Humoreszk meg ilyesmi

Horváth Magdi

Kitiltott (BANned)
Szerelmi párbeszéd, avagy erkély-jelenet a Rómeó és Júliából – Shakespeare mester után szabadonJ


Horváthmagdi:

VIRÁG ÉS UBORKA

-Ó, Uborka, mért vagy te Uborka?!
-Ne bánts, Virág, finomabban harapj!
-Imádom, ha tested hézagos fogaim közé mélyed!
-Virágom, Virágom, így vagyok szuper: ropogós-keményen!
*
 

Horváth Magdi

Kitiltott (BANned)
De Ki Az A BÉla?!

(Egyperces novella, megtörtént eset)

Tegnap anyámat vártuk vidékről. A megfelelő időben csöngettek az utcai
bejáratnál.
Férjem fölvette a kaputelefont, megkérdezte, ki az, majd elképedve mondja:
- Te, ez férfi.....!
- Milyen férfi? Hogy hívják? - kérdezem még hálóingben, lazán.
- Nem tudom, nem értettem.
- Hű, csak nem a Béla? Lehet, hogy eljött a Béla?
- Miféle Béla?! - hüledezett a férjem.
- Hát a Béla, na, nem érdekes, őt sem vártam, de lehet, hogy eljött.
- Akkor meg öltözz már, mire vársz, hogy nézel ki? Kapj föl már valami ruhát
magadra
Olyan ideges volt szegény, nem tudtam, hogy a féltékenység, vagy csak a jó
erkölcs feszíti szét a fejét, de nagyon haragosnak látszott......
Már föl is ért a vendég a lakásajtónkhoz, hallom, amint a férjem
mentegetőzik:
- Jaj, egy pillanat türelmet, a feleségem épp most öltözik....

Az utolsó simítások után léptem egyet, s hopp! - ott álltak az ajtóban a
mormonok..........
Két helyes, fiatal misszionárius.
[/SIZE]
 

Horváth Magdi

Kitiltott (BANned)
TÜzes Meditacio

TÜZES MEDITÁCIÓ

AVAGY
LAKÁSTŰZ EGY PESTI PANELLAKÁSBAN


Meditáció, relaxáció. Ami közben el is aludhatunk, ha „ágyban párnák közt” gyakoroljuk. Különösen, amikor nagyon kimerülten kezdünk bele. Éppen ezért azt ajánlom, előtte szigorúan zárjuk el a gázcsapot, nehogy úgy járjunk, mint egy barátom felesége, aki minden bizonnyal a tűzoltókat is meglepné, mint a tűz újmódi csiholója…
Domika igyekszik jó feleség lenni, de hol buzgó igyekezetében, hol lustaságában, hol betegségében vagy szórakozottságában a földreszállt angyaloknak inkább csak paródiája.
Bolond idők jártak ekkor: új rendszer, új nyomorúság, régi mintákra. A nép nagyobbik részének nagyobbik része vagy nem jut álláshoz, vagy a puszta életbenmaradásért önpusztítóan többletmunkákra kényszerül.

Barátom, a mozigépész, mint minden rendes átlagmagyar, aki nem a bankszakmából, nem a maffiától, nem kémkedésből, de még csak nem is amerikai bácsikától szerzi szerény jövedelmét, szintén halálra dolgozza magát, éjfél után jár haza a munkahelyéről, akár ünnep van, akár nem. Kimerültségében étlen-szomjan zuhanna ágyba, ha felesége nem macerálná frissen főzött vacsorával. No de macerálja, hiszen számára akkor van vacsoraidő, és akkor van ünnep, amikor a férj otthon van. Ráadásul az anyós is ráparancsolt Domikára, hogy hizlalja meg ezt a szegény sovány fiút, akit ő 25 év alatt sem tudott meghizlalni. Mert ugye hogy néz az ki, hogy a családfőt elfújja a szél, bizonyára éhezteti a felség, aki bezzeg kövér, mint egy disznó – vélekedik az anyós.
A gyerekek tanulnak, dolgoznak, udvarolnak, szórakoznak (ez hányszor 8 óra?) – Domikának mindenkit ki kell szolgálnia, betegségből kikúrálnia, holott ő sem csupán háziasszony, nem csupán édesanya, hanem tisztességes magyar robot, aki éhbérért is kénytelen dolgozni, este hazafelé vásárolni, otthon főzni, mosogatni, ágyazni s még mennyi minden, hiszen nincs bejárónője. Őt nem szolgálja ki senki, ha ágynak esik, nincs kitől reméljen egy pohár vizet.
Domika testi ereje romokban hever, a lelkivilága nemkülönben, s nem bízik már az orvosokban, mert nem csak nincs rávalója, de elvileg gyűlöli ezt a rabló hálapénzes rendszert, amikor a szegényektől mindenki elvárja a nem kicsi összeget, míg a szegény nem kap sehonnan!

Rászokott hát Domika az öngyógyításra, agykontrollra, imádkozásra, meditálásra.
Történt egyszer, hogy az emeletes panelház pici konyhájában, késő éjszakai órán, küszködve fáradtsággal, álmossággal, várta haza férjét, a hizlalandó mozigépészt. Először a vacsorát tette a gáztűzhelyre főni, eközben megfürdött, majd anyaszült meztelenül belehuppant egy fotelba egy agykontrollos meditációra. Néhány mély lélegzetet vett, s aléltan mondogatta a mantrákat, mígnem félúton a tudata kikapcsolt, s ő súlytalanul lebegett egy másik dimenzióban.
Pontban éjjel egykor – férje érkezésének idején – megszólalt a lakáscsengő! A hortyogva alvó nő hirtelen talpra szökkent, s jól beidegződött ösztönökkel, mint egy aktív részeg, úgy, ahogy volt: tök meztelenül odairamodott a bejárathoz…..
Az ajtóban álló fentebbi szomszéd bizonyára megszédült egy pillanatra, hát még ha a riadtan becsapódó ajtó is orrbanyomta. Ő mégis állt ott kívül rendületlenül, s hogy „Nincs-e lakástűz?” – azt tudakolta, mivel már nagy füst van az egész házban – mondta.
Az „égből pottyant” meztelen hájpacni először félnótás betolakodónak vélte a férfit, aztán kelletlenül, csipásan körülnézett, s azonnal fölébredt…
Lángokban állt a tűzhely, lángolt a fazék, szénné égett a vacsora! Percek múlva ismét megszólalt az iménti férfihang:

