Sötétlelkű Angyal
Új tag
Félelem vagy Magány?
Csak a pillanatra várt. Innen jól hallhatta, ha valaki benyit a szobájába, a zene ellenére is... Igen!
A dübörgő, hipnotikus ütemek, depresszív hangulatú rock most is szólt! Egészen a szívéig hatolt.
Ha elzárja a hifijét, a fejében akarva- akaratlanul egymást kergetik a szövegek! Még az ütemet, a dallamot is hallotta, ha végigdúdolta gondolatai között az egyik- másik számot. Belerögződött a vérébe, a fejébe, a lelkébe!
Ha benyit valaki azon az ajtón, melyet egy óriási poszter takart belülről, csak egy szomorú lányt lát. Ez a lány az ajtón lógó képet nézte a válla mögött hátra pillantva. A poszter szinte teljesen ellepte az ajtó belső felét.
Egy temető volt rajta, a holdfényben. S az egyik közelebbi sírkövön egy leány ült. Egy sötét angyal!
Hosszú fekete haja, nagy sötétkék szemei voltak, melyet feketével festett ki, akárcsak körmeit. Hasonlóan fekete volt az öltözete, mint a lánynak, aki a szobája ablakában üldögélt. Ő nem divatból viselt feketét. Csak nem akart kitűnni az őt övező tömegből!
Sőt! el akart tűnni! Örökre...
Lenézett...
Milyen egyszerű lenne kiugrania! Ugrania sem kéne. Elég lenne előredőlni és csúszni. Kicsúszna a szabad légtérbe. Akarját kitárná, hátát a Földnek mutatná, szemeit lehunyná, és örökre eltűnne. Az életéből már csak egy fekete-vörös folt lenne a magas hóban. Vagy esetleg egy angyal? Nem tudta rá a választ.
Fázott! A hó zuhogott... rendületlenül... A keze a jeges ablakpárkányon nyugodott. Ott ahol ült. A párkány elbírta a súlyát.
Gondolkodott!
Miért lenne érdemes élnie? Az iskola? Nem! Kinézik az osztályból. Túl zárkózott. Ők ott nem értik meg!
Akkor ki érti meg? Csak egy ember. Az édesanyja! Ő bízik benne, ő szereti, ő tanítja! És megérti! Szereti! Tiszta szívéből! Eldöntötte: nem ugrik! Elmosolyodott!
Nyílik az ajtó! Édesanyja köszön rá a háta mögül.
A lány hirtelen hátrafordul, köszöntené azt, akiért érdemes élnie!
De a jeges párkányon megcsúszik!
Tudta itt a vége! Vége mindennek!
Még utoljára egy éles sikolyt hall, majd elájult!
Pár nap múlva a kórházban felébredve az tudattalan álomból tudta meg, hogy édesanyja elkapta, megmentette!
Mától az ő számára is léteznek színek! Nincs tömör sötétség a ruhái között, nincs depresszív zene, ütem, dallam-
Ez már egy új esély!
(2004. február 29.)
by: Sötétlelkű Angyal :?:
őszintén... naon rossz?
Csak a pillanatra várt. Innen jól hallhatta, ha valaki benyit a szobájába, a zene ellenére is... Igen!
A dübörgő, hipnotikus ütemek, depresszív hangulatú rock most is szólt! Egészen a szívéig hatolt.
Ha elzárja a hifijét, a fejében akarva- akaratlanul egymást kergetik a szövegek! Még az ütemet, a dallamot is hallotta, ha végigdúdolta gondolatai között az egyik- másik számot. Belerögződött a vérébe, a fejébe, a lelkébe!
Ha benyit valaki azon az ajtón, melyet egy óriási poszter takart belülről, csak egy szomorú lányt lát. Ez a lány az ajtón lógó képet nézte a válla mögött hátra pillantva. A poszter szinte teljesen ellepte az ajtó belső felét.
Egy temető volt rajta, a holdfényben. S az egyik közelebbi sírkövön egy leány ült. Egy sötét angyal!
Hosszú fekete haja, nagy sötétkék szemei voltak, melyet feketével festett ki, akárcsak körmeit. Hasonlóan fekete volt az öltözete, mint a lánynak, aki a szobája ablakában üldögélt. Ő nem divatból viselt feketét. Csak nem akart kitűnni az őt övező tömegből!
Sőt! el akart tűnni! Örökre...
Lenézett...
Milyen egyszerű lenne kiugrania! Ugrania sem kéne. Elég lenne előredőlni és csúszni. Kicsúszna a szabad légtérbe. Akarját kitárná, hátát a Földnek mutatná, szemeit lehunyná, és örökre eltűnne. Az életéből már csak egy fekete-vörös folt lenne a magas hóban. Vagy esetleg egy angyal? Nem tudta rá a választ.
Fázott! A hó zuhogott... rendületlenül... A keze a jeges ablakpárkányon nyugodott. Ott ahol ült. A párkány elbírta a súlyát.
Gondolkodott!
Miért lenne érdemes élnie? Az iskola? Nem! Kinézik az osztályból. Túl zárkózott. Ők ott nem értik meg!
Akkor ki érti meg? Csak egy ember. Az édesanyja! Ő bízik benne, ő szereti, ő tanítja! És megérti! Szereti! Tiszta szívéből! Eldöntötte: nem ugrik! Elmosolyodott!
Nyílik az ajtó! Édesanyja köszön rá a háta mögül.
A lány hirtelen hátrafordul, köszöntené azt, akiért érdemes élnie!
De a jeges párkányon megcsúszik!
Tudta itt a vége! Vége mindennek!
Még utoljára egy éles sikolyt hall, majd elájult!
Pár nap múlva a kórházban felébredve az tudattalan álomból tudta meg, hogy édesanyja elkapta, megmentette!
Mától az ő számára is léteznek színek! Nincs tömör sötétség a ruhái között, nincs depresszív zene, ütem, dallam-
Ez már egy új esély!
(2004. február 29.)
by: Sötétlelkű Angyal :?:
őszintén... naon rossz?
ez jooo!
