Dohányzás
Nekrolog (a tőlem szokásos dióhéjban)
Dohányzási szenvedélyem élt sacc/kb 29 évet. Elmúlásának emlékét mostanság ünnepelhetem. A következőkben méltatnám születését, sorsát, hanyatlását és végzetét.
Úgy 14-15 évesen, gimnazista éveim elején kezdtem a füstnyelő próbákat. Először heti cca. 5 db, majd naponta lett ugyanennyi a fogyasztási átlag.
19 évesen, első munkahelyemen rendesen dohányzó társaságba keveredtem, így én is ráerősítettem. Rövid időn belül beléptem a napi 1 doboz cigit szívók táborába. Ettől kezdve éltem azon dohányosok állapotában, akik:
-pontosan tudatában vannak annak, hogy a dohányzás káros, ártalmas, felesleges, haszontalan,
-szenvednek a kellemetlen tünetek minden szokásos nyavalyaságában, úgymint: köhögés, krákogás, köpködés, nehézlégzés, fulladás, büdös dohányszagú lehelet és ruházat, gyakori és nehezen elmulasztható megfázás, tüdő és szívlötyögés, a fogyó vagy hiányzó készlet miatti keresés idebaja, stb., és
-folyamatos, ám rendre kudarcot valló dohányozni, avagy, nem dohányozni tárgyú akarat és jellemgyakorlatokat végeznek.
Leszokási elhatározásaimnak se szeri, se száma, kísérleteim esetenként napokra, hetekre, hónapokra tehetően sikerültek csak. Az első jelentős változás házasságom harmadik évében, 28 éves koromban következett be, amikor úgy mentem be az orvoshoz, mint erős dohányos, és úgy jöttem ki onnan, hogy kisbabám lesz.
Csak utóbb jöttem rá, hogy jé, mióta egy baba egészséges életéért vagyok felelős, azóta eszembe sem jutott, hogy én dohányos vagyok. Szó szerint értendően ez esett meg.
Abszolút dohánymentes terhességem alatt és kislányom egy éves koráig nem foglalkoztam a dohányzó múltammal és annak jövő lehetőségével. De aztán eszembe jutott, mi lenne, ha megpróbálnám?
Megpróbáltam, … és az első cigi után nyomban visszaszoktam a szenvedélyre. Igaz, a gyermekgondozási szabadság három éve alatt sokkal kevesebbet szívtam, mint a napi egy dobozos korszakomban. Valamint mentségemre legyen, hogy a gyerek mellett, illetve a lakásban egyáltalán nem gyújtottam rá, hanem az ablaknál állva a külvilágba füstölögtem.
Ismét munkába állva visszatértem a fentebb írt, három ismertetető jeles szokványos dohányzó állapotába. De, a gyerek miatt a lakásban továbbra sem cigiztem.
Beléptem a 29. dohányos évembe. Ekkor már gyakorlatilag helyettesíthettem volna egy gyárkéményt. Olyan tipikus stádiumba jutottam, hogy egyik cigiről gyújtottam a másikra. Ez az állapot emlékeztetett az alkoholisták végstádiumára, amikor azok a delerium kredencben már, ha kell hanem, sok apró fekete bogarat, vagy fehér egerek látnak az elvonás, a hiány okán. Lényegében korosodó életem a szívinfarktus veszélyének árnyékában, a mellkasi szorítás és a karzsibbadás állandóságában tengett. Egy pillanatig nem volt kétséges számomra, hogy mindezek a dohányzás káros következményei, és a leszokásra nézve a jellem és akaratpróbán, gyengeségem miatt megbuktam.
