Dávid és Hajni hat évvel ezelőtt döntöttek úgy, hogy elhagyják szülőföldjüket, és Magyarországról a Kanári-szigetekre költöznek. Azt akkor még ők sem sejtették, hogy eljutnak egészen Nicaraguáig, és hogy egyszer a saját hajójukon fognak lakni, ők csak azért indultak útnak, hogy maguk mögött hagyják az apátiát, a kilátástalanságot, a jövőnélküliséget és a soha ki nem fizetett munkákat.
Na meg persze hogy közelebb legyenek az óceánhoz. Dáviddal beszélgettünk, aki néha, ha elfogy a kávé, vagy rég volt ideges, amolyan katasztrófaturistaként elolvas egy-két hazai hírt, csak hogy ismét megfogadja, hogy soha többé nem csinál ilyesmit.
Mikor döntöttétek el, hogy elhagyjátok az országot?
A konkrét aktusra 2011 februárjában került sor, azonban én már évekkel ezelőtt reménytelennek láttam a honi helyzetet. A konkrét tervek csak pár hónappal az indulás előtt körvonalozódtak. Hajni korábban Olaszországban élt, csak pár hónapra akart hazajönni Magyarországra, de végül másfél évet maradt, ami rettentő hosszú idő, ha valaki kurvára máshol akar lenni. Szóval mindkettőnknek tele volt a hócipő.
Mivel foglalkoztatok Magyarországon?
Hajni jobbára zenei újságírással, és egy biciklikölcsönzőben melózott. Én szabadúszó képzőművészkedésből, apróbb grafikai és szobrász megrendelésekből, valamint épületrestaurálásból, filmes háttérszobrászatból és szórakozóhelyek, kocsmák dekorálásából próbáltam vegetálni.
A döntés, hogy elmegyünk, több dolog következményeként jött létre. Volt egy erős anyagi oldala. Amiben nem csupán a hazai kortárs képzőművészet iránti kereslet siralmas volta, de az úgynevezett alkalmazott művészeti ágakban való tevékenységek kifizetésére való hajlandóság általános hanyatlása is közrejátszott. Az még csak valahogy érthető, hogy a szórakozóhely-tulajdonos zsírosképű maffiózókal szemben viszonylag korlátozottak a dolgozó kisemberek érdekérvényesítő képességei, de a kiemelt állami beruházások sem bizonyultak túlságosan megbízható pénzforrásnak. Értsd jól: anyagi megfontolás alatt nem a honi és a nyugati bérezés különbsége közti mérlegelés, és a polgári kényelemből való alábbadást kell érteni.
Nem nagyon akadt mit enni, az önkormányzat rám akarta csukni a műtermet, és a tél közepén egyszerre ment tönkre a bojler és a fűtés. A stúdióban uralkodó, 2 és 3 fok között ingadozó átlaghőmérséklet azt is egyértelműen kirajzolta számunkra, hogy az úti cél biztosan nem Norvégia vagy Finnország lesz.
Közrejátszott még a télen különösképpen érezhető búvalbaszott közhangulat, a szuperpesszimizmus, a kilátástalanság, és a totál átpolitizált közélet, amitől nekem világ életemben borsódzott a hátam.
Ott volt még egy elég nyomós érv, mégpedig az ország óriás földrajzi hiányossága, vagyis a tengernélküliség, és hogy télvíz idején néha hetekig, akár egy teljes hónapig nem látni a napot. Ez nálam kevésbé érzékeny lelkületű embereket is sodort már az őrület közelébe.
Hogy készültetek rá az útra? Mi volt a terv?
Amikor nekiindultunk, semmiféle kecsegtető ajánlat nem volt a tarsolyunkban (sőt, a repjegyre is kölcsönkértem) de ha nem kotródok el abból az országból (és abból a helyzetből), akkor lehet, hogy kárt teszek magamban, vagy az éhség és a hipotermia végez velem a műteremben. Ezért részemről inkább menekülés volt ez, mint hosszadalmas tervezgetést követő, jól megalapozott életjobbító kirándulás.
