Faludy György

Grigorij

Állandó Tag
Állandó Tag
József Attila sírjára

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed s kis, fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila

domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok

úton s a pernye mint esőz a gyáron,
és hogy lesz végül másé az öröm:
jaj, különös nép lakozik e tájon,

a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
hol lőre-borba fúl az ős közöny, –

hiába volt a versek vér-özönje,
jobb már testednek, hogy így rohad,
e kornál nem durvább a föld göröngye,

s nem volt keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szivénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat

e vak városban, mely reszketve, él még,
s új vezér felé görbed már a háta,
s gyáván lapul dunyhái közt, ha éjfél

után az őrület csapatja járja,
s tudatlan, bérelt, fokosos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva

polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek,
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,

mindig azt mondta: kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s te, hogy megtudtad, nem tudtad a könnyet

elfojtani, – mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Itt Rachmanóva kellett,
pimasz könyvek és szemét darabok

kellettek nékünk, amíg a lehellet
tüdődből lassan kifogyott s a póz,
a drága, a csibészes, mit, mint gyermek

hordtál, lehullt és agyonkínzott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mert mostohaapád űzött, a konok

vén Államgép – de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák

közt csavarogtál, havi hetvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hí és nem ért.

S most, hogy elmentél, s mint golyót a fában
hagytad szivünkben minden szavadat,
s oly messze vagy már, túlnan, a halálban,

hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg Németh Andor sebzett, kék szeme,
és sírunk, páran, európaiak

a sok turáni közt e fekete
földön… Aludj hát. Aludj: víz meg ég
nem volt még soha lágyabb, kékebb, mint e

bús délután. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincs már híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!

Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakokon zörget,

hol szolgáknak már nyakkendő a járom,
s ahol sváb szolgabírát hoz az út
ki csizmában hág sírodra s fejfádról

lelopja majd a vérszín koszorút.
 

Grigorij

Állandó Tag
Állandó Tag
Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Nyolcvanhat évig álltam fenn az állvány
csúcsán, Uram, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány,
s öklömben torzó vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még, vén bűnöst, szeretni
Istenszobrász! A márvány én vagyok.
 

Grigorij

Állandó Tag
Állandó Tag
Kihallgatás

Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta
s ordított, hol dühödten nógatott.
Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja,
hogy ártatlan vagyok.

Hencegni ezzel már én sem kívánok.
Bárcsak tettem volna egy keveset
ellenük! S nem most kéne kifundálnom
a kémkedésemet.

Mindegy. Az embert úgyis elítélik.
Az ablakra haránt dőlt a nehéz
napfény. Fölém lógott Dzserdzsinszki Félix
szakállán a penész.

Az ávós kandúr, ha szemébe néztem,
elfordult. Oldalvást, az írógép
mellett egy nő terítette a széken
szét vájdling-alfelét.

– „Mi volt az apja?” – szólt, mikor megitta
a kávéját. – „Tanár.” – „Tanár? Nagyon
szép”, és diktált: „Írja! Kapitalista
családból származom.”

– „Nem” – mondtam, de a nő már lekopogta.
– „És hol tanult?” – „Apám?” – „Nem, maga.” – „Én?
Jogot hallgattam” – hazudtam – „Bologna
híres egyetemén.”

Diktált: – „Két Ny-nyel írja, hogy: Bolonnya
egyetemén jártam ki a jogot,
mert már akkor a fasizmus bolondja
voltam, s az is vagyok.”

Ez lesz a vallomásom. Hitvány lócán
ültem. Napestig ily színvonalon
tárgyalt s engem ez inkvizíciónál
kivert az unalom.

Röhögjek vagy sírjak? A járdát néztem
az út túlján, hol nők és férfiak
mutatkoztak, kiket nem fogtak még el.
Idő kérdése csak.

Vagy vágtam volna ávósom szemébe
(azt is tudom, hogy Zala a neve),
hogy semmikor, semmiért, semmiképpen
nem cserélek vele?

Avagy idézzem Szókrátészt azoknak,
kiknek minden szava örök titok,
hogy szörnyűséget elkövetni rosszabb,
és elszenvedni jobb?

Avagy adjak hálát Szent Erazmusnak,
aki a rabok védő szelleme,
hogy néhány kisebb rúgással megúsztam,
s már visznek lefele?

