Elindultak a cigányok

N

Naska

Vendég
Magyarok és cigányok a magyar szabadságért

88.jpg




Az 1848-as szabadságharcban nagyon sok cigány harcolt. Ki kardal, puskával, ki a muzsikájával. Cigánybandák buzdították a harcoló katonákat, és meneteltek a csapatok élén, vagy vidították fel bánatukban a bajtársaikat. A debreceni Boka Károly Kossuth Lajos kedvenc prímása volt, akit még a nagyurak sem tegezhettek. Mikor megkérdezték: ”Hogy szólíthatjuk akkor”? – azt felelte: „Úgy, hogy Kend”.
Mivel a tiszti karhoz tartoztak, ugyan olyan gúnyát viseltek, mint a tisztek. A csatában a hadtestek élén a prímás húzta elől a bandájával, és arra meneteltek. Az osztrákok orvlövészei külön pénzjutalmat kaptak azért, ha kilőttek egy szabadságharcos tisztet. Mivel sok prímás esett áldozatul, így személyesen Boka Károly kért kihallgatást Kossuth Lajostól és kérte, hogy a prímásoknak kék felső zubbony viselését engedélyezze, mivel ők vannak kitéve a legnagyobb veszélynek. Így majd látják az osztrák mesterlövészek, hogy csak egy szegény muzsikus roma húzza ott elől. Kossuth elnevette magát és engedélyezte. A romák - hogy biztosan, és jól láthatóan tudtára hozzák az ellenséges oldal katonáinak, hogy nem tisztek - még a mente ujjától is megszabadultak. Ez már hasonlított a dédapáik által viselt zsinóros lajbira, cigány mellényre.

Hogy a történet igaz vagy sem, azt nem tudom, de az igen, hogy a szabadságharc idején a zenész cigányokat főként mint verbuváló vagy katona muzsikusokat sorozták be a bandériumokba. Az egykori híres zenész, Sárközi Ferenc például a forradalom kitörésekor az elsőként jelentkezett, később Kossuth cigány hadnagyaként vált ismertté. Sárközi ott volt Budavár bevételénél, Komáromnál, Sarkadon és a debreceni ütközetben.




87.jpg



Egressy Ákos, a szabadságharcról "Emlékeim" néven kiadott visszaemlékezései szerint Sárközi zenekarának tagjait a Szózatot megzenésítő Egressy Béni válogatta össze, saját költségén ruházta fel és élelmezte őket. Egressy Ákos arról is beszámol, hogy először tőlük hallotta a "Kossuth Lajos azt üzente" kezdetű dalt. A magyar zene külföldi úttörőjeként is számon tartott Sárközi részt vett az 1867-es párizsi világkiállításon, 1875-ben pedig Edward walesi herceg hat hónapra Angliában szerződtette.

Más szabadságharcos cigány zenészek neve is fennmaradt: Pityó József önkéntesként szolgált Görgey Liptón át Szebesbe vonuló hadtestében, részt vett az iglói éjjeli csatában, és a branyiszkói ütközetnél, míg Sági Balogh Jancsi 1848-49-ben honvédkarmester, később ipolysági és selmecbányai zenekarvezető volt. Sági Balogh Jancsi másról is nevezetes: ő segítette az első magyar- cigány szótár megalkotóját, József főherceget több, a cigánysággal kapcsolatos munkájában, József főherceg állta később Sági Balogh temetési költségeit is.
A Dembinszky hadtestében szolgáló, és a szabadságharc után Angliába emigráló Kálózdi Jancsinak volt mindannyiuk közül a legkalandosabb az élete. A bécsi konzervatóriumban tanuló, öt nyelven beszélő Kálózdit a londoni Alhambra Színháznál, mint dirigáló karmestert alkalmazták, majd a kínai császár hadseregében mint fő katonai karmester dolgozott.

cig2.jpg

Bár a korabeli feljegyzések, emlékiratok nem írnak róla, sokak szerint Gábor Áron, a híres ágyúöntő is cigány volt. Spira György történész szerint a nem nemesi származású honvédek közül a szabadságharcban egyedül Gábor Áronból lett törzstiszt. A bereckei asztalosmesterből lett tizedes 1848. novemberében hadnagyi rangban vett részt a háromszéki felkelésben. A következő hónapban főhadnaggyá, majd 1849-ben Bem őrnaggyá nevezte ki. Ha Gábor Áron maga nem is biztos, hogy roma volt, több forrás szól arról, hogy igen sok roma kézműves dolgozott a különböző ágyúöntő-, kovács-, és fegyverjavító műhelyekben.
Nem az számít, hogy ki honnan jött, hanem, hogy hova megy.
 
N

Naska

Vendég
"A vár ereje nem a falakban, hanem az emberek lelkében vagyon"-Egri csillagok

Sárközi, a cigány megmenti a várat

eg08.jpg
egri%20csillagok.jpg



Mekcsey éjféltájban a Bolyky-bástya tornyából vigyázta, hogy mozgolódik-e a török éjjeli ostromra.
A tisztek is szanaszét oszoltan virrasztottak.
Mekcsey a két kezét a füléhez tölcsérezve hajolt alá, s a tekintete áthatolni iparkodott a sötétségen.
Valaki megrántotta hátulról a dolmányát.
A cigány volt.
Janicsársaruban jött fel. A fején kakastollal körültűzködött sisak. Az egyik oldalán kard, a másik oldalán fehér markolatú török jatagán.
- Pst... - mondotta titokzatosan. - Pst!...
- Mi kell?
- Markomba érzsem már a jó ló kantársárát.
- Tudsz valamit?
- Haj-haj!
- Van bizonyítékod is?
- Van, csak meg kell fagni.
- Hát fogd meg, ebadta.
- Én fagjam meg? Tessék velem jönni, ost megvan. De tistédes-tistént!
- Hova?
- A vizstartóho. Oda ereskedett le Hegedüs. Hajhaj!
- Egyedül?
- Három katonája strázsál a vizstartó ajtajában.
Mekcsey szinte bukdácsolva sietett le a lépcsőn.
A torony aljában hat katonát szólított magához.
- Fegyvertelenül jöjjetek! A csizmátok vessétek le. Szíjat vagy kötelet hozzatok!
A katonák szótlanul engedelmeskedtek.
Mikor leérték a bástyáról, Mekcsey továbbmondta a parancsot:
- A víztartóhoz megyünk. Három katona ül ottan, vagy hogy áll, vagy hogy fekszik. Hátulról megrohanjátok őket, és megkötözitek. Elvezetitek a tömlöcbe, és beadjátok a tömlöctartónak, hogy zárja be őket. Semmi kiáltás! Semmi hang!
A víztartó tájéka sötét volt, csak egy rossz cölöpnek a tetejét érte világosság. A katonák onnantól négykézláb mentek tovább. A cigány hányta magára a keresztet.
Néhány perc múlva csörömpölés, huppanások, káromkodások hangzottak a víztartó tájékán.
Arra Mekcsey is ott termett.
A három katona le volt gyűrve.
A víztartónak mind a két ajtaja tártan állott. Mekcsey belehajolt. Lenn csendes sötétség.
Visszafordult.
- Itt van? - kérdezte halkan a cigánytól.
- Magam láttam, mikor lement.
- Hegedüs hadnagy? Nem tévedtél?
- Az, az!
- Fuss a főkapitány úrhoz. Az Új bástyán keresd. Kéretem, jöjjön ide! Útközben mondd Gergely főhadnagy úrnak, hogy küldjön azonnal öt drabantot!
A cigány elnyargalt.
Mekcsey kivonta a kardját, és a víztartóból felvezető lépcsőhöz ült.
Lent ekkor mintha hangok hallatszottak volna.
Mekcsey fölkelt, és leeresztette a csapóajtónak azt a szárnyát, amelyik a lépcsőt takarta.
Fönt hallatszott, hogyan érkezik az öt drabant s velük csaknem egy időben Dobó és Kristóf apród.
Az apród lámpást lógatott a kezében, s világított vele Dobónak.
Mekcsey intett, hogy siessenek. A hangok lenn a víztartóban már akkor erősödtek.
- Erre, erre! - hangzott egy tompa hang a mélységben.
Dobó felvonatta a drabantok puskáját. A víztartó szélén kellett tartaniuk, csővel lefelé.
- Kristóf - mondotta aztán -, még húsz embert hozz Gergely úrtól!
A lámpást elvette tőle, s letette a cölöp mellé, de úgy, hogy a víztartóba nem világított bele.
A mélységben fegyvercsörgés, léptek ropogása.
- Erre, erre! - hangzik erősebben.
Egy nagy csobbanás... Nyomban egy másik csobbanás... Ej vá! Meded! kiáltások... Újabb csobbanások...
A lépcsőtakaró ajtó megkoppan. Valaki felbukkan. Dobó felkapja a lámpást. Belevilágít az arcába.
Hegedüs hadnagy az, ólomszín sápadtan. Mekcsey galléron ragadja.
- Fogjátok meg! - kiáltja Dobó.
A hadnagyot erős kezek kapják meg. Kirántják a mélységből.
- Vegyétek el tőle a fegyvert!
Lent még egyre hangzik a csobogás, a zűrzavaros kiáltozás:
- Jetisin! Jetisin! (Segítség!)
Dobó letartja egy pillanatra a lámpást. Hát ott kepickél a sok fegyveres, turbános török a nagy, fekete vízmedencében, míg egy oldallyukon egymást nyomva özönlik a többi.
- Tűz! - kiáltja Dobó.
Az öt puskás a lyukba tüzel.

/ Részlet Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regényéből/
 
N

Naska

Vendég
" Egy cigánykaraván kocsiján ült egy lány, és jósolt..."


regi_grafika_549540_53498_n.jpg


...Az emberi kultúrában mindazok a dolgok maradtak fenn, amelyek beváltak, illetve hasznosak voltak. Ezért maradt meg a csillagjóslás, ezért maradt meg a tenyérjóslás, mert van bennük valami ráció, csak a magyarázatát nem tudjuk. Az viszont mellette szól, hogy fennmaradtak.

