A családnak nem bíróságot kellett volna győzködnie, hanem a beteget.
Egyébként nézetem szerint mindenkinek jogában áll rendelkeznie a saját életével, még ha ezt az olyan 'keresztény' országokban nem is ismerik el, mint pl. Mo.
*
Más lenne a véleményem akkor, ha a beteg olyan fájdalmakban vergődött volna, ami szinte kibírhatatlan. Tudom, hallottam, hogy Canadában ilyen esetben adják az opium származékokat, no meg egyéb tudatmódosító szereket, amelyek hatására a kegyetlen kínok között vergődő beteg alszik. Nincs tudatánál, nem szenved. Ezt igenis helyeslem. Mármint azt, hogy nem engedik szenvedni a beteget.
Itt Magyarországon? Közvetlen ismerősöm csontrákban - kegyetlen kínok közepette, és hosszú szenvedések után - halt meg. Miért nem lehetett volna ebben az esetben megkönnyíteni a vég bekövetkeztét? Miért kellett a szerencsétlennek a saját fogait kitépni kínjában? Miért nem utalták be már a legsúlyosabb panaszok elején a kórházba? Otthon és egyedül, szó szerint vergődött. A háziorvos az első pár hétben kijött hozzá, valamilyen injekciót adott, de nem világosította fel arról, hogy volnának kórházi lehetőségei is. Sőt be sem utalta. No igen, heti rendszerességgel betegszállító mentővel, amiről tudjuk, hogy bejárja Tolnát/Baranyát/no meg még Pusztakutykuruttyot is.... Beteget vesz fel, sőt haza is szállít... Ennek a szerencsétlen embernek, súlyos állapotában még a döcögős, kátyús utakat is többször végig kellett szenvednie. No de miért is "kellett"? Mert a családorvosa nem tartotta sem fontosnak, de azt viszont igen, hogy kikerülhető legyen az, hogy kórházi ellátásra befektesse.
Miért nem lehet(ett) volna ebben az esetben átsegíteni? Persze, mert itthon erre nincsenek törvények. További dolog az volt, hogy miután elháríthatatlan, biztos fellépésemmel kiköveteltem, hogy a szerencsétlen embert tartsák bent a kórházban, s hivatkoztam emberi jogokra, §-ra, bíróságra, feljelentéssel kicifrázva, végül bent tartották, nagy váll- és szájhúzogatások közepette.
Biztos fellépésemre azt a választ kaptam, hogy a beteg gyógyíthatatlan, s mivel egyedül él, - tudtam, ezért kértem az kórházi ellátást - ebbe bele értettem azt is, hogy gyógyszerezik, kínját enyhítik...
No igen, erre meg azt a választ kaptam, hogy átteszik az elfekvő osztályra.
Ismét ellentmondást nem tűrve reagáltam, emberségre, orvosi esküre, belátásra hivatkoztam...
No a vége az lett, hogy "kegyelemből" a kórházi osztályon "maradhatott". De az orvossal történt beszélgetésem során mindig az arcomba kaptam azt, hogy elfekvőben volna a helye. Miután "pankrációztam", így hagyják... Hagyták is, szenvedni, ordított a fájdalomtól a szerencsétlen.
Nem volt kezemben felhatalmazás, hogy hospice házba tudtam volna betenni. Talán ott kapott volna olyan segítséget, hogy a mély alvás, a tudatának kikapcsolásával nem érzett volna annyi kínt, mint ennek hiányában. Mivel nem voltam sem rokona, csak ismerőse, s némely hivatalos ügyének segítője, így falakba ütköztem.
Összegzem, a véleményem az, ha minden vizsgálat bebizonyítja, hogy nincs segítség, akkor igenis - ha ép a gondolkodása a betegnek - fel kell tenni a kérdést, mi a döntése? De ennek a kérdésnek, csak akkor szabadna elhangoznia, ha már valóban beállt az olyan szenvedés, mint amit fentebb vázoltam. Amennyiben a beteg nincs tudatánál, akkor a legközelebbi hozzátartozónak, s ha az sincs, akkor a kórházban kell(ene) lennie egy olyan több tagú bizottságnak, akik ebben az élet/halál döntésben kompetensek.
Több évvel ezelőtt a saját kutyámat is elaltattam, amikor az orvos is felvilágosított, de én is megtapasztaltam, nincs mentség. Az egy dolog, hogy akkor sem hagytam magára, simogattam, beszéltem hozzá. Az állatorvos előbb dupla altatót adott, majd amikor már az hatott, csak akkor adta be a "bumm" injekciót.
A következő kutyámat az elmúlt év augusztusában veszítettem el. Ő rákos volt. Nem hagytam szenvedni, az orvossal megbeszéltem ekkor meg akkor jön, s átsegíti a kutyusomat... A kutya megelőzött, mert a megbeszélt napon, hajnalban ment el. Természetes, hogy vele voltam, természetes, hogy nem hagytam őt sem magára, mert szerettem.
Az emberekkel is így kellene bánni, mint ahogyan lelkiismeretes, szerető gazdaként az állatainkkal megtesszük.
A cikkben leírtakra viszont az a véleményem, hogy az orvosok ebben az esetben, vétettek. Mert csak azért átsegíteni bárkit a halálba, mert pszichiátriai okból, már többször önkezével akart véget vetni az életének?!!!! Ez nemcsak felelőtlenség, de orvosilag etikátlan. Mivel lelki okok miatt szenvedett, s azt azért lehetett volna valamiképpen orvosolni. Egyáltalán, mi volt az elgondolása annak az orvosnak, aki döntött? Egy pszichiátriailag sérült betegnek ez a megoldás? Nincs más lehetőség? Nosza, akkor elő a "bummm-injekcióval", ha ilyen betegről van szó?
Az esküdtszék döntését - ez esetben -
nem hagyom jóvá, nem mintha beleszólásom lenne.