Itt állok most a kimeszelt cellában.
Karom lecsüng. Vén verejték tapad
testemhez. Gondolj, súgom, Attilára,
és fel ne fújd magad.

Mit érlel sorsod? Mit kaptál hazádtól?
Mért jöttél vissza? Minek vagy magyar
ily bolondul? Téged e föld nem ápol
s nyom nélkül eltakar.

(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)
 

Grigorij

Állandó Tag
Állandó Tag
Zsidó szállóige

Egy hasszid rabbi mondta:
– Jó, hogy az Isten nem lakik
a földön. Mert naponta
bevernék az ablakait.
 

Grigorij

Állandó Tag
Állandó Tag
Németország

Néhány hónapja újra láttam
s megrándítottam vállamat.
Utoljára Weimar alatt
éltem Berlinben, mielőtt
a náci dögvész rászakadt.
Később vágóhíd lett s romhalmaz.
Ma már üzleti vállalat.
 

Grigorij

Állandó Tag
Állandó Tag
Emigráció

Tanger, Rio, Velence –
három földrész a jussom.
S mi minden jut eszembe,
mit otthon nem engedtek,
hogy az eszembe jusson!
 

Efike

Állandó Tag
Állandó Tag
Melitta kérésére, ez a versem a CH oldalról valamiért lemaradt:

[h=1]Faludy György halálára[/h]Csak verseidből ismertem a lelked,
de azért mondok érted egy imát,
(bár nem hiszem, hogy fenn a kék egekben
van ki feloldoz, vagy vet ránk kalodát)

hogy teraszán az égi kávéháznak
- ha létezik – egy jó széked legyen,
a legnagyobbak közt – kik már elmentek –
a tégedet megillető helyen.

S ha délre kondul az égi harangszó,
az ingyen mért de jó ebéd után,
kezében ódon pókhálós palackkal
üljön melléd majd Villon, és sután,

lehunyt pillákkal, félig súgva, sírva
(mert vagabundnak ez nagyon nehéz )
súgja füledbe – hogy más meg se hallja:
- Hogy írhatott ily verseket e kéz?

Én nem szeretlek, mert mindent leírtál,
s számomra már csak kevés rím maradt.
Mindent, mit írtál, itt van most előttem,
s kerülgetem, hogy meg ne lopjalak.

Én nem szeretlek, de nem tudtam megtenni,
hogy napra nap, el ne olvassalak,
s ezt tettem akkor is mikor hazádban
tilos volt olvasni e sorokat.

Herceg!

Egy igaz dalnok hallgatott el
de jól tudom, soká zeng még ez ének.
Vedd magad mellé jó Faludy Györgyöt,
s adj örök időt az énekének.
S ha sorsom egyszer Magyarországra vet,
vezesd a léptem a Fiumei útra,
hogy a sírjára tegyek egy követ.

Israel. 2006,09,02
 

Efike

Állandó Tag
Állandó Tag
Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet. Székhelyi József előadásában

[video=youtube_share;OAq6fSg6_48]http://youtu.be/OAq6fSg6_48[/video]
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
[h=2]Az utolsó szó jogán[/h]Faludy György