Az emberi cselekvés legnagyobb hajtóereje a bizonytalan megfejtése, megismerése. Semmitől sem fél az ember annyira, mint a bizonytalantól, attól, hogy mi lesz. Ha ezt a bizonytalanságot akár jól, akár rosszul, akár kis százalékkal megpróbálja valaki eloszlatni, abban a pillanatban kielégülést szerez, megnyugszik ez a hajtóerő.
Már az ősember félelmei is a bizonytalanságban gyökereztek, ezért félt az éjszakától, a sötéttől. Később ez a bizonytalanság hozta létre a különböző jósdákat, amelyek a bizonytalanságtól való félelem kompenzálására, legyőzésére voltak hivatva. Ha az ember minél többet megismer a világból, annál kisebb helyre szorul ez a bizonytalanság elkövetkezendő héten, vagy esetleg évek múlva, tehát a jövőben. Ez mindig benne motoszkál az emberben, hogy jó lenne tudni, hogy mi az, ami történni fog, mi az, ami várható. Ahogy az emberi kultúrák változtak, úgy változtak a jóslások is. Ma már senki sem jósol (különösen nem Európában) madárbélből vagy füstből, mert a kultúrából kiszorultak. Maradt a két legfőbb pillér: a csillagok és a tenyér.
/Bilkei Pál pszichológus/


Korda György
Egy cigánykaraván
 
E

elke

Vendég
<object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/pPoZWFNB8Jo&hl=en_US&fs=1&color1=0x3a3a3a&color2=0x999999"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/pPoZWFNB8Jo&hl=en_US&fs=1&color1=0x3a3a3a&color2=0x999999" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Képek amik annyi mindenről mesélnek és egy gyönyörű dal.
 
N

Naska

Vendég
A cigány nyelv

"Nyelvében él a nemzet!"-vallották a felvilágosult magyarok. Ez a romákra is igaz: összeköti öket, mint a közös múlt. A mai cigány nyelvi változatai alig mutatnak országonként eltérést, vagyis közös alapszókészletnek tekinthető.
A legtöbb tudós és romológus egyetért abban, hogy legközelebbi rokonságban származását tekintve az indi és iráni alatt fejlődött dard nyelvcsoport nyelvével van.
Alapvető sajátosságok: két nyelvtani nemet ismer (hímnem és nőnem), az igék múlt idejét szintetikusan (nem külön szó beiktatásával végzi).Még a régi cigány nyelvben nem használtak határozott névelőt, de sok száz éves görögországi tartózkodásuk alatt átvették. Alapvető szókészletük, ami mindenhol megegyezik: főbb testrészek nevei, alapszínek, konkrétabb cselekvéseket kifejező igék.
Annyira átvették a görög szavakat, hogy ugyanúgy ragozódnak, mint az ősi „eredeti” szavak. Valószínűleg a rom (cigány, férfi) is Görögországból kapta a nevét, mivel akkoriban a görög lakosság magát romi-nak nevezte. A rom szónak még van egy jelentése, de az kizárólag a cigányokra vonatkozik „férj”, de ez más más országokban eltér.
A cigányság egész Európán keresztül való vándorlása során annyiféle különböző idegen ráhatásban részesült, hogy nincs a világon két ország, ahol a nyelvet ugyanúgy beszélnék. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy viszont nagyon hasonlóak, valamennyire meg is értik egymást. A világon a legelterjedtebb roma nyelv az oláh cigány. Nem feledkezünk meg arról sem, hogy román közvetítéssel az oláh cigányba bekerült néhány magyar szó is kép-kipo vagy rét-rito! Amiben minden nyelvcsoportól különbözik az oláh nyelv, az pedig az igen erős román nyelvi befolyás.
Tény, hogy a nyelvtörténetre nincs elegendő forrásunk, csak a ma élő beszédre tudunk alapozni, de ismereteink szerint egy-egy cigány nyelv csupán 1-3 ezer lexikai egységet tartalmaz (talán egy kicsit többet néhány csoportban), tehát lexikálisan nem túl fejlett, de grammatikailag megállja a helyét.


cigany.jpg.ashx
 
E

elke

Vendég
<EMBED src=http://www.youtube.com/v/ORJoAdaMHRI&hl=en_US&fs=1&color1=0x5d1719&color2=0xcd311b width=320 height=265 type=application/x-shockwave-flash allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true"></EMBED>
Ando Drom - Zöld az erdő / cigány himnusz/


<EMBED src=http://www.youtube.com/v/6pl1vPn1_Ts&hl=en_US&fs=1&color1=0x5d1719&color2=0xcd311b width=320 height=265 type=application/x-shockwave-flash allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true"></EMBED>
Ando Drom - Lindraji szi
 
T

TH6777

Vendég
Mindenkinek Kellemes Ünnepeket!
Ők emberek.....és Gyerekek,kik megszülettek és Gyerekek....


<embed type="application/x-shockwave-flash" src="http://www.youtube.com/v/DwA_Zg_z-FI&hl=en_US&fs=1&" allowfullscreen="true" allowscriptaccess="always" height="170" width="240">http://www.youtube.com/v/DwA_Zg_z-FI&hl=en_US&fs=1&


<embed type="application/x-shockwave-flash" src="http://www.youtube.com/v/Qg44qKSbsdQ&hl=en_US&fs=1&" allowfullscreen="true" allowscriptaccess="always" height="170" width="240">http://www.youtube.com/v/Qg44qKSbsdQ&hl=en_US&fs=1&
 
N

Naska

Vendég
Krisztus áldozata mindenkié!

Dalnoki József
Kellemes húsvéti ünnepeket

1601d.jpg


Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok,
Ismeretlen, ismerősök, barátok.
Legyen néktek boldogságtok családtok,
Jézus urunk feltámadott megváltott.

Legyen néktek szerencséje utatok,
Békességben éljétek, mert mutatott.
Éljétek le tisztességben utatok,
Így lesz néktek boldogságos múltatok.

Fiúk és férfiak ti a végre,
Fogjátok és locsoljatok e végre.
Áldás legyen asszonynak szerencséje,
Öröm legyen házának a részese.

Lányokat is locsoljátok sietve,
Istenáldás ő adta és oly kedves
Ne hagyjátok öreg néne esete,
Locsoljátok, hogy az isten éltesse.



5
 
N

Naska

Vendég
Cigány humor

A cigány vicc ugyanolyan, mint a székely: csak arra való, hogy jókedvünk legyen!

1601b.jpg


A cigány húsvétkor elmegy a misére, mert még sosem volt. Fel is veszi az ünneplő gúnyáját, és elmegy. Ott a pap mondja a szent beszédben:
- És Jézus elmene a gecemani kertbe, s ott elfogák és megvesszőzék...
Tetszik a cigánynak a szertartás, elhatározza, hogy jövőre is eljön. Úgy is tesz, következő húsvétkor megint ott van az első sorban. Mikor a pap odaér, hogy: "És Jézus elmene a gecemani kertbe, s ott elfogák és megvesszőzék...", a cigány bekiabál:
- Úgy kell neki, minek ment oda? Tavaly is ott fogták meg!
 

totszegi

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy kép sokszor jóval többet mond, mint ezer szó.

"A fájdalom olyan érzés, amiben minden ember osztozik még akkor is, ha kinek-kinek más fáj."
(Hegedűs Sándor)



Vastagh György festette az 1880-as években. Címe: A kárvallott cigány
 
N

Naska

Vendég
A nap mindenkire egyformán süt

Egyedné Ricsei Anna

Cigányok mellett éltem én is

/Emlékeim az együttélésről/



34fc5332-725b-4b48-8988-d53d9bfe95cc.jpg



Ha nagy leszek, segítek

Hófehér bőr, tejfel színű haj, törékeny alkat. Óriási kék gyerekszemekkel mindenkit megbámultam, mindenkire bizalomteljesen, tátott szájjal rácsodálkoztam – a mai napig is. Ez a 10-15 másodperces ráhangolódás a másikra, főleg a másfajtára, a különösre, sok érdekes ismeretség kezdetét jelentette. Első heteimtől kezdve iskolai lakásokban, a legkülönbözőbb miliőből származó gyerekek, bölcs és harsány tanárok közt, teljes előítélet-mentesen cseperedtem. Bámész odafordulásom miatt az értem aggódók gyakran figyelmeztettek, hogy ez tapintatlanság. Ez a tulajdonságom már szinte megütötte az Asperger-kór szintjét, mert mindenkiben a gyereket, hogy is mondjam, inkább az angyali fényt kutattam, és gyakran rá is találtam. Ezzel tudom magyarázni, hogy míg a szokványos, hétköznapi kapcsolataim kommunikációja akadozik, a másságot – szinte a sorsot is kihívva magam ellen – a magyar kultúrkörben megszokotthoz képest jobban tolerálom. Valószínű, hogy ez a bámész, erősebb szemkontaktus a jelkommunikáció szintjén működhet; bár senki sem szereti, ha megbámulják, de az őszinte érdeklődés, bizalom felold és megnyitja a másikat is.
Hogy hol is léptek az életembe a cigányok? Mikor is tudtam megkülönböztetni őket másoktól? A Halászbástya cigányzenekara lenyűgözött, négyévesen a cimbalom, a nagybőgő alatt bujkáltam. Nem, őket nem érzékeltem cigányoknak. A számkivetettségük, nyomorúságuk miatt kezdtem figyelni rájuk. A nyomort nem érzékeltem azonnal, hisz minden gyanú nélkül eszegettem nem is egy loncsos, szutykos útitársaság tarisznyájából, derűsen álltam le beszélgetni a földet orral seprő öregekkel.
Az 50-es évek elejéről őrzök magamban egy hangos fényképet: Hajdúnánás főutcáján egy barnára aszalódott asszony jajong, miközben támogatják – „jaj, jaj a derekam, mindjárt kettétörik.”
Egy felnőtt is ordíthat fájdalmasan? – dermedten nézem, már tudom, hogy cigány, rongyos és szenved – lehet ennél szörnyűbb? Sokat fulladozó gyerekként, mások kínját is nehezen viseltem. Még a cirkuszból is ki kellett vezetni, mert az artistáknak sírva sikoltoztam: „Jöjjön le a néni! Mikor jön már le a bácsi?”
Fájdalom = cigány: ha nagy leszek, segítek. Így kezdődött.

