett – a hóember pedig nőtt, nőtt, egyre hatalmasabbra. Amikor pedig úgy érezte, már éppen akkora, amekkora ehhez az orrhoz kell, Bercel vállára terített egy hófehér palástot. Búcsúzóul még ennyit mondott.
    – Otthon vár egy szánkó, apával majd szaladtok a havon. Jusson eszedbe a gyufáról a sárkány legyőzése, amikor rendet kell rakni a szobában, gondolj a gubancra. Ha pedig a sárgarépát eszed, gondolj egy kicsit rám.
    Ezzel meghajolt és eltűnt. A napsugár is kacsintott egyet, de már a függönyön keresztül, csak halványan. Anya pedig akkor szólalt meg.
    – Hétalvók! Hát nem megyünk ma sehova?
    – Dehogynem! – kiáltották a testvérek úgy, ahogy csak egy hőstettekről szóló, szép álom után lehet.
     
  20. hg1dmt.

    hg1dmt. Kitiltott (BANned)

    A nyeremény virtuális, vagy ki kell menni érte Kanadába?
     
    miragem kedveli ezt.
Témaállapot:
Not open for further replies.

Megosztás