A jó emberek ismeretlenek maradnak, mert emlékük nem maradhat fenn. De az ő tetteik azok, melyek fenntartják a jóságban igen szűkölködő világunkat.
Első morzsa: az ismeretlen jó emberről
Veszprémben a minap felavatták az ismeretlen jó ember emléktábláját.
Az eseménynek – Veszprémen kívül – nem volt visszhangja. Miért is lett volna? Az ismeretlen jó ember tetteinek soha sincs visszhangja. Tettei azoknak az emlékezetében él, akiknek segített, akiket megmentett, akiknek hitet adott. De többnyire még azok sem tudják a nevét. Arcukra is csak homályosan emlékeznek. S mikor azok, akiken segítettek, lelépnek a világszínpadról, a jó emberek tetteinek emléke is eltűnik velük együtt.
Az ember arcáról és nevéről azonosítható. Ha egyiket sem ismerjük, nem azonosítható. Akinek sem a nevét, sem az arcát nem ismerjük, annak az emléke sem maradhat fenn. A jó emberek ismeretlenek maradnak, mert emlékük nem maradhat fenn.
De az ő tetteik azok, melyek fenntartják a jóságban igen szűkölködő világunkat.
Az Auschwitzot vagy a Gulágot túlélők emlékiratainak egy pontján mindig megjelenik egy jó ember – az írók emlékezete szerint egy jó ember mentette meg az életüket. Ahogy Primo Levi írja, nem elsősorban azzal a darab kenyérrel, mellyel éhező testét életben tartotta, hanem azzal, hogy puszta létezése erőt és reményt adott számára. Van még remény a világban, érdemes életben maradni, mert vannak még jó emberek. Lengyel József hasonló történetet beszélt el arról a parasztemberről, aki reményt öntött belé a reménytelen Szibériában. Nem tudjuk azoknak a politikai lágerfoglyoknak a nevét sem, akik Kertész Imrét kiszabadították a hullák közül. Akik nem írnak, szintén hasonló történeteket beszélnek el. Az életben maradás feltétele a remény, s a jó ember testesíti meg ezt a reményt.
Apámat 1944 júniusában Auschwitzba deportálták. A vagonból kidobott egy egészen kis cédulát, melyet valószínűleg egy újságból tépett ki, s ceruzával, igen kis betűkkel írt anyámnak és nekem egy búcsúlevelet. A cetli aljára írta a címet. Ezt a kis cédulát valaki felszedte a földről, s ahelyett, hogy eldobta volna, magával vitte, borítékba tette, felírta rá a címet, vásárolt bélyeget és postán feladta. Lehet, hogy nagyon szegény ember volt, s még a boríték és a bélyeg ára is nagy áldozat volt a számára. Ez az ismeretlen jó ember nem egy ismerőssel, hanem egy ismeretlennel tett jót. Sokat gondolok, azóta is, erre az ismeretlenre, s apám utolsó életjelét mind a mai napig őrzöm.
Nagy a kísértés a jóra. A szenvedés, az ínség látványára természetes együttérzés az ösztönszerű válasz. Miért kivétel akkor a jó ember s miért marad többnyire ismeretlen? Igaza van-e Rousseau-nak, hogy az ember jónak születik, s csak a társadalom rontja meg? Vagy inkább Kantnak, aki feltételezi bennünk a rosszra való hajlamot, s görbe fának tekinti az embert, kit nem lehet kiegyenesíteni? Erre a kérdésre, gondolom, senki sem tudja a választ, hacsak nem fogadja el az örökletes bűn dogmáját, egy olyan gondolatot, amely távol áll tőlem. Csak tapasztalataimra és mások tapasztalataira hagyatkozhatom.