E kötet versei először a budapesti liberális napilap, a Magyar Hírlap hasábjain jelentek meg 1934 és 1937 között. Kivételt képzett néhány vers, melyek közléséért a Magyar Hírlapot elkobozták vagy betíltották volna; ezek a kolozsvári Korunkban és a moszkvai Új Hangban láttak napvilágot. A balladák közönségsikerén felbuzdultam és egy, ízléséről ismert pesti kiadó előtt megpendítettem: mit szólna, ha a Villon-verseket kiadásra felajánlanám neki? Az illető ugyan ki az ördög olvas ma költeményeket, Gyurka? felkiáltással hárította el tolakodásomat.
Saját költségünkön verseket kihozni: ezt Paul Verlaine-től József Attiláig semelyik költő nem tekintette megalázónak. Pénzt kértem külcsön és megállapodtam az Officina Nyomdával, hogy 1937 könyvnapjára ezer példányban kinyomják a Villon-balladákat. Időközben két gond is gyötört. Az egyik, hogy 200 példányt sem sikerül eladnom és a kölcsönt nem tudom visszafizetni. És a másik: hogy az ügyészség elkobozza a könyvet. A fenti utószóban ugyan megírtam, hogy a Villon-versek átköltésénél semmilyen szabadságtól nem riadtam vissza, de a legfontosabbat elhagytam. Azt, hogy Villont azért választottam átköltésem tárgyául, mert a Villon álnév alatt sok mindent kimondhattam, amit, ha a magam neve alatt írom, nem tűrnek el.
Elkobzásra nem került sor. A félezrede halott francia költőt az ügyészség több elnézéssel kezelte, mint az eleven magyart. Ugyanakkor az igazságügyi minisztériumban a kitűnő dr. Csák Béla osztálytanácsos mellett kettőnknek - mármint Villonak és nekem - sok jóakarója, sőt rajongója akadt, akik nyílván kiálltak mellettem. Igy aztán 1937 könyvnapján a Vörösmarty téren és az Operával szemben két színésznő - Muráti Lili és Fedák Sári - árulták a Villont, míg a Körúton, a Népszava könyvsátrában én dedikáltam. Harmadnap estére egyetlen példány sem maradt. A következő kiadásokat az Officina Kiadó adta közre jelentős példányszámban. 1944 elején - amikor már rég nem tartózkodtam Magyarországon - jelent meg a 11. kiadás. Ezt a kiadást égették el a nyilasok könyvmáglyán az év vége felé, több könyvemmel együtt.
A Villon-balladák megjelenését a demokrata és baloldali sajtó, úgy hiszem, a megérdemeltnél nagyobb dícsérettel fogadta. A dícséret, ha ugyan helyesen látom, nem annyira a kis kötet költői érdemeinek szólt, mint annak, hogy a szabadság hangja és a fasizmus elleni támadás félreérthetetlenül kihangzott a versekből. A szélsőjobboldali sajtó fuldoklott a méregtől. Már-már azt képzeltem: valamelyik tollforgatójuk előszedi a francia Villont és rámhúzza a vizes lepedőt. Például azzal, hogy a kötet két legprominensebb verse közül az egyik, A haláltánc-ballada, hiányzik az eredetiből ( minthogy én írtam ), míg a másik vers, A testamentum 384 sorából csak kettő Villoné: és őseim jeltelen sírhalmára sohsem ragyogtak gőgös koronák ( a maradék 382 pedig tőlem van ). Még szerencse, hogy szélsőjobbról senki sem tudott franciául, nemhogy a 15. századi nyelvhez konyított volna.
Természetesen örültem a könyv sikerének: de volt ennek árnyoldala is. Több költőtársam, akiknek addig barátságával dicsekedhettem, a siker láttán nem érintkeztek többé velem; akadt egy, aki köszönésemet sem fogadta. Saját verseim láttán sok olvasóm mondta: szép, szép, de nagyon sokat tanult Villontól; holott nem az én költeményeim Villonosak, hanem az én Villonom Faludys. Ehhez járult, hogy első verskötetem, A Pompeji strázsán, 1938 könyvnapján jelent meg, egy évvel Villon után. Sikere volt, szinte azonnal elfogyott, de Villont nem tudta beérni.
Márcsak azért sem, mert a következőkben - 1938 végétől emigrációban éltem Párizsban, Észak Afrikában, majd az Egyesült Államokban - minden könyv újabb kiadásához cenzori engedélyre volt szükség. Kiadóm Lándy Dezső, hat hónaponként látogatta a cenzori hivatalt és A Pompeji strázsán meg a Villon újabb kiadását kérelmezte. Az előbbit a főcenzor mindig megtagadta, ami érthető, mert a könyvben háborút, Budapest rommálövését jósoltam. A Villon kiadásába, a maga provinciális morgásával beleegyezett: Nagy gazember volt az a francia. Ha élne, a Gestapo rég lefogta volna. De nem él. Adja ki, egye fene. Igy saját verskötetem újabb kiadása meg nem jelenhetett, de Villon balladái tízezerszám fogytak. Reinitz Béla, az Ady-versek megzenésítője, több Villon-balladához zenét szerzett. Esténként az ország legjobb dizőzei adták elő és a Szalmás kórus és más munkásdalárdák állandóan műsorukon tartották Villonomat a háború alatt. A francia, kit én csináltam, győzött felettem.