-Bocsánat, asszonyom, igazán nem akarnék tolakodni, de nincs maguknál lakástűz? Valóban?
-Ó, neem, nem, niincs…azaz hogy…már eloltottam – válaszolt dadogva Rozika, s mint a kocsonya, egész testében remegett, tetőtől, talpig, kívül és belül, egyre jobban és jobban…
Barátom, a mozigépész azóta a filmvásznon ott is rémeket lát, ahol nem kéne, a vetítőgépek monoton zajában azt mantrázza magában: Biztonság, Biztonság, Biztonság! Éjjel egykor hazafelé folyton izgul: vajon áll-e még a házuk, és időnként felveti magának a kérdést:
-Mért is nem a Karó Julit vettem feleségül; ő főzni sem tud, vacsoraidőben sminkel, tízkor lefekszik, hogy éjfélre hazaérjen…
 

Horváth Magdi

Kitiltott (BANned)
SÖrÖs Hazassag

Horváth Magdi:

SÖRÖS HÁZASSÁG

ŰŰDolgoztam régen egy filmes cégnél titkárnőként, nem vagyok pedig egy filmtudor. Eccer egy olyan filmlistát köllött gépelnem, amiben az is benne vót véletlenül elírva, hogy: Egy pikoló házasság.....
Na mondom, elgyütt az én időm, amikó saját kútfejembül kijavíthatom, amit más eltévesztett - elég humorosan...
Ki is javítottam erre: Két pikoló világos.
Mikor elkészűtem, átadtam a főnökömnek, az hítta az ő főnökét, aki a komája vót, oszt mutatja neki a listát, amit én gépeltem.
Röhögtek.
Nekem egy szót se szótak.......
Asszem elvitték egy másik titkárnővel kijavíttatni...
Nem akarták elrontanija játékomat..... :)
 

Rubin

Állandó Tag
Állandó Tag
Horváth Magdi írta:
Arany, Rubin kis csőrös-kém, te meg oszt sose tartasz hangszünetet?
Nem hallom a kárálosodtú a Csöcsike hangját!
No meg a többi szerelmemét se!:)
:D
:D

Ezen ne múljon. Tartok. Nem kárálok itt többé.
 

Horváth Magdi

Kitiltott (BANned)
Csak tréfáltam, de

Rubin írta:
Ezen ne múljon. Tartok. Nem kárálok itt többé.

Ó, hát csak tréfáltam, mert valójában aranyos volt az a kárálós-kalapos - sőt hangos sem (nem kapcsoltam be a hangszót....) - ám ez a kismadár is aranyos - m ost snics bekapcsolva a hangszóró.....) - viszont még mindig nem hallom a Csöcsike, Effike és mások hangját!:(

:D
:D

-szerüdv. horváthmagdi.-
 

Csillag

Állandó Tag
Állandó Tag
"Apu hogyan kerültem én erre a világra?
- Na jó fiam, erre a beszélgetésre elobb utóbb sort kellett keríteni,
figyelj így történt: Apukád megismerte anyukádat egy chatszobában, majd
találkoztak egy cyberkávézóban és anyukád a WC-n letöltött pár adatot
apukád USB kulcsáról. Amikor apukád befejezte a letöltést, észre vette,
hogy ezt megelozoen egyetlen tuzfal sem lett feltelepítve. Ekkor már
késo volt CANCEL, ESC gombok nyomkodására, mert a "Biztosan elkezdi a
letöltést?" ablak leOK-zása már Beállítások menüpont alatt be lett
pipálva. Anyukád antivírus programja régen volt frissítve ezért apukád
"blaster-worm" vírusával nem tudott mit kezdeni. Ekkor megnyomtuk az
"Enter" billentyut és kaptunk egy rendszerüzenetet ezzel a felirattal:
"Maradék ido a letöltés befejezéséig 9 hónap...."

Lehet, hogy egy kicsit brutális, de jó...:p
 

bogyomama

Állandó Tag
Állandó Tag
Rubinka.....

Rubinka,Te olyan jo vagy hozzank.Meg sem erdemeljuk.Mindig van valaki aki elveszi a kedved,es van olyan valaki is aki mindig vissza tud teriteni hozzank.
Nagyon koszonom mindannyiunk neveben azt a sok vidam percet,amit eddig is szereztel nekunk.Ugy a humorban,mint a zeneiddel.:656: :656: :656:
En is teszek be egy kis humort....

HOGY HIVJÁK?

A vámpírok adminisztrátorát?
Vérelszámoló

Magyarul a sexshop-ot?
Ivarcikk bolt

Az okos kisfiú nagyszülojét?
Agymama

A 3 dimenziós szekeret?
Térfogat

Az V.kerület orvosát?
Dr. Oetker

A tréfás kávéfözöt?
Mokka mester

Az olvasó juhászt?
Nyájas olvasó

A hortobágyi rendör kutyáját?
Pulice

Az átlátszó kutyát?
Nejlon tacskó

Az elsö osztályu birkát?
Juh ász

A borostás papot?
Szörzetes

A töröttlábú cigányt?
Gipszi

A mozigépész feleségét?
Matiné

Az elefántok társadalmi krízisét?
Ormányválság

A félénk tolltartót?
Attól tartó

Kombi ur feleségét?
Kombiné

A görög kifözdést?
Abrosz Tisztakosz

A vegetariánus vámpirt?
De ne vért

Az izraeli jégtáncost?
Majse Greestem

A fiú kollégiumot?
Kan tár

A vallásos szuperhösöket?
Á men

A görög kártyást?
Namilesz Teosztasz

A finn kidobóembert?
Halja Menjeninnen

A finn sífutót?
Porhó Hessinnen

Az erös WC-pucolót?
Budi bilder

A cukrásztanuló vizsgadolgozatát?
Desszertáció

A cseh adóellenört?
Holacsek

A hülye pincért?
Éttermi fogyatékos


Spanyolul az abortuszt?
Adios embrios

Az orosz számítógép hálózatot?
Nyet work

A sivatagi kocsmát?
Porozó

Röntgen ur feleségét?
Röntgenné, Ultra Ibolya

Az alacsony professzort?
Mikro professzor

Ben Hurt kiskorában?
Hurka

Péter Pán öccsét?
Marci Pán

A tetovált bálnát?
Ábrás cet
 

platon

Állandó Tag
Állandó Tag
DÉRY TIBOR
[részlet] Az a pöttömnyi hímvessző mint egy hegység állt elém, mint egy sziklafok meredt előttem...



