Bán Zoltán András
KÉSÕRE JÁR
<HR width="100%">
Pilinszky pályáját az irodalomtörténészek általában két vagy három szakaszra osztják. De abban minden irodalmár megegyezik, hogy a jelentôs stílusváltást hozó utolsó szakasz 1972-ben kezdôdik, ekkor jelent meg a Szálkák címû kötet. Az új ars poeticát már a könyv címe is kinyilvánítja.
A katolikus metaforika mellett (ebben a felfogásban többek közt a kereszt szálkáira utalna a cím, vagy arra, hogy a kereszt csupán szálka:
,,Az Atya, mint egy szálkát / visszaveszi a keresztet") az is nyilvánvaló, hogy nincs immár szó erdôrôl vagy széles fatörzsrôl, maradnak a rövid, néhány soros, rendkívül aforisztikus, a költôi képekrôl, hasonlatokról majdnem teljesen lemondó, nem elsôsorban a szenzualitásra, de a jelentésre, a gondolatok plaszticitására törekvô versek.
Sokan vélekedtek ekkor úgy, mindenekelôtt az Újhold köréhez tartozó egykori barátok, pályatársak, élükön Nemes Nagy Ágnessel, hogy Pilinszky pályája hanyatló szakaszába lépett, rövid szösszenetei meg sem közelítik a Harmadnapon kötet szintjét (a középpontban persze az Apokriffal), mi több, Pilinszky elárulta múltját, ,,pálfordulást" követett el, külföldön páváskodik, primadonna lett az egykori ballonkabátos, presszójáró szegénylegénybôl. És így tovább.
Hogy ebben a vádsorozatban mennyi volt az akkoriban természetesen kimondhatatlan politikai szemrehányás - ad notam: Pilinszky ,,lefeküdt" a rendszernek, vagy Vas István szavát használva ,,bezupált"-, netán irigység, és mennyi a komolyan gondolt esztétikai kifogás, azt nem lehet eldönteni.
Maradjunk mi most a széptani vádnál. Az a legkevésbé sem furcsa, hogy korábbi pályatársainak nem tetszett az új hang. Pilinszky radikálisan szakított ugyanis a posztnyugatosok versideáljával, lemondott az eufóniáról, arról, hogy - Karinthy szavaival - csupán ,,a széphangzás mián" toldjon be egy sort vagy jelzôt a versbe, elvetette a költôi képet mint alapvetô versszervezô formaelvet, ledobta magáról a rímelés kényszerét is.
Ettôl kezdve az volt a legfôbb célja, hogy gondolatokat közöljön olvasóival, megtartva persze a vers szenzualitását, de abban az értelemben, ahogy T. S. Eliot gondolta: a versben a gondolatnak is olyan intenzívnek kell lennie, akárha egy rózsa illatozna.
Két alapvetô élmény érte Pilinszkyt a pályafordulata elôtt. Találkozott Simone Weil írásaival, ez átalakította gondolkodását, és találkozott Robert Wilson színházával (köztudott, hogy mindenekelôtt a Párizsban látott, A süket pillantása címû elôadás hatott rá elemi erôvel) ez megváltoztatta esztétikáját.
Ha belegondolunk, Nemes Nagyék vádjait kissé furcsán fogadhatta Pilinszky, netán a provinciális gondolkodás termékének vélhette azokat. Ô Párizsba járt rendszeresen, megismerte az akkori dernier cri alapmûveit, látta Robbe-Grillet filmjeit, olvasta a nouveau romant, Beckettet, megismerte, igaz, francia fordításban, Gombrowiczot, egyszóval az európai késô modernség centrumában érezhette magát. Minderrôl nem sokat tudtak Magyarországon.
Lényeges látni, hogy itt viszonylagos fogalmakról van szó. Pilinszky nem istenítette ezt a modern kultúrát, de kiszabadulva Magyarországról nyilvánvaló, hogy hatalmas adagokban lélegezte be Párizs frissebb, felszabadultabb szellemi levegôjét. Az Újhold utóvédharca, lett légyen az mégoly rokonszenves, mégiscsak kis összefüggésnek tûnhetett számára a nyugat-európai nagy szcénához képest.
Pilinszky egyébként sosem volt a nyelv eufóniájának nagy mûvésze.
Illyés írta róla valahol, hogy mindig csodálattal töltötte le, hogyan képes Pilinszky a lehetô legprimitívebb jambussal, az elgondolható legegyszerûbb páros- és keresztrímeléssel olyan rendkívüli verseket írni, mint a Harmadnapon kötet nagy része.