Kinn az emigrációban sem volt jobb a helyzet. Igaz, a szellemi élet - Fejtő Jenő, Fényes László, Jászi Oszkár, Károlyi Mihály, Kéri Pál, Szilárd Leo, Vámbéry Rusztem - az én verseimet ismerte és szerette, nem Villont. De az újabb emigránsok többsége nevem hallatára mosolygott: Itt a Villon. 1941 elején a marokkói sivatagban utaztam Bir Mohrein felé. Egy reggel az oázisban, ahol megaludtunk, iszonyatos magyar káromkodásra ébredtem. Idegenlégióból szökött honfitársam volt a káromkodó, aki tevehajcsárként működött a különös környezetben. Nevem hallatára nyomban elszavalta Az akasztófavirágok balladáját, nemcsak a vers 96 sorát, hanem azt is, amit ő maga költött hozzá. Ott álltam a sivatag hajnali hidegében és borzongtam, de jutalmul a hajcsár a leglágyabban ringó tevét adta alám.
A Villon-vitát - mert így hívták - a második világháborúval párhuzamosan vívták a Magyar sajtóban. Emigráns voltam; nem sokat tudok róla. Azt hiszem, Eckhardt Sándor franciaszakos egyetemi tanár indította el a Magyar Szemlében közreadott támadásával. Sajnálatosan, a cikket csak emlékezetből tudom idézni, közel félszázad távlatából bizonnyal pontatlanul. A feltűnöen dúrvahangú írásban Eckhardt trágársággal vádolt, kommunista suhancnak nevezett és förmedvénye végén felszólította a rendőrséget: tíltsa be a zeneakadémiai Villon-esteket, ahol a közönség elragadtatott tapsai közepette a színészek ezeket az ocsmányságokat adják elő.
A Villon-estek a Zeneakadémián végigkísérték a második világháborút; csak a német megszállás vetett véget nekik. Tüntetések voltak a magyar függetlenség és demokrácia mellett, a háború és a németek ellen. A verseket az ország legjobb színészei mondták, a többi közt Gobbi Hilda, Greguss Zoltán, Ladomerszky Margit, Major Tamás, Somlay Artúr, Timár József, Törzs Jenő. Ugyanakkor sokan vitába szálltak Eckhardt Sándorral és Wesselényi Miklós a Magyar Nemzetben, Gosztonyi Lajos, Mónus Illés és Szakasits Árpád a Népszavában, valamint Kéthly Anna, Kovács Imre, Supka Géza, Zsolt Béla és mások.
A Villon-versek védelmezői számtalan érdekes érvet hoztak fel. Egyebek közt a francia professzort arra figyelmeztették, hogy III. Napoleon idején a Bováryné és A romlás virágai szerzőit erkölcstelenség hasonló védjával illették és ítélték el a császári álszent és hőbörgő ügyészei. Mások arra figyelmeztették, hogy Fitzgerald világhíres Omár Khájjám átköltését, vagy Goethe West Östlicher Divanját - ahol egyetlen versnek sincs eredetije - soha értelmes ember még meg nem témadta; mi tehát az oka e nagy Faludy-ellenes ricsajnak a magyar ugaron? Azért támadják, mert emigráns, vagy azért, mert nincs módja védekezni? Végül Szabó István érdekes megállapítása: a versek sorát nem irodalmi viták döntik el, sem az, hogy ezeket a költeményeket Villon írta-e, vagy Faludy, vagy mindketten, vagy egyik sem, hanem az, hogy szép versnek tartjuk ma és tartják majd őket húsz, negyven, vagy akár száz esztendő múlva.
Mikor 1946 tavaszán hazaértem Amerikából, a Villon-versek új, 13.kiadása várt rám az Officinánál. A 14.kiadás egy évvel kásőbb jelent meg ugyanott nagy példánzszámban, mintha csak a kiadó megsejtette volna, hogy ez lesz az utolsó eresztés. Pár hónappal később a kiadó megszünt. Ami ezután történt, azt nehéz megérteni, de könnyű kitalálni. A 14. kiadást is felvásárolták és miután eltünt a könyvkereskedésekből, kezdett eltünni könyvtárak polcairól. Tudtom szerint Villon sosem került a tíltott, vagy zúzdába küldendő könyvek jegyzékeinek valamelyikére. Mégis nyoma veszett.
