Talán így történt...
Az erdőszélén megállt. Nem mert kilépni a nyílt legelőre. Lemaradt a többiektől, akik kecsesen szökkentek el mellette. Nem várták meg, mert a csordának együtt kellett maradnia. Fájt az oldala hátul. Valami futás közben megsebezte. Először azt hitte, csak egy bokor kiálló tüskéje, de a fájdalom élesebb volt és erőszakosabb, a csontjáig hatoló. Érezte, hogy valami meleg folyik a sebből, és megborzongott. A szél megint emberszagot sodort felé, és egy állat szagát, amit még nem ismert. Tudta, hogy nem ló, mert velük már megbarátkozott, pedig még csak pár hónapja látta meg a napvilágot. Ezek a hatalmasra nőtt patások szelíden viselkedtek vele. Nem bántották, nem kergették meg, mint a múltkor a vaddisznók. Nyugtalan volt, mert egyre nehezebben lépett, és érezte, ha futnia kell, képtelen lesz rá. Fáradt volt és elgyötört. Veszélyt szimatolt, de már jártányi ereje is alig volt. Ekkor hallotta meg az idegen állat közeledését. Furcsa hangot adott ki, egyáltalán nem volt óvatos, mint az erdő lakói. Mozdulatlanul állt. Remélte, hogy a bokrok jótékonyan elrejtik majd, de arra nem gondolt, hogy a felé közeledő állatnak kiváló a szaglása. Már csak pár méterre volt tőle, amikor mégis kiugrott a rétre. A sötét színű szőrös állat utána vetette magát, amikor megérezte a vér szagát. Az ősi ösztönök feléledtek benne, a zsákmányt látta csak a fiatal őzben. Ugyanoda harapott, ahol a seb tátongott. Az őz nem bírta tovább, összerogyott. Ekkor egy ember rohant oda hozzá, a kutyát visszaparancsolta, és lábait összefogva, a hátára vette. Először még megpróbált kiszabadulni, de az izmos karok erősen szorították. Nagyon félt, mégis valami jó dolog történt. Az ember hangja kellemes volt, és nyugtató. Beszélt hozzá, miközben becipelte egy nagy házba, ahol lovak voltak, és ahol friss széna illata szállt. Letette egy sarokba, és a lábait laza béklyóba kötötte. Remegett az izgalomtól és a fájdalomtól. Az ember ekkor megsimogatta, miközben óvatosan kitapintotta, hogy épek-e a csontjai. Érezte, nem fogja bántani, meg akarja gyógyítani, megbízhat benne. Aztán elment mellőle, de nemsokára visszatért, vizet és eleséget hozott számára. Jól esett a gondoskodása. Talán mégis minden jóra fordul. Nagyon álmos volt már. Lefeküdt a szalmára fejét a mellső lábaira fektetve, és már repült is az álmaiba, ahol újra szabadon szökellt az anyjával és a testvéreivel.
(G.P. Judit)
Az erdőszélén megállt. Nem mert kilépni a nyílt legelőre. Lemaradt a többiektől, akik kecsesen szökkentek el mellette. Nem várták meg, mert a csordának együtt kellett maradnia. Fájt az oldala hátul. Valami futás közben megsebezte. Először azt hitte, csak egy bokor kiálló tüskéje, de a fájdalom élesebb volt és erőszakosabb, a csontjáig hatoló. Érezte, hogy valami meleg folyik a sebből, és megborzongott. A szél megint emberszagot sodort felé, és egy állat szagát, amit még nem ismert. Tudta, hogy nem ló, mert velük már megbarátkozott, pedig még csak pár hónapja látta meg a napvilágot. Ezek a hatalmasra nőtt patások szelíden viselkedtek vele. Nem bántották, nem kergették meg, mint a múltkor a vaddisznók. Nyugtalan volt, mert egyre nehezebben lépett, és érezte, ha futnia kell, képtelen lesz rá. Fáradt volt és elgyötört. Veszélyt szimatolt, de már jártányi ereje is alig volt. Ekkor hallotta meg az idegen állat közeledését. Furcsa hangot adott ki, egyáltalán nem volt óvatos, mint az erdő lakói. Mozdulatlanul állt. Remélte, hogy a bokrok jótékonyan elrejtik majd, de arra nem gondolt, hogy a felé közeledő állatnak kiváló a szaglása. Már csak pár méterre volt tőle, amikor mégis kiugrott a rétre. A sötét színű szőrös állat utána vetette magát, amikor megérezte a vér szagát. Az ősi ösztönök feléledtek benne, a zsákmányt látta csak a fiatal őzben. Ugyanoda harapott, ahol a seb tátongott. Az őz nem bírta tovább, összerogyott. Ekkor egy ember rohant oda hozzá, a kutyát visszaparancsolta, és lábait összefogva, a hátára vette. Először még megpróbált kiszabadulni, de az izmos karok erősen szorították. Nagyon félt, mégis valami jó dolog történt. Az ember hangja kellemes volt, és nyugtató. Beszélt hozzá, miközben becipelte egy nagy házba, ahol lovak voltak, és ahol friss széna illata szállt. Letette egy sarokba, és a lábait laza béklyóba kötötte. Remegett az izgalomtól és a fájdalomtól. Az ember ekkor megsimogatta, miközben óvatosan kitapintotta, hogy épek-e a csontjai. Érezte, nem fogja bántani, meg akarja gyógyítani, megbízhat benne. Aztán elment mellőle, de nemsokára visszatért, vizet és eleséget hozott számára. Jól esett a gondoskodása. Talán mégis minden jóra fordul. Nagyon álmos volt már. Lefeküdt a szalmára fejét a mellső lábaira fektetve, és már repült is az álmaiba, ahol újra szabadon szökellt az anyjával és a testvéreivel.
(G.P. Judit)
Csatolások
-
user4219_pic48362_1284566004.jpg