Pilinszky sokat beszélt a nyelvi szegénységrôl, a dadogás nyelvérôl. Így voltaképpen szükségszerû, hogy radikálisan váltott, hogy elidegenedett az Újhold nyelvközpontú versszemléletétôl.
Vegyük még mindehhez, hogy a késô nyugatosok mondhatni zsigerileg idegenkedtek a teóriától; a filozófia az ô szemükben legföljebb afféle lukácsista bolsevik huncutságnak látszott. (És persze tudjuk, hogy Lukács György volt az egyik legfôbb denunciánsa az Újholdnak 1948-ban.)
Pilinszky viszont mindig komolyan érdeklôdött a filozófiai kérdések iránt. Az Újhold költôinek a nyelv olvasztott aranyaként csillogó versei ódivatúnak tûnhettek immár. Egyszóval, érzésem szerint Pilinszky, miután megírta az Újhold-korszakának alapverseit, a Szálkáktól kezdve olyasmit csinált, amire mindig is vágyott, ami mindig is elemi megszólalási módnak tetszett a számára - ezt a vágyát csak megerôsítették és mintegy igazolták a nyugati mûvészeti tapasztalatok.
És ekkor valóban megújította mûvészetét. Ma már egyre világosabban látszik, hogy igaztalan volt az értékítélet; nem, Pilinszky utolsó költôi korszaka semmivel sem marad el a Harmadnapon (1959) kötetben összefoglalt mûvészete mögött. Maga Pilinszky szervesnek érezte a változást, nem radikális átalakítást érzékelt, csak erôs hangsúlyeltolódásokat.
A Szálkák elsô versében azonnal leszögezi:
,,Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. (Amiként kezdtem)
A Végkifejlet kötet továbbmegy a Szálkák által megnyitott úton. A nyelv, a megszólalás tovább egyszerûsödik, még elemibbé válik, eltûnik mindig fölösleges cicoma a versbôl.
Nincsenek rímek, nincsenek kötött formák, megritkulnak a jelzôk, a versek nem ,,szépek" akarnak lenni, de mindenekelôtt pontosak.
A kötet, akár a Szálkák, hangsúlyozottan kötet, és nem önálló, önmagukban is megálló versegészek gyûjteménye. Tény, hogy olyan összefoglaló jellegû, nagy vers nincs a kötetben, mint mondjuk az Apokrif vagy a Jelenések VIII. 7. volt korábban. Az egyes verseket nem is igen lehet önállóan olvasni, mindig a könyvet olvassuk, ha kezünkbe vesszük a Végkifejletet.
Az elsô, a Szépirodalminál megjelent kiadásban még minden egyes verset külön oldalra tördeltek. Szép, levegôs lett így a könyv. Nem folytak egybe a szövegek, mint az összegyûjtött mûvek sorozatában megjelent kötetben (Versek, Századvég kiadó, Bp. 1993).
Természetesen ennek a kötetnek is megvannak a centrális versei. Mindenekelôtt a két Sztavrogin-vers
(Sztavrogin elköszön; Sztavrogin visszatér) tekinthetô alapvetô jelentôségûnek.
Szerep-versek, ha úgy tetszik, bennük az Ördögökbôl ismert legdémonibb, legmodernebb Dosztojevszkij-alak lép színre.
(Érdekes egybeesés, hogy Kálnoky László, aki ugyancsak eltávolodott egykori ,,istállójától", a késô nyugatosoktól, és aki ezekben az években újította meg radikálisan mûvészetét, pár évvel korábban szintén megírta a maga jelentôs Dosztojevszkij-versét: Szvidrigaljov utolsó éjszakája.)
Ez a Sztavrogin Pilinszky-alakmás, akárcsak a költô ,,számára a világ / már semmi más, mint ,,tárgyi bizonyíték." Sztavrogin elköszön (,,Unatkozom. Kérem a köpenyem.") és Pilinszky is kezd kivonulni a költészet világából.
A Végkifejlet után alig ír már verset, hogy utolsó éveiben teljesen elnémuljon benne a költészet. Csak a közlésre szorítkozó, kijelentô mondatok még soha nem szóltak olyan intenzitással, mint Pilinszky utolsó köteteiben.
Így rögzíti helyzetét a Végkifejlet címû háromsorosban:
,,Magam talán középre állok. / Talán este van. Talán alkonyat. / Egy bizonyos: késôre jár."
Utolsó éveiben a próza és a dráma került érdeklôdése középpontjába, és ha valahol, akkor itt bizonyosan helytálló mûvészi hanyatlásról beszélni. De talán ez is túlzás. Inkább arról van szó, hogy párizsi élményeinek hatására Pilinszky megpróbálkozott valamivel, ami zsákutcának bizonyult. Színházi kísérleteinek elsô darabjait a Végkifejlet tartalmazza.
