Valóban sajnálhatjuk, ha nincs pokol, különösen egy olyan világban, ahol még a bűnösök bűntudatával sem számolhatunk. De nem pótolhatjuk jogi köntösben elkövetett jogtalansággal.
„A jogi büntetés felfüggesztése, megsemmisítése, az elévülés vagy a kiszabásáról való politikai megegyezés, esetleg eltekintés (amnesztia, kegyelem) nem okvetlenül párhuzamos vagy egyértelmű a megbocsátással – s fordítva sem, bírósági ítélet nem függ a megbocsátástól. Nemrég olvastam a Biszku-ügy kapcsán felpanaszolni, hogy nincs pokol. A jogszerű ítéletet nem írja felül a megbocsátás, ahogy a meg nem bocsátás is irreleváns a jogkövetés szempontjából. Valóban sajnálhatjuk, ha nincs pokol, különösen egy olyan világban, ahol még a bűnösök bűntudatával sem számolhatunk. De nem pótolhatjuk jogi köntösben elkövetett jogtalansággal. (...)
Hitler eldöntötte, hogy a zsidóság írmagját is kiirtja. Az egyes zsidó nem számított. Csak egy szám volt, még mielőtt a koncentrációs táborokban számot véstek volna a karjába. Kiirtásra ítélt féreg volt, nem számított. S még mielőtt megölték volna, sárga csillagot varrtak kabátjára, gettóba zárták, minden lehető eszközzel megalázták. Mély volt a földi pokol bugyra, s a halál az utolsó állomás.
A nagy szovjet terror idején senki sem tudta, ki kerül sorra holnap, holnapután, kit visznek el, s hova, s azt sem, hogy miért. Embergyilkos gépezeteket irányítottak a szürke bürokraták. A mai gyilkos holnap áldozattá vált. Még ha földig alázta is magát, az sem segített. Semmi sem volt kiszámítható a kiszámíthatatlanságon kívül. Megszűnt az embert éltető erő: a bizalom. Ahol senki sem bízhat senkiben, ott az önbecsülés higanyszála a nulla fok alá száll, s az emberi kötelék darabokra foszlik. (...)
Minden demokratikus állam alkotmánya magában foglalja az emberi méltóság védelmét, tiszteletét. De nincs olyan alkotmány vagy törvény, ahogy nem is lehet, mely meg tudná védeni a honpolgárt a méltóságát ért sérelemtől, ha ez a sérelem törvényt nem sért. Sérti az emberi méltóságot a lenézés, a megbélyegzés, a kinevetés, a megszégyenítés. Meg tudjuk védeni a gyereket a nádpálcától, de nem a semmibevevéstől. Meg tudunk védeni egy kisebbséget a jogi diszkriminációtól, de nem a civil társadalom lekezelésétől vagy akár a rasszizmustól. S manapság még attól sem tudjuk megvédeni honpolgárainkat, hogy indokolás nélkül felmondjanak nekik – ettől a súlyos megszégyenítéstől.
Sokan vannak olyanok, akik nemcsak más méltóságát sértik meg, hanem a maguk méltóságát is, akár tudják, értik ezt, akár nem. Aki meg nem dolgozik vagyonáért, aki megvesztegethető, aki gyűlöli a politikai ellenfelét, aki rágalmakat terjeszt, aki nem tud, vagy nem akar saját fejével gondolkozni, mert papagájként ismétli, amit mások a fejébe vernek, az nem törődik saját emberi méltóságával sem, s így nem is méltó tiszteletünkre.”
„A jogi büntetés felfüggesztése, megsemmisítése, az elévülés vagy a kiszabásáról való politikai megegyezés, esetleg eltekintés (amnesztia, kegyelem) nem okvetlenül párhuzamos vagy egyértelmű a megbocsátással – s fordítva sem, bírósági ítélet nem függ a megbocsátástól. Nemrég olvastam a Biszku-ügy kapcsán felpanaszolni, hogy nincs pokol. A jogszerű ítéletet nem írja felül a megbocsátás, ahogy a meg nem bocsátás is irreleváns a jogkövetés szempontjából. Valóban sajnálhatjuk, ha nincs pokol, különösen egy olyan világban, ahol még a bűnösök bűntudatával sem számolhatunk. De nem pótolhatjuk jogi köntösben elkövetett jogtalansággal. (...)
Hitler eldöntötte, hogy a zsidóság írmagját is kiirtja. Az egyes zsidó nem számított. Csak egy szám volt, még mielőtt a koncentrációs táborokban számot véstek volna a karjába. Kiirtásra ítélt féreg volt, nem számított. S még mielőtt megölték volna, sárga csillagot varrtak kabátjára, gettóba zárták, minden lehető eszközzel megalázták. Mély volt a földi pokol bugyra, s a halál az utolsó állomás.
A nagy szovjet terror idején senki sem tudta, ki kerül sorra holnap, holnapután, kit visznek el, s hova, s azt sem, hogy miért. Embergyilkos gépezeteket irányítottak a szürke bürokraták. A mai gyilkos holnap áldozattá vált. Még ha földig alázta is magát, az sem segített. Semmi sem volt kiszámítható a kiszámíthatatlanságon kívül. Megszűnt az embert éltető erő: a bizalom. Ahol senki sem bízhat senkiben, ott az önbecsülés higanyszála a nulla fok alá száll, s az emberi kötelék darabokra foszlik. (...)
Minden demokratikus állam alkotmánya magában foglalja az emberi méltóság védelmét, tiszteletét. De nincs olyan alkotmány vagy törvény, ahogy nem is lehet, mely meg tudná védeni a honpolgárt a méltóságát ért sérelemtől, ha ez a sérelem törvényt nem sért. Sérti az emberi méltóságot a lenézés, a megbélyegzés, a kinevetés, a megszégyenítés. Meg tudjuk védeni a gyereket a nádpálcától, de nem a semmibevevéstől. Meg tudunk védeni egy kisebbséget a jogi diszkriminációtól, de nem a civil társadalom lekezelésétől vagy akár a rasszizmustól. S manapság még attól sem tudjuk megvédeni honpolgárainkat, hogy indokolás nélkül felmondjanak nekik – ettől a súlyos megszégyenítéstől.
Sokan vannak olyanok, akik nemcsak más méltóságát sértik meg, hanem a maguk méltóságát is, akár tudják, értik ezt, akár nem. Aki meg nem dolgozik vagyonáért, aki megvesztegethető, aki gyűlöli a politikai ellenfelét, aki rágalmakat terjeszt, aki nem tud, vagy nem akar saját fejével gondolkozni, mert papagájként ismétli, amit mások a fejébe vernek, az nem törődik saját emberi méltóságával sem, s így nem is méltó tiszteletünkre.”