A szokásos kellemetlen tünetek mellett néhány új is jelentkezett, vagy kellemetlenebbre fordultak a régi tünetek. Utóbbi szerint megvastagodott, elmélyült a hangom. Egyre gyakrabban leuramoztak a telefonban a férfias mikrofonhangom miatt. Már ha volt. Ugyanis egyre gyakrabban, tartósan elment a hangom, és egyáltalán nem tudtam beszélni. Egy idő után a torok utáni gége szakaszon csomót kezdtem érezni, nyelési problémáim támadtak. Úgy éreztem állandóan, hogy valami van a gégémben, amit ki kellene venni. Ez az ún.
idegentest érzet. Az idegenes gombócot viszont se kiköpni, se lenyelni nem tudtam. Így félelem támadt rám, hogy ez gégerák. Rendesen elkezdett foglalkoztatni a gondolat. Figyelni, diagnosztizálni kezdtem magamat. Torkom tükörben való nézegetése közben borsónyi göböket fedeztem fel, amelyet minél tovább vizsgáltam, annál inkább nőni látszottak. És sűrűn fájt is a torkom.
E tünetek együttese halálfélelmet keltett bennem, miközben egyszer csak a munkahelyi asztalomra tettek egy elbírálni való szakmai ügyet, amely tele volt orvosi dokumentációval. Az eset egy 40 éves férfiről szólt, akinek az enyémekhez hasonló tünetei voltak. Orvoshoz fordult, megállapították nála a gégerákot, megoperálták, majd 30 napon belül meghalt.
Nesze neked kislány! Rákbetegségem és menthetetlenségem vélelméből bizonyosság lett, a halál gondolata egészen közelivé vált számomra is. Már csak az volt a kérdés, mikor következik be a végzetes esemény. Orvoshoz nem mertem fordulni, mert meggyőződésem volt, hogy csak felgyorsítom az eseményeket. Iszonyú haláltusát vívtam. Rémes állapot volt. Nem is értem, hogy már ezen előzményekbe hogyan nem pusztultam bele?!
Tulajdonképpen tavasszal kezdődött az egész haldoklási folyamat. Augusztusban még sikerült megérnem a szokásos balatoni nyaralást. De már az utolsó napon, ahogy ültem a vízparton, és a csendes, nyugodt, romantikus, a csodálatos életet dicsérő naplementét néztem, bennem már az élettől való végső búcsú zajlott. Azt gondoltam, hogy soha többé nem látom ezt a látványt. Búcsúztam az utolsó alkalomtól. A haláltusásáról nem tudott a családom, magamban hordoztam a hírt. A parton is kerülve a feltűnést, némán folytak a könnyeim, zokogásom befelé fordult.
Ha nem is megnyugodva, de a halál biztos tudatában várva az idő végső kongatását, belenyugodtam a végzetbe. Testileg, szellemileg, lelkileg fásult, fáradt voltam, nem maradt erőm az életért való küzdelemre. Feladtam, megadtam magam a halálnak, így pedig már nem volt érdemes gondolkodnom az életemen. Tehát kezdtem nem foglalkozni magammal, a tünetekkel.
Önmagamról lemondva, szabad kapacitású figyelmemmel már ráértem másokra is gondolni. Ez időkben már hetek, vagy inkább napok alatt, gyorsan fordultak, zajlottak a folyamat eseményei. Egy adott pillanatban belém nyílalt a gondolat: Jézusom, mi lesz a 14 éves gyerekemmel, és a 71 éves második gyerekkor felé lépegető anyámmal? Isten tudatában még nem lévén, a magam erejével akartam pánikszerű cselekvés sorba kezdeni.
A kérdés teljesen felizgatott. Lakásunk bérlakás volt, anyám nyugdíjas, egyedül neveltem, tartottam a gyereket. Rokonság sehol, elvált férj, mint apuka ki- és beszámíthatatlan volt. Bérből élőn fizetéstől fizetésig éltünk, anyagi tartalékok szintén nem voltak.
Ilyen helyzetben mit illik, mit kell, mit lehet tenni, hogy a hátramaradottakról gondoskodjam?