Négy ,,darabot", kis ,,drámát" közöl a kötet, maga Pilinszky színmûveknek nevezi ôket. Már megjelenésük pillanatában problematikusnak látszottak e jelenetek, több mint húsz év múltán még kétségesebb e szövegek értéke.
Hogy elôadhatatlanok, az szinte bizonyosnak látszik, bár lehet, hogy egyszer megszületik majd az a rendezô, aki megcáfolja e vélekedést. De olvasva sem okoznak sok örömet. Többnyire a versekben sokkal koncentráltabban megjelenített anyag kommentárjainak tûnnek, de ami ott intenzitás és tévedhetetlenül pontos rajz, az itt bôbeszédûség és kontúrtalan szituációérzékelés.
Robert Wilson színháza megújította Pilinszky esztétikai gondolkodását (emlékezzünk a ,,mintha-színház"-ról írt mélyenszántó soraira), ám zsákutcába vitte teátrális képzeletét. A mûvészet akarásából itt csak az akarást érzékeljük. És néha kissé komikus is ez a hallatlanul nagy szándék. Emlékszem, hogy már a kötet megjelenésekor Karinthy legszebb paródiái egyikeként olvastam az egyik Pilinszky-dráma szereplistájának elején:
,,Nô, Medve." De mindez lényegtelen, hiszen csak a nagy mûvészek tudnak ekkorát tévedni. És vigasztalásul ott vannak a kötet felejthetetlen, enigmatikus nagy versei (Meghatározás; Tapasztalat; Fohász; Kárhozat; Fölriadva; Ékszer).
Pilinszky költôi megújúlása a fiatalabb pályatársakra is termékenyítôen hatott. Petri, Rakovszky, Tandori, Várady Szabolcs modern versbeszéde, a korai Bodor Ádám balladisztikus prózája elképzelhetetlen a Végkifejlet Pilinszkyje nélkül.
E könyvben, Kleist szavaival, Pilinszky úgy nézi a világot, mint akinek levágták a szemhéját.
(Pilinszky János: Végkifejlet. Versek és színmûvek. Szépirodalmi, 1974. 123 oldal, 27 Ft)
KÉSÕRE JÁR
<HR width="100%">
Pilinszky pályáját az irodalomtörténészek általában két vagy három szakaszra osztják. De abban minden irodalmár megegyezik, hogy a jelentôs stílusváltást hozó utolsó szakasz 1972-ben kezdôdik, ekkor jelent meg a Szálkák címû kötet. Az új ars poeticát már a könyv címe is kinyilvánítja.
A katolikus metaforika mellett (ebben a felfogásban többek közt a kereszt szálkáira utalna a cím, vagy arra, hogy a kereszt csupán szálka:
,,Az Atya, mint egy szálkát / visszaveszi a keresztet") az is nyilvánvaló, hogy nincs immár szó erdôrôl vagy széles fatörzsrôl, maradnak a rövid, néhány soros, rendkívül aforisztikus, a költôi képekrôl, hasonlatokról majdnem teljesen lemondó, nem elsôsorban a szenzualitásra, de a jelentésre, a gondolatok plaszticitására törekvô versek.
Sokan vélekedtek ekkor úgy, mindenekelôtt az Újhold köréhez tartozó egykori barátok, pályatársak, élükön Nemes Nagy Ágnessel, hogy Pilinszky pályája hanyatló szakaszába lépett, rövid szösszenetei meg sem közelítik a Harmadnapon kötet szintjét (a középpontban persze az Apokriffal), mi több, Pilinszky elárulta múltját, ,,pálfordulást" követett el, külföldön páváskodik, primadonna lett az egykori ballonkabátos, presszójáró szegénylegénybôl. És így tovább.
Hogy ebben a vádsorozatban mennyi volt az akkoriban természetesen kimondhatatlan politikai szemrehányás - ad notam: Pilinszky ,,lefeküdt" a rendszernek, vagy Vas István szavát használva ,,bezupált"-, netán irigység, és mennyi a komolyan gondolt esztétikai kifogás, azt nem lehet eldönteni.
Maradjunk mi most a széptani vádnál. Az a legkevésbé sem furcsa, hogy korábbi pályatársainak nem tetszett az új hang. Pilinszky radikálisan szakított ugyanis a posztnyugatosok versideáljával, lemondott az eufóniáról, arról, hogy - Karinthy szavaival - csupán ,,a széphangzás mián" toldjon be egy sort vagy jelzôt a versbe, elvetette a költôi képet mint alapvetô versszervezô formaelvet, ledobta magáról a rímelés kényszerét is.