Kevés ember van, aki „természeténél fogva” gonosz, azaz arra törekszik, hogy másokat elpusztítson. A legtöbb ember azt hiszi magáról, hogy jó, s meg lenne sértve, ha valaki ennek ellenkezőjét állítaná. Azt elismerné, hogy időnként tett valamit, ami nem „jó”, de mindig találna tettére mentséget. Mondjuk: „ha nem tettem volna, elveszítettem volna az állásomat, ártottam volna családom jó hírének” stb. Azaz ő jó, hacsak az érdekeit nem sérti. Ha nem igényel erőfeszítést, ha nem kerül pénzbe, ha nem emészt fel túl sok energiát, ha nem fordítja szembe másokkal.
A jó tett azonban mindig valaminek a feláldozásával jár, lehet ez kis vagy nagy áldozat. A legnagyobb áldozatnak általában mások elismerésének feláldozását tekintjük. Azoknak az elismerésére gondolok, akik közel állnak hozzánk. A 13. században egy jó katolikus asszony szívesen megmentett volna egy kathar eretnek kisgyereket, de nem merte, mert akkor őt is eretnekséggel vádolták volna. Aki egyedül van, akit bajtársai, hittársai, családtagjai nem látnak, az talán segít, hiszen szívesen segít, mert mások nem látják, hogy segít. Az mer engedni a jóra való kísértésnek.
De ettől még nem tartozik az „ismeretlen jó emberek” közé.
Vannak „egy jótettes” emberek: olyanok, akik majd később egyetlen jótettükre hivatkoznak, s ezért elismerést igényelnek másoktól és önmaguktól. Ha életet mentettek, teljes joggal, máskülönben kétséges joggal. Őket ismerjük, magasztaljuk, kitüntetjük. Vagy ellenkezőleg, ha egyetlen jó tettük nem ellensúlyozza bűneiket, inkább megvetjük, esetleg kinevetjük.
Az ismeretlen jó ember nem szent, sem képmutató – azért marad ismeretlen, mert a jó tett számára nem nagy ügy, még akkor sem, ha sokat áldoz fel érte. Nem igényel elismerést, köszönetet, kitüntetést. A homályban marad. Sem a Yad Vashemben nem ültetnek érte fát, sem a terrormúzeumokban nem jegyzik fel a nevét.
Az ismeretlen jó emberek, a névtelenek, arctalanok, akik világunkat a hátukon hordják, éppen ezért érdemelnek emlékművet. A Veszprémben felavatott emléktábla az elismerés első fecskéje. A hála kifejezése, s ugyanakkor a reményé is.
Második morzsa: a megbocsátásról
Jézus így fordult imájában Istenhez: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Mikor Isten ellen vétkezünk, Ő, aki ellen vétkeztünk, megbocsáthat nekünk. Mi is meg kell, hogy bocsássunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek.
Három kérdés nyitva marad.
Isten megbocsáthat nekünk, miután bocsánatát kérjük. Meg kell-e bocsátanunk azoknak is, akik nem kérnek bocsánatot sem tőlünk, sem Istentől? Továbbá: csak azoknak kell megbocsátanunk, akik ellenünk vétkeztek, vagy azoknak is, akik mások ellen vétkeztek?
A megbocsátás igazságtalanság, hiszen minden bűnért a bűnnel arányos büntetés jár. Mikor, meddig, milyen körülmények között írhatja felül a megbocsátás az igazságot? Felülírhatja-e a jogot?
Az első kérdésre csak személyes válasz adható. Személyes ellenségünknek, ha bocsánatunkat kéri, mindig jó érzés megbocsátani. De mit jelent ebben az esetben az, hogy megbocsátani? Elfelejteni? De mit? Magát a sérelmet vagy a sérelemre választ adó haragot? Ez a sérelem természetétől és súlyától függ. De a sérelemre választ adó haragot mindenképpen. S vigyázzunk! Csak az ellenünk elkövetett vétkek megbocsátásáról van szó.
De mi tekinthető egyáltalán véteknek? Az engedetlenség? Kinek, miért? Miben? Vétek-e, ha a gyerek „visszabeszél”, amire a szülő azonnal rávágja: „kérj bocsánatot!”?
