Oriana Fallaci - Ha meghal a Nap
És megmondtam neked, nem tudom, pontosan ezekkel a szavakkal-e, én is
szeretem a Földet, apám. Ez az otthonom, és szeretem. De az az otthon,
amelyből sosem lehet kimenni, nem otthon, hanem börtön; és te
magyaráztad nekem mindig, hogy az ember nem arra való, hogy börtönben
üljön, arra való, hogy kiszökjön belőle, és még az sem baj, ha kockáztatja,
hogy szökés közben megölik. Azt mondtam, ha igaz a mese, hogy az ember
a tengerből jött, ahol azelőtt hal volt, akkor a tenger is börtön volt, s
őrültségnek tűnhetett megszökni belőle. De mégis megszökött, és lassan,
türelmesen, fájdalmasan partra küzdötte magát, a levegőre. Nem tudott
lélegzeni a levegőben, apám. Kopoltyúi vizet, vizet, vizet kívántak, és abban
a folyadék nélküli űrben ő elmerült, fuldoklott, meghalt. A Föld pokol volt
számára, a vakító fény fehér lidércnyomás, amely rátapadt, mint a
szívókorong, de lassan, türelmesen, fájdalmasan, újra próbálkozva, ismét
meghalva, újra próbálkozva, millió és millió éven át, sikerült nem
megfulladnia a levegőben, nem megvakulnia a fehér fényben, nem
odatapadnia a parthoz. Megfelelő tüdőt fabrikált magának, és sikerült
lélegeznie a levegőben. Megfelelő szemeket fabrikált magának, és bele
tudott nézni a levegőbe. Megfelelő lábakat fabrikált, és sikerült elindulnia a
Földön. Megfelelő kezeket fabrikált ujjakkal, és sikerült a tárgyakat
megragadnia. És így egy napon észrevette, hogy többet is lehet:
gondolkodni tud. S mikor gondolkodott, megtudta, hogy ő ember. És
annyira tetszett neki az emberlét, hogy emberként feltalálta azt, amit a
természet nem talált fel. Ügyesen egymáshoz dörzsölt két követ, és tüzet
gyújtott. Darabokra szelt egy fát és megépítette a kereket. Egymáshoz
illesztette a tüzet és a kereket, és megépítette a vonatot. A vonaton
felfedezte, hogy gyorsan és messzire tud menni. Repülni tud, mint a
madarak; megirigyelte a madarakat, ellopta a szárnyukat, ráillesztette a
vonatra, és repült. Magasabbra, egyre magasabbra, mígnem megirigyelte a
csillagokat, és kezdetleges másolatokat készített róluk, majd azokon
száguldott tovább; hogy belásson az ég zárt kapui mögé. De hát az isten
szerelmére, ha zárt kaput látsz, nem támad fel benned a vágy, hogy kinyisd
és megnézd, mi van mögötte, apám? Az ember története vajon nem a zárt és
feltárt ajtók története?
Igazad van polgártárs!
Hull és hull a hó. A vándor
Még utánafordul a madárnak, furulyának,
Daluk egykor megindította szívét:
Ó, szépséges világ, hogy némultál így el!
Hangtalan kel át a puha fehérségen
Otthona felé, melyet elfeledett,
Most lágyan vonja magához, hívja
A völgybe, Erlen patakjához,
A piactérre, a régi szülőház elé,
A borostyánnal benőtt falhoz, mely mögött édesanyja,
Apja és az ősök nyugosznak.
Levél se zördül, madár se rezzen az ágak között…