Halhatatlanság

Halhatatlanok leszünk!

Ilyen felkiáltójeles örömmámorban kezdtem lubickolni, amikor olvastam, hogy egy német tudóscsoport megtalálta a halhatatlanság titkát a FoxO elnevezésű gén személyében. Gondolom, más is úszkálni kezdett volna az örömében, hiszen egy ilyen jó hírt nem lehet csak úgy szárazon tempózva megemészteni, de amikor tovább olvastam, lelkesedésem alábbhagyott, mert kiderült, hogy az illető gén egyelőre csak a Hydra polipokat védi öregedés ellen. Ezek valami édesvízi állatkák és állítólag gyakorlatilag halhatatlanok, mert ez a génjük aktív állapotban tartja az őssejtjeiket, tehát se teoretice, se praktice nem vénülnek meg soha. Egy kissé lekonyultam, mert ugyebár mit érek én azzal, hogy a polipok halhatatlanok, mert van nekik FoxO génjük, én meg nem vagyok az, de tovább olvasva a tanulmányt kiderült, nekem is van ilyen génem, sőt minden embernek van, mire-fel ismét felvidultam. A gond csak az, hogy nálunk nem úgy viselkednek mint a polipoknál, és egyelőre nem tudni mi az oka, erre próbálnak hát jelenleg, rájönni a tudós emberek, össze-vissza cserélgetve a géneket.
Igaz, a génmutációk a világ színe előtt tiltva vannak, azonban ha hátra megy valaki egy kiskapun a világ fonákjára, ott nincs olyan szigor, ezért szerintem van egy kis remény az örök életre.
Így olvasgatva, úgy jártam mint egy szinuszgörbe, hol fent, hol lent, míg végül megálltam a holtponton, mert nem tudtam örüljek, vagy ne ennek az új felfedezésnek.
Itt imbolyogva a holtpont körül, azon törtem a kobakomat, érdemes-e egyel talán a halhatatlansággal bíbelődni, mert nekem igazából nem kézenfekvő ez az állapot, amikor logikusan gondolkodom és nem kapom fel a tüzes vizet.
Őszintén szólva nem is akarok örökké élni, hiszen a „ jóból is megárt a sok”, hát még más egyébből! Mi is történik, ha bennünk is megmozgatják ezeket a géneket? Elkezdünk mind halhatatlanul kódorogni minden irányba, mert az emberek nagy része ezt kell majd tegye, hiszen munkahely meg nem üresedik, ha se nyugdíjba nem megy senki, se el nem halálozik, és ennek soha vége nem lesz! Valahogy nem tetszik nekem ez a helyzetkép, egyesek kóborolnak, mások dolgoznak, még mások csak éldegélnek majdnem gondtalanul, a gyermekek soha meg nem nőnek, és sok ilyen hasonló gondok körvonalazódnak.
Na mi lesz akkor?
Nehezen megoldható helyzet alakul ki, az egyszer biztos, és nem szeretnék annak a helyében lenni, aki ezt meg kell oldja, mert szerintem csak drasztikus megoldások léteznek.
Például, ki lehet robbantani kisebb-nagyobb háborúkat, hadd üresedjenek a munkahelyek, esetleg pszichopaták kezébe nyomni a golyószórót, hadd apassza a gyerekek létszámát, a meg nem öregedő öregeket ki lehet telepíteni a sarkvidékekre fóka és bálnazsírt gyűjteni, hogy ne itthon lábatlankodjanak.
Itt aztán egyből lefagytak gondolataim, mert nem szeretem a hideget, és véletlenül se szeretném, hogy lábatlankodó vénemberként valahol az Antarktiszon totyogjak a pingvinekkel időtlen-időkig.
Gyerek ugyanis már nem lehetek, amikorra az emberi FoxO gént annyira izgalomba tudják hozni, hogy őssejtjeimet aktiválják, én bizonyára már nem izgulok, és több mint valószínű valahol láb alatt leszek.
Mindezeket mérlegre téve, úgy döntöttem, megmaradok halandónak, ezért máris átadom a halhatatlanság stafétabotját annak, aki úgy érzi, hogy a végéig tudna élni egy örök életet!

Kedves Istefan!
Húúú....beleborzongtam az utópisztikus elmélkedésedbe......Nekem is elillant a kezdeti lelkesedésem,el bizony.......
Üdv!

imrucika írta:

Kedves Istefan!
Húúú....beleborzongtam az utópisztikus elmélkedésedbe......Nekem is elillant a kezdeti lelkesedésem,el bizony.......
Üdv!

Kattints a kibontásához...

Kedves Imrucika!

Nem akarok senkit ijesztgetni, csak azért vázoltam fel egy lehetséges helyzetképet, hadd gondolkodjunk rajta: - érdemes-e pénzt költeni azért, hogy a hallhatatlanság titkát keresgéljük, vagy költsük hasznosabb dolgokra, és maradjunk meg halandónak, úgy ahogy teremtve voltunk.

Üdv!

Szellemek és lelkek


Mindenkinek vannak a lelkével problémái, miért lennék hát én kivétel?

Talán azért, mert nem tudom eldönteni, hogy egy lelkem van, mely három részből áll, vagy több lelkem van, melyek különálló egyként, de együtt vannak e világi sírjukba zárva.