Gyakori tapasztalat, hogy a megbocsátás, ha bocsánatkérésre következik, a megbocsátót magas polcra, míg a megbocsátást kérőt alacsony polcra állítja, tehát a megbocsátás a felsőbbrendűség érzéséből ered, s azt erősíti. Esetenként így is lehet. Ilyenkor a tapintat segít.
Vétekről csak rosszindulatból, ártás szándékával elkövetett tettek vagy végzetes közömbösség esetében beszélhetünk. Az apa bocsánatot kérhet gyerekétől, akit pofon vágott, a besúgó attól, akit besúgott (bár ritkán teszi), a rosszindulatú pletykát terjesztő attól, akiről a pletykát terjesztette. De ha a sértő fél bocsánatunkat kéri, nem okvetlenül szóban, hanem tetteiben, akkor többé nem tisztességes haragot tartani vagy – különösen – bosszúállásra akár csak gondolni is. De ha a sértő fél sértését további sértésekkel tetőzi, nem juthat a sértett soha el odáig, hogy a sérelmet elnézze. Hacsak nem bocsát meg előre minden ellene elkövetett vétket, de ennek feltétele a feltétlen szeretet.
A mások ellen elkövetett vétkeket és bűnöket nincs jogunk megbocsátani, kivéve, ha azok, akik ellen a vétket elkövették, már megbocsátottak, s még akkor sem feltétel nélkül. A gyilkosnak csak a meggyilkolt maga bocsáthat meg, de neki nincs már módja megbocsátani. (Kivéve akkor, ha közvetlenül halála előtt teszi, mint mikor Laertes bocsánatot kér Hamlettől.) A meggyilkolt hozzátartozói csak azért a fájdalomért bocsáthatnak meg, amit a gyilkos nekik okozott, nem magáért a tettért.
Háborús bűnöknek, a népirtásban bűnösöknek nem lehet és nem is szabad megbocsátani. Az ő bűnük elvileg megbocsáthatatlan bűn. Hiszen minden áldozatuknak meg kellene nekik bocsátani ahhoz, hogy bocsánatot nyerjenek. Ez pedig lehetetlen.
Öröklődő bűn azonban nincsen. Csak akkor társvétkesek az utódok elődeik bűnében, ha nem néznek szembe vele, ha letagadják, mi több, védelmezik azt, és az áldozatokat rágalmazzák.
A jogi büntetés felfüggesztése, megsemmisítése, az elévülés vagy a kiszabásáról való politikai megegyezés, esetleg eltekintés (amnesztia, kegyelem) nem okvetlenül párhuzamos vagy egyértelmű a megbocsátással – s fordítva sem, bírósági ítélet nem függ a megbocsátástól. Nemrég olvastam a Biszku-ügy kapcsán felpanaszolni, hogy nincs pokol. A jogszerű ítéletet nem írja felül a megbocsátás, ahogy a meg nem bocsátás is irreleváns a jogkövetés szempontjából. Valóban sajnálhatjuk, ha nincs pokol, különösen egy olyan világban, ahol még a bűnösök bűntudatával sem számolhatunk. De nem pótolhatjuk jogi köntösben elkövetett jogtalansággal.
Harmadik morzsa: az emberi méltóságról
A 20. századi Európa egészen a közelmúltig az emberi méltóság állandó megaláztatásának színtere volt. Mielőtt a koncentrációs táborokban, munkatáborokban agyonéheztetett, agyonhajszolt embereket megölték, elgázosították, elégették, még meg is fosztották őket önbecsülésük maradékától. Tisztességes polgárok barátaiktól kenyeret loptak, az öngyilkosságot bűnnek tekintő hívők nekimentek az elektromos kerítésnek, meglett emberek, akik soha a légynek sem ártottak, összeállították a legközelebbi deportálandók listáját. Nincsen megalázóbb a tisztességes ember életében, mint mikor az elé a helyzet elé állítják, hogy bűn és bűn között kell választania.
