Kanada, juharszirup, miegymás
Évszázadokkal ezelőtt a bevándorlók érkezhettek azzal a félelemmel vegyes büszkeséggel az Újvilágba, ahogyan a kanadai Montreal repterén lépkedtem a kis kockákban üldögélő határőrök felé. Útlevél, kitöltött adatlap és a hazafelé szóló repülőjegy a kezemben. – Hol fog megszállni? – kérdezi a szigorú nő az üveg túloldalán. – Egy barátomnál. – Mondja a címet! – leizzadok, a címet elfelejtettük egyeztetni az utolsó rohanásban. – Ugye tudja, hogy akár haza is küldhetném a következő repülővel? – de nem küld, átenged a határ túloldalára. Isten hozott Kanadában.
Kanada
boldog bolygó indexe 39,4. Ezt a számot mindig megnézem, mielőtt külföldre utazom: azt mérik vele, hogy az egyes országok lakói mennyire boldogak, milyen egészségesek, és mennyire használják fenntarthatóan természeti erőforrásaikat. Kanada pontszáma alig valamivel jobb, mint hazánké, pedig egy főre jutó GDP-jük csaknem háromszorosa a miénknek. Újabb bizonyíték a népszerű tételre, miszerint a pénz nem boldogít. Ráadásul első pillantásra akár Magyarországon is lehetnénk. Tömegközlekedéssel egy örökkévalóság, míg a reptérről a légvonalban egészen közeli házig jutunk, a metróállomások és néhány belvárosi közterület a szocreál eltéveszthetetlen jegyeit mutatja, és a járművek padlóján is szokatlanul sok szemét gyűlt össze. Persze hamar kiderül, hogy hová vándorol az a sok pénz, hisz a tömegközlekedés is azért ilyen, mert többen járnak hatalmas autókkal, mint busszal, és azért van minden sarkon kávézó,
sütiző, gyorsétterem, mert a helyi polgár megengedheti magának ezeket. A reggeli metrón sokakat látni papírpoharas kávéval – Magyarországon ritka látvány az ilyesmi, bár Budapesten egyre több helyen kapni kávét elvitelre, többnyire vagy az árak verdesik a csillagos eget, vagy a minőség túl alacsony. De ha már a közlekedésnél tartunk: a jegyrendszer sokkal ésszerűbb, mint odahaza. Jegyet, mint sok más nyugati országban is, egy útra vehetünk, s az érvényesítéstől számított két óránk van arra, hogy A-ból B-be jussunk, annyi átszállással, amennyivel csak szeretnénk.
Egy kicsit jobban körülnézve az is hamar világossá válik, hogy elhagytuk Európát. Bár a globalizációnak köszönhetően egyre nehezebb felismerni a jeleket, hisz ugyanazok a gyorsétterem- és kávézó-láncok sorakoznak itt is, mint az öreg kontinensen, s emberekből is akad fehér, afro-amerikai, közel- és távol-keleti is szép számmal. A repülőről leszállva azonnal keresem a nemzeti sajátosságokat, hiszen van egy sztereotíp képem Kanadáról: juharszirup, hó, hideg, jegesmedvék és hódok, kockásinges férfiak, akik épp annyira szeretnek mulatni, mint verekedni, gyönyörű természet és hokimeccsek. Ha létezik is ez a Kanada, ide, a városba kevés jut el belőle, itt alig érezhető a különbség a filmekben látott Egyesült Államokhoz képest. Nem segít sokat az a tény sem, hogy a „tipikus kanadai” juharszirupos fánkra, amivel vendéglátóm vár, komoly bukfencekkel reagál a gyomrom, így szomorúan vagyok kénytelen tudomásul venni, hogy ezt a helyi sajátosságot is elfelejthetem a következő napokban. A másik helyi étel, a poutine viszont nem várt sikert arat: a szósszal leöntött sültkrumpli sajttal a tetején magasan nyeri a kanadai ételek versenyét. A boltok polcain aztán ismét az amerikai filmekből ismerős ételek és italok köszönnek vissza: megkóstolom a mogyoróvajat, a cream soda-t, a rootbeert, de van itt üveges almaszósz, konzerv sütőtök és poharas jégkrém is. Egy utcai árusnál még pitét is veszünk: almást, kereket, épp olyat, mint az Amerikai pitében.
Fontos különbség persze az Egyesült Államokhoz képest, hogy Kanada kétnyelvű ország. Errefelé, a keleti végeken – különösen Montrealban – mindenki franciául szólal meg előbb, s csak értetlen tekintetemet látva váltanak angolra. Bármin, amit veszek, kétnyelvű a felirat, s az utcán ingyen osztogatott újságok közt is ott van a francia mellett az angol nyelvű. Szerencsére itt azért kilométerben mérik a távolságot és milliliterben szerepel a mennyiség az üvegeken. Az árak viszont sokszor okoznak meglepetést, az ÁFA ugyanis nincs feltüntetve a bolti árcédulákon. Amíg az ember hozzá nem szokik, kellemetlenségek is származhatnak belőle, hogy fizetéskor derül ki: nem jól számoltuk a végösszeget.
Az elképzeléseknek megfelelően a hidegre sem lehet panasz. Ez csak akkor meglepő, ha megvizsgáljuk a világtérképet, Montreal ugyanis nem csak Budapesttől, de még Pécstől és Szegedtől is délebbre fekszik – csak épp az óceán túloldalán. Így már kevésbé érzem elfogadhatónak a tényt, hogy miközben otthoni barátaim egy szál pólóban pózolnak a nekem küldött fotókon, én csak télikabátos, sálas-sapkás képeket tudok viszonzásul küldeni. A hidegért, szélért és a gyakori esőért persze kárpótól a gyönyörű amerikai ősz: a fák szebbnél szebb árnyalatokban pompáznak, az avar tele van a nemzeti zászlóból ismert szimbólummal, a juharfa vörösre őszült levelével. A reggeli ködben szép csak igazán a táj, mesterséges tóval, híddal, kocogáshoz kialakított erdővel, de a város magasba nyúló üvegépületeinek is jól áll az őszi idő. Hiába, így már nem is olyan nehéz megérteni a kanadaiakat, akik meleg fánkkal, papírpohárban hordott kávéval szeretik szemlélni ezt a ködből előbújó őszi tarkaságot.
Ilijin Kinga
</O