1950-ben koholt vádak alapján letartóztattak. Támadások, mint 1938-as emigrációm után, ekkor indultak meg könyveim és személyem ellen; azzal a különbséggel, hogy ekkor senkinek sem volt módjában kiállni mellettem. Igy a Horthy-időkben kommunista ízűnek bélyegzett és lázítással vádolt versek ( két évet kaptam in contumnaciam ) polgári csökevénnyé változtak át. Sillabuszokban, irodalomtörténetekben a kötet erkölcstelenségét kárhoztatták. Egyes denunciáns krisztusok, mint pl. Keszi Imre, anarchizmussal vádoltak, egy másik kozmopolitizmusom miatt ültetett a vádlottak padjára, Rotterdami Erasmus, Goethe meg Voltaire mellé. A sírbeszédet Villon fölött Szegi Pál néhai barátom mondta el. Szerinte Villon-kötetem szenvedélyes vitát kavart, amelyben szakemberek, a jó ízlés és az irodalmi tisztesség nevében joggal tiltakoztak a Villonon elkövetett merénylet ellen. ( Lásd: Francois Villon versei, 9. kiadás, Európa Könyvkiadó,1938, 179. oldal )
Amikor 1956 decemberében ismét emigráltam, nem kis csodálkozással vettem tudomásul, hogy időközben, 1948 és 1956 közt, öt Villon-kiadás látott napvilágot. Az egyik New Yorkban, a másik Dél-Amerikában, a harmadik ismeretlen helyen; az ilyen könyvek rendszerint impresszum nélkül jelennek meg. A negyedik és az ötödik Pea könyvek cégér alatt, New York-Genéve helymegjelöléssel; a két városnév alatt Bécset kell érteni. Végül, felügyeletem alatt, a Big Ben könyvkiadónál Londonban, 1958-ban jelent meg a 20. kiadás és azt hittem, ezzel Villon ügye elintéződött. Tévedtem.
Mikor a Columbiai egyetemen tanítottam, azt hiszem még 1968-ban betévedtem a Nwe York-i magyar könyvkereskedésbe; ez még nem Püski Sándor kincsesboltja volt. Az egyik polcon megpillantottam vagy húsz darab, mocskos-szürkébe kötött, rendkíkül csúnya Faludy-Villont. Ezeket ki adta ki? - kérdeztem a tulajdonostól. Nem tudja - felelte. Minden 4-6 hétben beállít hozzá egy fiatalember, 30-40 Villon-kötettel a hóna alatt és eladja neki készpénzért. Jó, mondtam, adjon el nekem egyet. Igy jutottam a 22. kiadáshoz. A következő orvkiadásról stokholmi magyar barátomtól értesültem. Azt mondta: nagyon csinos, kék könyv. A kiadó címét, nevét nem sikerült megtudnom: titkolta előttem. Üzentem neki; honorárium fejében küldjön tíz példányt, ha ezt nem tartja szerénytelen kérésnek. Annak tartotta, mert egyet küldött ( 23. kiadás ). Dühöngjek? Kérdezem magamtól. De ugyan miért dühöngenék? Hány költő érte meg, hogy verseit rablókiadás formájában terjesztik?
1968-ban Hamza András református pap barátom gondozásában és az ő példamutató ízlésének megfelelően látott napvilágot, Szalay Sándor rajzaival, a Villon 24. kiadása. Egy másik, autorizált kiadás ( a 25. ) a Hadas kiadónál jelent meg Tel Avivban, 1977-ben; majd pedig Hamza István nyomdájában édesapja kiadásának újranyomtatása ( 26. kiadás, New Brunswick, N.J., 1978. ) Ezt követte a Villon legújabb kiadása Összegyűjtött verseimben, a 31-től 80. oldalakon. ( 27. kiadás, Püski, New York, 1980. )
Örültem az orvkiadásoknak, örültem az autorizáltaknak, de legjobban azoknak, melyek Magyarországon jelentek meg sub rosa. Az első kutyanyelveken érkezett, naptár-módjára összefűzve, 1958 vagy 1959-ből ( 28. kiadás ). A következőt - látogató nyomdász hozta ajándékba: kb. 5x7 centiméteres, miniatür könyvet, kék bőrbe kötve, színes fametszetekkel; soha szebbet! ( 29. kiadás, 1968 tájáról.) A harmadik sokszorosított kiadás ( a 30. ) 1969-70-ből. A negyedik kuriózum: az áll rajta, hogy a Borsod megyei TEMSZ kiadása 1971-ből és minden meg van benne, ami a teljes Villon kötetben található, egyesegyedül a nevem hiányzik róla ( 31.kiadás.)
Végül az ötödik és hatodik, a budapesti számizdat kiadás 1983 és 1985-ből. ( 32. kiadások )
Ez tehát a Villon-balladák 33. kiadása és ezzel Villon oda érkezik meg végleg, ahová szántam, a magyar nyílvánosság elé. Ez számomra édes is meg keserű. Keserű azért, mert ötvenegy éve harcolok Villonnal, amiért mindig előbb érkezik meg, mint azok a verseim, melyeket jobban a sajátoméinak érzek és többre tartok. Félszázadon át úgy voltam Villonnal, mint a színésznő, aki azt mondja partnerének; te mindig elém állsz, Retteghi!. Ám most végre megvan a remény, hogy a Villon-balladákat a magam versei követik; amiért egyik szemem sír, de a másik mosolyog.
Toronto, 1988


