Arwa Damon, a CNN riportere tavaly Európában kísérte végig a menekültválság állomásait. Ő volt például az egyetlen újságíró, aki menekültekkel együtt töltötte az éjszakát azon a vonaton, amit a hatóságok csapdának használva több mint 24 órán át állomásoztattak a bicskei vasútállomáson. A veterán haditudósító először beszélt tavalyi magyarországi élményeiről a hvg.hu-nak.
hvg.hu: A magyar határhoz a menekültválság csúcsán, tavaly augusztus végén érkezett meg, majd több mint három héten át tudósított Magyarországról. Rengeteg harcedzett hazai és külföldi újságíró mesélte nekem, mikor a helyszínen dolgoztunk, hogy az itt látottak még őket is megviselték. Ön hogyan élte meg a terepmunkát Röszkén és a Keletinél?
A. D.: Életem legnehezebb munkáját végeztem a szerb–magyar határon, pedig több mint tíz éve tudósítok Irakból, Szíriából és más közel-keleti gócpontokról. Amikor először csatlakoztunk rá a menekültútvonalra a szerb-macedón határon, olyan kérdéseket és félelmet tapasztaltunk, amihez már hozzászoktunk az aktív háborús zónákban, a frontvonal közelében, amikor hordóbombák hullanak lakóházakra, vagy olyan borzalmas erőszak tombol, amit itt sokan el sem tudnak képzelni. De az embert végtelenül megrázza, mikor ugyanezt Európa déli határán hallja viszont. Annak az Európának, ami annyira büszke erkölcsi tartására, elveire, az emberi jogok tiszteletben tartására.
Ezt éltük át Magyarországon is, amikor az út mellett a pusztában, ahol szintén teljesen magukra voltak hagyva, főleg az elején, amikor semmilyen ellátást nem kaptak. Nem volt víz, nem volt étel a közelben, akkor még segélyszervezetek sem mutatkoztak. Órákig, sokszor napokig itt várakoztak úgy, hogy senki nem kommunikált velük, nem tudták miért és meddig kell várniuk, hol kaphatnak orvosi ellátást, amíg várakoznak. Ezután következtek be azok a szélsőséges esetek, amikor az emberek áttörték a rendőrsorfalat és elkezdtek futni a kukoricásban, vagy amikor a tömeg megindult a budapesti pályaudvarról Ausztria irányába az autópályán.
A kivonulás alatt történt az egyik legmeglepőbb eset is, amikor teljesen véletlenszerűen jelentek meg tömegével helyiek az autópálya szélén, hogy vizet, száraz élelmet és egyebet osztogassanak a menekülteknek. Én úgy érzem, vagy úgy tapasztaltam, hogy az európai menekültkrízis sok szempontból a legrosszabbat és sajnos jóval kisebb mértékben a legjobbat hozta ki az emberekből. Ott voltak az önkéntesek, ott voltak a segélyszervezetek. Ha mindez nagyobb méretekben történik, ha valóban ez lett volna az általános reakció a menekültáradatra, akkor Európának nem csak az egyébként is elkerülhetetlen tömeggel kellett volna megküzdenie, de lehetősége lett volna egy ellen-narratívát létrehoznia az Iszlám Állam brutalitásával szemben.
hvg.hu: Kerültek összeütközésbe a magyar hatóságokkal?
A. D.: Leginkább csak a szokásos, “itt tilos belépni, ott tilos belépni” fennakadásokkal találkoztunk, ez nagyjából bárhol jellemző. Érdemes megjegyezni azért, hogy a legtöbb helyen, ahonnan tudósítok, a hatóságok nincsenek oda a jelenlétünkért. Láttuk-e, hogy a magyar rendőrség kemény kézzel bánik a menekültekkel? Igen. Próbálták-e fizikai erővel akadályozni, hogy a munkánkat végezzük? Ilyen nagyon-nagyon ritkán fordult elő.