Fiam támaszára egyelőre nincs szükségem, nem is kívánom, de mértékegységemül szolgál testi-lelki hanyatlásom felmérésére. Ha köznapian ostoba kérdéseit s kétségeit még megértem, annak jele, hogy még józan vagyok, csak mértékletes iramban, pók a fonalán, ereszkedem le jövendő poklom bugyrai felé. Egyébként, ha jól látom, Tamásból egészséges, kicsinyesen fontoskodó, köznapi ember lesz, köznapi vágyakkal s azok korlátaival, erre vall rendszeretete s valósággal megdöbbentő szavahihetősége. Irántam táplált rajongását is majd lassanként kiheveri, ha idővel fölfedi, hogy mennyit hazudtam életemben, főképp ifjúságomban, amikor még szükségem volt rá; ettől bizonyára még egészségesebb kedélyű lesz. Hosszú életet jósolok neki is, bár föltehetően az enyémnél rövidebbet.

Meghatva gondolok arra, milyen tisztességtudóan viselkedtem vele anyja halála után, csecsemőkorában, de még jóval később, járó korában is. Mintha életem minden mulasztását jóvá akarnám tenni, vagyis egy embernek képletesen megtéríteni, ami kárt feltehetően az emberiségnek okoztam, minden áldott nap pontosan délután hétkor – s ha akár a szeretőm ágyából vagy kártyaasztal mellől kellett felugranom – megjelentem a fiúcska esti fürdetésénél, s megvártam ágyba tételét is, hogy föléje hajló apja képével szenderüljön el hascsikarásos álmaiba. Hogy ne unatkozzam, néha kiküldtem a dadát, s magam fürdettem meg a gyereket. Tenyerem tarkója alá helyezve, óvatosan lebegtettem koponyáját a víz felszínén, enyhe undorral nézegetve rugdalózó, vonagló, rózsaszínű kukactestét, hallgatva sikongását, mely hangszínével anyja apró sikolyaira emlékeztetett, amikor éjjelente ágyamban kielégülésre törekedett. Az emlék eleinte elszórakoztatott, de egy idő múlva kimaradtam a fürdőszobából, s már csak a gyermek bölcsője, később ágya mellett foglaltam el apai és családfenntartói helyemet.

Nagyobbacska fiú volt már, amikor egy este ágya mellett üldögélve, az anyja arcvonásait gondolatban rárajzolva az alvó gyerek képére, észrevettem, hogy ágyéka fölött a könnyű nyári paplan emelkedni kezd. Bevallom, meglepődtem. Olyannyira, hogy csak percek múlva álltam fel s mentem ki a szobából.

Be feleségem egykori hálószobájába, s a padlóig érő nagy tükör elé állva, szemügyre vettem képmásomat. A szomszéd szobából áthallatszott a gyerek szuszogása.

Végem van, mondogattam magamban döbbenten. Már utódlásra tör. Végem van. Eddig enyém volt a világ, s most belelép. Tehát öregszem. Mi lesz velem?

Igyekeztem kiszámítani, hogy éves vagyok. Csüggedten abbahagytam, a számok igazolni látszottak feltevésemet. Nézegettem képmásomat a tükörben. A látszat ellentmondott feltevésemnek. Biológiai korom alighanem kisebb volt éveim számánál. Még jó egy-másfél fejjel magasabb voltam az átlagnál, derekam karcsú, tartásom mint volt egykori fiatal huszár hadnagy koromban, hajam, bár hosszú és tiszta fehér volt, de a fésű fogát olykor még kitörte, arcom ránctalanul sima, homlokom redői munkámról, nem koromról számoltak be, s ha lépteimet figyeltem, amint nyugtalanul fel-alá járkáltam a szobában, minduntalan vissza-visszatérve a tükörhöz, azok is még zajtalanul rugalmasak voltak; emlékszem, hogy az idő tájt, ha feleségemhez – amikor még élt szegény – benyitottam volt, mindannyiszor összerezzent, mert nem hallotta meg az ajtó mögött közeledő sima lépteimet. Hangom is még fiatalosan metsző volt, mint egy kardsuhintás; azóta már kissé kicsorbult.

Tehát álltam a tükör előtt. Most felfogtam, mit tesz az: porig sújtottan. S hogy mit: tőrdöfés hátulról. Reszkettem felháborodásomban, s valljam, ne valljam be, a halálfélelemtől. Néztem hosszú, fehér hajamat a tükörben: az mégsem csal. Szemem alatt a szarkaláb sem, bármily finom. Fiam első erekciója: mint egy tilosra emelkedő piros zászló előttem. Vigyázz, az úton szakadék következik. Pirosra állított szemafor: nincs tovább. Az a pöttömnyi hímvessző mint egy hegység állt elém, mint egy sziklafok meredt előttem, elreteszelve rugalmas, zajtalan lépteim előtt a végtelennek hitt jövendőt. Most éreztem először, hogy meg fogok halni. Eddig nem hittem, isten látja lelkemet. Mint egy kitörő tűzhányó, az a csöpp pöcs elégette egyéni jövőmet.



Forrás: Déri Tibor, Kedves bópeer...!, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974.
 

platon

Állandó Tag
Állandó Tag
A hét fő bűn. (és a továbbiak?)
  • Politika alapelvek nélkül
  • Kereskedelem árú és erkölcs nélkül
  • Ismeret, tudás nélkül
  • Élvezet nemi különbségek és lelkiismeret nélkül
  • Tudomány humanizmus nélkül
  • Bőség munka nélkül.
  • Bűn bűnhődés nélkül.
 