Miért pont a Kanári?
Voltak kitételek, amiknek meg kellett feleljen a hely, úgymint: legyen tenger vagy óceán, ne legyen hideg, ne dúljon polgárháború, ne legyen véres diktatúra, és az emberélet átlagárfolyama legyen magasabb a szotyoláénál. Előtte én sem hallottam túl sokat a Kanári-szigetekről, csak olyanokat, hogy oda járnak a gazdagok nyaralgatni. Azonban a földgömb-pörgetés ezt a helyet dobta ki a legideálisabbnak, hiszen nemcsak az összes feltételt teljesíti, de ráadásul az Európai Unió része, szóval nem kellett vízumokkal meg oltásokkal, meg egyéb marhaságokkal szarakodni.
Hogy kerültetek a Kanári-szigetekről Nicaraguába?
Amikor már kezdtünk kicsit besokkallni, és kellett egy kis környezetváltozás, megcéloztuk a Karibot. Hajni Saint-Martin-ra ment melózni, én pedig Mexikóba, aztán Nicaraguában egyesítettük erőinket egy kis szigeten. Itt lehúztunk egy fél évet, aztán egy másik felet Horvátországban, majd visszatértünk a Kanárira, ami meglehetősen jó bázisnak bizonyult.
Most egy hajón éltek, ami részben a megélhetésetek forrása is. Hogyan találja ki valaki, hogy akkor most veszek egy hajót?
A hajó nekem gyermekkori álmom volt, hiszen szerelmes vagyok minden ember alkotta tárgyba, ami képes a víz felszínén fennmaradni. Ez a passzió elérhetetlennek tetszett, hiszen mielőtt a tenger mellett beleláthattam volna a hajózás és a hajós élet rejtelmeibe, szent meggyőződésem volt, hogy vitorláshajója kizárólag a dúsgazdag milliomosoknak vagy az egész életükben gondosan spóroló ügyvédeknek, brókereknek, vagy menő szívsebészeknek lehet. Aztán beleláttam kicsit ebbe az egészbe közelről, és
ráébredtem, hogy a fehér cipős, galléros-pólós-rongyrázós világon kívül is lehetséges hajót birtokolni. Persze nem olyat, amire leszáll a helikopter, meg amivel villogni lehet Cannes-ban,
de ugye nekem soha nem is ez volt a célom.
Szerencsére a meghiúsult szobrászkarrierrel együtt a kézügyességem nem ment a levesbe, ezért sikeresen felújíthattam az öreg bárkánkat. Persze barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy egyedül, hiszen a villanyszerelésben igénybe vettem egy barátom segítségét, és ha Hajni nem melózik a napi betevőért, amíg én a hajót bütykölöm, akkor bizony nagyon elhúzódott volna a restauráció. A hajónk kilenc méter hosszú, de mivel katamarán, a szélessége vetekszik egy tizenöt méteres, egytestű vitorlásjachtéval, ez alkalmassá teszi egyrészt arra, hogy párosunknak otthonául szolgáljon (36 négyzetméter két szinten, az már egy remek kis stúdiólakásnak sem kicsi), valamint arra is, hogy szinte bárhova elhajózhassunk vele, ahol van némi víz.
Fotó: tuloldal.wordpress.com
Az egyik pénzkereseti forrásod most a tetoválás.
Ez egy meglehetősen kézenfekvő irány, hiszen az életem jelentős részét arra pazaroltam, hogy alkotó váljék belőlem, azonban a magasművészetnek becézett halmazba való bekerülés, ahol ez a képesség valódi pénzre váltható, nem igazán jött össze. Sokkal jobban eligazodom a tetovált underground, a tengerészek és prolik világában, mint hogy eltartott kisujjal talpaspoharat egyensúlyozzak fogkrémmosollyal kiállításmegnyitókon. Nem utolsósorban a papír még sohasem fizetett azért, hogy rajzoljak rá, a színezésre áhítozó humanoidok azonban szívesen kinyitják a pénztárcájukat, ha minőségi ábrákat szeretnének az irhájukra. És hát persze a grafománia és az alkotás kényszere velem maradt annak ellenére, hogy nem aggatom az eredményeit fehér falú termek oldalára. Így a tetoválás a megélhetésen kívül egy bizonyos kiutat jelent a fióknakrajzolásból.