A magam sorsába való belenyugvást lázas és a tehetetlenségtől tökéletesen felzaklatott és elviselhetetlen állapot váltotta fel. Semmiféle megoldás, kiút nem látszott, és ettől szinte megőrültem. Éjjelente, 7 négyzetméteres szobám 1x2 méteres szabad kifutóján rohangásztam álmatlanul, és tördeltem a kezem, mit csináljak, mit csináljak?
Szikra pattant az agyamban: orvoshoz menni, ez a megoldás.
Bármilyen rossz lesz a bizonyos halált megtudni, ezen túl kell esni. Egyúttal remény csillant, hogy bármilyen keveset, de tehetek valamit a családomért. Az orvosi vizsgálatot nekem, mint utolsó és végső esélyt, kutya kötelességem értük igénybe venni.
Megkerestem a legnevesebb gégészt. Nem akartam lacafacázni, elaprózni az esélyeim vallatását. Rövid vizsgálat után azt hallottam, hogy nincs semmi szervi bajom. Pillanatokra ugyan megdobbant a szívem a megkönnyebbüléstől, de a remény el is múlt. Dehogy hittem! Hanem elmentem még két orvoshoz, akik szintén azt mondták, nincs szervi bajom. Én már úgy beleéltem magam a saját halálom tudatába, hogy szinte csalódott voltam, hogy elmarad a dráma! Emellett, ami a szeretteim, főleg a gyerekem miatti aggodalmat illette, persze, hogy kezdtem fellélegezni, megnyugodni.
Mondanom sem kell, hogy amint felütötte a fejét a rák gyanúja, nem kellett a dohányzás ellen küzdenem, mert nem
mertem rágyújtani. A közelébe sem mentem a dohányzás gondolatának. Ilyen tekintetben akarati küzdelmet nem kellett folytatnom. A hónapok óta tartó cigi hiányában persze egyre kevésbé volt hangszál és beszéd problémám, tartósan hallattam füstben edzett hangomat. A vizsgálatok során kiderült, hogy hangszál és nyálkahártya gyulladásban szenvedek, amely tünetek lassan múlni is kezdtek a vizsgálatok idejére.
Kerestettem a további tünetek (idegentest érzet, göbök a torokban) okát, mert igazán akkor tudtam volna elhinni, hogy életben maradhatok, ha a tünetektől megszabadulok. A göbökről kiderült, hogy régen eltávolított manduláim csonkjai nőttek meg, amelyeket nem kell irritálni hideg dolgok nyelésével, amik végül is állandó mandulagyulladást imitálnak. A hideg nyelésének elkerülése megoldható volt, a továbbiakban óvakodtam (a törpétől és&#8230

a hidegségektől. Ezzel a gyakori torokfájást kiküszöböltem. A göbök látványa nem zavart többé. Közben megtudtam, sokak szenvednek az efféle csonknövésektől. Sokszor ki is kell operálni őket. Én ezt megúztam.
Hangszál, torok rendben, már csak a legaggasztóbbtól, az idegentest érzettől kellett megszabadulni. Orvossal való párbeszéd következett.
-Mitől is van?
-Idegesség és pszichikai eredetű.
-Mi a tünetmentesség feltétele?
-Életmódváltás.
Aha, és józanság világossága gyúlt a fejemben.
Ekkor szakmámban már 10 éve vezetősködtem. A dohányzás káros okozatai miatt folyó agóniám idején, a rendszerváltás nehézségei táján járva osztályvezetőként, emberfeletti feladatokat kellett ellátnom. Addig soha nem létezett pozícióban, ezért tapasztalatok hiányában 60 emberért és iszonyú mennyiségű, súlyú munkáért feleltem. Viszont elég jól kerestem.
Gyakorlatilag koporsószegeimmel a kezemben idegbajosan felzabáltam az egészségemet, a gyerekem és az anyám jövőjét, mert a munkahelyi feszültségek levelezetésére a dohányzás rítusát használtam.