platon

Állandó Tag
Állandó Tag
TANÍTOM A KISFIAMAT
- Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el - mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa...
- Ha kilenc kályhában...
Az íróasztal előtt ülök, valami cikket olvasok. Nem tudok figyelni. A másik szobából már harmincötödször hallom a fenti mondatot.
Mi a csoda van már azzal a bükkfával. Muszáj kimenni.
Gabi az asztal fölé görnyedve rágja a tollat. Úgy teszek, mintha valami más miatt mentem volna ki, fontoskodva keresgélek a könyvszekrényben. Gabi lopva rám néz, én összehúzom a szemem, mintha nagyon el volnék foglalva gondjaimmal és nem vennék tudomást róla - érzem is, hogy erre gondol, közben görcsösen mondogatom magamban: "Ha kilenc bükkfa... tizenkét köbméter... akkor hány kályhában..." Ejnye, a csudába! Hogy is van?
Elmegyek előtte szórakozottan, megállok, mintha ebben a pillanatban vettem volna észre.
- Na, mi az, kisfiam, tanulgatunk?
Gabi szája lefelé görbül.
- Apukám...
- Mi az?
- Nem értem ezt a dolgot.
- Nem értem?!.. Gabi!... Hogy lehet ilyet mondani?! Hát nem magyarázták el az iskolában?
- De igen, csakhogy...
A torkomat köszörülöm. Aztán már nyersen és ellenségesen:
- Mi az, amit nem értesz?
Gabi mohón, gyorsan és megkönnyebbülve, máris hadarni kezdi, mint akinek nagy súlyt vettek le a válláról.
- Nézd apukám, ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el...
Én dühösen:
- Papperlapapp!... Ne hadarj!... Így nem lehet értelmesen gondolkodni!... Tessék még egyszer nyugodtan és megfontoltan elmondani, majd akkor meg fogod érteni! - Nna, adj egy kis helyet.
Gabi boldogan és fürgén félrehúzódik. Ő azt hiszi, hogy én most nem tudom, hogy ő most vidáman rám bízta az egész dolgot - ő nem tudja, ő persze nem emlékszik ugyanerre a jelenetre, húszegynéhány évvel ezelőtt, mikor én húzódtam így félre, boldogan és megkönnyebbülve, és az apám ült le így mellém, ugyanezzel a bosszankodó és fontoskodó arccal, mint most én. És ami a legborzasztóbb, még hozzá - ebben a pillanatban villan át rajtam - erről, ugyanerről a példáról volt szó akkor is!... Úgy van, nincs kétség!... a bükkfa és a kályha! szent Isten!... pedig akkor már majdnem megértettem - csak elfelejtettem!...
Az egész húszegynéhány éves korunk egy pillanat alatt a semmibe süllyed. Hogy is volt csak?
- Nézd, Gabi, mondom türelmesen - az ember nem a szájával gondolkodik, hanem az eszével. Mi az, amit nem értesz?!... Hiszen ez olyan egyszerű és világos, mint a nap - ezt az első elemista is megérti, ha egy pillanatig figyel. Nézd, fiam. Ugye, itt van az, hogy kilenc kályhában öt és fél nap alatt ennyi és ennyi bükkfa ég el. Nnna. Mit nem értesz ezen?
- Ezt értem, apukám... csak azt nem tudom, hogy az első aránypár fordított és a második egyenes, vagy az első egyenes és a második fordított, vagy mind a kettő egyenes, vagy mind a kettő fordított.
A fejbőröm, a hajam tövében, lassan hidegedni kezd. Mi a csudát fecseg ez itt össze az aránypárokról? Mik lehetnek azok az átkozott aránypárok?!... Honnan lehetne ezt hirtelenében megtudni?
Most már hangosan szólok rá:
- Gabi!.. Már megint hadarsz!... Hogy akarod így megérteni?... Az ember a szájával, izé... Mi az, hogy fordított meg egyenes, meg egyenes meg fordított, papperlapapp, vagy a falramászott nagybőgős!
Gabi röhög. Ráordítok:
- Ne röhögj! Ezért taníttatlak, kínlódom veled!... Ez azért van, mert nem figyelsz az iskolában!... Hiszen te azt se tudod... hiszen te azt se tudod... (Elképedve meredek rá, mintha egy szörnyű gyanú ébredt volna fel bennem.) Hiszen te talán azt se tudod, hogy mi az az aránypár?!...
- Dehogynem, apukám... Az aránypár... az aránypár... az aránypár az a két viszony... amelyben a belső tagok hányadosa... illetve a külső tagok szorzata...
Összecsapom a kezem.
- Mondom!... Tizennégy éves kamasz, és nem tudja, mi az az aránypár!
Gabi szája megint lefelé görbül.
- Hát mi?
- Hogy mi? Na megállj, te csirkefogó!... Most azonnal előveszed a könyvet, és harmincszor elmondod!!... mert különben...
Gabi megszeppenve lapozgat, aztán hadarni kezdi:
- Az aránypár azon mennyiség, melynek két beltagja úgy viszonylik két másik mennyiséghez, valamint... igen, apukám, de melyik itt a két beltag, a bükkfa térfogata és a napok száma, vagy a kályhák száma és a bükkfa térfogata?...
- Már megint hadarsz?! Add ide azt a könyvet.
És most rettentő komolyan kezdem:
- Ide nézz, Gabi, ne légy már olyan ostoba. Hiszen ez olyan világos, mint a nap. Na nézd, milyen egyszerű. Na. Ide figyelj! Ugye, azt mondja, hogy kilenc kályhában ennyi nap alatt ennyi és ennyi bükkfa. Tehát ha ennyi és ennyi bükkfa kilenc nap alatt, akkor világos, ugye, hogy tizenkét nap alatt viszont nem ennyi és ennyi, hanem...
- Igen, apukám, eddig én is értem, de az aránypár...
Dühbe jövök.
- Ne fecsegj bele, így nem érte... nem érted meg. Ide figyelj. Ha kilenc nap alatt ennyi és ennyi - akkor tizenkét nap alatt, mondjuk, esetleg ennyi és ennyivel több. De viszont, pardon, azért nem több mégse, mert nem kilenc kályhában, hanem tizenkettőben, tehát ennyivel kevesebb, vagyis ennyivel több, mintha ugyanannyival kevesebb volna, mint amennyivel több... Itt ugyanis az aránypár... az aránypár...
Egyszerre világosság gyúl az agyamban. Mint egy villámcsapás, úgy ér a Nagy Megismerés, aminek hiánya húszegynéhány év óta lappang és borong bennem - úgy van, most rájöttem!... Nincs kétség - akkor... ott... egészen nyilvánvaló - úgy van, nyilvánvaló, az apám se értette ezt a példát!
Lopva a Gabira nézek. Gabi közben észrevétlenül kinyitja a történelemkönyvet, és most félszemmel azt a jelenetet nézi egy régi képen nagy kéjjel, ahogy Kinizsi Pál két törököt dögönyöz.
Nagyot ütök a kobakjára, csak úgy csattan.
- Nesze!... majd bolond leszek itt kínlódni veled, mikor nem figyelsz!
Gabi bőg, mint a két török együttvéve.
Én pedig megkönnyebbülve ugrom fel, és a múlt ködén keresztül egy arc rajzolódik elém - az apámé, amint nagyot üt a kobakomra, vígan és megkönnyebbülve, mintha azt mondaná: "add tovább a fiadnak! énnekem már elég volt!", és fütyörészve, zsebredugott kezekkel, vígan indul el a sír felé, ahol egészen mindegy, hogy hány nap alatt ég el kilenc köbméter bükkfa és hatvan-hetven év élet.
 