Endrődi, mirhói barátságok


Csak 1957-től, Endrődön tudatosult bennem, hogy ők mások. Elsőben részvéttel fordultam feléjük, nagyon rossz lehet nekik, hogy hátul ülnek, nem beszélnek senkivel, csak ülnek rémülten. Nem játszik velük senki, mert tetvesek, rosszul öltözöttek, és a többiek azt mondják, hogy büdösek – bár a hal, meg a füstszag nekem kedves volt. Sokszor hiányoztak, mert nekik korán kellett halászni, birkát nyírni, nádat vágni, muzsikálni. Hozzánk is jöttek halat árulni. Az biztos, hogy buták voltak, helyette ügyesek. Nem értettem a többi gyerek utálkozását.
Második osztályban aztán igazi barátnőm lett egy fekete, túlkoros lányka: Dógi Jolán. Egymásra mosolyogtunk, igazi összekapaszkodós barátságunk lett. Ő mindig ölben cipelt, dajkált, ölelgetett, mert én szívesen játszottam vele papást-mamást, vagyis én a kisbabája voltam. A többi gyerek elhúzódott tőlünk, de mi önfeledten játszottunk így egy évig. Ő valahová elkerült, de mindig felismertük egymást, bár ő hamar megvénült nehezebb sorsában.
Esténként édesanyám felnőtt analfabéta-iskolában tanított. Meglett cigány emberek ugrottak a nyakába az utcán, a mai napig örvendeznek, ha találkoznak. Édesanyám nagy tehetséget mutatott a hátrányos helyzetűek felzárkóztatásában, így mindig problémásabb osztályokat kapott, mindaddig, míg végül kinevezték gyógypedagógiai osztályt tanítani. Az ilyen irányú képesítést később szerezte meg. Rajta keresztül több legendás képességű cigány gyereket is megismertem, így a 60-as évekből a kitűnő tanuló Mohácsi Icát vagy a túlkoros Puj Ferit, akit több iskolából azért tiltottak el, mert 7-8 éves korától éjszaka is zenélt prímás édesapja mellett, de még így is nagyon jól tanult. Azóta mint endrődi prímáshíresség elhunyt, és a helyi lap dicső nekrológot írt róla.
Endrődön 1957–1962 körül színjátszó csoport működött, melynek tagjai elsősorban pedagógusok voltak. Ott játszott egy nagyobb szerepet egy szép cigány lány, akinek szépsége még nekünk, gyerekeknek is feltűnt, különösen színpadi jelmezben. Őt egy festőművész vette feleségül. De egy ezredes is kikerült az endrődi cigányvárosból. Egy haláltáborba tartó vonatról ledobott zsidó kisfiú történetével is találkoztam, akit felneveltek a cigányok. Ez a zsidó fiú egy cigány lánnyal nagy endrődi dinasztiát alapított. Bár egykori családja rátalált, ő cigány akart maradni.
1963-ban költöztünk a mirhói iskolába, amelyet akkor alakítottak kisegítő iskolává. Oda problémás cigány gyerekek jártak, természetesen más normál iskolába nem beilleszkedővel együtt. Közülük is többet megkedveltünk, sőt némelyiket pótvizsgára is felkészítettem.
Középiskolás korból alig volt érintkezésem cigányokkal, ellenben Lorca Cigány románcok ciklusa akkor vált kedvencemmé. Az orosházi gimnáziumban egy cigány tanulóra sem emlékszem. Ám apám, Ricsei Balázs kedves tanítványa, s húgom, Edit kedves barátnője, majd kollégájuk a cigány származású Fuerwerker Mónika volt. A bátyjai is köztiszteletben álló emberek lettek.
1971-ben mint népművelő-könyvtáros hallgató a TDK-dolgozatomat az endrődi cigánytelepről írtam, és díjat is nyertem vele. Többször ellátogattam a „Cigányvárosba”, akár egy idegen országba, mert lakóival ugyan érintkeztem, de közéjük behatolni csak szüleim népszerűsége miatt volt módom.
Szeretettel, tisztelettel fogadtak: letörölték előttem a ház egyetlen székét. Büszkélkedve vittek el egy olyan házhoz, ahol már volt televízió. Idénymunkákból éltek, akkor nagy bográcsban készült a pörkölt, de egyébként a hal volt a mindennapi ételük. Engem a „Fórum Roma”(num) szokásuk lepett meg leginkább: egy füves téren alkonyattájt szinte az egész kolónia kint beszélgetett, öreg pipás bölcsek köré fiatalabbak gyűltek, az apróbbak rohangáltak, az asszonyok megint egy kupacban tereferéltek. Legfeljebb a fekvő betegek maradtak a házban. Én is ott gyűjtöttem a legtöbb anyagot. Sok ismerős akadt közöttük, Dógi Jolika ölelgetve büszkélkedett velem, rátaláltam legtöbb régi pótvizsgásomra is. Jeligés dolgozatom mögött cigány alkotót sejtettek. Aztán Debrecenben a dolgozat több példánya kézről kézre járt, és nem talált vissza hozzám. A Cigányvárosban azóta sem jártam.

Tejtestvérség


Álláskezdő könyvtárosként Balassagyarmaton a bezárult polgári körökhöz nehezen tudtam hozzáférni – ellenben a könyvtáron keresztül és gyerek szertornaedzőként sok gyerekpatronáltam akadt, de főleg a pedagógusszálló hátsó udvarát övező szükséglakások eleven és szabadjára eresztett gyerekein keresztül, hamarosan furcsa szerepet tölthettem be az ún. hátrányos gyerekek körében. A pedagógusszálló egy hajdani ügyvédlakás volt, ahová egy erődített kapun keresztül, egy kutyát leküzdve lehetett bejutni egy hallon át a különböző szobákba. A vakációkban az utcán csellengő gyerekek az egyszerűbb utat választották, zörgettek az ablakomon, én kinyitottam, és a csendes mellékutcából beugrottak hozzám. Volt ott mindenféle náció és korosztály, egy hétgyermekes család kétéves legkisebbjét úgy kellett beemelni. Bent aztán lekváros kenyér, hullottalmakompót-partikat rendeztünk, játszottunk, meséltem és öltöztető papírbabákat rajzoltam kilószámra. Egy kislány pedig rendszeresen ott készült fel az iskolai óráira. Ők cserébe padlásokon felfedezett régi limlomokat, poros könyveket hordtak nekem. Gyorsan terjedt utcagyerek körökben, egy kis kopogtatás és ott a gyerekparadicsom. Határt idővel nehéz volt szabni, mert megjelent a tolakodóbb félalvilág, akiket kemény küzdelem útján tudtam megfékezni, mígnem egyszer aztán kiraboltak minden szobát – csak az ékszereket vitték el. Egy kicsi lányt, egy állatkereskedő lánykáját bíztam meg a kutya etetésével, míg elutaztam, kapukulcsot kapott. A tettes nem lett meg, bár volt gyanúsítottam. Évekig barátkoztam még a kislány családjával, mert az biztos volt, hogy valakinek átadták a kulcsot, aki a kapun belül nyugodtan dolgozhatott. Évek múlva kiderült, hogy az akkor kilencéves kisfiú a családból egy bűnbanda tagja volt akkoriban.
Így természetessé vált, hogy ezt a „Fülöp atya” mentalitású életmódot nem folytathatom. A nagy bizalmammal, naivitásommal még egész jól megúsztam, mert azóta hasonló helyzetben egy ismerős idős tanár urat a hajdani patronált cigány lánykái rendszeresen pumpoltak, majd egy szódásüveggel a túlvilágra küldtek.
Mégsem tudtam elmenni az érzelmileg elhanyagolt, nemegyszer meggyötört, utcára kicsapott gyerek mellett, de mindig akadtak kis „bölcs bagoly” barátaim is. Mindig odafordultam feléjük, szüleikkel is igyekeztem felvenni a kapcsolatot, engedélyük nélkül nem fogadtam őket.
1976-os házasságkötésem után sem szűnt meg a mester-tanítvány viszony, még a helytörténeti kutató könyvtárba is beszokott néhány lakótelepi gyerek. Férjemmel még hét évig éltem Balassagyarmaton. Ebben a hét évben mindenképpen említésre méltó kapcsolatokat tudtam kötni cigány családokkal ott, ahol az iskolán kívül a legtöbb érintkezési pont lehet a két népcsoport között – ez az egészségügy, főleg a kórház, szülészet. Mind a négy lányommal veszélyeztetett kismama voltam, és összesen körülbelül hét hónapot tartózkodtam azon az osztályon, ahol szinte fele-fele arányban voltunk képviselve. Akkoriban, az 1970–80-as években teljesen elfogadott volt, hogy vidéken semmilyen megkülönböztetés, elkülönítés nem volt, pedig a XXI. században már ez is sarkalatos témává vált. Én nagyon örültem, hogy így egy kicsit jobban beleláthatok egy fontos életeseménybe, és egykori szociológiai tanulmányom megfigyeléseit tovább alakíthatom.
Természetesen volt szomorú és szívmelengető kapcsolatom is. Balassagyarmaton rendkívüli nehézségek jelentkeztek a környező pici szülőotthonok bezárása miatt. Már épült az új, de 1978-ban egymás mellé tolt ágyakban, 20-25 fős kórtermekben várták az anyák gyermekeiket a műtétre várókkal, rákos betegekkel egy légtérben. Legelső bennfekvésemkor az ágyszomszédom egy nagyon lezüllött, részeg cigány asszony volt, aki úgy kétórás sörözgetés után, pár órával szülése után megszökött, ikreit meg sem nézte, és otthagyta őket. Ez a legtragikusabb történetem, ám több évre szóló barátságokat is köthettem. Egy cigány fiatalasszonyka népes családja felfedezte, hogy engem hónapok óta csak a férjem látogat. Az ő szokásaik szerint 10-15 fő az illendő, és elkezdtek nekem is sütni-főzni és finomságokat behordani, hadd nőjön nagyra az a baba. Nagyon finom nógrádi cigány specialitásokkal ismerkedhettem meg. Egy művelt idősebb cigány asszonytól pedig kötött babaholmik készítését tanulhattam meg.
Első lányomról van egy jelképnek is beillő, kedves családi történetünk. Akkor lett kész éppen az új szülészet, már költözködtek, néhány részleg már működött is, csak az újszülöttes mamák maradtak a régi épületben. A helyzetünk bonyolulttá vált, besegítő nővérkék a hónuk alatt hordták szét a babákat a mamáknak. Nekem egyszer egy idegen picike jutott. Furcsa véletlenként egy faluról ideirányított szülésznő menye, egy 17 éves sötét cigány asszonyka is épp akkor szült – őnála találták meg a lányom. A nővérke védekezett: a legsötétebb babát a legsötétebb anyukához vitte. S valóban, a pár hónap múlva kiszőkülő lányomat az álomból ébredő cigány anyuka elfogadta, de a mohó kicsit sem lehetett leválasztani róla. Segítségként érkezett meg a szülésznő, aki örömmel jött ajánlatával: „Végre a maga picije is jóllakhat, hisz mindig éhesen visszük be, és pótolni kell, a menyemnek meg órákig fejnie, ezután az unokám mellett őt is megszoptatja, hisz neki túl sok van, magának meg túl kevés”. Így lett első lányom egy cigány baba tejtestvére. Mondogattam is neki: „Aztán becsüld meg a saját kezűleg választott tejtestvéreidet!” S valóban, barátait később sosem bőrszín alapján választotta./p>
Balassagyarmaton, ifjú házasokként boldogan kezdtük életünket a lánykollégium mosókonyhájában, ahová első lányunk született. Évekig vártunk egy új, lakótelepi lakás kiutalására, a fecskefészkek magasságában, a negyedik emeleten végre mi is tisztes fészket rakhattunk. Ajtószomszédunk egy kulturált fiatal cigány pár volt, hasonló pici gyerekekkel. Eleinte süteménycsere kapcsolatban voltunk, ha jó sütiillat áradt a lépcsőházban, kistányéron kóstolóval bizonyítottuk az eredményt. Aztán jöttek az apró szívességek, míg végül kölcsönös babaőrzéssel bíztuk meg egymást. Ott fiúcska és lánycsecsemő, nálunk egy pici és egy újszülött lányka. Ám számomra nehezebb feladatnak bizonyult az őrzés. Míg az én lányaim nyugodtan rakosgattak, könyvet lapozgattak, náluk a legkedvesebb időtöltés a lépcsőzés volt, a pici cigány lányka hét hónaposan már a korlátba kapaszkodva lelépkedett a földszintig, és a bátyja segítségével meg is léptek tőlem. A vérmérsékleti különbséget mutatja, hogy ezt a most egyetemista lányom kétévesen sem tudta megcsinálni, ugyanis huszonkét hónaposan indult el. Később, mikor közösségbe kerültek, a szemlélődő és a nyüzsgő szomszédgyerekek sohasem barátkoztak egymással.