Nem magában az tiporja meg egy ember méltóságát, hogy halálra ítélik. Aki egy ügyért vállalja önként a halált (tegyük zárójelbe, hogy mennyire tartjuk ma érdemesnek ezt az ügyet), az felemelt fejjel megy a halálba, megőrizve, mi több, megerősítve emberi méltóságát. Mikor Szókratészt halálra ítélték, ő büszkén vallotta, hogy vádlói ugyan megölhetik, de ártani nem tudnak neki. A totális rendszerek sok millió áldozata azonban véletlen áldozat volt.
Hitler eldöntötte, hogy a zsidóság írmagját is kiirtja. Az egyes zsidó nem számított. Csak egy szám volt, még mielőtt a koncentrációs táborokban számot véstek volna a karjába. Kiirtásra ítélt féreg volt, nem számított. S még mielőtt megölték volna, sárga csillagot varrtak kabátjára, gettóba zárták, minden lehető eszközzel megalázták. Mély volt a földi pokol bugyra, s a halál az utolsó állomás.
A nagy szovjet terror idején senki sem tudta, ki kerül sorra holnap, holnapután, kit visznek el, s hova, s azt sem, hogy miért. Embergyilkos gépezeteket irányítottak a szürke bürokraták. A mai gyilkos holnap áldozattá vált. Még ha földig alázta is magát, az sem segített. Semmi sem volt kiszámítható a kiszámíthatatlanságon kívül. Megszűnt az embert éltető erő: a bizalom. Ahol senki sem bízhat senkiben, ott az önbecsülés higanyszála a nulla fok alá száll, s az emberi kötelék darabokra foszlik.
Mit tanultunk ebből?
Minden demokratikus állam alkotmánya magában foglalja az emberi méltóság védelmét, tiszteletét. De nincs olyan alkotmány vagy törvény, ahogy nem is lehet, mely meg tudná védeni a honpolgárt a méltóságát ért sérelemtől, ha ez a sérelem törvényt nem sért. Sérti az emberi méltóságot a lenézés, a megbélyegzés, a kinevetés, a megszégyenítés. Meg tudjuk védeni a gyereket a nádpálcától, de nem a semmibevevéstől. Meg tudunk védeni egy kisebbséget a jogi diszkriminációtól, de nem a civil társadalom lekezelésétől vagy akár a rasszizmustól. S manapság még attól sem tudjuk megvédeni honpolgárainkat, hogy indokolás nélkül felmondjanak nekik – ettől a súlyos megszégyenítéstől.
Sokan vannak olyanok, akik nemcsak más méltóságát sértik meg, hanem a maguk méltóságát is, akár tudják, értik ezt, akár nem. Aki meg nem dolgozik vagyonáért, aki megvesztegethető, aki gyűlöli a politikai ellenfelét, aki rágalmakat terjeszt, aki nem tud, vagy nem akar saját fejével gondolkozni, mert papagájként ismétli, amit mások a fejébe vernek, az nem törődik saját emberi méltóságával sem, s így nem is méltó tiszteletünkre.
Valamikor 1944 nyarán, mikor apám még a csepeli internálótábor foglya volt, megjelent lakásunkban egy harminc év körüli férfi. Levelet hozott apámtól. Beszélgetés közben kiderült, hogy gyomorfekélye van, s nincs pénze orvosságra. Anyám megkérte, hogy ne csak egy válaszlevelet vigyen el apámnak, hanem egy kis élelmiszercsomagot is. Szívesen megteszi – felelte. Mikor a férfi már indulni készült, anyám kikapart majdnem üres tárcájából valami kis pénzt, öt pengőt, ami akkor nekünk, ahogy a „futárunknak” is, sok pénz volt. Mikor oda akarta nyújtani, a férfi szégyenkezve, suta kézmozdulattal elhárította: „Ne, ne, nem kell, köszönöm szépen – mondta –, én szervezett munkás vagyok.”
Látják, ezt máig nem felejtettem el. Mert felejthetetlen leckét kaptam az emberi méltóságból.