Arwa Damon a röszkei kukoricaföldön futás közben tudósít
hvg.hu: Kemény kéz lehet az is, ha hozzájuk sem érnek, csak egyszerűen nem engedik tovább a vonatot, amire felcsalták őket. Ön ott volt szinte egész éjszaka a bicskei vasútállomáson, egyetlen újságíróként. Hogyan viselték?
A. D.: A legtöbb újságíró még a Keletinél leszállt és mire észbekaptak, a rendőrök már nem engedték vissza őket. Mi viszont annyira gyorsan felpattantunk, hogy nem volt idejük leparancsolni minket. Mi voltunk az egyetlen reményük. Könyörögtek nekünk, hogy ne szálljunk le a stábbal a vonatról. Attól féltek, hogy ha mi is elmegyünk, akkor a rendőrök akcióba lépnek, és könnygázzal fogják őket leszedni a vonatról. Tehát maradtunk éjjel is, egészen addig, amíg le nem merült az összes akkumulátorunk, még a telefonok is, és már nem tudtunk információt kijuttatni a vagonból.
© Arwa Damon
hvg.hu: Mit szól a legújabb óriásplakát-kampányhoz?
A. D.: A mostani menekültáradat történetében Magyarország az érintett országok közül végig azok közé az országok közé tartozott, ahol a legbarátságtalanabbak voltak az érkezőkkel szemben. Már akkor mindenfelé hasonló üzeneteket láttunk óriásplakátokon, amiknek épp az volt a célja, hogy az idegentől való félelmet minél mélyebbre plántálja és minél állandóbbá tegye.
Ha egy kicsit távlatokban nézzük a helyzetet: az ISIS előbb-utóbb vereséget fog szenvedni Irakban és Szíriában, a kalifátus megsemmisül, ez azonban még semmit nem mond el arról, mi fogja eltüntetni azokat a körülményeket, amiknek központi szerepük volt abban, hogy a szervezet egyáltalán létrejött. Az ISIS és elődszervezetei ugyanis éppen az emberek gyűlöletéből és frusztrációjából kovácsoltak maguknak politikai tőkét. Ha egy másik helyen épp a legnagyobb szükség közepette mutatnak ajtót a menekülteknek, akkor elszalasztják a lehetőséget, hogy egy ellentétes üzenetet közvetítsenek, amivel adott esetben megakadályozhatnák, hogy egyes emberek elkezdjenek közeledni az ISIS felé. Ebben a tekintetben a bezárkózás nagyobb veszélyt jelent.
hvg.hu: Mi lehet a feladata egy ilyen környezetben, egy ilyen világban a haditudósítónak, vagy akár a mezei újságírónak?
A. D.: Azt hiszem, hogy aki hivatásának is tekinti ezt a szakmát, annak eleve az a célja, hogy felkeltse a figyelmet egy téma iránt, hogy segítsen azt megérteni, hogy elmagyarázza a helyszínen uralkodó valóságot. Az újságírók feladata eredendően ugye az volna, hogy azok helyett beszéljen, akiknek nem hallani a hangját, hogy az olvasóink és nézőink szemei és fülei legyünk a helyszínen.
A valóság azonban nem ez. Az újságírói szakma rendkívüli mértékben felhígult. Az emberek egész más forrásokból gyűjtik már be az információikat. A mérleg fokát, amit egykor olyan erősen tudtunk ide, vagy oda fordítani, most már éppen csak bökdösni tudjuk. Ettől függetlenül az alapvető szerepünk az én meglátásom szerint nem változott. A fő feladatunk most az, hogy kitaláljuk, hogyan tudnánk elmagyarázni, bemutatni ezt az elképesztően összetett kérdést, ezt az évek óta tomboló tragédiát olyan embereknek, akik egyébként nem foglalkoznak a témával.
© Arwa Damon
hvg.hu: Hogyan lazít, hogyan távolodik el ettől a “tereptől”?