Olyan helyen éltek, ahova rengeteg menekült érkezik. Mennyit éreztek ebből?
Hát akad belőlük elég, hiszen ez Európa legnyugatibb és egyben legdélibb pontja is, amit csak pár tengeri mérföld választ el Afrika keleti partjaitól, egy köpésre van csak Marokkó és Nyugat-Szahara. Sajnos az ide indulók jelentős hányada végzi hullámsírban. Akiket kimentenek, azok viszont jól járnak, itt ugyanis nem nemzetbiztonsági kockázatként vagy a lakosság megélhetését elrabló gonosztevőkként tekintenek rájuk, így gyűlöletkeltő óriásplakátok helyett nyelviskolákkal és az integrációt segítő programokkal várják őket. A lakosságot természetesen itt is tájékoztatják a menekültkérdést taglaló kiadványokkal de ezek inkább a szolidaritásra és a társadalmi segítségnyújtás lehetőségeire hívják fel a figyelmet. A kanáriók amúgy is meglehetősen barátságos népség.
Teljesen elengedted a szobrászatot?
A képzőművészet csak annyiban része az életemnek, hogy sokat olvasok róla a neten, valamint úgy, ahogy próbálom követni a barátaim életútját, akik megmaradtak a pályán. Meg persze rajzolok, sokat rajzolok. Leginkább a saját szórakoztatásomra. Ezek szinte kizárólag a pixelek digitális világában készülnek, ugyanis a hajós élettel nehezen összeegyeztethető az anyagi hordozó. Meg persze a tetoválás, ha az művészetnek nevezhető.
Akkor végül is ti most miből éltek?
A megélhetés viszonylag egyszerű errefelé: Hajni búvároktatóként tevékenykedik, néha én is beszállok a búvárképzésbe, ha időm engedi. Tetoválok ugye, kisebb-nagyobb dekorációs munkákat végzek, és kiegészítésként néha kiadjuk az egyik kabint Airbnb-n, meg persze viszünk pár vitorlástúrát, amiből elég jó pénz van. A mostani életünk mellett a nagyjából gondtalan létezés és a szikrázó boldogság, ellene talán a szigeten uralkodó kulturális vákuum szól csak, de szerencsére bárhova elhajózhatunk, ha elegünk lenne ebből.
Fotó: tuloldal.wordpress.com
Azért figyeled a hazai híreket?
A magyarországi híreket nem igazán követem, nem hiányzik egyetlen stresszfaktor felébresztése sem, amitől olyan ügyesen sikerült a dobbantással megszabadulni. Néha persze ha elfogy a kávé, vagy rég voltam ideges, amolyan katasztrófaturistaként elolvasok egy-két hazai hírt, hogy ismét megfogadjam, hogy soha többé nem csinálok ilyesmit.Csak abban reménykedem, hogy felelős kormányunk a közeljövőben (vagy legalábbis amíg nem szerzek magamnak valami másféle útlevelet) nem navigálja ki az országot az EU-ból, mert akkor én is kénytelen lennék itt menekültstátuszért folyamodni.
Akkor ha jól értem, nem tervezitek, hogy visszatértek Magyarországra.
A terv a hajózás. Minél többet látni ebből a világból, remek kalandos utazások során amíg nyitva van a kukucskálónyílás. Hogy minek kellene történnie, hogy hazamenjek? Valószínűleg a Magyarország körüli világnak egyöntetűen mérgező radioaktív csatatérré kellene változnia, ahonnan vérszomjas húsrágó zombik hada láncfűrésszel űz a Kárpát-medencén belülre. Esetleg ha Magyarország lenne valahogyan a felvirágzó technikai civilizáció által megálmodott poszthumán utópia fellegvára, ami a biztonság kedvéért területéhez csatolja az Atlanti-óceánt.
