Egyre többeket sikerül visszahozni a halál torkából, ahogy az orvostudomány fejlődik. Sokan közülük meséltek már arról, amit a másik oldalon megtapasztaltak. Ez a fiú duplázott, így talán a beszámolója is érvényesebb, mint másoké.
Nincs hálásabb filmes téma, mint amikor a főhős az élettelen, lehetőleg kicsavarodott teste felett lebeg, s nézi, amint az orvosok kétségbeesetten küzdenek az életéért. Vagy éppen lassan, a sorsába beltörődő mosollyal közelít az alagút végén ragyogó fény felé, hogy befogadja őt a puszta halálnál többnek látszó megfoghatatlan valami. Erre jön ez a 23 éves suhanc és azt mondja, hogy csak a nagy semmi van ott. Lámpaoltás, és kész? Mit tudhat ő a klinkai halál állapotáról ennyi idősen? Vélhetően többet, mint a mi, hiszen Sasha Eliasson eddig kétszer halt meg, mégis itt van köztünk.
A svéd fiú szeret motorozni. Tavaly júniusban éppen az autópályán hódolt veszélyes szenvedélyének, amikor beleszalad egy építési területbe, rátaposott a fékre, elvesztette uralmát a jármű felett és eltörte a térdét, a sípcsontját és a bokáját is. Elmondása szerint a sokk hatására a teste „lekapcsolt” és két percig eszméletlen volt. Nem volt pulzusa, nem lélegzett. A teste azonban nem adta fel, visszatért az életbe. Néhány hónappal később újra halálközeli élményt élhetet át. Túladagolta ugyanis a műtét után felírt fájdalomcsillapítókat, és újabb két percre szakadt el az élettől. Másodszor is visszajött. Nem véletlen tehát, hogy médiasztár lett belőle egy csapásra. Kevés olyan ember él e Földön, akivel kétszer halt már meg, mégis lehet vele beszélgetni.
Sasha igazán híres azonban a mondanivalója miatt lett. Halálközeli élménye óta igyekszik ugyanis szertefoszlatni a már ezrek által felépített mítoszt a nyugtató, barátságos fényről. Nincs jó hírünk annak, aki csoda üzenetét várja tőle. “Nincs ott semmi! Se kapu, se fény, se alagút. Mindkét alkalommal egyszerűen csak sötét volt, mintha valaki határozottan lekapcsolta volna a lámpát. Se gondolatok, se érzések. A vége pedig olyan, mint amikor álom nélküli hosszú alvás után ébredsz. Több ezer ember hasonlóképpen téved? Sashának erre is van magyarázata. Azt mondja, a filmbéli békességet, látomást látóknak egyszerűen még aktív az elméjük és álmot látnak, amit aztán igazságként közvetít és tárol az agyuk.
Egyvalamiben azonban a svéd fiú sem különbözik a halálközeli élményt átélők tömegétől. Neki is gyökerestül megváltozott az élete, és nem kerülhette el személyiségének átalakulását sem. Ez általában pozitív irányú, előtérbe kerül a másokkal való kapcsolat, erőteljes tudásvágy, mindenkin való segíteni vágyás. S ha jól belegondolunk, ezt a változást sem könnyű feldolgozni. Sem neki, sem a környezetének. „Semmiféle elért teljesítmény vagy cél nem fog érni semmit, ha egyszer meghalok. Az egyetlen dolog, ami tovább él majd a halálom után, az a másokra tett benyomásom” - mondja. Nem csoda tehát, hogy az eddigieknél értékesebbnek látja az életét, sokkal fontosabbak lettek számára a szeretettel teli emberi kapcsolatok, és kevésbé bírnak jelentőséggel a társadalmi elvárások. Bár eddig sem ellenezte a szervadományozást, most kifejezetten önző dolognak érezné, ha halála után ragaszkodna testének bármely szervéhez, ha segíthet vele.
Sasha elárulta, hogy élményei könnyebbé tették számára a halál tényének elfogadását. „Csak el kell fogadnunk, hogy a halál az élet része, nem kell tőle félnünk. Ha egyszer meghaltunk, akkor kész, vége, ennyi!”
Azt mondja, a tapasztalások hatására többé már nem fél kockázatot vállalni az életben, ám a motorozással azért felhagyott a családja kedvéért. A halállal farkasszemet néző 23 évesen fiúnak nem változott meg az istenről és vallásról alkotott nézetei. „Mindig is ateista voltam, de azért legbelül reméltem, hogy létezik egy isten vagy valami, ami nagyobb nálunk. Most már maradok ateista, mert tudom, hogy nem létezik isten. Legalábbis számomra nem.”