A. D.: Természetesen az embernek szüksége van rá, hogy kikapcsoljon. Ez egy lelkileg nagyon megterhelő szakma, amellett, hogy sokszor fizikailag is kimerítő. Ennek ellenére nekem nem könnyű kikapcsolnom, eltávolodnom a sztoritól, mert minden pillanatban arra gondolok, hogy ez a kikapcsolódás óriási luxus, és az emberek, akiknek a történetét követtem egyáltalán nem rendelkeznek ilyennel. Persze ha nem pihensz, nem leszel képes visszamenni és megfelelően végezni a munkádat, mert a kimerültség csak egyre tovább építkezik benned.
De a szakmánk igazi nehézsége a tehetetlenség elsöprő erejű érzése. Én ezért hoztam létre egy nonprofit szervezetet, az INARA-t, ami háborús zónákban súlyosan megsérült kisgyerekek gyógyítását szervezi és finanszírozza. Rengeteg gyereket láttam, akik súlyosan megsérültek a harcokban, vagy terrortámadásokban, szülőket, akiknek fogalmuk sem volt, honnan kaphatnának segítséget, hogy a gyereküket meggyógyíthassák és sok helyen erre valóban reményük sem lehetett. Ha összeboronáltuk az adakozót, az orvost és sikerült becsatornáznunk a forrásokat, akkor igenis képesek vagyunk változást elérni ezeknek a gyerekeknek az életében. És ezek a gyerekek a változás után egy olyan narratívát kapnak, ami teljesen ellentétes azzal az erőszakkal és brutalitással, magukra hagyatottsággal, amivel korábban találkoztak.
hvg.hu: Pont elég sötétségről beszéltünk eddig, készített olyan sztorikat is, amiknek pozitívabb a kicsengése?
A. D.: A legszebb történetemnek egy iraki kisfiú, Juszuf a főszereplője, tulajdonképpen ő az oka, hogy létrehoztam az INARA-t. Alig 5 éves volt, mikor maszkos férfiak törtek be a házukba, lelocsolták benzinnel és felgyújtották. Az édesapja nyolc hónapig elkeseredve ment egyik szervezettől a másikig, majd véletlenül odakeveredett a CNN stábautójához. Juszuf csak ült a konyhánk asztalánál, az egész arcát sebek és az égéstől felgyűrődött kemény bőr borította. A szája is csúnyán eldeformálódott, nem tudott rendesen enni sem, egyszerre csak egy rizsszemet tett a szájába. Készítettünk róla egy anyagot, ami mindent elsöprő nézői reakciókat váltott ki. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor felhívhattam Juszuf szüleit és elmondhattam, hogy a kisfiúk segítséget fog kapni. Ez mai napig a karrierem legszebb pillanata. Talán azért is, mert az újságíráson és a nézők segítségén keresztül a létező legjobb híreket közvetíthettem, egy egyszerű telefonbeszélgetésben. Ez pedig az én műfajomban nagyon ritkán fordul elő.
Szíria nem véletlen
Arwa Damon a CNN nemzetközi hírcsatorna veterán haditudósítója, aki 2003 óta tudósít a Közel-Kelet hadszíntereiről. Édesapja amerikai, édesanyja szír, anyai nagyapja Mushin al-Barazi Szíria kurd miniszterelnöke volt, akit egy 1949-ben egy katonai puccs során gyilkoltak meg. Bár alapvetően az Egyesült Államokban él, évekig tanult Törökországban és Marokkóban is, folyékonyan beszél arabul, törökül és franciául is. A 9/11-es támadások után döntött úgy, hogy Bagdadba költözik és az újságírói pályát választja. Szabadúszóként az amerikai erőket kísérve tudósított Nadzsaf és Falludzsa városának ostromáról, később pedig az első demokratikus iraki választásokról. 2012-ben ő volt az egyik első riporter, aki Bengáziba ért, az amerikai nagykövetség elleni támadás után, ő találta meg a meggyilkolt nagykövet, J. Christopher Stevens naplóját is a romok között. Ezért a riportjáért az év oknyomozó újságírója díjat (IRE Alapítvány), az arab tavaszon dolgozó CNN csapat tagjaként pedig Emmy-díjat kapott.
