Serge Bielanko újságíró a női nem nagy rajongója, egy végtelenül őszinte, önkritikus hang, érdemes hallgatni rá. Nemrég nyílt levelet írt minden nőhöz, aki elégedetlen a testével, hogy lássuk magunkat egy férfi szemén keresztül. A Nlcafé fordításában most utánközöljük Serge bejegyzését, amit minden nőnek érdemes egyszer elolvasnia!
Szia, te nő!
Hadd mondjam el a véleményemet neked, hadd legyek egy percre a te Ryan Goslingod. Jó, mindenki tudja, hogy távolabb nem is állhatnék Goslingtól, de mindegy, a hangnem a lényeg, ha goslingosat játszom, akkor sokkal férfiasabban beszélek.
Szóval, hol is tartottam? Ja, igen. Szia, te nő! A múltkor meztelenül álltál a tükör előtt, a gyerekek épp aludtak, vagy lehet, hogy táborban voltak, te pedig levetted a ruhádat, hogy lásd teljes valójában a testedet. Tudtad, hogy fájdalmas látvány lesz. Fájt? És még? Szomorú lettél? Mérges? Nem értetted, hogyan vált ilyenné a tested? Ismerem az érzést, nehogy azt hidd, hogy csak a nőknek jár az a "minden porcikámat utálom" érzés. Ha egy dolgot magaddal viszel ebből a levélből, akkor legyen ez: a férfiak értik ezt az érzést. A legtöbb legalábbis. Lehet, hogy nem beszélünk róla túl sokat vagy elrejtjük még a legjobb barátaink elől is, de az igazság az, hogy a külsőnk sokkal többet rombol az önbizalmunkon, mint amennyit mutatunk a külvilág felé.
Serge Bielanko és fiai
Mi sem vagyunk normálisabbak nálad, ha a testünkről van szó.
Hülyeség ezen görcsölni, hiszen a megereszkedett hasak és zsírpárnák az élet részei. Az összes sebhelyünk és hurkánk valahol a túlélésért való küzdelmünket dokumentálja. A nőknek azért kicsit más a helyzetük, tudom, mert az arcotok és a testetek szépsége értetek dolgozik. Segít, hogy magatokhoz vonzzatok embereket, erőt ad ahhoz, hogy kapcsolódjatok a környezetetekkel. Mi, férfiak pedig megvesszük a szépséget, hiszünk abban, hogy szupererőtök van tőle. Aztán ezernyi borosüvegbe temetjük a fájdalmunkat, amikor darabokra tépitek a szívünket.
Pedig az erőtök nem a szépségetekből fakad. A szépség elhalványul. A 23 éves feszesség elmúlik. Az izmaink, a fenekünk, a ti hetyke melletek, az én egykor lankadhatatlan férfiasságom, mind cserbenhagynak minket. Te, én, mi mind arra vágyunk, hogy ők legyünk. Ez egy elkerülhetetlen önámítás. Ez az élet egyik legkegyetlenebb tesztje. Mind valaki más testében szeretnénk élni. Azt kívánjuk, hogy a csontjaink átköltözzenek egy vékonyabb, feszesebb gazdatestbe.
Értem én. Nem nagyon van más választásunk, hacsak nem akarjuk egy plasztikai sebésszel darabokra szedetni magukat, hogy aztán ufónak rakjon össze.
Néhányan belevágnak, aztán belenéznek a tükörbe és rájönnek, hogy azt a rengeteg pénzt inkább egészséges ételekre, jobb könyvekre és a szenvedélyeikre kellett volna költeniük. Nem kell ahhoz agysebésznek lenni, hogy felismerjük, beleragadtunk abba a testbe, ami adatott. Aztán a szerencsésebbek ezzel megbékélnek.
A testem olyan, amilyen, ezt örököltem. A szemem alatti karikák örökre velem maradnak. Az apám ugyanilyen volt. Néhány testrészem, hibám megváltoztathatatlan, és most már nem is izgat kicsit sem. De azért van rengeteg olyan rész rajtam, amitől megszabadulnék, vagy átszabatnám magamon örömmel nagyjából azóta, hogy elég idős lettem ahhoz, hogy felmásszak a mosdóra, és megnézzem magam a fürdőszobatükörben. Olyan dolgok ezek, amiket még ma, vén fejjel is szégyellek magamon. Hát nem szomorú? Talán te megértesz. De ha nem - ha pont olyan nő vagy, akit valahogy sikeresen elkerült az összes többi nő problémája -, akkor megemelem előtted a kalapom.