Ettôl kezdve az volt a legfôbb célja, hogy gondolatokat közöljön olvasóival, megtartva persze a vers szenzualitását, de abban az értelemben, ahogy T. S. Eliot gondolta: a versben a gondolatnak is olyan intenzívnek kell lennie, akárha egy rózsa illatozna.
Két alapvetô élmény érte Pilinszkyt a pályafordulata elôtt. Találkozott Simone Weil írásaival, ez átalakította gondolkodását, és találkozott Robert Wilson színházával (köztudott, hogy mindenekelôtt a Párizsban látott, A süket pillantása címû elôadás hatott rá elemi erôvel) ez megváltoztatta esztétikáját.
Ha belegondolunk, Nemes Nagyék vádjait kissé furcsán fogadhatta Pilinszky, netán a provinciális gondolkodás termékének vélhette azokat. Ô Párizsba járt rendszeresen, megismerte az akkori dernier cri alapmûveit, látta Robbe-Grillet filmjeit, olvasta a nouveau romant, Beckettet, megismerte, igaz, francia fordításban, Gombrowiczot, egyszóval az európai késô modernség centrumában érezhette magát. Minderrôl nem sokat tudtak Magyarországon.
Lényeges látni, hogy itt viszonylagos fogalmakról van szó. Pilinszky nem istenítette ezt a modern kultúrát, de kiszabadulva Magyarországról nyilvánvaló, hogy hatalmas adagokban lélegezte be Párizs frissebb, felszabadultabb szellemi levegôjét. Az Újhold utóvédharca, lett légyen az mégoly rokonszenves, mégiscsak kis összefüggésnek tûnhetett számára a nyugat-európai nagy szcénához képest.
Pilinszky egyébként sosem volt a nyelv eufóniájának nagy mûvésze.
Illyés írta róla valahol, hogy mindig csodálattal töltötte le, hogyan képes Pilinszky a lehetô legprimitívebb jambussal, az elgondolható legegyszerûbb páros- és keresztrímeléssel olyan rendkívüli verseket írni, mint a Harmadnapon kötet nagy része.
Pilinszky sokat beszélt a nyelvi szegénységrôl, a dadogás nyelvérôl. Így voltaképpen szükségszerû, hogy radikálisan váltott, hogy elidegenedett az Újhold nyelvközpontú versszemléletétôl.
Vegyük még mindehhez, hogy a késô nyugatosok mondhatni zsigerileg idegenkedtek a teóriától; a filozófia az ô szemükben legföljebb afféle lukácsista bolsevik huncutságnak látszott. (És persze tudjuk, hogy Lukács György volt az egyik legfôbb denunciánsa az Újholdnak 1948-ban.)
Pilinszky viszont mindig komolyan érdeklôdött a filozófiai kérdések iránt. Az Újhold költôinek a nyelv olvasztott aranyaként csillogó versei ódivatúnak tûnhettek immár. Egyszóval, érzésem szerint Pilinszky, miután megírta az Újhold-korszakának alapverseit, a Szálkáktól kezdve olyasmit csinált, amire mindig is vágyott, ami mindig is elemi megszólalási módnak tetszett a számára - ezt a vágyát csak megerôsítették és mintegy igazolták a nyugati mûvészeti tapasztalatok.
És ekkor valóban megújította mûvészetét. Ma már egyre világosabban látszik, hogy igaztalan volt az értékítélet; nem, Pilinszky utolsó költôi korszaka semmivel sem marad el a Harmadnapon (1959) kötetben összefoglalt mûvészete mögött. Maga Pilinszky szervesnek érezte a változást, nem radikális átalakítást érzékelt, csak erôs hangsúlyeltolódásokat.
A Szálkák elsô versében azonnal leszögezi:
,,Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. (Amiként kezdtem)
A Végkifejlet kötet továbbmegy a Szálkák által megnyitott úton. A nyelv, a megszólalás tovább egyszerûsödik, még elemibbé válik, eltûnik mindig fölösleges cicoma a versbôl.
Nincsenek rímek, nincsenek kötött formák, megritkulnak a jelzôk, a versek nem ,,szépek" akarnak lenni, de mindenekelôtt pontosak.
A kötet, akár a Szálkák, hangsúlyozottan kötet, és nem önálló, önmagukban is megálló versegészek gyûjteménye. Tény, hogy olyan összefoglaló jellegû, nagy vers nincs a kötetben, mint mondjuk az Apokrif vagy a Jelenések VIII. 7. volt korábban. Az egyes verseket nem is igen lehet önállóan olvasni, mindig a könyvet olvassuk, ha kezünkbe vesszük a Végkifejletet.