A rák miatti haláltusa és a gyerekem, illetve családom miatti felelősségteljes aggódás viszont már annyira mélyen beleitta magát a tudatomba, az érzéseimbe, hogy nem gondolkodtam sokáig a következő lépésen, az életmódváltáson.
Egy éppen alakuló új szakmabeli cégnél egy hónap alatt találtam állást. Az önéletrajzomba beleírtam, hogy NEM AKAROK VEZETŐ LENNI! (Mint később az önszerveződésre épülő kezdetek időszakában kiderült az új munkahelyemen, pozíció nélkül is nélkülözhetetlenné tudtam tenni az akkor már 26 éve gyűlő, és természetesen funkcionáló szakmai tudást és gyakorlati tapasztalatokat. A tudni, de pozíció nélkül irányítani nem képesség hátrányában később következetlenül mégis vezetői pozíciót vállaltam, de ezt már dohányzás nélkül vittem véghez.)
Szóval, osztályvezetői székemből szívfájdalom nélkül felálltam, szép fizetésemet ott hagytam, (elsősorban plusz pénzekről kellett lemondanom, a bérem maradt). De bánta ezt a csuda.
Mélységes meggyőződésemmé tudatosodott a történet tanúságaként, hogy a gyerekem, és anyám miatt kötelességem vigyázni magamra, és értük mindent el kell követnem a saját egészségem megörzéséhez.
Fenekestől felfordítottam, és az egészséges életvitel irányába fordítottam az utamat, és csöpp megrázkódtatást sem okozott a változtatás, amelyben mindvégig a
gyógyulás, a megkönnyebbülés érzését élveztem.
Hazugság lenne azt állítani, hogy mások dohányzása láttán azóta nem jut eszembe a cigarettázás tudománya, a vele járó rituálé öncsaló hatása. De ez a leszokás óta eltelt 14 éve már csak küzdelemmentes suhanó gondolat a számomra. Fel sem merülnek a belharcok kérdései, hogy dohányozni vagy nem dohányozni.... Mert ahányszor eszembe jut, mi lenne ha rágyújtanék, felszínre jön rögtön az egykori haláltusa élménye, és a rámbízottak iránti felelősség tudata, így belső önvívódások, háborúság nélkül lehetek győztes.
Ma már a gyerekem 28 éves, tehát el tudná tartani magát nélkülem is. De, hogyan jöhetnék ahhoz én, aki az ő akarata ellenére világra hoztam őt, hogy időnap előtt megfosszam a szülői szeretettől, és előidézem számára a szülő korai elvesztésének fájdalmát?
Anyám sose takarékoskodott az erejével, amikor nehéz időkben egyedül, erőnek erejével meg kellett tennie mindent a felnevelésem érdekében. 85 éves, gyengülő, gyermeteg állapotban jár már, szüksége van a gondozásomra. Hogyan jöhetnék én ahhoz, hogy kockára tegyem a lehetőségét annak, hogy visszaadjam a gondoskodást, amit életem során tőle kaptam?
Az elmondott eseménysor arra tanított meg, hogy nem a dohányzás akarata elleni erőfeszítés vezet eredményre, hanem a család iránti szeretet, az irántuk való, minden más erőnél erőteljesebb felelősségnek való engedelem könnyed vezettetése oldja meg az efféle szenvedélyek sorsát. Erre csak rásegít a tiszta tüdő, a könnyű lélegzés, az újra megerősödő szív, az egészség érzésének, élvezetének élménye.
Mindenki maga választ és dönt, hogy a jó érdekében mi ad nagyobb erőt: a józan másokért lét könnyed erőtlensége, vagy a rossz ellen való eredménytelen küzdés ereje. (Eszembe jutott a Forest Gamp.)
Sok sikert mindazoknak, akik a megtisztulásra várnak, hogy érezzenek rá arra a tiszta és könnyed állapotra, amelyhez nem kell küzdés és ellenállóerő.