A csesztvei kislányok


Mikor a négyszáz lakosú Csesztvére, a Cserehátba költöztünk, tapasztalhattam, hogy ez a kis falu szinte teljesen értelmiségi nélkül maradt. A falu a három kastélyát kiszolgáló cselédség leszármazottaiból állt, egy-két család kivételével szlovák eredetű. Szokásos intézményei: 10 m<sup>1</sup>-es posta két dolgozóval; egy kisbolt két eladóval; alsó tagozatos iskola kilenc gyerekkel; az egyik kastélyban óvoda tíz gyerekkel, három dolgozóval; ugyanott egy könyvtár heti négyórás nyitva tartással; orvosi rendelő heti nyolcórás nyitva tartással. Egy nyugdíjas tanító néni a kastélyban lakott, míg az aktív tanító bácsi remeteként a faluszéli iskolájában. A téeszt felszámolták, az irodáiba egy sokgyerekes cigány családot költöztettek. Eleinte én is bejártam a városba dolgozni, aztán felkértek a megyei felügyeletű Madách Irodalmi Múzeum gondnokának.
A falut egyszerű szerkezete, egészséges hagyományai, az erős rokoni összetartás egészen szépen elműködtették ottlétünk idején is, 1983–90 között. Mint könyvtáros házakhoz hordtam a könyveket, mert gyerekeken kívül más nem járt kölcsönözni, na, meg is szólták volna. Tudom, tehettem volna többet is, de a falubeliek így is megmosolyogták a művelődési ideáimat, na meg az egyéb gyakorlati ügyetlenkedéseimet. Mert három kicsivel ugyancsak emberpróbáló a falusi élet. A kert, a fűtés, a víz, háztartásvezetés, hisz minden napra főzni is kellett, a hozzávaló nagy részét magamnak előállítani – például csirke-, kacsanevelés, volt bárányunk is. Sajnos ilyen humanistán ebben gyorsan csődöt mondtunk, mert hamarosan az összes állatunk, sőt a falubelieké is barátunk lett. Barátot pedig nem lehet megenni.
Vidéken még ma is működik egy nyers őserő – amit őskönyörtelenségnek neveznék –, amelynek állatok, gyermekek, asszonyok, de a cigányok is áldozataivá válhattak. Például kutyák, macskák a legkisebb vétkükért is életükkel fizettek, egy fatőkén lenyakazták őket. A szomszédasszonyunk a hozzánk átszokott cicáit büntette így, de egy gazda négy-öt szép formájú foxterriert nyakazott le azért, mert nem tűrték a láncot. Bár én ajánlgattam, hogy házőrzésre másik fajtát keressen. Itt a falu dolgáról a kocsmában döntöttek, asszony abba nem szólhatott bele, hogy például ne itassák már halálra a falu fogyatékosait, tüdőbetegeit.
Ez a keménység dermesztette meg és tette remetévé rejtvénykedvelő tanító bácsinkat és a városi festőművészekkel barátkozó festegető cigány fiatalembert is, akit kisfiúként az előző körorvos fedezett fel, taníttatta, ellátta olajfestékkel, vászonnal. Őket nem vették emberszámba. Az uradalmi pusztán felnőtt férjem, aki akkoriban kőműveskedett, lassanként kezdett hozzádurvulni környezetéhez, így azonban éppen jó védelmet biztosított növekvő családjának.
Nekem azért akadt jó néhány szövetségesem, melegszívű, keménykötésű, csodálatos lelkű asszonytársak, habár könyvmolyként az állatok, cigányok, turisták barátjaként az élhetetlenek kasztjába kerültem. A hegyen lévő Madách-kastélyban egyedül képviseltem a falu hétköznapjai felett álló irodalmi kultuszt. Madách Imre csodálatos költői kiválóságát hirdettem a világ minden részéből érkező tisztelői előtt. És mellettem kaptak menedéket a falu gyerekei, a lányaim játszótársai, a közülük is számkivetett cigány gyerekek pedig az irodámban.
A faluban csak néhány cigány család élt, a szomszédos Bakópusztán volt a kolóniájuk, ők inkább már a 4 km-re lévő Szűgy községhez kötődtek. A központba telepített sokgyerekes cigány család viszonyai elég zűrösek voltak, így három-négy gyerekük állami gondozásban volt. A gyerekek már pici koruktól a nyomomban jártak. Egy alkalommal az egyetlen pici bolt villanykályháján egy vércsimbókos hajú, füléből, orrából alvadt vércsíkos, öt év körüli, csupa pisi-kaki cigány kisfiú kuporgott, mint megtudtam, órák óta. Ezt minden betérő konstatálta; én mentőket hívtam, sok-sok kárörvendő megjegyzés ellenére is. „Az övéké, hadd üssék, van belőlük bőven, majd még ránk gyújtják a házat, ha beleavatkozunk; van pénze kifizetni a mentőt?” stb. Mégsem bírtam nézni a beszélni is alig tudó, reszkető fiúcskát. Persze kivizsgálás, elsősegélynyújtás után hazaküldték a szüleihez, de pár nap múlva ismét állami gondozásba került, mert itthon mindig újra és újra bepisilt, amiért újra és újra félholtra verték. Pedig jól ismertem a szülőket, beszélő viszonyban voltam velük, két kicsi és egy tizenéves lányuk sokat voltak velem a múzeumban. Mi lesz ezután? Most az én gyerekeim következnek? Legközelebb előre köszöntem nekik az utcán, ők meg barátságosan vissza. Tehát tényleg úgy viselkednek, mint mikor a cicamama odacsap a kölykének, a gazdasszony meg megvédi. A falu népe is úgy vette besurranásaikat, mint egy pákosztos macskáét, hogy figyelni kell őket.
Én pedig még inkább tanítgattam a lánykákat a legkisebb pelenkás lányom gondozására. Rajtuk csak így tudtam segíteni, hogy ne ismételjék szüleik példáját. Timike és Anikó továbbra is ott írta leckéit, büszkék s boldogok voltak, ha a lányomat babakocsival elvihették a Madách-parkba sétálni, mindenben igyekeztek segítségemre lenni, míg a saját gyerekeim a többiekkel színházast, bíróságosat játszottak a kastély pincéjében.
Különben úgy tíz alsó tagozatos és óvodás kislány adta a műsort a falu művelődési házában is a nemzeti ünnepeken, a fiúk érdekes módon érthetetlenségig beszédhibásak, félénkek voltak, pedig Bucsánszky József tanító bácsi vért izzadva tanította be a megrendelt Lenin-ódákat.
Két-három évig, elköltözésünkig az iskolából odajártak haza. A faluban 1-3. osztály, kilencfős alsó tagozat volt, ők pedig szorgalmasan bukdácsoltak. De nem csak én tanítottam őket, hanem ők is engem. Bár erős ráccsal védett a múzeum, szellőzni éjszakára egy picit se hagyjam nyitva még felül sem az ablakot, mert az anyukája gereblyével mind a három kastélyból ki tudja húzni a falvédőket, szőnyegeket, apróbb tárgyakat. Gyorsan figyelmeztettem a többi gondnokot is. Ó, már ismerik Ancsa technikáját, eddig még mindent vissza tudtak szerezni. Indult is ellenük valamilyen eljárás, pénzbüntetést is kaptak, amit úgysem tudtak megfizetni. Inkább jobb rájuk vigyázni, a falu is tudomásul vette, hogy ezeket a gyerekeket a falu fogja tisztességre nevelni.
A faluban ketten voltunk várandósak, egy 6. osztályos, túlkoros 14 éves cigány lány és én. Együtt utaztunk minden felülvizsgálatra. Három lányomat szültem Nógrádban, és mindenhol, mint mama a mamával, vagy még inkább, mint mama a lányával, igyekeztem barátságot kötni ezekkel az iskolapadból szülő 12-15 éves kislányokkal. Bár velük volt az „emberük” (maximum 18 éves fiúk), nagyon egyedül hagyták őket problémájukkal. Persze a családjuk elfogadta ezt a helyzetet, de ez a gond más volt egy-két generációval korábban, mint most, a gyerekként nevelt, más kultúrához szoktatott iskolás kislányoknál. A szülészeten is eléggé sorsukra maradtak ezek a rémült, korosztályukból kizuhant gyerekek. Kérdezgettem őket elképzeléseikről, apró tanácsokat adtam nekik, na nem a védőnők helyett, mert ők ez esetben is helytálltak.
Mondtam gyakran, hogy sokat beszéljenek a babának, meséljenek, énekeljenek neki, ne vegyenek drága játékokat, elég egy kanál és fedő, ha elérik az óvodáskort, szívesen megülnek a kicsik egy papír és színes ceruzák mellett, stb.
A csesztvei kislányoknak (mert ott általános volt még a magyaroknál is a 15-16 éves kori férjhez menés) gyakran mondogattam egy példabeszédet az önbecsülésről, sőt később lelkészasszonyként is rákerítettem a sort hittan óráimon: „Minden kislány rózsabimbó, persze hogy sok fiú szeretné leszakítani és eldicsekedni vele. De ti, lányok, várjátok meg, hogy teljesen kinyíljatok, így a legkülönbeket csalogatjátok oda az illatotokkal, aztán ti válogathattok. Hogy mikor a legszebb egy rózsa? Majd ha befejeztétek az iskolákat, 18-20 éves kor után.” Volt-e foganatja? Nem tudom. De Váralján is ugyanezt folytattam.