 

John Philips

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedvenceim egyike Faludy György Villon átirataiból

Kedvenceim egyike:

BALLADA A KALÓZOK SZERETŐJÉRŐL
Jennynek hívták, szőke volt és éhes,
s a szállodában üveget mosott,
hol elhamarkodott szeretkezések
szagát árasztották a bútorok.

S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,
s csiklandott ringyók részeg sikolyával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.


S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak,
vagy hajnaltájt meleg vizet hozott:
megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap
markába titkon egy dénárt nyomott.

Ilyenkor mindig némán megköszönte
alázatosan vézna mosolyával,
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.


És éjjel, ha kiment a folyosóra,
egy-egy éhes hím gyakran rálesett,
ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra
teperte le: s ő mindent engedett.

S mikor a férfi vállait harapta,
s mellét kereste borgőzös szájával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.


S egy délben zaj támadt a tengerparton,
s találgatták mindnyájan az okát,
de ő felkacagott az utcasarkon,
és még otthon is nevetett tovább.

S hogy mosogatni hívták a konyhába,
a tányérokat eltolta karjával -
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.


S mikor félreverték a vészharangot,
s a kikötőben üvöltött a nép,
ő lassan elfütyült egy hosszú tangót
és hófehérre mosta a kezét,
s új ruhájában a párkányra hágott,
s a tengert nézte gonosz mosolyával,
hol a város előtt egy hajó állott,
nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.


S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte
rőt bombákkal akkor a várfalat,
és nem maradt, mikor leszállt az este,
kastély a várban s ház a vár alatt,
ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda,
s a bronzoszlop a helytartó szobrával,
és nem maradt, csupán egy piszkos szálló
nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.


De ő még mindig az ablaknál állott,
s az éjszakába egy dalt énekelt,
és reggel a matróznép partraszállott,
és minden embert sorra láncra vert.

És akkor a hajósok vezetője
így szólt hozzá: "Kalózok szeretője,
kit öljünk meg kívánságod szerint?"
S ő azt felelte: "Mind!"


S a tengerparton aznap alkonyatra
minden fán ötven ember lebegett,
és szemüket a héják csőre marta,
mint lógombócot éhes verebek.
S a hajó, míg a hullák rút farával
halotti táncot járt az est szele,
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával
eltűnt vele.
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Faludy György – Te érdekelsz


Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad;
nézésed kék halai bennem úsznak;
megérezlek, ha még a sarkon túl vagy.