Boros Júlia
Na meg persze hogy közelebb legyenek az óceánhoz. Dáviddal beszélgettünk, aki néha, ha elfogy a kávé, vagy rég volt ideges, amolyan katasztrófaturistaként elolvas egy-két hazai hírt, csak hogy ismét megfogadja, hogy soha többé nem csinál ilyesmit.
Mikor döntöttétek el, hogy elhagyjátok az országot?
A konkrét aktusra 2011 februárjában került sor, azonban én már évekkel ezelőtt reménytelennek láttam a honi helyzetet. A konkrét tervek csak pár hónappal az indulás előtt körvonalozódtak. Hajni korábban Olaszországban élt, csak pár hónapra akart hazajönni Magyarországra, de végül másfél évet maradt, ami rettentő hosszú idő, ha valaki kurvára máshol akar lenni. Szóval mindkettőnknek tele volt a hócipő.
Mivel foglalkoztatok Magyarországon?
Hajni jobbára zenei újságírással, és egy biciklikölcsönzőben melózott. Én szabadúszó képzőművészkedésből, apróbb grafikai és szobrász megrendelésekből, valamint épületrestaurálásból, filmes háttérszobrászatból és szórakozóhelyek, kocsmák dekorálásából próbáltam vegetálni.
A döntés, hogy elmegyünk, több dolog következményeként jött létre. Volt egy erős anyagi oldala. Amiben nem csupán a hazai kortárs képzőművészet iránti kereslet siralmas volta, de az úgynevezett alkalmazott művészeti ágakban való tevékenységek kifizetésére való hajlandóság általános hanyatlása is közrejátszott. Az még csak valahogy érthető, hogy a szórakozóhely-tulajdonos zsírosképű maffiózókal szemben viszonylag korlátozottak a dolgozó kisemberek érdekérvényesítő képességei, de a kiemelt állami beruházások sem bizonyultak túlságosan megbízható pénzforrásnak. Értsd jól: anyagi megfontolás alatt nem a honi és a nyugati bérezés különbsége közti mérlegelés, és a polgári kényelemből való alábbadást kell érteni.
Nem nagyon akadt mit enni, az önkormányzat rám akarta csukni a műtermet, és a tél közepén egyszerre ment tönkre a bojler és a fűtés. A stúdióban uralkodó, 2 és 3 fok között ingadozó átlaghőmérséklet azt is egyértelműen kirajzolta számunkra, hogy az úti cél biztosan nem Norvégia vagy Finnország lesz.
Közrejátszott még a télen különösképpen érezhető búvalbaszott közhangulat, a szuperpesszimizmus, a kilátástalanság, és a totál átpolitizált közélet, amitől nekem világ életemben borsódzott a hátam.
Ott volt még egy elég nyomós érv, mégpedig az ország óriás földrajzi hiányossága, vagyis a tengernélküliség, és hogy télvíz idején néha hetekig, akár egy teljes hónapig nem látni a napot. Ez nálam kevésbé érzékeny lelkületű embereket is sodort már az őrület közelébe.
Hogy készültetek rá az útra? Mi volt a terv?
Amikor nekiindultunk, semmiféle kecsegtető ajánlat nem volt a tarsolyunkban (sőt, a repjegyre is kölcsönkértem) de ha nem kotródok el abból az országból (és abból a helyzetből), akkor lehet, hogy kárt teszek magamban, vagy az éhség és a hipotermia végez velem a műteremben. Ezért részemről inkább menekülés volt ez, mint hosszadalmas tervezgetést követő, jól megalapozott életjobbító kirándulás.
Miért pont a Kanári?