A váraljai évek


1990 végén, három kislánnyal költöztünk át Dunántúlra, egy 1200 fős mecseki bányászfaluba, Váraljára. A rendszerváltás után férjem végre lelkészként szolgálhatott. A bányákat akkoriban számolták fel a környéken, a brikettüzemet pár évvel később, a téesz is felbomlott. A fél falu Németországban vállalt munkát, így a gyerekek szinte apa nélkül nevelkedtek, ám ha hazajöttek, akkor sem volt benne köszönet, főleg betegség miatt vettek ki szabadságot, így az országosnál gyakrabban kellett bezárni az iskolát súlyos járványok miatt. A gazdasági nehézségek lelki ébredéssel párosultak – megerősödtek a gyülekezetek, a szekták is megjelentek.
A faluból korábban kitelepített iskolát visszahozták, eleinte szükségtermekbe, aztán 1992-ben fél év alatt felépült az új kétszintes iskola. A falu lakossága a bányászat miatt sokféle elemből tevődött össze: az őslakosok magyar gazdálkodók, mellettük sváb bányászok, bajor-szász származású műszaki értelmiség, a körülbelül 150 éve betelepített romani-beás, bányászathoz értő cigányok, de a Mecsek erdeiben gyűjtögető vándorcigányok viskókban meghúzódva, és a Felvidékről, Erdélyből 1945 után betelepített gazdálkodók, iparosok. Néhány évtizede a még gazdag, gyönyörű falu egyenletes jólétet biztosított a hagyományokat kedvelőknek és a bányászatból élőknek is. A különböző rétegek közti hasonló életszínvonal miatt erős keveredés volt jellemző, így gyakoriak voltak a vegyes (cigány-sváb, cigány-magyar, ritkábban sváb-magyar) házasságokból született gyerekek. Még leginkább a különböző törzsekhez tartozó cigányok tartották egymástól a távolságot, amelybe kívülállóként nem tudtam pontosan belelátni. Én próbáltam egyformán érintkezni velük, de ősi ellentétek miatt legalább négy-öt rétegükkel találkoztam: bányászok, iparban dolgozók, ők többnyire szép, többszintes házakban laknak; juhászok, falusi vályogházban; néhány zenész család; vándorcigányok, az erdő szélén, leromlott viskókban gyűjtögetésből, fából élnek; lumpenek, ők földbevájt, ajtóval ellátott üregekben laknak, számkivetettek. A kevert családok módosak, cigány kötődésüket megtagadják. Legtöbbje csak magyarul tud, de L. Vivien, lányom osztálytársa érdekességként említette, hogy amikor Çausescu kivégzését közvetítette a tévé, akkor jött rá az édesanyja, hogy minden szót ért, és akkor tudta meg, hogy az ő nyelvük román és nem cigány, ahogy ők tudták. Így ezek a gyerekek nem is akartak cigányul tanulni a Gandhi Gimnáziumban, főleg az anya tiltakozott, hogy ők románok. Ez a család is átíratta a nagyon jellemző Orsós nevet. Ez a szokás, úgy látszik, gyakori, mert a Búzás, Gregid, Háry, Nagy, Rónai, Sárközi, Varga vagy Bogdán, Grimm, Ignácz, Lombardi, Kledzli, Pap, Rupa, Siebert stb. nevek tősgyökeres cigány családokat takarnak. Némelyek már teljesen elzárkóztak cigány származásuk vállalásától, nem fogadták el a felajánlott ösztöndíjakat, ruhasegélyt.
A falu hagyományőrző magyar gyerektánccsoportjának háromnegyede cigány felmenőkkel is rendelkezett. Tolna megyében Váralja nevére három fő jellemző ugrik be: mesés táj, sok cigány, gyönyörű lányok. Nem egy lett közülük Alisca (Szekszárd) szépe, nyúlánkságuk, egzotikus vonásaik miatt.
Az átlag feletti asszimilálódás miatt érthetetlen, hogy miért szerepelt szinte választóvízként az újra visszaszerzett iskola. A magyar, a sváb érzelműek, sőt a törekvőbb vegyes családok is Nagymányokra vagy Bonyhádra járatták gyerekeiket. Még a pedagógusgyerekek is bejárók maradtak, csak a mi családunk vállalta a kockázatot, hogy egy kis iskola tanulóiként hátrányba kerülnek. Én úgy tíz helybeli pedagóguscsaládra emlékszem. Az óvodában még nem volt tapasztalható a fanyalgás, de az 1990–95 körül felvirágzó iskola gyors széteséséhez a falu lakossága is hozzájárult. 1992 szeptemberére épült fel az emeletes iskola, hat tantermes. Addig raktárakban, irodákban tanultak a felső tagozatosok.
A kis falvakat sújtó gazdasági nehézségeken kívül a fejkvóta miatt amúgy is megindultak az iskolák közti harcok a gyerekekért, a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok csak bonyolították a helyzetet.
Mi 1990 őszén már egy remek tanári kart találtunk Váralján. Varga László biológia szakos igazgató, egyben lelkes hagyományőrző, népi táncos, a faluhoz érzelmileg kötődő, főleg helybeli tanárokat gyűjtött maga köré. A tantestület mozgató lelke KLAMIK ARANKA – a nagybetűs pedagógus –, aki magyar szakos egyetemi diplomájával tért haza elismert táncpedagógusi pályájáról. A matematika-kémia-fizika szakos, bányászból lett Pali János tanár úr szintén helyben lakott. Ők tökéletes alapot tudtak nyújtani a továbbtanulók számára, példa erre az én két, Pécsen jelesen érettségiző lányom. Klamik Arankához több lelkes, még iskoláikat végző fiatal pedagógus csatlakozott, köztük a húszéves történelem szakos hallgató, Bischof Tamás, egyben népi táncos, Lőrinczi Éva matematika-technika szakos táncpedagógus hallgató. Ők együttesen felelevenítették a híres váraljai hagyományokat, így a népművészetet, népi táncot, szövést, hímzést, tojásfestést, babakészítést és – nagy természetjáró túrák közben – a népi gyógyfűgyűjtést.<sup>3</sup> Mindemellett Klamik Aranka kísérleti drámapedagógiai osztályokat is beindított. Ez a tanári kar, szinte párját ritkítva, az alsó tagozatos pedagógusokat is bevonva, a szabadidejét is együtt töltötte, melyhez diákok is társulhattak. Így a feltűnően jó képességű, „vad zseni” Johanna lányomnak hetedikes korától életreszóló indíttatást adott ez a kis közösség. Természetesen, mivel egyre nagyobb lett az iskola cigány tanulóinak aránya, ők is ugyanolyan magas szintű alapokat és tehetséggondozást kaptak. A hátrányos helyzetű diákok a pécsi indíttatású új ösztöndíjrendszert felhasználva továbbtanulhattak. Ennek ára azonban az lett, hogy legtöbbjük elszakadt szülőföldjétől, és eltűnt a szemünk elől. 1997-től már 6-7 fős osztályok maradtak az átlag 20 fősekből, a nagy kiáramlás miatt. Először a 7. és a 8. évfolyam szűnt meg, a lelkes pedagógusok óraszáma annyira lecsökkent, hogy több környező iskolában kellett órát adniuk. Az iskolában belső viszályok, nézetkülönbségek zavarták meg a légkört, a tehetséggondozó irányzat helyett a korrekciós, felzárkóztató gyógypedagógiai vonal lett a domináns, talán indokoltan, hisz a gyengébb képességűek maradtak a falusi iskolában. Olyannyira, hogy az iskola gyógypedagógus igazgatónőt kapott. Klamik Aranka is eltávozott a hét km-re fekvő Szászvárra, ahol évekig lehetett kis iskolájának a lelke. Azóta gimnáziumi óraadó és a bonyhádi művelődési ház igazgatóhelyettese, bár a mai napig szülőfalujában maradt, ott gazdálkodik és kecskéket is tart. Tízéves hidasi tánccsoportja országos hírű. A beszámolóm kapcsán felkerestem őt, hogy érdeklődjem a falusi pedagóguspályája „gyümölcseiről”.
Aki a váraljai iskolában megszerette a tanulást, tehát tovább akart tanulni, az mind megállta a helyét. Ő is körülbelül tíz cigány fiatalról tud, akik azokból az osztályokból leérettségiztek, és most felsőbb iskoláikat végzik vagy már elvégezték Kaposváron, Győrben, Pécsen, Szekszárdon. A szászvári iskolájában is tanultak cigányok, az egész osztálya teljes létszámban leérettségizett és mind továbbtanul, akiket egykor végigvitt ballagásig. Szászvári osztálya emléke megvigasztalta a váraljai kudarcáért. Ez a falunak is kudarc volt, néhány évig bejáró, képesítés nélküli, diplomájukat épp honosíttató, egymást szinte félévenként váltó pedagógusok gyűjtőhelye lett. Jószándékúak voltak, és némelyike azóta középiskolában oktat, de a közösség lelke már elveszett. Miközben Egyed József református lelkész, a férjem dörgedelmezte a szószékéről: „Aki az iskoláját hagyja elveszni – ha a gyerekeiteket elviszitek a falutokból –, az olyan, mintha a cserepet szedné le a házáról.” Ő már 1992-ben megpróbálta, hogy a református egyház kezelésébe vegye az iskolát, hisz az egykori református iskola épült újjá. A további fenntartási zűrök, nehézségek miatt a falu evangélikus és baptista lelkészeivel együtt ökumenikus iskolát terveztek. A lehetőségeik szerint ez csak 2000 után történhetett volna meg.
Addigra a teljes felső tagozat megszűnt, az alsó tagozat költözött be az új épületbe, a patakparti négy tantermes kis iskolába a gázművek raktára került, mintegy jelképként. Az ország legjobb feketeszenét adó vidékén gázvezetéket szereltek be a házakba. Ugyan már 1961-ben lezárták a váraljai tárnákat, de a környező bányákban még 1991 körül is volt szénfejtés. Azóta kiderült, hogy Közép-Európa legnagyobb kőszénvagyona rejtőzik a váraljai erdők alatt. Az egyik tárnában 1998-ban bányamúzeumot létesítettek. A felvonuló díszegyenruhás bányászok jó része cigány származású volt. A bányászemlékmű átadása, felszentelése férjem utolsó nagyobb ténykedése volt.