Te vagy a tükör, hol magamra látok;
az ablak: abból nézem a világot,
s a labirintus: mindig benned járok.
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Faludy György<o:p></o:p>
ÓDA A MAGYAR NYELVHEZ.<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
Most, hogy szobámban ér az est setétje<o:p></o:p>
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje<o:p></o:p>
s ajkad, melyről az esti fák alól<o:p></o:p>
először szólt az ének magyarul.<o:p></o:p>
Arcod mongol emléke rég ködös<o:p></o:p>
de titkunk itt e földön még közös<o:p></o:p>
s a te dalod kísér utamra fájón<o:p></o:p>
messze e tájon.<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm<o:p></o:p>
sértett gőgömben értőm és kísértőm<o:p></o:p>
te hangolás barangoló kalandom<o:p></o:p>
te zengő és borongó hang a lanton<o:p></o:p>
bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom<o:p></o:p>
és soraimmal sorson túl a síron,<o:p></o:p>
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:<o:p></o:p>
mennyei poggyász.<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
Magyar szó! Múltam és jövendő sorom<o:p></o:p>
Népek közt sorom és mindegyik sorom,<o:p></o:p>
Háza-hazám lovacskám, csengős szánom<o:p></o:p>
és a dal a számon, mit kérnek majd számon<o:p></o:p>
nincs vasvértem, páncélom, mellasom,<o:p></o:p>
de Berzsenyivel zeng a mellkasom<o:p></o:p>
s nem bír le ellenség, rangomba törvén,<o:p></o:p>
sem haditörvény.<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,<o:p></o:p>
de én itt állok az ikes igékkel.<o:p></o:p>
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:<o:p></o:p>
a hangutánzó szók utánam szállnak,<o:p></o:p>
mint sustorgó füzesbe font utak<o:p></o:p>
felett alkonykor krugató ludak<o:p></o:p>
s minden szavamban százszor látom orcád,<o:p></o:p>
bús Magyarország.<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek<o:p></o:p>
ahol a fák, mint holt igék kiégtek.<o:p></o:p>
Ős szók: a szemhatárról századok<o:p></o:p>
ködéből még derengő nádasok,<o:p></o:p>
gyepűs vápákon elhullt katonák,<o:p></o:p>
ti bíbicek, bölények, battonyák.<o:p></o:p>
miket vadásztak vén csillyehajókról<o:p></o:p>
s lápos aszókon.<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,<o:p></o:p>
mély hangok: alkony violasötétje,<o:p></o:p>
káromlások veszelytő vadona,<o:p></o:p>
mondatszerkesztés pogány pagonya,<o:p></o:p>
kötőszók: sok-sok illanó fodor,<o:p></o:p>
s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor<o:p></o:p>
lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép<o:p></o:p>
búzavirágkék.<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,<o:p></o:p>
karók, keresztek és bitófák árnya.<o:p></o:p>
Melléknevek, gazdag virágbarázdák,<o:p></o:p>
Busák, buják, burjánzók és garázdák,<o:p></o:p>
S ti, mellérendelt, kurta mondatok<o:p></o:p>
mint paprika, ha füzérben vereslőn<o:p></o:p>
lóg az ereszről.<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
Ragok: szegények szurtos csecsemői,<o:p></o:p>
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.<o:p></o:p>
És E-betűk serege: fekete<o:p></o:p>
mezőn zsellérek koldus menete.<o:p></o:p>
s ti kongó-bongó helyhatározók,<o:p></o:p>
kukoricásban jó irányt hozók,<o:p></o:p>
ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó<o:p></o:p>
könnyű harangszó.<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
Jelentőmód. Az aszály mindörökre<o:p></o:p>
ráült a magyar, repedt rögökre.<o:p></o:p>
Magánhanzó illeszkedés! Kaján<o:p></o:p>
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?<o:p></o:p>
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada<o:p></o:p>
robotja tört paraszt alázata,<o:p></o:p>
vagy összhangunk, mely bolgogult utakra<o:p></o:p>
messze mutatna?<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
És fönevek, ti szikárak és szépek<o:p></o:p>
ti birtokos ragokkal úri népek,<o:p></o:p>
országvesztők, önteltek és hitványak<o:p></o:p>
s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,<o:p></o:p>
megölt, vagy messze bujdosó fiak,<o:p></o:p>
Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,<o:p></o:p>
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal<o:p></o:p>
és a hazánkkal?<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
Parasztok nyelve, nem urak latinja<o:p></o:p>
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,<o:p></o:p>
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,<o:p></o:p>
hajlongasz szélcibáltan, megalázva-<o:p></o:p>
s ki fog-e tövised lombbal hajtani?<o:p></o:p>
Arcunkat rejtő Veronika-kendő<o:p></o:p>
és a jövendő.<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk<o:p></o:p>
és forró, mint forrongó szellemünk.<o:p></o:p>
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,<o:p></o:p>
Közös jövő és felzengő ítélet,<o:p></o:p>
nem hűs palackok tiszta ó-bora,<o:p></o:p>
nem billentyűre járó zongora,<o:p></o:p>
de erjedő mustkönnyeinkben úszó<o:p></o:p>
tárogatószó.<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
(Párizs, 1940 május)
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Faludy György
Az óra


A vers okosabb nálam:
inkább lett, mint csináltam.
Szerzője sótalan.
Akár a kronométer.
Versem számlapját nézd meg
és megtudod, mit én nem
tudok: hány óra van.