Az elsô, a Szépirodalminál megjelent kiadásban még minden egyes verset külön oldalra tördeltek. Szép, levegôs lett így a könyv. Nem folytak egybe a szövegek, mint az összegyûjtött mûvek sorozatában megjelent kötetben (Versek, Századvég kiadó, Bp. 1993).
Természetesen ennek a kötetnek is megvannak a centrális versei. Mindenekelôtt a két Sztavrogin-vers
(Sztavrogin elköszön; Sztavrogin visszatér) tekinthetô alapvetô jelentôségûnek.
Szerep-versek, ha úgy tetszik, bennük az Ördögökbôl ismert legdémonibb, legmodernebb Dosztojevszkij-alak lép színre.
(Érdekes egybeesés, hogy Kálnoky László, aki ugyancsak eltávolodott egykori ,,istállójától", a késô nyugatosoktól, és aki ezekben az években újította meg radikálisan mûvészetét, pár évvel korábban szintén megírta a maga jelentôs Dosztojevszkij-versét: Szvidrigaljov utolsó éjszakája.)
Ez a Sztavrogin Pilinszky-alakmás, akárcsak a költô ,,számára a világ / már semmi más, mint ,,tárgyi bizonyíték." Sztavrogin elköszön (,,Unatkozom. Kérem a köpenyem.") és Pilinszky is kezd kivonulni a költészet világából.
A Végkifejlet után alig ír már verset, hogy utolsó éveiben teljesen elnémuljon benne a költészet. Csak a közlésre szorítkozó, kijelentô mondatok még soha nem szóltak olyan intenzitással, mint Pilinszky utolsó köteteiben.
Így rögzíti helyzetét a Végkifejlet címû háromsorosban:
,,Magam talán középre állok. / Talán este van. Talán alkonyat. / Egy bizonyos: késôre jár."
Utolsó éveiben a próza és a dráma került érdeklôdése középpontjába, és ha valahol, akkor itt bizonyosan helytálló mûvészi hanyatlásról beszélni. De talán ez is túlzás. Inkább arról van szó, hogy párizsi élményeinek hatására Pilinszky megpróbálkozott valamivel, ami zsákutcának bizonyult. Színházi kísérleteinek elsô darabjait a Végkifejlet tartalmazza.
Négy ,,darabot", kis ,,drámát" közöl a kötet, maga Pilinszky színmûveknek nevezi ôket. Már megjelenésük pillanatában problematikusnak látszottak e jelenetek, több mint húsz év múltán még kétségesebb e szövegek értéke.
Hogy elôadhatatlanok, az szinte bizonyosnak látszik, bár lehet, hogy egyszer megszületik majd az a rendezô, aki megcáfolja e vélekedést. De olvasva sem okoznak sok örömet. Többnyire a versekben sokkal koncentráltabban megjelenített anyag kommentárjainak tûnnek, de ami ott intenzitás és tévedhetetlenül pontos rajz, az itt bôbeszédûség és kontúrtalan szituációérzékelés.
Robert Wilson színháza megújította Pilinszky esztétikai gondolkodását (emlékezzünk a ,,mintha-színház"-ról írt mélyenszántó soraira), ám zsákutcába vitte teátrális képzeletét. A mûvészet akarásából itt csak az akarást érzékeljük. És néha kissé komikus is ez a hallatlanul nagy szándék. Emlékszem, hogy már a kötet megjelenésekor Karinthy legszebb paródiái egyikeként olvastam az egyik Pilinszky-dráma szereplistájának elején:
,,Nô, Medve." De mindez lényegtelen, hiszen csak a nagy mûvészek tudnak ekkorát tévedni. És vigasztalásul ott vannak a kötet felejthetetlen, enigmatikus nagy versei (Meghatározás; Tapasztalat; Fohász; Kárhozat; Fölriadva; Ékszer).
Pilinszky költôi megújúlása a fiatalabb pályatársakra is termékenyítôen hatott. Petri, Rakovszky, Tandori, Várady Szabolcs modern versbeszéde, a korai Bodor Ádám balladisztikus prózája elképzelhetetlen a Végkifejlet Pilinszkyje nélkül.
E könyvben, Kleist szavaival, Pilinszky úgy nézi a világot, mint akinek levágták a szemhéját.
(Pilinszky János: Végkifejlet. Versek és színmûvek. Szépirodalmi, 1974. 123 oldal, 27 Ft)