A bányászok már a korábbi években szétszéledtek, a 45 év felettieket nyugdíjazták, a fiatalabbak a világot járták. 1987-ben még öt, Zobák-aknában rekedt bányászt temettek Váralján, de 1990-től is, a férjem legalább tíz életerős, 45-50 éves bányászt kísért utolsó útjára. Így vált a falu főutcája, főleg a parókia környékén, özvegyasszonyok utcájává.
A férjem cigánytemetéseket is vállalt ingyen. Az elhagyatottabb családok a támaszt keresték a református lelkészben, hisz férjem feléjük fordult, invitálta őket az istentiszteleteinkre, de nem merték templomunk küszöbét átlépni, és nem miattunk. Tapintatból nem is kerestük indítékaikat. Míg hittanórákon cigány gyerekeket is tanítottam, hisz társaikkal együtt eljöttek, minden évfolyamban volt néhány. Némelyiket gyerekeim ruhatárából segítettem ki, később az évente rendszeresen érkező csomagnyi holland adományruhákból tartalékoltam a falu legelesettebbjeinek, a munkanélküli cigányok gyerekeinek.
A rendszerváltás utáni rohamos elszegényedésre a holland testvérgyülekezet azonnal reagált, mikrobusznyi ruhasegélyeket szállított a gyülekezetünknek, de felekezet nélkül minden betérőnek juttattunk belőle. Sokan még a rászorulók közül is ezt önérzetből nem fogadták el, de 1991–96-ig szinte egyedülálló segítségként tudtuk ezt nyújtani az elruhátlanodott falusi gyerekeknek. Később a Vöröskereszt, a Máltai Szeretetszolgálat is megjelent. 1997-től pedig a patakparton lézengő, segélyekből tengődő, ellehetetlenült családokat a Hit Gyülekezete karolta fel, és szemmel láthatóan egyre inkább bevonta őket a vállalkozói, mozgékonyabb életbe. Ezek a családok aztán teljesen elzárkóztak a falu közösségétől.
2002-ben az alsó tagozat is megszűnt, ma teleház működik benne, jelezve azt, hogy azért még maradt néhány, a jövő társadalmába beilleszkedő fiatal a faluban. Egy német testvérvárostól ajándék tűzoltóautó érkezett, annak épült új garázs. Van egy erdőszéli panzió turistáknak, és a hajdani úttörőtábor is foglalkoztat néhány alkalmazottat. A parókia kertjébe holland segítséggel, új, fűthető gyülekezeti ház épült, emeletén panzióval, a holland testvérgyülekezet tagjainak. Utánunk két évig nem volt lelkész, amikor a paplakba is bevezették a gázt, egy fiatal pár lépett szolgálatba, három évig sem bírták. Bizony mi alaposan megszenvedtünk a fűtéssel. Két évig még jutott nekünk is olcsóbb brikett, de utána innen-onnan szerezhettünk egyre dráguló fát. Aztán a lelkész már azért járta a Mecseket, hogy a kidőlt fákat begyűjtse, a gyülekezet vénséges autója, amit a körzeti munkákhoz kapott, egy év alatt szétesett, aztán még két saját, még vénségesebb autó esett ki alóla a mecseki utakon. Amikor két-három év után újra üresen maradt a parókia, már egy új, márkás autó várta a szolgálatba lépő papot, de még így is egy évig nem lett gazdája. Férjemet azonban már korábban összeroppantották a próbatételek, így nem volt ereje, hogy ő várja meg Isten lassan csörgedező adományait. Most egy idősebb, család nélküli lelkész vágott neki az emberpróbáló szolgálatnak, ő ezt ugyan már gázfűtéses lakással, fűthető imateremmel, új autóval végezheti, és a két hold művelését is más vállalta át.
Az 1978-ban született Johanna lányunk Váralján a hetedik osztályát és harmadik iskoláját kezdte a tanári mögötti szertárban, hétfős osztályban. Az ő évfolyama már nem tért vissza a környező iskolákból, pedig még számítógépes oktatást is kaptak. Lelkes tanárai biztatására indult neki Pécs akkori legerősebb középiskolájának, a Nagy Lajos Gimnáziumnak. Kiváló képességének, remek humorú vállalkozó kedvének köszönhetően osztálya összetartója, meghatározó egyénisége lett, de évekig visszajárt a váraljai tanárai közé. Az egyetem két szakára is első nekifutásra bejutott. Pár év múlva, mikor Budapesten felvirágzott a számítógépipar, félbeszakítva egyetemi tanulmányait, interneten keresett őt segítő, munkahelyhez és lakáshoz juttató családot. Nyitottságára vall, és arra is, hogy egy bizonyos szinten minden társadalmi előítélet eltűnik, hogy a több lehetőség közül épp Radics Béla Jenő, híres cigányprímás családját választotta. A prímás unokája invitálta, a programozó mérnök, aki jó keresettel munkahelyére is beajánlotta. Szerelem lett a barátságból, és vele élt három évig, először Budán egy villában, majd egy kis közös lakásban. Útjaik elváltak, de azóta is mindig számíthatnak egymásra. Az egyetemet Pestről is folytatta, majd végleg abbahagyta a számítógépes világ csábítására.
Második lányunk, Karolin pedig harmadik miniatűr iskoláját és negyedik osztályát kezdte Váralján. A felső tagozatot ő a tüzelőraktárban kezdte, elég nagy létszámú osztályával, amely rohamosan fogyatkozni kezdett. Négy-öt kiváló cigány kislány osztálytársával állandóan együtt tanultak, együtt kapcsolódtak be vetélkedőkbe, de megtanultak szőni, géppel varrni, főzni, mosni. Karolina hetedikesen zenei tanulmányokat is elkezdett. Hatodikosok voltak, amikor járt náluk a Kossuth Rádió, melynek nyomán cigányösztöndíjakat kaptak. A lányok havi foglalkozásokra jártak Pécsre, az Amrita Egyesület meghívására<sup>4</sup>. Meghívták őket a Gandhi Gimnáziumba is, de az nem épült fel időben, az egy évvel fiatalabbak közül már többen odajártak.
Nyaranta balatoni táborokba utaztak. Eleinte Lankó József szállította őket, de a pécsi foglalkozásokon megtanították a gyerekeket önállóan közlekedni. Közös rendezvényeik, továbbképzéseik voltak, közös újságot, a Csodalámpát írták és szerkesztették, időnként szponzorokkal találkoztak, kulturális programokra vitték őket. Ez elsősorban cigány gyerekek felzárkóztatására történt. A szülők nagyon féltették lányaikat a sok utazástól, de amikor látták, hogy a paplány is eljár velük, megnyugodtak. Pedig a fényképeken látva, nem lehetett könnyű helyzete, bár több magyar gyerek is részt vett a programban, aminek Varga Aranka és Derdák Tibor, az Amrita szervezői is nagyon örültek.
Mivel a mi családunk gyerekeit is ugyanazon elzárt falusi környezet hatásai érték, a felkészítő programokba büszkeség nélkül bekapcsolódtunk. A lelkész család is ugyanabból a pici boltból vásárolt, ugyanabból a segélyből és minimális jövedelemből éltünk, éppúgy nem találtam munkahelyet, amint ahogy az ő szüleik is elveszítették állásukat, mert a zománcgyár, cipőgyár, húsüzem leépítésével, időnkénti bezárásával legelőször a bejáró cigány dolgozókat küldték el, s maradtak ott minden lehetőség nélkül. Egyetlen három-négygyerekes anyuka után sem kapkodtak a művelődési intézmények, Váralja könyvtárát pedig egy ételhordónyi ebédért működtette egy nyolcvanéves nyugdíjas tanító néni. Míg az ő anyukái termékbemutatókra jártak és ügynökösködéssel próbálkoztak, én írogatással kísérleteztem. Mindannyian ráfizettünk. Így háztartásipénz-gondjaink azonosak voltak. És amikor a konyhapénz is ráment a benzinköltségre, a gyerekek taníttatására, akkor én is fogtam az aktuális legkisebb gyerekünk kezét, és elindultam „gyülekezetet látogatni”: amikor is Margit néni épp szőlős kalácsot sütött, Erzsi néni épp még egy tyúkot levágott, Sára néninek meg épp nem fért be a mélyhűtőbe a zöldbabja stb. Mindig szívesen bepakoltak ezt-azt a gyerekeknek. Hogy aztán pár nap múlva megjelenjen cigány Annuska az épp aktuális legkisebbjével, hogy segítsen már, tiszteletes néni, hogy kiválthassam a kicsi receptjét, vagy a másik, szent barkát hozva, hogy ugyan adjak már egy kis zsírt, a harmadik felvágott hasát mutogatva, hogy kéne útiköltség az orvoshoz. Míg én Isten nevében, örökre kaptam, ők mindig visszahozták tartozásukat, ha tudták.
Azóta haladt a világ. Jött a hír, cigány Annuska nagy dáma lett, Angliából jön néha haza dicsekedni. Karolina cigány osztálytársai is továbbtanultak. Közgazdásznak, jogásznak, szociális munkásnak, nővérkének. Karolina pedig a mai napig eljár az Amrita Egyesület utódjához, a Faág Baráti körbe, magyar-angol szakos bölcsész mentorként dolgozik. De már ő is egyre ritkábban vállal korrepetálást, cigány gyerek érettségire való felkészítését.
Mióta ő is járt au pairként Angliában, megismert egy gazdagabb világot. Ha végez, ott akarja megalapozni a jövőjét.
Borbála, harmadik gyerekünk, hatodikig járt a félévenként tanárt váltó iskolába, bár neki ötödikben egy évig még Klamik Aranka volt az osztályfőnöke. De sajnos épp Borinál tűnt el a hetedik osztály. Ő amúgy sem volt annyira tudásra szomjas, és sajnos megsínylette a laza utolsó évét. Hetediktől a pécsi református gimnáziumba jár, amely felvállalt volna felzárkóztatást, de még így sem bírta a reáltárgyak szintjét. Nyolcadikban már Bonyhádon ballagott. Azóta leérettségizett, de magasabb iskolákra nincs reménye. Még mindig kötődik a váraljai baráti köréhez, és egyelőre beáll a helyüket reménytelenül kereső fiatalok közé.