/1958/
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Pokol, szép nők és szerelem: tíz éve hunyt el Faludy György

2006. szeptember 1-jén halt meg Faludy György Kossuth-díjas költő, író, műfordító. Hosszú élete bővelkedett fordulatokban, egzotikus utazásokban, olykor szó szerint pokoli kalandokban, szép nőkben és szerelemben.

Faludy György Budapesten született jómódú értelmiségi családban 1910. szeptember 22-én. Elemista kora óta írónak készült, más pálya soha nem érdekelte. Középiskolai tanulmányait a budapesti Evangélikus Főgimnáziumban végezte, majd tanult a bécsi, a berlini, a párizsi és a grazi egyetemen, kiválóan beszélt németül és franciául.

Szabadszájú Villon

1934-től a liberális Magyar Hírlapban jelentek meg Heine- és Villon-fordításai, illetve átköltései. 1937-ben a Villon-balladákat szerette volna kötetben is kiadni, de egyetlen kiadó sem vállalta szabadszájúsága miatt. Ekkor kölcsönökből saját kiadásban jelentette meg munkáját, amelyet szinte pillanatok alatt szétkapkodtak, de a szakmabéliek a “jó ízlés és az irodalmi tisztesség nevében” ostorozták a fordítót.

Egy évvel később jelent meg első saját verseskötete A pompeji strázsa címmel. A függetlenségét, saját integritását mindvégig szigorúan őrző költő ekkortájt a Szép Szó köréhez csatlakozott, ami főként József Attilához fűződő barátsága miatt alakult így.


FVETT199206090191-1024x575.jpg

Tíz éve hunyt el Faludy György

Kalandok, honvágy, hazatérés

Felismerve, merre tart a lassan fasizálódó ország, az Anschluss után, 1938-ban Franciaországba emigrált. Megérzése helyesnek bizonyult, itthon maradt húgát a nyilasok később a Dunába lőtték. Amikor a második világháborúban Franciaországot megszállták a németek, Marokkóba menekült, majd áthajózott az Egyesült Államokba. 1942 és 1945 között az amerikai hadsereg katonája volt, káplárként szerelt le.

A második világháború befejezése után, miután magyar költőként csak anyanyelve közegében tudta elképzelni életét, hazatért, a Népszava kulturális rovatának munkatársa lett.

Recsken fejben írt

1950 júniusában koholt vádak alapján letartóztatták, kémkedéssel és összeesküvéssel vádolták. Három évet töltött a recski munkatáborban, ahol társaival “szabadegyetemet” szervezve próbáltak ellenállni a veréseknek, megalázásoknak.

Papírja-ceruzája nem lévén, fejben fogalmazott verseit rabtársaival is megtanultatta, a költeményeket később kötetben is kiadta.

Szabadulása után műfordításaiból élt, de az 1956-os forradalom után másodszor is emigrált. Londonban telepedett le, az Irodalmi Újság főszerkesztője lett, és Pokolbéli víg napjaim címmel megírta életét, amely Nyugaton nagy sikert aratott, de magyarul csak szamizdatban jelent meg, először 1987-ben.

Újabb kalandok, végső hazatérés

Élt Firenzében és Máltán is, majd 1967-ben Torontóba költözött. Több kanadai és amerikai egyetemen oktatott, közben az Ötágú Síp és a chicagói Szivárvány című irodalmi folyóiratot szerkesztette. 1980-ban New Yorkban jelentek meg összegyűjtött versei.

Az 1989-es rendszerváltás után visszatelepült Magyarországra.

2006. szeptember 1-jén bekövetkezett haláláig több kötete is megjelent: Börtönversek 1950-1953, 200 szonett, Erotikus versek, Jegyzetek az esőerdőből (napló), Jegyzetek a kor margójára (publicisztika), Rabelais: Pantagruel, középkori francia vidámságok könyve (műfordítás). Kiváló formaművész volt, a szonett, a ballada mestere, hangja hol ironikus-könnyed, hol kesernyés, ahogy a téma megkívánja.
 
Oldal tetejére