platon

Állandó Tag
Állandó Tag
A FELESÉGEMMEL MEGVAGYOK
A feleségemmel megvagyok. Mondhatni jól. Mondhatni persze bármit lehet, csak a feleségem meg ne hallja. Ha azt hallja, hogy megvagyok vele, pláne azt, hogy jól, akkor onnantól kezdve ezt már nem mondhatni. Ég szakad, föld indul. Csak megvagyok? És hogy csak mondhatni? Na nem.
A feleségemmel megvagyok. Mondhatni jól. Ha ezt a szeretőm meghallja, akkor onnantól kezdve a feleségemmel már biztos nem leszek olyan jól. Mellesleg a szeretőmmel sem. Erről (mindkettőről) a szeretőm gondoskodna, ha nem is közvetlenül, hiszen a feleségemmel nem áll kapcsolatban, de közvetve, rajtam keresztül. Jól megvagy a feleségeddel? - kérdezné, és én vagy hősi halált halnék a feleségem és a szeretőm között elterülő csatamezőn (elterülnék, és én lennék maga a csatamező), amennyiben kitartanék eredeti, ámde elhamarkodottan nyilvánosságra hozott álláspontom mellett, vagy pedig kénytelen lennék elkövetni a haza-, illetve feleségárulás bűntettét, visszaszívni a kimondott szót, és a visszaszívásból fakadó lelkiismeret-furdalás szép lassan megmérgezné a házastársi kapcsolatomat. Meg persze a szeretői viszonyt is. Úgyhogy a tétel e pillanatban - praktikus okok miatt - így áll: a szeretőmmel megvagyok. Mondhatni jól.
A feleségemmel megvagyok. Se jól, se rosszul, mondhatni, ám ez így sem igaz. Néha jól, néha rosszul. Így igazabb. Nézek a szemébe, és megállapítom, hogy szép szeme van. Ezt ugyan mindig is tudtam, de most azt nézem, hogy mond-e nekem valamit a szeme. Meglátom-e magamat benne, vagy meglátom-e őt. Szép, kék szempár, átható és átlátható, világos, tiszta, kemény. Élesen néz vissza rám. Keres valamit az én szememben. Vagy bennem. Olyasmit, amit nem mondok el szavakkal, esetleg kimondottan el akarok titkolni (kimondottan nem kimondani). Éles szem mögött éles az ész. Átlátok rajtad, te büdös kurva, mondta (a vicc szerint) dr. Röntgen kedves, ámde félrelépő feleségének, amikor fölfedezte a röntgent. Átlátok rajtad, te büdös kurvapecér, közli a feleségem szeme, amely jobb minőségű dr. Röntgen gépénél. Ezzel azonban nem vagyunk kisegítve. Sem ő, sem én. Hiába rántja le rólam a leplet a feleségem a maga röntgenszemével, ha abból nem következik semmi. Hiába szegez engem a falhoz, hiába késztet engem beismerésre és megadásra, ha attól még legközelebb is el akarok bújni a szeme elől. Hiába állítja föl a helyes diagnózist (hogy megcsalom), ha egyszer nem ír fel gyógyszert, vagy nem hajt végre műtétet. Nincs gyógymód, nincs terápia. Hiába bizonyítja rám, hogy megcsalom, attól még legközelebb is meg fogom csalni. Gyönyörű, kék szeme ugyan mindent tisztán lát, de a megoldást nem. Az átható tekintet csak arra jó, hogy minden porcikámat áthassa, arra viszont nem, hogy megváltoztasson. A feleségem élesen látja, hogy milyen vagyok, ám nem képes elérni, hogy ne ilyen legyek. Látom a szemében, hogy ezt ő is látja. Jó diagnoszta.
Ilyen körülmények között a szeretőmmel is megvagyok tehát. Jól is, rosszul is (bár a feleségem szerint túl jól). Az ő szeme is kék és gyönyörű. Belenézek, és a végtelent látom. Nem a partot, nem a földet, hanem a végtelen tengert. Gyakran elfog a szédülés, úgy érzem, elkap az örvény vagy egy hatalmas tengeri hullám, és sodor magával ellenállhatatlanul. Ha akarnék, sem tudnék kimenekülni, de valljuk be (bevallom, anélkül, hogy bárki kényszerítene), nem is akarok. Beleveszek a szemébe, hogy végre megtaláljam magam.
A feleségem éles, átható tekintetében meg tudok fogódzkodni, ha baj van. A szeretőm szemének végtelen kékségében el tudok merülni, teljesen el tudok veszni. Fogódzó sehol. El akarok merülni, meg akarok fogódzkodni.
A feleségem egyszer régen még nem volt a feleségem. Szép idők voltak. Daliás idők, amelyekben kipirult arccal tudtam nőtlen lenni. Viszonyunk akkoriban egészen különlegesen alakult. Ügyet sem vetettünk egymásra. Ha én fal lettem volna (ez csak amolyan gondolatkísérlet), ő pedig a borsótermesztésben jeleskedik, akkor még az sem jutott volna eszébe, hogy borsót hányjon rám. Ennyire nem törődött velem. Ha ő a fal, az más. Én bizonyára hányom rá a borsót, ő meg falként állta volna a rohamomat. Ilyen körülmények között remek házasság lett volna belőle, de sajnos akkor, amikor még nem ismertük egymást, nem ismertük egymást, és anélkül nem megy.
Valamikor régen a feleségem vett magának egy miniszoknyát. Hogy ez pontosan mikor történt, arra, bevallom, nem emlékszem már, de hogy a múlt században, az biztos. Amikor először ment ki benne az utcára, frenetikus sikere volt. Gömbölyű kis seggén pompásan feszült a miniszoknya, hosszú, kemény combja pedig szinte teljes hosszában megmutatta magát, amint végigvonult a Váci utcán. A férfiak között egy sem akadt, aki utána ne fordult volna, többen pedig rögtön fölajánlották, hogy elkísérik bárhová, ahova csak kívánja. Az egyikkel (legalábbis így meséli) hagyta is magát elkísértetni, aztán egy idővel, talán hetekkel később azt is engedélyezte az illetőnek, hogy levegye róla a miniszoknyát. Volt ott nagy öröm, élvezet és boldogság mindkét részről. Én akkoriban nem is tudom, hol voltam, az országnak vagy a világnak mely részében, de minden valószínűség szerint egy másik miniszoknya alatt kerestem a boldogságot. Nem ott találtam meg. Nem mintha most meglenne. Ha valaha megvolt is, folyton elveszett. Csak mi vagyunk meg. Mondhatni jól.