Bonyhádi kapcsolatok


1998 ősze óta Bonyhádra jöttünk egy ősi bonyhádi tarkamarha-istállós házba, a munkanélküliségbe. Bár ezen a portán egy sajtkészítő hargitai juhász vígan megélt, hisz jó helyi szokás szerint az istálló tágasabb – ami nem is a mi tulajdonunk –, mint a gazda háza. Egy ideig még hivatásos anya maradhattam. Szívesen vették volna húszéves könyvtári tapasztalatomat is, de nincs számítógépes végzettségem. Sosem voltam egészséges, de évtizedekig legalább három egészséges terhét cipeltem. Most pedig leszázalékoltként hivatásos olvasó, közönség és fogyasztó lehetek. Öt évig egy népi együttes ruhatárosa voltam társadalmi munkában, vagyis vasaltam, rakodtam, öltöztettem.
Cigány családok, gyerekek itt is akadnak, még baráti szinten is, mert könnyen feléjük fordulok. Mi most hátrányosabb városrészben lakunk, mint ők. Itt Bonyhádon ők központi, patinás házak lakói, ahol szinte kiismerhetetlen családi halmazokban élnek, szabadon, rendetlenül, összetartva. Naponként elmegyek előttük. Sokukkal köszönő, beszélő viszonyban vagyok, hisz itt is közös utakon járunk (óvoda, iskola, üzlet, rendelő, kórház). Csodálom, ahogy felszínen tudnak maradni. Vannak, akik régi parasztbútorokkal kereskednek, hordják Németországba, vissza meg egyéb áruval felpakolva jönnek. Tollal, régi autókkal kereskednek, autókkal járnak.
Igen, a mindig csoportos, kocsmák előtt ácsorgó, fülbevalós, mobilos, magabiztos táraságokkal óvatos vagyok, de a sok-sok gyerek már mindig elkísér bennünket. „Luca, Luca kitty-kotty”-tyal körültáncolják legkisebb lányomat, aki régebben gyakran sírva fakadt, mert belé-belérúgtak. Bántja, hogy nem védem meg, nem zavarom el őket. Ők így szeretnek bennünket.
Én időnként kézen fogok egyet-egyet, és elbeszélgetek velük az iskoláról, az új cigány tánccsoportjukról, az új romaházról, dicsérem az iskolai gálaműsoron bemutatott produkcióikat. Szelídítgetném őket, még kedvencem is van, aki pici kora óta minden sztárt letáncolt, elbájolt a szabadtéri színpadon. Ő Rebeka, alig látszott ki a földből, amikor először megfogta a kezemet, és nagy bizalommal jött velem: „Anyukám azt mondta, maga istennő volt Váralján”. Ami nem akadálya, hogy ő is megtámadja néha a legkisebbik lányunkat. Szóval nehéz dió, főleg Luca lányom meggyőzése, hogy a barátkozás a legfőbb gyógyszer a támadások ellen. Ugyanis pár hete vérző füllel, eltört fülbevalóval jött haza az iskolából. Ő most ötödikes. Egy csoport cigány kisfiú az iskolában először a labdát rugdosta hozzá, s amikor a földre került, őt is rugdosták. Ugyanis lányom az iskolaudvar távolabbi zugába bújt barátnőivel sutyorogni, távol a tanári szemektől. Remek alkalom volt egy kis összecsapásra, csak túl durvára sikerült. Nem, ezek után utálni fogja mindet. Hiába emlegetem neki egyetlen váraljai barátnőjét, a kis cigány Evelint, mert akkoriban ebben a korosztályban nem volt más kislány az oviban. Most persze a tanárok intézkedtek, büntettek, próbálják az ilyen eseteket megelőzni, de nehéz ügy. A városközponti német kéttannyelvű iskola „cigányiskola” lett, hisz a cigányok lakásai a központban vannak, s nagyon sok szülő emiatt a másik két iskolába íratja be a gyerekeit. Nekünk az óvó néni ajánlotta a tökéletes németoktatás miatt. Azt mi is érezzük, hogy ez már nem a faluközösség, csak az osztálytársakat és szüleiket ismerjük. Érdekességként említem, hogy a megszűnt váraljai iskolából Luca osztályába is jutott egy cigány fiúcska két évvel ezelőtt. Tragikus története van. Váralján még volt falu bolondja, a Néma lány, egy negyven év körüli süketnéma cigány nő, akit kiskorában elhanyagolhattak. Békésen bolyongott, de a csúfolódó gyerekekre veszélyes volt. Mikor várandós voltam, cigány asszonyokkal jártam terhesrendelésre a szomszéd faluba. Egyszer történt, hogy vagy öt cigány asszony egy rugkapáló, artikulálatlanul sikoltozó asszonyt cipelt be. Ő volt a falu bolondja, 42 éves, akárcsak én. Mikor már gömbölyödött, akkor vették észre a rokonai, mi történt, s hozták azonnal. Pár hónap múlva lett meg a fiúcska, és a család nem engedte állami gondozásba. Az anyát két év múlva egy kerítésnél megfagyva találták, valaki leitathatta, bár a rokonai egész éjjel keresték. S most itt ez a Jánoska, a fia, az elit, két nyelven beszélő osztályban. A többi cigány gyerek már rég kibukott innen. A családja gondosan nevelgeti, szegény meg rémülten ül, szótlanul, ahogy a bemutató tanításokon látom. Legtöbb tantárgyból fel van mentve, az alaptantárgyakból a minimál csoportba van besorolva. Őt még a bonyhádi cigányok sem fogadják be, nemhogy a társai. Pontosan beutazik mindig, de társainak a legszebb ruhájában is nevetséges. Ha beszorítják, csúfolják, vadul támad. Váralján ez a fiúcska biztosan boldogabb volt.
Szép eredmények is vannak ebben az iskolában, van néhány cigány származású tanárnő, mert még egy-két éve cigányosztály is ballagott. Láttam őket a szülői gálán, vidám, összeforrott, elkülönült társaság. De most más szelek fújnak, szétosztják őket az osztályokba, sőt a város három iskolája is igyekszik igazságosan elosztani őket, hogy aztán felük, harmaduk a korrekciós osztályokba vagy a kisegítőbe kerüljön. Van közülük, aki eljut a német nyelvvizsgáig, és olyan is, Váraljáról, akiről csak néhány ismerős falubeli tudja, hogy egy vagy két nagyszülője még analfabéta cigány volt. A sváb népi tánccsoportban is látni néhány csokiszínű táncost, érdekes, a székely csoportokban nem. De két éve saját tánccsoportjuk van, 2005-től meg saját közösségi házuk is, a német- és székelyház mintájára.
Úgy tíz háznyira tőlünk, kiszakadva a cigány kolóniákból, van egy gyönyörű villalakás, építésekor, úgy öt éve is körülbelül 20 milliót ért. Egy cigány családé. Magas fal veszi körül még a melléképületeit is. A bejárónőjük és a kertészük magyar. A szomszédjuk a múzeumigazgató, aki a kétszáz éves zsidókocsma épületében lakik egy miniatűr lakásban. Ilyen is van mifelénk. Nem is egy. Miért irigykednénk, azt szeretném, ha mindegyikük ilyen házban lakna. Csak egy furcsaságot tapasztaltam, hogy tökéletesen elszigetelten élnek ezen a falusias részen, füstüvegű kocsijukban láthatatlanok, és nincs náluk a megszokott társasági élet a saját köreikből sem.
Hogy teljes legyen a kép, van a városban egy tizenévesforma lányka, Ignácz Etelka, akit példaként szoktam állítani a lányaim elé. A könyvtárban 14-15 évesen fedeztem fel, amikor is 7-8 éves kisöccsét hétről-hétre kalauzolta a felnőtt könyvtár ismeretterjesztő könyvei között. Mindig egy-egy témakör könyveiből emelt le, és felolvasott belőle, beszélgettek a könyvről. Minden szombaton ott voltak, mígnem a könyvtárosok is felkérték könyvismertető előadásokra. Többször beszélgettem vele, ő is a Gandhi Gimnáziumba jár. A könyvfesztiválon a cigányfórum sátrában érdekes hozzászólása volt: Mánfai diák volt, de fellázadt a benti szigorúság ellen. Más kollégisták szabadabban dönthetnek. Igenis, néhányukat elengedhetnék színházba, kiállításra, könyvtárba egyedül is. Tudja azt is, hogy többen visszaélnének ezzel, mégis, így ők nem az életre vannak nevelve. Lázongása miatt eltávolították Mánfáról, meg sem hallgatták az ötleteit. Már nincs is kedve előadni az elképzeléseit, mert mindig ő lesz a vesztes. Biztatóan én is hozzászóltam: „Nem úgy ismerlek, mint aki könnyen feladja. Elég nagy a szád, védd az igazad, harcold meg harcaidat!” Remek emberke, 2005 májusában már a TV2 riportműsorában is szót kapott. Én őrá várok, hogy megvalósítsa elképzeléseit.