(Heller Ágnesnek a Hetek című lap ünnepi számában olvasható tanulmánya az Otthonná tett romok című kötetben jelent meg, a Kalligram Kiadó gondozásában)
Első morzsa: az ismeretlen jó emberről
Veszprémben a minap felavatták az ismeretlen jó ember emléktábláját.
Az eseménynek – Veszprémen kívül – nem volt visszhangja. Miért is lett volna? Az ismeretlen jó ember tetteinek soha sincs visszhangja. Tettei azoknak az emlékezetében él, akiknek segített, akiket megmentett, akiknek hitet adott. De többnyire még azok sem tudják a nevét. Arcukra is csak homályosan emlékeznek. S mikor azok, akiken segítettek, lelépnek a világszínpadról, a jó emberek tetteinek emléke is eltűnik velük együtt.
Az ember arcáról és nevéről azonosítható. Ha egyiket sem ismerjük, nem azonosítható. Akinek sem a nevét, sem az arcát nem ismerjük, annak az emléke sem maradhat fenn. A jó emberek ismeretlenek maradnak, mert emlékük nem maradhat fenn.
De az ő tetteik azok, melyek fenntartják a jóságban igen szűkölködő világunkat.
Az Auschwitzot vagy a Gulágot túlélők emlékiratainak egy pontján mindig megjelenik egy jó ember – az írók emlékezete szerint egy jó ember mentette meg az életüket. Ahogy Primo Levi írja, nem elsősorban azzal a darab kenyérrel, mellyel éhező testét életben tartotta, hanem azzal, hogy puszta létezése erőt és reményt adott számára. Van még remény a világban, érdemes életben maradni, mert vannak még jó emberek. Lengyel József hasonló történetet beszélt el arról a parasztemberről, aki reményt öntött belé a reménytelen Szibériában. Nem tudjuk azoknak a politikai lágerfoglyoknak a nevét sem, akik Kertész Imrét kiszabadították a hullák közül. Akik nem írnak, szintén hasonló történeteket beszélnek el. Az életben maradás feltétele a remény, s a jó ember testesíti meg ezt a reményt.
Apámat 1944 júniusában Auschwitzba deportálták. A vagonból kidobott egy egészen kis cédulát, melyet valószínűleg egy újságból tépett ki, s ceruzával, igen kis betűkkel írt anyámnak és nekem egy búcsúlevelet. A cetli aljára írta a címet. Ezt a kis cédulát valaki felszedte a földről, s ahelyett, hogy eldobta volna, magával vitte, borítékba tette, felírta rá a címet, vásárolt bélyeget és postán feladta. Lehet, hogy nagyon szegény ember volt, s még a boríték és a bélyeg ára is nagy áldozat volt a számára. Ez az ismeretlen jó ember nem egy ismerőssel, hanem egy ismeretlennel tett jót. Sokat gondolok, azóta is, erre az ismeretlenre, s apám utolsó életjelét mind a mai napig őrzöm.
Nagy a kísértés a jóra. A szenvedés, az ínség látványára természetes együttérzés az ösztönszerű válasz. Miért kivétel akkor a jó ember s miért marad többnyire ismeretlen? Igaza van-e Rousseau-nak, hogy az ember jónak születik, s csak a társadalom rontja meg? Vagy inkább Kantnak, aki feltételezi bennünk a rosszra való hajlamot, s görbe fának tekinti az embert, kit nem lehet kiegyenesíteni? Erre a kérdésre, gondolom, senki sem tudja a választ, hacsak nem fogadja el az örökletes bűn dogmáját, egy olyan gondolatot, amely távol áll tőlem. Csak tapasztalataimra és mások tapasztalataira hagyatkozhatom.
Kevés ember van, aki „természeténél fogva” gonosz, azaz arra törekszik, hogy másokat elpusztítson. A legtöbb ember azt hiszi magáról, hogy jó, s meg lenne sértve, ha valaki ennek ellenkezőjét állítaná. Azt elismerné, hogy időnként tett valamit, ami nem „jó”, de mindig találna tettére mentséget. Mondjuk: „ha nem tettem volna, elveszítettem volna az állásomat, ártottam volna családom jó hírének” stb. Azaz ő jó, hacsak az érdekeit nem sérti. Ha nem igényel erőfeszítést, ha nem kerül pénzbe, ha nem emészt fel túl sok energiát, ha nem fordítja szembe másokkal.