Ha viszont az a fajta nő vagy, akinek csodálatos császársebe, narancsbőrös combja, megereszkedett feneke, lyukas foga, táskás szeme, tokája, seprűvénája, striája, lefelé törekvő melle, lazuló hüvelye, számos ősz hajszála és májfoltja, megtépázott önbizalma van, akkor tisztelgek előtted.
Minden férfinak tisztelegnie kellene előtted. Jó eséllyel mosolyogtál a felsorolásomon, mert ismered az érzést. Mert te és én, férfi és nő, nem igazán különbözünk. Mindketten tudjuk, hogy az idő költői humorának estünk áldozatul. Utáljuk, hogy ez is része az életnek, hogy ugyanolyan természetes, mint ahogy a nap felkel reggel, és lemegy este.
Van abban valami gyönyörű, amikor rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül. Varázslatos, hogy mindegy, hova dobott le az élet ezen a sárgolyón, mások is ugyanúgy bámulják magukat a tükörben - vagy törött üvegcserepekben a dzsungelben -, és ugyanúgy nem bírják elviselni a saját látványukat. Tegyél meg bármit, amit csak akarsz, hogy szépnek érezd magad, nincs azzal semmi baj, de legyél magaddal sokkal kíméletesebb, gyengédebb közben.
Késő éjjel, amikor már az egész család békésen aludt, odaálltam a tükör elé. Tudod, mit láttam? Elmondom, mert úgysem találkozunk ebben az életben, úgyhogy mindegy, mit gondolsz rólam. Belenéztem a tükörbe és Goslingot láttam. Pont úgy néztem ki, mint Ryan Gosling, miután kihúzták a Mississippiből, amibe három hónappal azelőtt beledobták, és csak most vergődött ki belőle. Kit érdekel? Úgyhogy nézz bele te is a tükörbe és lásd, hogy jól nézel ki. Pont úgy nézel ki, mint aki leélt már egy fél életet. A tested az életedről mesél. Szeresd az életed, szeresd a tested.
Forditas; Kun Gabi
Szia, te nő!
Hadd mondjam el a véleményemet neked, hadd legyek egy percre a te Ryan Goslingod. Jó, mindenki tudja, hogy távolabb nem is állhatnék Goslingtól, de mindegy, a hangnem a lényeg, ha goslingosat játszom, akkor sokkal férfiasabban beszélek.
Szóval, hol is tartottam? Ja, igen. Szia, te nő! A múltkor meztelenül álltál a tükör előtt, a gyerekek épp aludtak, vagy lehet, hogy táborban voltak, te pedig levetted a ruhádat, hogy lásd teljes valójában a testedet. Tudtad, hogy fájdalmas látvány lesz. Fájt? És még? Szomorú lettél? Mérges? Nem értetted, hogyan vált ilyenné a tested? Ismerem az érzést, nehogy azt hidd, hogy csak a nőknek jár az a "minden porcikámat utálom" érzés. Ha egy dolgot magaddal viszel ebből a levélből, akkor legyen ez: a férfiak értik ezt az érzést. A legtöbb legalábbis. Lehet, hogy nem beszélünk róla túl sokat vagy elrejtjük még a legjobb barátaink elől is, de az igazság az, hogy a külsőnk sokkal többet rombol az önbizalmunkon, mint amennyit mutatunk a külvilág felé.
Serge Bielanko és fiai
Mi sem vagyunk normálisabbak nálad, ha a testünkről van szó.
Hülyeség ezen görcsölni, hiszen a megereszkedett hasak és zsírpárnák az élet részei. Az összes sebhelyünk és hurkánk valahol a túlélésért való küzdelmünket dokumentálja. A nőknek azért kicsit más a helyzetük, tudom, mert az arcotok és a testetek szépsége értetek dolgozik. Segít, hogy magatokhoz vonzzatok embereket, erőt ad ahhoz, hogy kapcsolódjatok a környezetetekkel. Mi, férfiak pedig megvesszük a szépséget, hiszünk abban, hogy szupererőtök van tőle. Aztán ezernyi borosüvegbe temetjük a fájdalmunkat, amikor darabokra tépitek a szívünket.
