...az órára nézek megint, ma éjszaka már vagy húszadszorra meredek rá és rövid időn keresztül végigkísérem a nyughatatlan másodpercmutató útját a szememmel. Rettenetes, hogy mennyire gyorsan telik az idő. Száguldanak a másodpercek, a percek, az órák és egyszer csak azt veszem észre, hogy újra el kell válnunk egymástól. Most még nyugodt vagyok, mert alig múlt el éjfél, mégis a szívem percről percre egyre hevesebben ver. Az előbb még te simogattál, figyelted az arcomat és forró csókokkal vontad el a figyelmemet a ketyegésről. Most, hogy elaludtál újra hallom az óra hangját, a fülemben motoszkál és egyszerűen nem hagy nyugodni. Kedvem lenne megállítani, kivenni belőle az elemet, hogy ne járjon tovább. De persze ez csak egy óra lenne a sok közül, ha ez meg is állna, attól még az idő peregne tovább. Ahogy most simogatlak, miközben alszol, folyton az jár a fejemben, hogy talán csoda történik. Arra gondolok, hogy egy, a maihoz hasonló hajnalban, talán valóban megáll majd az idő. Ha elég erősen akarom, akkor egy együtt töltött éjszaka után soha többé nem jön el a reggel, nem kell majd többet kilépned az ajtómon, sőt óracsörgés sem lesz, ami legszebb álmunkból ébreszt fel minket.