A jó tett azonban mindig valaminek a feláldozásával jár, lehet ez kis vagy nagy áldozat. A legnagyobb áldozatnak általában mások elismerésének feláldozását tekintjük. Azoknak az elismerésére gondolok, akik közel állnak hozzánk. A 13. században egy jó katolikus asszony szívesen megmentett volna egy kathar eretnek kisgyereket, de nem merte, mert akkor őt is eretnekséggel vádolták volna. Aki egyedül van, akit bajtársai, hittársai, családtagjai nem látnak, az talán segít, hiszen szívesen segít, mert mások nem látják, hogy segít. Az mer engedni a jóra való kísértésnek.
De ettől még nem tartozik az „ismeretlen jó emberek” közé.
Vannak „egy jótettes” emberek: olyanok, akik majd később egyetlen jótettükre hivatkoznak, s ezért elismerést igényelnek másoktól és önmaguktól. Ha életet mentettek, teljes joggal, máskülönben kétséges joggal. Őket ismerjük, magasztaljuk, kitüntetjük. Vagy ellenkezőleg, ha egyetlen jó tettük nem ellensúlyozza bűneiket, inkább megvetjük, esetleg kinevetjük.
Az ismeretlen jó ember nem szent, sem képmutató – azért marad ismeretlen, mert a jó tett számára nem nagy ügy, még akkor sem, ha sokat áldoz fel érte. Nem igényel elismerést, köszönetet, kitüntetést. A homályban marad. Sem a Yad Vashemben nem ültetnek érte fát, sem a terrormúzeumokban nem jegyzik fel a nevét.
Az ismeretlen jó emberek, a névtelenek, arctalanok, akik világunkat a hátukon hordják, éppen ezért érdemelnek emlékművet. A Veszprémben felavatott emléktábla az elismerés első fecskéje. A hála kifejezése, s ugyanakkor a reményé is.
Második morzsa: a megbocsátásról
Jézus így fordult imájában Istenhez: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Mikor Isten ellen vétkezünk, Ő, aki ellen vétkeztünk, megbocsáthat nekünk. Mi is meg kell, hogy bocsássunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek.
Három kérdés nyitva marad.
Isten megbocsáthat nekünk, miután bocsánatát kérjük. Meg kell-e bocsátanunk azoknak is, akik nem kérnek bocsánatot sem tőlünk, sem Istentől? Továbbá: csak azoknak kell megbocsátanunk, akik ellenünk vétkeztek, vagy azoknak is, akik mások ellen vétkeztek?
A megbocsátás igazságtalanság, hiszen minden bűnért a bűnnel arányos büntetés jár. Mikor, meddig, milyen körülmények között írhatja felül a megbocsátás az igazságot? Felülírhatja-e a jogot?
Az első kérdésre csak személyes válasz adható. Személyes ellenségünknek, ha bocsánatunkat kéri, mindig jó érzés megbocsátani. De mit jelent ebben az esetben az, hogy megbocsátani? Elfelejteni? De mit? Magát a sérelmet vagy a sérelemre választ adó haragot? Ez a sérelem természetétől és súlyától függ. De a sérelemre választ adó haragot mindenképpen. S vigyázzunk! Csak az ellenünk elkövetett vétkek megbocsátásáról van szó.
De mi tekinthető egyáltalán véteknek? Az engedetlenség? Kinek, miért? Miben? Vétek-e, ha a gyerek „visszabeszél”, amire a szülő azonnal rávágja: „kérj bocsánatot!”?
Gyakori tapasztalat, hogy a megbocsátás, ha bocsánatkérésre következik, a megbocsátót magas polcra, míg a megbocsátást kérőt alacsony polcra állítja, tehát a megbocsátás a felsőbbrendűség érzéséből ered, s azt erősíti. Esetenként így is lehet. Ilyenkor a tapintat segít.