Epilógus


Nagy feszültségek, konfliktusok, összecsapások kialakulása a két náció közt mindkét félen múlik. Egy 2004-ben történt esettel illusztrálom.
Még a legszorultabb helyzet is megoldható tisztelettel, tapintattal. A szolgálatkészség mérsékli az agresszióra való hajlandóságot, még egyéb társadalmi érintkezésben is. A két kultúra közötti ellentmondást is egymás értékeinek elismerésével, erősítésével jóindulatúvá, sőt barátságossá lehet fordítani – eddig még ez az én tapasztalatom. Ez nem azt jelenti, hogy a nagyon elmérgesedett helyzetekhez is elég az udvariasság. Közeledéseimkor én még gorombaságot nem tapasztaltam, mert valahogy a szunnyadó gyermeket igyekszem megszólítani. Mivel a cigányokban az érzelmi oldal, az ösztönösség, a melegszívűség könnyen előhozható, így érthetetlen számomra a sok agresszív összecsapás.
A budapesti gyorson utaztam, a fülkében egyedül ültem. Egy megállónál a fülkébe zúdult nyolc, 18-30 év körüli, cigányul beszélő fiatalember. Összeszokottak, magabiztosak voltak, valami munkaügyben utaztak. Ebben a helyzetben a hozzám hasonló ötvenes, egyedülálló hölgyek 99%-a a csomagjához kap, szedelőzködik, és gyorsan távozik, amire ők is számíthattak, mert egyikük hely nélkül maradt. Abban bíztam, hogy egy civilizált országban a gyermekeimmel egykorú fiataloknál csak tudom kezelni a helyzetet, és bár könyv volt a kezemben, kíváncsian figyeltem beszélgetésüket. Békés, barátságos jelzéseim, érdeklődő figyelmem láttán magyarra fordították a szót, és egyik egymás közti kérdésükre én válaszoltam. A legmerészebb hozzám fordult: „Ugye maga tanárnő?”. Ez pozitív vélemény a pedagógustársadalomról. „Nem teljesen, hasonló voltam, könyvtáros és lelkészné.” Rögtön tisztelettel közeledtek, bár volt köztük elutasító tekintetű is. Érdeklődtek a kezemben lévő könyv iránt, ami véletlenül egy soknemzetiségű népdalgyűjtemény volt. Ez rögtön izgatta őket, és hamarosan elkérték, lapozgatták, ismerős dalokat kerestek benne. Hamarosan együtt énekelgettünk. Mikor Szolnokon leszálltak, kedvesen elbúcsúztak, és kintről beintegettek a fülkébe.
Több hasonló emlékezetes utazás idéződik fel bennem, édesapám, Ricsei Balázs pillanatok alatt baráti társasággá alakított minden kupét, például a 70-es években a horvát tengerparthoz robogó vonaton három-négy nyelvet váltogatva összekovácsolta a szerb partizánt, a német hitlerjugendet, a horvát usztasát, a zágrábi magyar diákot és az orosz balerinát. Az arra átvonulók is mind ottfelejtkeztek a vonat összes kalauzával együtt, igazolva azt, hogy a bolygónk is egy ilyen soknemzetiségű robogó vonat, és míg közös utunk tart, legalább élvezzük egymás társaságát, és igyekezzünk kellemessé tenni a közös utazást.
Miközben azon töprengek, mi is az EU álláspontja, a másság elfogadása vagy beolvadni a nemzetek kohójába, sokszínűnek maradni vagy a hagyományokhoz ragaszkodva, elkülönülni, akkor eszembe jutott a szomszéd Balázs, akihez Luca lányom oly sokszor átmegy játszani. Kovács Balázs felé sosem fordultam, nem akartam felemelni, megszelídíteni, megváltani vagy önelégülten dicsekedni vele, hogy lám, milyen toleráns vagyok vele, mert ő más, mint mi. Őt már családjával együtt hét éve jól ismerjük, mindig számíthatunk egymásra, ő mint Luca osztálytársa és tanulópárja – se nem jó tanuló, se nem rossz – épp olyan, mint Luca.
Aztán tavaly Balázs boldogan dicsekedett el nekem, hogy az apukájával fociban megnyerték a Cigány Kupát. „Hogyhogy?” – kérdeztem meglepetten. „Mert nekem ám az egyik nagymamám cigány!” – lelkendezett boldogan. És ha nekem is?
 

misslaura

Kitiltott (BANned)
Állandó Tag
Naska , olyan szépek ezek az oldalak , sajnálom , hogy eddig
nem találtam ide !

Zigeunerweisen - Pablo de Sarasate

<object width="480" height="385"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/iSifrkwaKdw&hl=de_DE&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/iSifrkwaKdw&hl=de_DE&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="480" height="385"></embed></object>
 
N

Naska

Vendég
A költészet ereje

Misslaura, köszönöm, most már általad is. :)

Babits Mihály:
Cigánydal

01.jpg



Zörg az ág és zug a szél
cigányasszony utra kél
feje piros keszkenős
zsír haján a rossz kenőcs
lepedőbe köti bugyrát
ugy viszi a pereputtyát
csipőn kötve csücske kettő
nyakán lóg a másik kettő.
Háti jószág, pereputty:
pici rajkó, jól aludj!
Mezők jönnek, erdőségek
jó vidékek, rossz vidékek
szép hazák,
zöld hazák:
jár a szél és zörg az ág.

Bús szederfa álldogál
pici rajkó sirdogál
bús szederfa naptól szárad,
cigányasszony ina fárad
fára köti lepedőjét
ugy ringatja csecsemőjét.
Bölcsőt tartja: bölcs a fa;
Szedrét adja: jó a fa.
Ad tüzet is száraz ág:
mindenütt csak hajt az ág
hogyha tűz van: a tűz ég is
kerül hozzá kis fazék is
kis fazék
nagy fazék
mindenütt csak jó az ég.

Ágra köti lepedőjét
ugy ringatja csecsemőjét:
"Ági jószág, pereputty
pici rajkó, jól aludj.
Mezők jönnek, erdőségek
jó vidékek, rossz vidékek:
teneked mind jó vidék;
mindenütt csak kék az ég.
Ne felejtsd hogy ágrul lettél
szederfa alatt születtél
s mint a röpke mag az ágrul
ugy leszakadsz majd anyádrul
se apád
se anyád
se országod, se tanyád.

Mesél neki rémeket,
dalol neki éneket:
"Ági jószág, pici lélek
milyen jó neked az élet:
hogyha jön a csunya szél,
pici rajkó picit fél
ad tüzet a száraz ág:
kivárod a tavaszát.
Hogyha ég a nap sugára
a gazdának nagy a kára;
neked semmi, kis bolond:
mindenütt csak hűs a lomb.
Cse'bogár,
Cse'bogár,
a gazdának csupa kár.

"Mezők jönnek, erdőségek,
jó vidékek, rossz vidékek
teneked mind jó vidék:
mindenütt csak kék az ég.
Erdőn hogyha zsidót látsz,
meg se nézed, neki látsz.
Mezőn hogyha lányra lelsz,
meg se kérded, úgy ölelsz.
Nem hiába ágrul lettél
szederfa alatt születtél
S mint a röpke mag az ágrul,
ugy szakadsz le majd anyádrul
se apád,
se anyád,
se országod, se tanyád.
 

scarah

Állandó Tag
Állandó Tag
Baszkföld San Sebastián (baszkul Donostia) nevû városában minden évben tartanak egy karnevált. Ez a karnevál a "Los Caldereros de Hungría" nevet viseli, mely a Magyarországról 1884 február 2.-án a városba érkezô romákra utal, bár a "calderero" szó spanyolul eredetileg üstfoltozót, illetve kazánkovácsot jelent.

A "calderero"-k dolgos-szorgos emberek voltak, akik járták Donostia utcáit és bármit megjavítottak, amire a helyieknek szükségük volt. (Egyébként a mai napig is a késélezô az utcákat járva egy saját dallamot játszva hívja fel magára a figyelmet és helyben megélezi a háziasszonyok késeit.) És bár a baszkok elsôsorban baszkoknak tekintik magukat és nem spanyoloknak, ettôl függetlenül ôk is mindig találnak valami okot a "fiesta"-ra, és szerintem nagyon kedves tôlük, hogy 125 év távlatából is emlékeznek a kis hazánkból idáig jutott emberekre.

Az ünneplés egyébként úgy történik, hogy sokan beöltöznek, színes, "cigányos" (ha szabad így kifejeznem magam) vagyis sok aprópénzre hasonlító érmékkel kivarrt ruhákba, kezükben szerszám van, ami az adott ember "mesterségére" utal. Délután felvonulásokat tartanak, majd késô estig mulatnak.

A karnevál idôpontja pedig mindig február elsô szombatja.

bildu29_404.jpg
 

noszta

Állandó Tag
Állandó Tag
Többségében cigány gyerekeket tanítok, nagyon sok olyan információ volt benne amit ismertem, tudtam természetesen volt olyan is melyet nem. Nagyon érdekes összevetni, mennyit változott a szokásuk, mennyi mindent elhagytak a kultúrájukból.
 

mapecka

Állandó Tag
Állandó Tag
Hi

A Fekete Márciusról mindenki hallott Marosvásárhelyen. A romáknak köszönhetően nem lett nagyobb baj.
 
Cigányok magyar ország történelmében

Sajnos ez csak alap ,de jobban készülök.:confused:Cigányok kétszer a tatárjárás után,ill. a törökökkel jöttek be tömegesen az országba.Negyedik Béla királyunkkal A vályogvető, fafaragó , kovács szakmát űző cigány törzsek.A törökökkel a zenész és a lóval kereskedő cigányok jöttek.:rolleyes:
 

AndiC

Kormányos
Fórumvezető
Kormányos
Romano Drom - Ande Lindri

Romano Drom, a zenekar, amelyet idősebb és ifjabb Kovács Antal, Gojma és Anti alapított, néhány év alatt referenciává vált a magyarországi oláh-cigány zene előadásában. Bár a 2005-ben elhunyt nagyszerű id. Kovács Antal, Gojma űrt hagyott maga után, ez nem törte meg a tagok lelkesedését és törekvését arra, hogy folyamatosan megújulva, igényes előadásmódban a roma kultúrát tovább vigyék. Az eredeti hangzás, Anti kreativitásának köszönhető. Úgy szólaltatja meg a tradicionális cigány zenét, romani nyelven, hogy az egy sokkal tágabb közönséget is megérintsen. Dalaik megőrizték az oláh-cigányzene energiáját, de új hangzással, hangszerekkel gazdagították őket, teret adva új zenei inspirációknak. Koncertjeik során követhetjük az oláh-cigányzene fejlődését is, hiszen ez a 30 éve csak szűk közösségben játszott, ritmusra és énekhangra alapozott muzsika mára tovább fejlődött, táplálkozva a modern zenei irányzatokból is.
1.Dema Mama
2.Chi mangav me!
3.E bax
4.Mangaipo
5.Mishtoj mange
6.Xanamika
7.Giabaras
8.Ande Pacha
9.Na rov gazhi
10.Duma Boldav
11.Matyilem
12.D Milaj
13.Ande Lindri

RD.jpg
 

knezsu

Új tag
Ezek a viccek nagyon jók :D



Gazsi megy az úton.
Találkozik egy zsidóval.
Mondja neki:
- Grünn bátyám, nem tudnál adni egy kis innivalót, mert olyan éhes vagyok, hogy nem tudok hol aludni...


A háború alatt a németek egyszerre ítéltek halálra egy oroszt, egy angolt, és egy cigányt. Megkérdezték, mi az utolsó kívánságuk. Az orosz azt mondta, szeretne egy papnak meggyónni. Az angol igazi hidegvérrel csak egy cigarettát kér.
Megkérdezik a cigányt is.
- Én friss epret szeretnék!
- Te mocsok! - ordított vele a német tiszt. - Tudod jól, hogy télen nincs eper!
- Nem baj - feleli a cigány -, én tudok várni…

 
Oldal tetejére