A feleségem szeret azzal kérkedni, hogy van ő olyan kemény legény, mint a férfiak. A mai időkben, amikor leszbikusnak sem szégyen lenni, ez a kijelentés akár félreérthető is lehetne, hiszen kemény legény nők élnek egymással anélkül, hogy kemény legénységüket más férfiak keménységével hasonlítanák össze. Az én feleségem azonban éppen azért mérte össze magát férfiakkal, mert azt akarta bizonyítani, hogy semmivel sem alábbvaló náluk. És nem is alájuk való, kivéve, ha ő maga úgy nem akarja. Valahányszor csak egy férfi be akarta törni, mindig levetette magáról. A kórházban külön osztályt nyitottak azoknak a férfiaknak, akik kezüket-lábukat törték miatta. És érte.
A feleségem nem szeret engem, de nem tud nélkülem élni. Ez elég durván hangzik, ezért úgy is kifejezhetném magam, hogy szeret, viszont nem képes engem elviselni. Ráadásul mindezt folyton-folyvást a képembe vágja, így aztán nem tudok menekülni a gondolattól, hogy nem tudok menekülni tőle. Hogy ő miért nem menekül tőlem, azt föl nem foghatom. Talán mert nem tud nélkülem élni. Lásd mint fent.
Ezt - mármint hogy a feleségem nem szeret engem (vagy hogy szeret, de ez most mindegy) - ki kellene fejtenem. Szeret, már hogyne szeretne, de azért ez nem úgy van. Szeretett akkor is, amikor hosszan udvaroltam neki, de azért ez nem úgy volt. Szerette, amikor fogtuk egymás kezét, szerette, amikor beszélgettünk, szerette, amikor moziba mentünk, és a film alatt csókolóztunk, szerette, amikor lefeküdt velem, szerette, amikor újra ágyba bújtunk, mindenfélét szeretett velem csinálni, és szerette, amilyen voltam. Részemről dettó. És mégse volt képes azt mondani nekem, hogy szeret. És mégse voltam képes azt mondani neki, hogy szeretem: megtiszteltük egymást azzal, hogy nem vágtunk ekkora közhelyeket egymás fejéhez. Szívéhez. Azóta sem tudom, hogy szeret-e. Őt is kételyek mardossák. Mi a szerelem?
Egyszer a feleségemmel jól éreztük magunkat. Van ilyen, nem is egyszer, akármilyen hihetetlennek hangzik is, de ez most egyszer volt, hol nem volt. Az is lehet, hogy az egészet csak egy mesében olvastam. Valami bulin voltunk, ittunk is egy keveset, éppen annyit, amennyi nem árt meg, ellenben földobja az embert, és hazafelé a taxiban csókolózni kezdtünk, ami már rég nem fordult elő velünk. Hiába, ez a házasság. A lakásunkba belépve ott folytattuk, ahol abbahagytuk, én pillanatok alatt lefejtettem róla a ruhát, ő nem is vacakolt ezzel, csak a farkamat szabadította ki a nadrágom szorításából, és rögtön az előszobában egymásnak estünk, mégpedig oly módon, hogy háttal az ajtónak feszítettem a feleségemet, az egyik combját magasra fölemeltem, a farkamat az így megnyíló alagútba csúsztattam, és folyamatosan vertem, döngöltem, hogy zengett a folyosó. Még javában csináltuk, amikor megszólalt a csengő, és persze azt hittük, hogy az egyik szomszéd reklamál majd, amiért késő este ilyen erkölcstelenül viselkedünk a lakók füle hallatára, ámde nem egészen ez történt, tudniillik az egyik lakó jött ugyan, viszont nem hőzöngeni. A feleségem barátnője volt az, aki látta, hogy még fenn vagyunk, és el akarta panaszolni neki, hogy éppen otthagyta a barátja. Liza nagyon kedves, halk szavú lány volt, aki csöngetése pillanatában azonnal felfogta, hogy nem szerelünk vagy rakodunk az előszobában, hanem teljes gőzzel baszunk, és emiatt zavarában mindjárt el is somfordált volna, amikor a feleségem váratlanul kinyitotta az ajtót. Amúgy meztelenül. Én ott álltam álló farokkal, a feleségem nyakán, mellén, hasán csorgott az izzadság, Liza pedig úgy tett, mint aki nem vesz észre semmit, főleg nem az én farkamat, és zavarában besétált a szobába. A feleségem utána, megnyugtatva Lizát, hogy egy másodperc alatt elkészül, üljön csak le nyugodtan, ne zavartassa magát. Mit tehettem volna, én is bementem, és megkérdeztem Lizát, nem iszik-e valamit, egy pohár bort például, mire ő alig hallható igent mondott, de már nem tudott úgy tenni, mint akit nem érdekel az álló farkam, és akárhogy igyekezett, csak oda tudott nézni. Ettől az én farkam valósággal megacélosodott, és amikor odamentem hozzá, hogy töltsek neki egy pohár bort, pimaszul ott ágaskodott a szája előtt. Mint a moziban. A feleségem közben fölhúzott magára egy pongyolát és megjelent mellettünk, de neki is feltűnt a kihívó helyzet, és amikor Liza a pohár után nyúlt, megfogta a kezét, és rátette a farkamra. Ilyen az én feleségem. Attól az éjszakától kezdve, amelyet a későbbiekben vagy elmesélek, vagy nem, meggyűlölte a barátnőjét. Ilyen az én feleségem. Engem pedig még inkább gyűlölt. Hát ilyen. Szeret.
Magas, szőke, sportos asszony az én feleségem, hosszú combokkal. Szeretem a magas, szőke, sportos asszonyokat, akkor is, ha nem veszem őket feleségül. És szeretem a fekete, formás, apró, tenyérbe illő asszonyokat, akkor is, ha még nem asszonyok, csak lányok. A feleségemet is (fekete?, szőke?) így szerettem meg. Nincs egyedül ezzel.
Az egyik barátnőm is magas, fekete hajú (szőke?), sportos lány volt. Pontosabban már asszony. Első látásra kifejezetten hasonlított a feleségemre, és talán éppen ettől kezdett érdekelni. Amint azonban jobban megismertem, rá kellett jönnöm, hogy semmiben sem hasonlít rá, és emiatt még jobban megszerettem. Egyszerre volt tézis és antitézis. Feleségül kellett volna vennem, de akkor elvesztette volna az érdekességét: kizárólag tézis maradt volna. Szeretőként pedig a tézis és antitézis örök konfliktusába bukott bele. Megőrültem érte, és megőrültem tőle. El kellett hagynom. Elhagyott.