Vétekről csak rosszindulatból, ártás szándékával elkövetett tettek vagy végzetes közömbösség esetében beszélhetünk. Az apa bocsánatot kérhet gyerekétől, akit pofon vágott, a besúgó attól, akit besúgott (bár ritkán teszi), a rosszindulatú pletykát terjesztő attól, akiről a pletykát terjesztette. De ha a sértő fél bocsánatunkat kéri, nem okvetlenül szóban, hanem tetteiben, akkor többé nem tisztességes haragot tartani vagy – különösen – bosszúállásra akár csak gondolni is. De ha a sértő fél sértését további sértésekkel tetőzi, nem juthat a sértett soha el odáig, hogy a sérelmet elnézze. Hacsak nem bocsát meg előre minden ellene elkövetett vétket, de ennek feltétele a feltétlen szeretet.
A mások ellen elkövetett vétkeket és bűnöket nincs jogunk megbocsátani, kivéve, ha azok, akik ellen a vétket elkövették, már megbocsátottak, s még akkor sem feltétel nélkül. A gyilkosnak csak a meggyilkolt maga bocsáthat meg, de neki nincs már módja megbocsátani. (Kivéve akkor, ha közvetlenül halála előtt teszi, mint mikor Laertes bocsánatot kér Hamlettől.) A meggyilkolt hozzátartozói csak azért a fájdalomért bocsáthatnak meg, amit a gyilkos nekik okozott, nem magáért a tettért.
Háborús bűnöknek, a népirtásban bűnösöknek nem lehet és nem is szabad megbocsátani. Az ő bűnük elvileg megbocsáthatatlan bűn. Hiszen minden áldozatuknak meg kellene nekik bocsátani ahhoz, hogy bocsánatot nyerjenek. Ez pedig lehetetlen.
Öröklődő bűn azonban nincsen. Csak akkor társvétkesek az utódok elődeik bűnében, ha nem néznek szembe vele, ha letagadják, mi több, védelmezik azt, és az áldozatokat rágalmazzák.
A jogi büntetés felfüggesztése, megsemmisítése, az elévülés vagy a kiszabásáról való politikai megegyezés, esetleg eltekintés (amnesztia, kegyelem) nem okvetlenül párhuzamos vagy egyértelmű a megbocsátással – s fordítva sem, bírósági ítélet nem függ a megbocsátástól. Nemrég olvastam a Biszku-ügy kapcsán felpanaszolni, hogy nincs pokol. A jogszerű ítéletet nem írja felül a megbocsátás, ahogy a meg nem bocsátás is irreleváns a jogkövetés szempontjából. Valóban sajnálhatjuk, ha nincs pokol, különösen egy olyan világban, ahol még a bűnösök bűntudatával sem számolhatunk. De nem pótolhatjuk jogi köntösben elkövetett jogtalansággal.
Harmadik morzsa: az emberi méltóságról
A 20. századi Európa egészen a közelmúltig az emberi méltóság állandó megaláztatásának színtere volt. Mielőtt a koncentrációs táborokban, munkatáborokban agyonéheztetett, agyonhajszolt embereket megölték, elgázosították, elégették, még meg is fosztották őket önbecsülésük maradékától. Tisztességes polgárok barátaiktól kenyeret loptak, az öngyilkosságot bűnnek tekintő hívők nekimentek az elektromos kerítésnek, meglett emberek, akik soha a légynek sem ártottak, összeállították a legközelebbi deportálandók listáját. Nincsen megalázóbb a tisztességes ember életében, mint mikor az elé a helyzet elé állítják, hogy bűn és bűn között kell választania.