hvg.hu: A magyar határhoz a menekültválság csúcsán, tavaly augusztus végén érkezett meg, majd több mint három héten át tudósított Magyarországról. Rengeteg harcedzett hazai és külföldi újságíró mesélte nekem, mikor a helyszínen dolgoztunk, hogy az itt látottak még őket is megviselték. Ön hogyan élte meg a terepmunkát Röszkén és a Keletinél?
A. D.: Életem legnehezebb munkáját végeztem a szerb–magyar határon, pedig több mint tíz éve tudósítok Irakból, Szíriából és más közel-keleti gócpontokról. Amikor először csatlakoztunk rá a menekültútvonalra a szerb-macedón határon, olyan kérdéseket és félelmet tapasztaltunk, amihez már hozzászoktunk az aktív háborús zónákban, a frontvonal közelében, amikor hordóbombák hullanak lakóházakra, vagy olyan borzalmas erőszak tombol, amit itt sokan el sem tudnak képzelni. De az embert végtelenül megrázza, mikor ugyanezt Európa déli határán hallja viszont. Annak az Európának, ami annyira büszke erkölcsi tartására, elveire, az emberi jogok tiszteletben tartására.
Ezt éltük át Magyarországon is, amikor az út mellett a pusztában, ahol szintén teljesen magukra voltak hagyva, főleg az elején, amikor semmilyen ellátást nem kaptak. Nem volt víz, nem volt étel a közelben, akkor még segélyszervezetek sem mutatkoztak. Órákig, sokszor napokig itt várakoztak úgy, hogy senki nem kommunikált velük, nem tudták miért és meddig kell várniuk, hol kaphatnak orvosi ellátást, amíg várakoznak. Ezután következtek be azok a szélsőséges esetek, amikor az emberek áttörték a rendőrsorfalat és elkezdtek futni a kukoricásban, vagy amikor a tömeg megindult a budapesti pályaudvarról Ausztria irányába az autópályán.
A kivonulás alatt történt az egyik legmeglepőbb eset is, amikor teljesen véletlenszerűen jelentek meg tömegével helyiek az autópálya szélén, hogy vizet, száraz élelmet és egyebet osztogassanak a menekülteknek. Én úgy érzem, vagy úgy tapasztaltam, hogy az európai menekültkrízis sok szempontból a legrosszabbat és sajnos jóval kisebb mértékben a legjobbat hozta ki az emberekből. Ott voltak az önkéntesek, ott voltak a segélyszervezetek. Ha mindez nagyobb méretekben történik, ha valóban ez lett volna az általános reakció a menekültáradatra, akkor Európának nem csak az egyébként is elkerülhetetlen tömeggel kellett volna megküzdenie, de lehetősége lett volna egy ellen-narratívát létrehoznia az Iszlám Állam brutalitásával szemben.
hvg.hu: Kerültek összeütközésbe a magyar hatóságokkal?
A. D.: Leginkább csak a szokásos, “itt tilos belépni, ott tilos belépni” fennakadásokkal találkoztunk, ez nagyjából bárhol jellemző. Érdemes megjegyezni azért, hogy a legtöbb helyen, ahonnan tudósítok, a hatóságok nincsenek oda a jelenlétünkért. Láttuk-e, hogy a magyar rendőrség kemény kézzel bánik a menekültekkel? Igen. Próbálták-e fizikai erővel akadályozni, hogy a munkánkat végezzük? Ilyen nagyon-nagyon ritkán fordult elő.
Arwa Damon a röszkei kukoricaföldön futás közben tudósít
hvg.hu: Kemény kéz lehet az is, ha hozzájuk sem érnek, csak egyszerűen nem engedik tovább a vonatot, amire felcsalták őket. Ön ott volt szinte egész éjszaka a bicskei vasútállomáson, egyetlen újságíróként. Hogyan viselték?