Amikor feleségül vettem a feleségemet, nem voltam bele szerelmes, ezt őszintén meg kell mondanom. Mármint utólag kell őszintén megmondanom, mert akkoriban nemcsak őelőtte, de magam előtt is titkoltam. Nem jól vette volna ki magát, ha megkérdezem magamtól, miért is veszem el, és azt kellett volna felelnem magamnak, hogy hát nem azért, mert szeretem. A pszichológusomnak, akihez azért kezdtem járni, mert egyre kétségbeesettebben őrlődtem a feleségem és a szeretőm között, azt meséltem, hogy egyszer voltam szerelmes (még jóval azelőtt, hogy megismerkedtem volna a feleségemmel), de akkor nagyon, és úgy látszik, öntudatlanul attól féltem, hogy ha másodszor is szerelmes leszek valakibe, ugyanazokat a szenvedéseket kell kiállnom, így aztán jobb a békesség alapon inkább nem akartam beleszeretni senkibe. A pszichológusomnak láthatóan tetszett a magyarázat, de nem szólt semmit. Én meg fizettem a saját, jó kis magyarázatomért, mint a katonatiszt.
Amikor a feleségem férjül vett, nem volt belém szerelmes, legalábbis azt, hogy szerelmes, elmulasztotta közölni velem. Igaz, azt is elfelejtette mondani, hogy nem szerelmes. Később többször tett célzást arra, hogy annak idején azt gondolta: már ideje volna férjhez mennie, és nem talált nálam jobbat. Ami hízelgő, sőt kifejezetten jó érzés. Azóta sincs nálam jobb, úgy látszik. Azóta sincs nála jobb (ez a jó érzés viszont bizonyos értelemben rossz, hiszen meghökkentő, hogy ilyen szűk a választék). Hogy én mit gondoltam akkor, amikor feleségül vettem, már nem emlékszem. Azt gondoltam, hogy nem gondolkozom tovább. Elvettem, azóta viszont folyamatosan gondolkozom. Lépcsőházi házasság.
A feleségem személyes ügy. Senkinek semmi köze hozzá. Annyira személyes, hogy olyan, mintha én magam volnék ő, miközben persze minden lehetséges alkalommal döbbenten veszem tudomásul, hogy ő nem én. Elmegyünk társaságba, ahol gyakran ő viszi a szót helyettem, és én hagyom is, hiszen a szívemből, a lelkemből, a tapasztalatomból, az eszemből beszél, ám egyszer csak mond valami marhaságot. Nekem ez fizikai fájdalmat okoz, felszisszenek, hiszen olyan, mintha hirtelen egy idegen szólna belőlem. Ki az? Hogy kerül belém? Megpróbálok finoman korrigálni, nehogy mások észrevegyék, hogy mit mondtam, azazhogy ő mit mondott, de lehurrog, és még rátesz egy lapáttal. Rám. Akkor kezdem úgy érezni, hogy ehhez a nőhöz az égvilágon semmi közöm, nemcsak hogy butaságokat mond, de idegenek a szavai, a mondatfűzései, a hanghordozása, a gondolatvilága, mindene. Hogy tudok vele így együtt élni? Az arcomon a bőr kezd megfeszülni, olyan érzésem lesz, mintha kővé válnék, aztán viszont előtör belőlem valami fojtott düh, és óvatosan rendreutasítom a feleségemet. Illetve rendre azért nem, de arra a gondolati vonalra, amelyet én képviselnék, ha beszélnék. Ilyenkor a feleségemen a sor. Megdöbben, hogy nem értek vele egyet, úgy éli meg (a lényeget tekintve helyesen), mintha durván lehurrognám, először a kardjába dől, aztán magába, végül közli, hogy a férje egy fasz. Onnantól megint személyes ügy leszünk egymásnak. Hülye picsa.
A feleségemnek szép nagy melle van. Inkább szép, mint nagy, de inkább nagy, mint kicsi. Olyan szép nagy, hogy a legszívesebben többes számban beszélek róla. Mellei. Aki szereti a szép, nagy melleket, amelyek inkább szépek, mint nagyok, boldog lehet egy ilyen feleséggel. Vagy legalább egy ilyen feleség mellével. Én nem vagyok felhőtlenül boldog. Talán mert olyan a természetem, hogy ösztönösen kerülöm a boldogságot, talán mert a szép mell nem boldogít. De az is lehet, hogy az ő mellével van a baj. A szépség önmagában (a Ding an sich) nem elég. Ha a mellet önmagában (mell an sich) nézzük, akkor rendben, de a mell több önmagánál. Akkor is, ha az utcán felénk tartva ritmikusan ringatózik, akkor is, ha kezünkkel óvatosan benyúlunk a félig kigombolt blúz alá, és akkor is, ha megkeményedő, égbekiáltó bimbóját a szánkba vesszük. A mell nem önmagáért való, nem is énértem, szerepét két szerető kapcsolatában akkor tölti be, ha az én izgalmam az ő izgalmává válik. Az ő melle azonban soha nem izgatott. Beéri azzal, hogy engem felizgat. Nagyon izgatott vagyok, ám ez kevés. Szeretném, ha attól, hogy felizgulok a mellétől, az ő melle is beindulna. De ő csak viseli a mellét, nem indítja be, nem is túráztatja. Egy barátom a minap átölelte egy étteremben, és mindenféléket sugdosott a fülébe. Véletlenül láttam, nem tudták, hogy ugyanott vagyok. A feleségem mintha elpirult volna, bár nem szokott. A barátom többször is úgy ügyeskedett, hogy a keze valahogyan hozzáérjen a feleségem melléhez. Láthatóan nem tudta levenni róla a tekintetét. A feleségemet ugyanakkor az remegtette meg - bár ezt a remegést legföljebb csak érzékelni véltem a távolból -, hogy a barátom a fülébe suttogott ezt-azt. Két hullámhosszon adott le jeleket. A mell hullámhosszán és a szép szavak hullámhosszán, a feleségem azonban csak az egyik frekvenciára állította be készülékét. Ettől persze még végezhetik egy ágyban. A mellével mégsem vagyok egészen kibékülve. A feleségem akkor lesz igazán az enyém, ha feltétel nélkül megadja magát, amikor megcsókolom a mellét, sőt feltétel nélkül a magáévá is akar tenni engem. Ehelyett azonban nemhogy ő, de még a melle sem adja meg magát. Kitartóan áll, ami kétségtelenül szép tőle. Ellenáll.