Voltak kitételek, amiknek meg kellett feleljen a hely, úgymint: legyen tenger vagy óceán, ne legyen hideg, ne dúljon polgárháború, ne legyen véres diktatúra, és az emberélet átlagárfolyama legyen magasabb a szotyoláénál. Előtte én sem hallottam túl sokat a Kanári-szigetekről, csak olyanokat, hogy oda járnak a gazdagok nyaralgatni. Azonban a földgömb-pörgetés ezt a helyet dobta ki a legideálisabbnak, hiszen nemcsak az összes feltételt teljesíti, de ráadásul az Európai Unió része, szóval nem kellett vízumokkal meg oltásokkal, meg egyéb marhaságokkal szarakodni.
Hogy kerültetek a Kanári-szigetekről Nicaraguába?
Amikor már kezdtünk kicsit besokkallni, és kellett egy kis környezetváltozás, megcéloztuk a Karibot. Hajni Saint-Martin-ra ment melózni, én pedig Mexikóba, aztán Nicaraguában egyesítettük erőinket egy kis szigeten. Itt lehúztunk egy fél évet, aztán egy másik felet Horvátországban, majd visszatértünk a Kanárira, ami meglehetősen jó bázisnak bizonyult.
Most egy hajón éltek, ami részben a megélhetésetek forrása is. Hogyan találja ki valaki, hogy akkor most veszek egy hajót?
A hajó nekem gyermekkori álmom volt, hiszen szerelmes vagyok minden ember alkotta tárgyba, ami képes a víz felszínén fennmaradni. Ez a passzió elérhetetlennek tetszett, hiszen mielőtt a tenger mellett beleláthattam volna a hajózás és a hajós élet rejtelmeibe, szent meggyőződésem volt, hogy vitorláshajója kizárólag a dúsgazdag milliomosoknak vagy az egész életükben gondosan spóroló ügyvédeknek, brókereknek, vagy menő szívsebészeknek lehet. Aztán beleláttam kicsit ebbe az egészbe közelről, és
ráébredtem, hogy a fehér cipős, galléros-pólós-rongyrázós világon kívül is lehetséges hajót birtokolni. Persze nem olyat, amire leszáll a helikopter, meg amivel villogni lehet Cannes-ban,
de ugye nekem soha nem is ez volt a célom.
Szerencsére a meghiúsult szobrászkarrierrel együtt a kézügyességem nem ment a levesbe, ezért sikeresen felújíthattam az öreg bárkánkat. Persze barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy egyedül, hiszen a villanyszerelésben igénybe vettem egy barátom segítségét, és ha Hajni nem melózik a napi betevőért, amíg én a hajót bütykölöm, akkor bizony nagyon elhúzódott volna a restauráció. A hajónk kilenc méter hosszú, de mivel katamarán, a szélessége vetekszik egy tizenöt méteres, egytestű vitorlásjachtéval, ez alkalmassá teszi egyrészt arra, hogy párosunknak otthonául szolgáljon (36 négyzetméter két szinten, az már egy remek kis stúdiólakásnak sem kicsi), valamint arra is, hogy szinte bárhova elhajózhassunk vele, ahol van némi víz.
Fotó: tuloldal.wordpress.com
Az egyik pénzkereseti forrásod most a tetoválás.
Ez egy meglehetősen kézenfekvő irány, hiszen az életem jelentős részét arra pazaroltam, hogy alkotó váljék belőlem, azonban a magasművészetnek becézett halmazba való bekerülés, ahol ez a képesség valódi pénzre váltható, nem igazán jött össze. Sokkal jobban eligazodom a tetovált underground, a tengerészek és prolik világában, mint hogy eltartott kisujjal talpaspoharat egyensúlyozzak fogkrémmosollyal kiállításmegnyitókon. Nem utolsósorban a papír még sohasem fizetett azért, hogy rajzoljak rá, a színezésre áhítozó humanoidok azonban szívesen kinyitják a pénztárcájukat, ha minőségi ábrákat szeretnének az irhájukra. És hát persze a grafománia és az alkotás kényszere velem maradt annak ellenére, hogy nem aggatom az eredményeit fehér falú termek oldalára. Így a tetoválás a megélhetésen kívül egy bizonyos kiutat jelent a fióknakrajzolásból.
