Egy apró emlék
Furcsán érzem magam. Hülyeséget csináltam, mégsem igazán bánom. Nem is tudom, mikor szégyeltem magam utoljára igazán.
Emlékszem, elemi elsősként egy kiránduláson iskolánk négy osztálya láthatta, mi az eredménye, ha egy beakadt slicc találkozik egy kisfiú feszítő ingerével. Sárga nadrágomon nedves, sötét foltként tükröződött a pisi, ami combjaimat körben elöntötte és dús sugarakban csordogált tovább egészen a lábszáramig. Ráadásul mindez egy héttel azután történt, hogy beszartam.
Akkor az egész iskola az erdei játszótéren volt. Nem akartam abba hagyni a focit, ezért sokáig visszatartottam magamban a dübörgő késztetést. Öt perccel a vége előtt viszont az üres kapuval szemben állva lemerevedtem, s a lábam elé guruló labda az érintésem nélkül az oldalvonalon kívülre gurult. Hirtelen sarkon fordultam és rohantam, ahogy csak bírtam az iskola felé anélkül, hogy elkéredzkedtem volna a tanárnénitől. Hogy ne múljon el a remény, útközben félhangosan magam elé lihegtem: "..már átjöttem az úttesten...már elhagytam az óvódát...már itt van az iskola bejárata...már csak az osztályba kell bemennem papírért". Még ma is olyan élesen élnek bennem a kép és gondolatsorok: Folyosó - Ajtó - Kilincs - Lenyomom - Zárva - Nem hiszem el - ... Egy pillanatra döbbenet, rá rögtön ernyedtség és megkönnyebülés, azután mély szégyenérzet fogott el. Ez a szégyenérzet viszont átcsapott frusztrációba, majd daccá vált. Igazságtalannak éreztem, hogy a többiek úgy fognak rám nézni, mint aki iskolás létére nem képes magától elmenni a WC-re, még ha az ilyen gusztustalan következményekkel is jár. Én viszont mindent megpróbáltam, küzdöttem, de a testem és a külvilág öszejátszott ellenem, s győzött az akaratom felett.
Mikor a kiránduláson sorakozót fújtak, és én pár nélkül álltam betarkult, sárga nadrágomban, hasonlóan éreztem. A dachoz viszont egy maréknyi remény is párosult, hátha megértik, hogy én csatát vívtam. S csatában veszíteni nem szégyen...
Talán e furcsa emlékképek tehetnek róla, hogy a szégyenérzet a legostobább, legotrombább hibák elkövetése esetén sem képes erőt venni rajtam.
Furcsán érzem magam. Hülyeséget csináltam, mégsem igazán bánom. Nem is tudom, mikor szégyeltem magam utoljára igazán.
Emlékszem, elemi elsősként egy kiránduláson iskolánk négy osztálya láthatta, mi az eredménye, ha egy beakadt slicc találkozik egy kisfiú feszítő ingerével. Sárga nadrágomon nedves, sötét foltként tükröződött a pisi, ami combjaimat körben elöntötte és dús sugarakban csordogált tovább egészen a lábszáramig. Ráadásul mindez egy héttel azután történt, hogy beszartam.
Akkor az egész iskola az erdei játszótéren volt. Nem akartam abba hagyni a focit, ezért sokáig visszatartottam magamban a dübörgő késztetést. Öt perccel a vége előtt viszont az üres kapuval szemben állva lemerevedtem, s a lábam elé guruló labda az érintésem nélkül az oldalvonalon kívülre gurult. Hirtelen sarkon fordultam és rohantam, ahogy csak bírtam az iskola felé anélkül, hogy elkéredzkedtem volna a tanárnénitől. Hogy ne múljon el a remény, útközben félhangosan magam elé lihegtem: "..már átjöttem az úttesten...már elhagytam az óvódát...már itt van az iskola bejárata...már csak az osztályba kell bemennem papírért". Még ma is olyan élesen élnek bennem a kép és gondolatsorok: Folyosó - Ajtó - Kilincs - Lenyomom - Zárva - Nem hiszem el - ... Egy pillanatra döbbenet, rá rögtön ernyedtség és megkönnyebülés, azután mély szégyenérzet fogott el. Ez a szégyenérzet viszont átcsapott frusztrációba, majd daccá vált. Igazságtalannak éreztem, hogy a többiek úgy fognak rám nézni, mint aki iskolás létére nem képes magától elmenni a WC-re, még ha az ilyen gusztustalan következményekkel is jár. Én viszont mindent megpróbáltam, küzdöttem, de a testem és a külvilág öszejátszott ellenem, s győzött az akaratom felett.
Mikor a kiránduláson sorakozót fújtak, és én pár nélkül álltam betarkult, sárga nadrágomban, hasonlóan éreztem. A dachoz viszont egy maréknyi remény is párosult, hátha megértik, hogy én csatát vívtam. S csatában veszíteni nem szégyen...
Talán e furcsa emlékképek tehetnek róla, hogy a szégyenérzet a legostobább, legotrombább hibák elkövetése esetén sem képes erőt venni rajtam.