Nem magában az tiporja meg egy ember méltóságát, hogy halálra ítélik. Aki egy ügyért vállalja önként a halált (tegyük zárójelbe, hogy mennyire tartjuk ma érdemesnek ezt az ügyet), az felemelt fejjel megy a halálba, megőrizve, mi több, megerősítve emberi méltóságát. Mikor Szókratészt halálra ítélték, ő büszkén vallotta, hogy vádlói ugyan megölhetik, de ártani nem tudnak neki. A totális rendszerek sok millió áldozata azonban véletlen áldozat volt.
Hitler eldöntötte, hogy a zsidóság írmagját is kiirtja. Az egyes zsidó nem számított. Csak egy szám volt, még mielőtt a koncentrációs táborokban számot véstek volna a karjába. Kiirtásra ítélt féreg volt, nem számított. S még mielőtt megölték volna, sárga csillagot varrtak kabátjára, gettóba zárták, minden lehető eszközzel megalázták. Mély volt a földi pokol bugyra, s a halál az utolsó állomás.
A nagy szovjet terror idején senki sem tudta, ki kerül sorra holnap, holnapután, kit visznek el, s hova, s azt sem, hogy miért. Embergyilkos gépezeteket irányítottak a szürke bürokraták. A mai gyilkos holnap áldozattá vált. Még ha földig alázta is magát, az sem segített. Semmi sem volt kiszámítható a kiszámíthatatlanságon kívül. Megszűnt az embert éltető erő: a bizalom. Ahol senki sem bízhat senkiben, ott az önbecsülés higanyszála a nulla fok alá száll, s az emberi kötelék darabokra foszlik.
Mit tanultunk ebből?
Minden demokratikus állam alkotmánya magában foglalja az emberi méltóság védelmét, tiszteletét. De nincs olyan alkotmány vagy törvény, ahogy nem is lehet, mely meg tudná védeni a honpolgárt a méltóságát ért sérelemtől, ha ez a sérelem törvényt nem sért. Sérti az emberi méltóságot a lenézés, a megbélyegzés, a kinevetés, a megszégyenítés. Meg tudjuk védeni a gyereket a nádpálcától, de nem a semmibevevéstől. Meg tudunk védeni egy kisebbséget a jogi diszkriminációtól, de nem a civil társadalom lekezelésétől vagy akár a rasszizmustól. S manapság még attól sem tudjuk megvédeni honpolgárainkat, hogy indokolás nélkül felmondjanak nekik – ettől a súlyos megszégyenítéstől.
Sokan vannak olyanok, akik nemcsak más méltóságát sértik meg, hanem a maguk méltóságát is, akár tudják, értik ezt, akár nem. Aki meg nem dolgozik vagyonáért, aki megvesztegethető, aki gyűlöli a politikai ellenfelét, aki rágalmakat terjeszt, aki nem tud, vagy nem akar saját fejével gondolkozni, mert papagájként ismétli, amit mások a fejébe vernek, az nem törődik saját emberi méltóságával sem, s így nem is méltó tiszteletünkre.
Valamikor 1944 nyarán, mikor apám még a csepeli internálótábor foglya volt, megjelent lakásunkban egy harminc év körüli férfi. Levelet hozott apámtól. Beszélgetés közben kiderült, hogy gyomorfekélye van, s nincs pénze orvosságra. Anyám megkérte, hogy ne csak egy válaszlevelet vigyen el apámnak, hanem egy kis élelmiszercsomagot is. Szívesen megteszi – felelte. Mikor a férfi már indulni készült, anyám kikapart majdnem üres tárcájából valami kis pénzt, öt pengőt, ami akkor nekünk, ahogy a „futárunknak” is, sok pénz volt. Mikor oda akarta nyújtani, a férfi szégyenkezve, suta kézmozdulattal elhárította: „Ne, ne, nem kell, köszönöm szépen – mondta –, én szervezett munkás vagyok.”
Látják, ezt máig nem felejtettem el. Mert felejthetetlen leckét kaptam az emberi méltóságból.
(Heller Ágnesnek a Hetek című lap ünnepi számában olvasható tanulmánya az Otthonná tett romok című kötetben jelent meg, a Kalligram Kiadó gondozásában)