Pedig az erőtök nem a szépségetekből fakad. A szépség elhalványul. A 23 éves feszesség elmúlik. Az izmaink, a fenekünk, a ti hetyke melletek, az én egykor lankadhatatlan férfiasságom, mind cserbenhagynak minket. Te, én, mi mind arra vágyunk, hogy ők legyünk. Ez egy elkerülhetetlen önámítás. Ez az élet egyik legkegyetlenebb tesztje. Mind valaki más testében szeretnénk élni. Azt kívánjuk, hogy a csontjaink átköltözzenek egy vékonyabb, feszesebb gazdatestbe.
Értem én. Nem nagyon van más választásunk, hacsak nem akarjuk egy plasztikai sebésszel darabokra szedetni magukat, hogy aztán ufónak rakjon össze.
Néhányan belevágnak, aztán belenéznek a tükörbe és rájönnek, hogy azt a rengeteg pénzt inkább egészséges ételekre, jobb könyvekre és a szenvedélyeikre kellett volna költeniük. Nem kell ahhoz agysebésznek lenni, hogy felismerjük, beleragadtunk abba a testbe, ami adatott. Aztán a szerencsésebbek ezzel megbékélnek.
A testem olyan, amilyen, ezt örököltem. A szemem alatti karikák örökre velem maradnak. Az apám ugyanilyen volt. Néhány testrészem, hibám megváltoztathatatlan, és most már nem is izgat kicsit sem. De azért van rengeteg olyan rész rajtam, amitől megszabadulnék, vagy átszabatnám magamon örömmel nagyjából azóta, hogy elég idős lettem ahhoz, hogy felmásszak a mosdóra, és megnézzem magam a fürdőszobatükörben. Olyan dolgok ezek, amiket még ma, vén fejjel is szégyellek magamon. Hát nem szomorú? Talán te megértesz. De ha nem - ha pont olyan nő vagy, akit valahogy sikeresen elkerült az összes többi nő problémája -, akkor megemelem előtted a kalapom.
Ha viszont az a fajta nő vagy, akinek csodálatos császársebe, narancsbőrös combja, megereszkedett feneke, lyukas foga, táskás szeme, tokája, seprűvénája, striája, lefelé törekvő melle, lazuló hüvelye, számos ősz hajszála és májfoltja, megtépázott önbizalma van, akkor tisztelgek előtted.
Minden férfinak tisztelegnie kellene előtted. Jó eséllyel mosolyogtál a felsorolásomon, mert ismered az érzést. Mert te és én, férfi és nő, nem igazán különbözünk. Mindketten tudjuk, hogy az idő költői humorának estünk áldozatul. Utáljuk, hogy ez is része az életnek, hogy ugyanolyan természetes, mint ahogy a nap felkel reggel, és lemegy este.
Van abban valami gyönyörű, amikor rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül. Varázslatos, hogy mindegy, hova dobott le az élet ezen a sárgolyón, mások is ugyanúgy bámulják magukat a tükörben - vagy törött üvegcserepekben a dzsungelben -, és ugyanúgy nem bírják elviselni a saját látványukat. Tegyél meg bármit, amit csak akarsz, hogy szépnek érezd magad, nincs azzal semmi baj, de legyél magaddal sokkal kíméletesebb, gyengédebb közben.
Késő éjjel, amikor már az egész család békésen aludt, odaálltam a tükör elé. Tudod, mit láttam? Elmondom, mert úgysem találkozunk ebben az életben, úgyhogy mindegy, mit gondolsz rólam. Belenéztem a tükörbe és Goslingot láttam. Pont úgy néztem ki, mint Ryan Gosling, miután kihúzták a Mississippiből, amibe három hónappal azelőtt beledobták, és csak most vergődött ki belőle. Kit érdekel? Úgyhogy nézz bele te is a tükörbe és lásd, hogy jól nézel ki. Pont úgy nézel ki, mint aki leélt már egy fél életet. A tested az életedről mesél. Szeresd az életed, szeresd a tested.
Forditas; Kun Gabi