Az is megtörténhet, hogy a szellemem és a lelkem van bezárva testembe, mindaddig, míg nem találnak egy megfelelőbb testet, -ha majd a jelenlegi hasznavehetetlen lesz-, amelyikbe majd átköltözve, szállnak fentebb, vagy lentebb az emberi életek rangsorán. Mert ember vagyok és optimista, tehát eszem ágába sincs állati testnek átengedni magamból azt, ami hallhatatlan és megsemmisíthetetlen.

Nehogy azt higgyétek, a buddhista tanok követője vagyok, tulajdonképpen semmilyen tant nem követek, csak úgy szabadon csapongok mindenfelé, nehogy valaki azt merje állítani rólam, hogy rabszolgasorsa ítéltem azt, ami szabadnak teremtetett.

Mert isteni a szellem, a lélek, és ezért nem szabad egy nyamvadt testbe zárni őket, hagyni kell, hadd szálljanak kedvükre szabadon.

Ezzel a szabadsággal kezdődnek a gondok, mert amikor szabadjára engedem lelkem egyik részét, vagy egyik lelkem, valaki azonnal be akarja fogni, hogy bezárja valahova, ezzel mintegy fogságba ejtve testem is.

Itt aztán nem tudom mit tegyek, mert igaz, a szellemem nem tudja bezárni emberfia, de ha lelkem egyik része, a testemmel együtt fogoly, a szellemem egyedül nem tud mit kezdeni a szabadsággal.

Mert hiába szállna mindig felfelé a szellem, ha ott egy rabul ejtett lélek, mely a testnek parancsol, mert valahogy közelebb áll hozzá.

Ezen filozófiai morfondírozásnak az az oka, hogy nem vagyok meggyőződve, ha helyes az elmélet, mely a szellemet egy kalap alá veszi a lélekkel. Mert szerintem csak a szellem van a kalap alatt, legalábbis ott lenne a helye, a lélek valahol lentebb a mellény alatt bujkál.

Gyakorlati példa erre az, hogy a szellemi és lelki élet nem egy és ugyanaz, a kettő sokszor egymástól majdnem függetlenül létezik. Van aki csak lelki életet él, elhanyagolva a szellemit, és fordítva.

Például, egy vallásba, vagy szektába nyakig elmerült ember, akinek lelkét valamilyen fondorlattal csapdába ejtették, már nem képes szellemi életet élni. Elsősorban nem engedi környezete, mely lelkét megkaparintva igyekszik szellemét minél távolabb tartani, nehogy ez véletlenül a lelkével beszélve, megpróbálja azt is, a szabadság gondolatával megfertőzni. Mert, mint mondottam a szellem mindig szabad, azt nem lehet megbéklyózni, mert inkább elköltözik valahova, mintsem rab legyen. (Ez lenne a gondolatok szabadsága.)

Ha pedig egy ember lélekfogatán nincs kocsis, hiányzik az ész erénye, ami a bölcsesség, és csak az önfejű lóra bízza magát, azaz csak vágyainak engedelmeskedik, sokszor megfeledkezve a mértékletességről, bizony mondom, nincs olyan jó ló amelyik helyes irányba terelné fogatát.

A mértékletesség pedig mindenben kötelező, hiába állítják sokan az ellenkezőjét, nemhiába a közmondás: „a jóból is megárt a sok”. A túlbuzgóság már nem erény, hiszen nem bátorságot jelent, hanem elfogultságot valami, valaki iránt; amivel, akivel gyáva az illető szembeszállni, mert lelkét félti, mit sem törődve bujdosó szellemével és annak sivár életével.

A materialista elveket valló emberek, nyilvánvalóan nem élhetnek se szellemi, se lelki életet, hiszen tagadják mindkettő létezését, habár ha igaz lenne a tévhit, miszerint a léleknek súlya van, azaz fix 21 gramm, bukfencet hányna minden ilyen elmélet.

Marad még egy nagyon kis százalék, aki képes szellemi életet élni, igaz háttérbe szorítva egy kissé a lelkit, egyesek csak annyira, hogy el ne csökevényesedjen, míg mások teljesen.

De nehogy filozófiai lábjegyzetnek tűnjék írásom leírom egyszerűen: - aki csak a dogmák világában ringatja lelkét, az előbb-utóbb szellemileg visszafejlődik, aki a naturalizmus híve, az rájön idővel, hogy a léleknek súlya van, csak nem grammban mérik, a szellemi életet élők pedig azért nem válnak mindig „nagy szellemmé”, mert legtöbbször idővel elhanyagolják lelki életük azon részét, amelyik szellemüket segítené a szép és jó keresésében.

Nem egyszerűek hát ezek a szellem-lélek problémák, ezért nincs is rá egy egységes magyarázat, csak vélemények és ezért mertem én is véleményt nyilvánítani, összekeverve egy kicsit a filozófiai nézeteket.

Ez a vélemény meg csakis azért szorult ki belőlem, mert sétálgatva az emberek között észrevettem, hogy a szellemi életre egyre kevesebben fektetnek hangsúlyt. A legtöbben materialisták lettek, sajnos még azok is, akik állítólag a lelkek megmentésével foglalkoznak, szellemi tevékenységet folytatva.

Halhatatlanság, örök élet... Na ez aztán betenne a reinkarnációnak!