A. D.: A legtöbb újságíró még a Keletinél leszállt és mire észbekaptak, a rendőrök már nem engedték vissza őket. Mi viszont annyira gyorsan felpattantunk, hogy nem volt idejük leparancsolni minket. Mi voltunk az egyetlen reményük. Könyörögtek nekünk, hogy ne szálljunk le a stábbal a vonatról. Attól féltek, hogy ha mi is elmegyünk, akkor a rendőrök akcióba lépnek, és könnygázzal fogják őket leszedni a vonatról. Tehát maradtunk éjjel is, egészen addig, amíg le nem merült az összes akkumulátorunk, még a telefonok is, és már nem tudtunk információt kijuttatni a vagonból.
© Arwa Damon
hvg.hu: Mit szól a legújabb óriásplakát-kampányhoz?
A. D.: A mostani menekültáradat történetében Magyarország az érintett országok közül végig azok közé az országok közé tartozott, ahol a legbarátságtalanabbak voltak az érkezőkkel szemben. Már akkor mindenfelé hasonló üzeneteket láttunk óriásplakátokon, amiknek épp az volt a célja, hogy az idegentől való félelmet minél mélyebbre plántálja és minél állandóbbá tegye.
Ha egy kicsit távlatokban nézzük a helyzetet: az ISIS előbb-utóbb vereséget fog szenvedni Irakban és Szíriában, a kalifátus megsemmisül, ez azonban még semmit nem mond el arról, mi fogja eltüntetni azokat a körülményeket, amiknek központi szerepük volt abban, hogy a szervezet egyáltalán létrejött. Az ISIS és elődszervezetei ugyanis éppen az emberek gyűlöletéből és frusztrációjából kovácsoltak maguknak politikai tőkét. Ha egy másik helyen épp a legnagyobb szükség közepette mutatnak ajtót a menekülteknek, akkor elszalasztják a lehetőséget, hogy egy ellentétes üzenetet közvetítsenek, amivel adott esetben megakadályozhatnák, hogy egyes emberek elkezdjenek közeledni az ISIS felé. Ebben a tekintetben a bezárkózás nagyobb veszélyt jelent.
hvg.hu: Mi lehet a feladata egy ilyen környezetben, egy ilyen világban a haditudósítónak, vagy akár a mezei újságírónak?
A. D.: Azt hiszem, hogy aki hivatásának is tekinti ezt a szakmát, annak eleve az a célja, hogy felkeltse a figyelmet egy téma iránt, hogy segítsen azt megérteni, hogy elmagyarázza a helyszínen uralkodó valóságot. Az újságírók feladata eredendően ugye az volna, hogy azok helyett beszéljen, akiknek nem hallani a hangját, hogy az olvasóink és nézőink szemei és fülei legyünk a helyszínen.
A valóság azonban nem ez. Az újságírói szakma rendkívüli mértékben felhígult. Az emberek egész más forrásokból gyűjtik már be az információikat. A mérleg fokát, amit egykor olyan erősen tudtunk ide, vagy oda fordítani, most már éppen csak bökdösni tudjuk. Ettől függetlenül az alapvető szerepünk az én meglátásom szerint nem változott. A fő feladatunk most az, hogy kitaláljuk, hogyan tudnánk elmagyarázni, bemutatni ezt az elképesztően összetett kérdést, ezt az évek óta tomboló tragédiát olyan embereknek, akik egyébként nem foglalkoznak a témával.
© Arwa Damon
hvg.hu: Hogyan lazít, hogyan távolodik el ettől a “tereptől”?