A feleségem nő. Ezt a meglepő tényt azért vagyok kénytelen tudatni a nagy nyilvánossággal, mert sok mindent megmagyaráz. Nő, tehát másképp áll (és fekszik) a házassághoz, az együttéléshez, mint egy férfi. Az ember sokáig hajlamos keresni az igazit, de akár megtalálja, akár nem, legalább olyasvalakit akar, akivel együtt jobb, mint nélküle. A nő számára ezzel le is zárul a keresés a férfiak körében, a férfiak viszont továbbra is keresik a nőket, ha nem is kifejezetten együttélésre. Ezzel a közhellyel mindketten tisztában voltunk és vagyunk, ám a feleségem a tényeket nem hajlandó tudomásul venni. Ha ő nem keres, én se keressek. Ha ő nő, én is legyek olyan, mint egy nő, vagy ha nem tudok nővé válni, legalább próbáljam meg. Ahogy öregszem, egyre inkább neki lesz igaza. A végén (a végemen) vérnősző baromból átváltozom nővé. Érdeklődéssel várom. Kár, hogy mire bekövetkezik, éppen nem fogom megérni.
Egyszer megcsalt a feleségem. De az is lehet, hogy többször, nem firtatom a múltat. Legföljebb a jövőt, azt meg hiába. Egy has miatt történt az egész, egy gyönyörű férfihas miatt. El se hinném róla (a feleségemről), ha nem a saját szememmel látom. A nőből is előbújik néha a férfi. A hasat először egy névjegyen pillantotta meg, a névjegy tulajdonosának volt a hasa, a tulajdonos pedig - akinek az arca nem volt látható - a saját hasával, vállával és karjával kívánta érzékeltetni, hogy milyen fantasztikus felsőteste lesz annak, aki hozzá jár tornázni, magyarul kondizni. A fiút már korábban is kedvelte, de a hasát nem látta soha, hiszen az edzésen trikó takarta, edzés után meg nem találkoztak, különösen nem trikótlanul. A névjegyet a fitneszterem fogadóasztalánál találta, és mindjárt meg is kérdezte a fiút, hogy a néven, a címen és a telefonszámon kívül a has is az övé-e. Ki másé lenne, kérdezte a fiú, a feleségem pedig elégedetten nyugtázta egyenesen a szemébe, hogy gyönyörű. Csak nem teszem fel másnak a testét a névjegyemre, magyarázta meglepetten a fiatalember. Aznap este a feleségem nekem is megmutatta a névjegyet, hozzátéve, hogy ilyen szép hasa van az ő kondiedzőjének. Feltűnt, hogy beszélni akar róla, hogy kedvtelve nézegeti a névjegykártyát, hogy nemcsak a szavai, hanem a keze is mintha simogatná az izmos, feszes hasat. Ha te is járnál, neked is ilyen lenne, húzta el a hasam előtt a mézesmadzagot, előre tudva persze, hogy a mézesmadzagtól nekem csak a pocakom nő. Ő viszont egyre többet ment kondizni, amitől mindinkább visszanyerte fiatalkori rugalmasságát és keménységét. Dicsértem is emiatt nem egyszer, de azért egy alkalommal nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, és kerülővel jöttem haza a munkámból. Gondoltam, benézek a konditerembe, meglepetést okozva a feleségemnek, és közben szemügyre veszem az edzőt is. A feleségemet, akiről úgy tudtam, hogy ott van, nem találtam, és mint kiderült, az edző sem akkor tartott órát. Amikor este megkérdeztem a feleségemet, egy pillanatra zavarba jött, ám aztán nem habozott: megcsaltalak vele, mondta. Nyelnem kellett volna, de látszólag mindenféle zavar nélkül kérdeztem tovább: és milyen volt? Elvesztem benne, ledarált, megsemmisített, röviden: szétkúrt. Éreztem, hogy megakadok, megjátszott fölényem elszállt, az azonnali kérdések órája egy másodperc alatt véget ért. Majdnem olyan, mint veled, zárta le a feleségem.
Megértem a vágyat, megértem nemcsak az enyémet, hanem a másokét is, sokáig azt nem értettem csak, hogy a feleségem miért nem érti meg az enyémet. Talán most, hogy vágyat érzett valaki iránt, és ezt a vágyát ki is elégítette, meg fog érteni engem. Miközben nekem - akit állon vágott az ő más iránti vágya - nehezebb lesz megértenem őt.
A feleségem nem hajlandó engem megcsalni. Kérve kérem, de nem. Jól kibaszik velem. Itt állok megcsalatlanul.
A feleségem nem kívánja a férfiakat, kivéve engem. Ennek csak örülhetek. Viszont nem vagyok képes felfogni. Elmegy mellettünk egy gyönyörű nő, és én nem tudom nem végigmustrálni a bokájától a füléig, a mellétől a fenekéig, szóval mindenütt, ahová csak férfiszem el- és befér. Elmegy mellettünk egy egyáltalán nem gyönyörű nő, akiben azonban van valami kihívó. A járásában, a pillantásában, a mozdulataiban. Ott helyben el lehetne kapni, ha a Szent István körút olyan hely volna, és ha a feleségem hirtelen felindulásból nem ütne agyon. Őt sem tudom nem végigmérni. De elmehetnek mellettünk a világ legszebb, legvonzóbb férfiúi, és legföljebb az én figyelmemet keltik föl, a feleségemét nem. Fekszünk az ágyban, szóba kerül egy helyes srác, aki egyébként neki is tetszik. Bizonyos értelemben, teszem hozzá. Milyen lenne, ha kikezdene veled? - kérdezem. Mi lenne, ha elkezdene simogatni? Már a gondolattól is föláll (a szőr a hátamon). Vagy nem a gondolattól, hanem a féltékenységtől, esetleg az izgalomtól, nem tudom, ellenőrizni kéne egyszer. Mindenesetre föláll és kész. Nem válaszol, ennyire nem érdekli. Elalszunk.
A feleségemet elhagytam, de visszamentem hozzá. Igaz, közben eltelt néhány év. A feleségem boldog volt, hogy újból őt választottam, de sohasem bocsátotta meg nekem, hogy néhány évre nem őt választottam. A szeretőm boldogtalan volt, és ő sem bocsátott meg nekem. Én boldog is voltam, meg boldogtalan is - máig sem tudom eldönteni, mi vagyok -, de én mindenkinek megbocsátok. Még magamnak is. Ez valószínűleg megbocsáthatatlan.
Bolgár György.
 
Oldal tetejére