Kk.
Nincs hálásabb filmes téma, mint amikor a főhős az élettelen, lehetőleg kicsavarodott teste felett lebeg, s nézi, amint az orvosok kétségbeesetten küzdenek az életéért. Vagy éppen lassan, a sorsába beltörődő mosollyal közelít az alagút végén ragyogó fény felé, hogy befogadja őt a puszta halálnál többnek látszó megfoghatatlan valami. Erre jön ez a 23 éves suhanc és azt mondja, hogy csak a nagy semmi van ott. Lámpaoltás, és kész? Mit tudhat ő a klinkai halál állapotáról ennyi idősen? Vélhetően többet, mint a mi, hiszen Sasha Eliasson eddig kétszer halt meg, mégis itt van köztünk.
A svéd fiú szeret motorozni. Tavaly júniusban éppen az autópályán hódolt veszélyes szenvedélyének, amikor beleszalad egy építési területbe, rátaposott a fékre, elvesztette uralmát a jármű felett és eltörte a térdét, a sípcsontját és a bokáját is. Elmondása szerint a sokk hatására a teste „lekapcsolt” és két percig eszméletlen volt. Nem volt pulzusa, nem lélegzett. A teste azonban nem adta fel, visszatért az életbe. Néhány hónappal később újra halálközeli élményt élhetet át. Túladagolta ugyanis a műtét után felírt fájdalomcsillapítókat, és újabb két percre szakadt el az élettől. Másodszor is visszajött. Nem véletlen tehát, hogy médiasztár lett belőle egy csapásra. Kevés olyan ember él e Földön, akivel kétszer halt már meg, mégis lehet vele beszélgetni.
Sasha igazán híres azonban a mondanivalója miatt lett. Halálközeli élménye óta igyekszik ugyanis szertefoszlatni a már ezrek által felépített mítoszt a nyugtató, barátságos fényről. Nincs jó hírünk annak, aki csoda üzenetét várja tőle. “Nincs ott semmi! Se kapu, se fény, se alagút. Mindkét alkalommal egyszerűen csak sötét volt, mintha valaki határozottan lekapcsolta volna a lámpát. Se gondolatok, se érzések. A vége pedig olyan, mint amikor álom nélküli hosszú alvás után ébredsz. Több ezer ember hasonlóképpen téved? Sashának erre is van magyarázata. Azt mondja, a filmbéli békességet, látomást látóknak egyszerűen még aktív az elméjük és álmot látnak, amit aztán igazságként közvetít és tárol az agyuk.
Egyvalamiben azonban a svéd fiú sem különbözik a halálközeli élményt átélők tömegétől. Neki is gyökerestül megváltozott az élete, és nem kerülhette el személyiségének átalakulását sem. Ez általában pozitív irányú, előtérbe kerül a másokkal való kapcsolat, erőteljes tudásvágy, mindenkin való segíteni vágyás. S ha jól belegondolunk, ezt a változást sem könnyű feldolgozni. Sem neki, sem a környezetének. „Semmiféle elért teljesítmény vagy cél nem fog érni semmit, ha egyszer meghalok. Az egyetlen dolog, ami tovább él majd a halálom után, az a másokra tett benyomásom” - mondja. Nem csoda tehát, hogy az eddigieknél értékesebbnek látja az életét, sokkal fontosabbak lettek számára a szeretettel teli emberi kapcsolatok, és kevésbé bírnak jelentőséggel a társadalmi elvárások. Bár eddig sem ellenezte a szervadományozást, most kifejezetten önző dolognak érezné, ha halála után ragaszkodna testének bármely szervéhez, ha segíthet vele.
Sasha elárulta, hogy élményei könnyebbé tették számára a halál tényének elfogadását. „Csak el kell fogadnunk, hogy a halál az élet része, nem kell tőle félnünk. Ha egyszer meghaltunk, akkor kész, vége, ennyi!”
Azt mondja, a tapasztalások hatására többé már nem fél kockázatot vállalni az életben, ám a motorozással azért felhagyott a családja kedvéért. A halállal farkasszemet néző 23 évesen fiúnak nem változott meg az istenről és vallásról alkotott nézetei. „Mindig is ateista voltam, de azért legbelül reméltem, hogy létezik egy isten vagy valami, ami nagyobb nálunk. Most már maradok ateista, mert tudom, hogy nem létezik isten. Legalábbis számomra nem.”
Kk.