A. D.: Természetesen az embernek szüksége van rá, hogy kikapcsoljon. Ez egy lelkileg nagyon megterhelő szakma, amellett, hogy sokszor fizikailag is kimerítő. Ennek ellenére nekem nem könnyű kikapcsolnom, eltávolodnom a sztoritól, mert minden pillanatban arra gondolok, hogy ez a kikapcsolódás óriási luxus, és az emberek, akiknek a történetét követtem egyáltalán nem rendelkeznek ilyennel. Persze ha nem pihensz, nem leszel képes visszamenni és megfelelően végezni a munkádat, mert a kimerültség csak egyre tovább építkezik benned.
De a szakmánk igazi nehézsége a tehetetlenség elsöprő erejű érzése. Én ezért hoztam létre egy nonprofit szervezetet, az INARA-t, ami háborús zónákban súlyosan megsérült kisgyerekek gyógyítását szervezi és finanszírozza. Rengeteg gyereket láttam, akik súlyosan megsérültek a harcokban, vagy terrortámadásokban, szülőket, akiknek fogalmuk sem volt, honnan kaphatnának segítséget, hogy a gyereküket meggyógyíthassák és sok helyen erre valóban reményük sem lehetett. Ha összeboronáltuk az adakozót, az orvost és sikerült becsatornáznunk a forrásokat, akkor igenis képesek vagyunk változást elérni ezeknek a gyerekeknek az életében. És ezek a gyerekek a változás után egy olyan narratívát kapnak, ami teljesen ellentétes azzal az erőszakkal és brutalitással, magukra hagyatottsággal, amivel korábban találkoztak.
hvg.hu: Pont elég sötétségről beszéltünk eddig, készített olyan sztorikat is, amiknek pozitívabb a kicsengése?
A. D.: A legszebb történetemnek egy iraki kisfiú, Juszuf a főszereplője, tulajdonképpen ő az oka, hogy létrehoztam az INARA-t. Alig 5 éves volt, mikor maszkos férfiak törtek be a házukba, lelocsolták benzinnel és felgyújtották. Az édesapja nyolc hónapig elkeseredve ment egyik szervezettől a másikig, majd véletlenül odakeveredett a CNN stábautójához. Juszuf csak ült a konyhánk asztalánál, az egész arcát sebek és az égéstől felgyűrődött kemény bőr borította. A szája is csúnyán eldeformálódott, nem tudott rendesen enni sem, egyszerre csak egy rizsszemet tett a szájába. Készítettünk róla egy anyagot, ami mindent elsöprő nézői reakciókat váltott ki. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor felhívhattam Juszuf szüleit és elmondhattam, hogy a kisfiúk segítséget fog kapni. Ez mai napig a karrierem legszebb pillanata. Talán azért is, mert az újságíráson és a nézők segítségén keresztül a létező legjobb híreket közvetíthettem, egy egyszerű telefonbeszélgetésben. Ez pedig az én műfajomban nagyon ritkán fordul elő.
Szíria nem véletlen
Arwa Damon a CNN nemzetközi hírcsatorna veterán haditudósítója, aki 2003 óta tudósít a Közel-Kelet hadszíntereiről. Édesapja amerikai, édesanyja szír, anyai nagyapja Mushin al-Barazi Szíria kurd miniszterelnöke volt, akit egy 1949-ben egy katonai puccs során gyilkoltak meg. Bár alapvetően az Egyesült Államokban él, évekig tanult Törökországban és Marokkóban is, folyékonyan beszél arabul, törökül és franciául is. A 9/11-es támadások után döntött úgy, hogy Bagdadba költözik és az újságírói pályát választja. Szabadúszóként az amerikai erőket kísérve tudósított Nadzsaf és Falludzsa városának ostromáról, később pedig az első demokratikus iraki választásokról. 2012-ben ő volt az egyik első riporter, aki Bengáziba ért, az amerikai nagykövetség elleni támadás után, ő találta meg a meggyilkolt nagykövet, J. Christopher Stevens naplóját is a romok között. Ezért a riportjáért az év oknyomozó újságírója díjat (IRE Alapítvány), az arab tavaszon dolgozó CNN csapat tagjaként pedig Emmy-díjat kapott.