Olyan helyen éltek, ahova rengeteg menekült érkezik. Mennyit éreztek ebből?
Hát akad belőlük elég, hiszen ez Európa legnyugatibb és egyben legdélibb pontja is, amit csak pár tengeri mérföld választ el Afrika keleti partjaitól, egy köpésre van csak Marokkó és Nyugat-Szahara. Sajnos az ide indulók jelentős hányada végzi hullámsírban. Akiket kimentenek, azok viszont jól járnak, itt ugyanis nem nemzetbiztonsági kockázatként vagy a lakosság megélhetését elrabló gonosztevőkként tekintenek rájuk, így gyűlöletkeltő óriásplakátok helyett nyelviskolákkal és az integrációt segítő programokkal várják őket. A lakosságot természetesen itt is tájékoztatják a menekültkérdést taglaló kiadványokkal de ezek inkább a szolidaritásra és a társadalmi segítségnyújtás lehetőségeire hívják fel a figyelmet. A kanáriók amúgy is meglehetősen barátságos népség.
Teljesen elengedted a szobrászatot?
A képzőművészet csak annyiban része az életemnek, hogy sokat olvasok róla a neten, valamint úgy, ahogy próbálom követni a barátaim életútját, akik megmaradtak a pályán. Meg persze rajzolok, sokat rajzolok. Leginkább a saját szórakoztatásomra. Ezek szinte kizárólag a pixelek digitális világában készülnek, ugyanis a hajós élettel nehezen összeegyeztethető az anyagi hordozó. Meg persze a tetoválás, ha az művészetnek nevezhető.
Akkor végül is ti most miből éltek?
A megélhetés viszonylag egyszerű errefelé: Hajni búvároktatóként tevékenykedik, néha én is beszállok a búvárképzésbe, ha időm engedi. Tetoválok ugye, kisebb-nagyobb dekorációs munkákat végzek, és kiegészítésként néha kiadjuk az egyik kabint Airbnb-n, meg persze viszünk pár vitorlástúrát, amiből elég jó pénz van. A mostani életünk mellett a nagyjából gondtalan létezés és a szikrázó boldogság, ellene talán a szigeten uralkodó kulturális vákuum szól csak, de szerencsére bárhova elhajózhatunk, ha elegünk lenne ebből.
Fotó: tuloldal.wordpress.com
Azért figyeled a hazai híreket?
A magyarországi híreket nem igazán követem, nem hiányzik egyetlen stresszfaktor felébresztése sem, amitől olyan ügyesen sikerült a dobbantással megszabadulni. Néha persze ha elfogy a kávé, vagy rég voltam ideges, amolyan katasztrófaturistaként elolvasok egy-két hazai hírt, hogy ismét megfogadjam, hogy soha többé nem csinálok ilyesmit.Csak abban reménykedem, hogy felelős kormányunk a közeljövőben (vagy legalábbis amíg nem szerzek magamnak valami másféle útlevelet) nem navigálja ki az országot az EU-ból, mert akkor én is kénytelen lennék itt menekültstátuszért folyamodni.
Akkor ha jól értem, nem tervezitek, hogy visszatértek Magyarországra.
A terv a hajózás. Minél többet látni ebből a világból, remek kalandos utazások során amíg nyitva van a kukucskálónyílás. Hogy minek kellene történnie, hogy hazamenjek? Valószínűleg a Magyarország körüli világnak egyöntetűen mérgező radioaktív csatatérré kellene változnia, ahonnan vérszomjas húsrágó zombik hada láncfűrésszel űz a Kárpát-medencén belülre. Esetleg ha Magyarország lenne valahogyan a felvirágzó technikai civilizáció által megálmodott poszthumán utópia fellegvára, ami a biztonság kedvéért területéhez csatolja az Atlanti-óceánt.
Boros Júlia
(Na jó, tetovál is egy kicsit.)
