Három nap eltávot kapott Traski Viktor, hogy részt vegyen a Közép-európai Stratégia Intézet (ICES) által szervezett Re:Open Zakarpattia fórumon, ahol alkalmunk volt beszélni vele. A munkácsi 128. hegyi rohamdandár tüzére azután indult is vissza a zaporizzsjai frontra. Az Ungvári Nemzeti Egyetem matematikusoktatója még 2022-ben önkéntesként vonult be. Elmondása szerint a front megacélozta, és a háborút meg lehet szokni, de a két kisfiától való elválást soha.
Láttam a háború előtt készült képeket Önről – nem ismertem fel. Így megedzette a front?
A háború senkinek nem tesz jót. Se az egészségének, se a szellemnek. Bizonyára azokat a képeket látta, mikor még hosszabb volt a hajam és a szakállam. Így most kényelmesebb a fronton.
Onnan jött?
Igen, tegnap érkeztem, egyenesen a frontról. Két napig maradok, amíg a konferencia tart, aztán indulok vissza Zaporizzsja alá.
Milyen a helyzet?
Nagyon más, mint 2022-ben, a drónok mindent megváltoztattak. Például 2022-ben még elég volt egy erdőbe húzódni, nehogy leleplezzük a pozíciónkat, most már azt is át kell gondolni, az erdő melyik részében helyezkedünk el. Talán ez így nem hangzik drasztikusnak, de valójában az, hogy többet látnak, mindent befolyásol: csapatmozgást, ellátmányt. És nem csak a frontvonalon, hanem akár kilométerekkel hátrébb is.
Hozzá lehet ehhez hozzászokni?
Azt szokták mondani, akik régóta harcolnak, hogy a katonaság és a háború két külön dolog. A katonaságot nehéz megszokni, a háborút sajnos könnyű. Ami komoly gond: nagyon könnyű elveszíteni a félelemérzetet. Akkor pedig jönnek a bajok.
Mert túl sokat kockáztat?
Képzelje el, hogy kikerül a frontra, mondjuk, 2022-ben, és egyetlen lövés sem találja el. A huszadik lövés sem. A századik sem. Könnyen beleéli magát az ember, hogy nem is olyan veszélyes itt. Úgy érzi, nincs olyan nagy gond. Na ilyenkor jönnek a hibák, a figyelmetlenségek. Különösen most, 2025-ben, mikor még egy mezőn vagy erdőségben sem tudhatjuk, melyik bokorban várakozik egy drón.
Ön még nem esett ebbe a hibába?
Hál’ Istennek úgy látszik, hogy még nem. Elárulom, én is naponta 4–4,5 kilométert csak gyalog teszek meg. Az autó óriási célpontnak számít.
És a család, ők meg tudják szokni?
Két kisfiam van, öt- és hétévesek. Ők azért nehezen. Főleg az idősebbik fiam, aki már iskolás. Én eddig igyekeztem megóvni őket a háborútól, minimálisan meséltem a frontról. De az iskolában, főleg ha nagyobb fiúkkal barátkozik, már mindent megbeszélnek, a telefonjaikon mutogatják, mi történik. Szóval most már jobban érti, miről van szó. Képzelje, úgy egy éve hazajöttem szabadságra. A fiúk újságolják, hogy ástak nekem egy bunkert, lefedték ágakkal is. Azt mondták, oda kell bújnom, hogy meg kell menteni az életem. Nagyon nehéz volt a feleségemnek is, különösen miután elmentem. Akkor a kisebbik fiam másfél éves volt. Az egyik gyerek óvodában volt, de a másik otthon, közben ott volt a munka. Most se sokkal könnyebb, de legalább idősebbek, már legalább átalusszák az éjszakát, jobban ki tudja pihenni magát. Ha a családnak hiányzik egy része, az sosem könnyű.
Mit mond, mikor megkérdezik: apa, mikor jössz haza?
Állandóan ezt kérdezik. Tegnap este is azt kérdezte a kisebbik fiam: apa, mikor lesz már vége ennek az orosz háborúnak? Mit tudok erre válaszolni? Semmit.
A sok távollét nincs rossz hatással az apa-gyermek kapcsolatokra?
Most még kevéssé érzékelhető, de arra számítok majd kamaszkorban meglesz az ára. Most ott az anyjuk, minden rendben van. De ők mégiscsak fiúk, másképpen látják a világot, mint a lányok. Fontos lenne, hogy legyen mellettük egy apa. Hogy egészséges családban éljenek.
Az elváláshoz hozzá lehet szokni, megacélozta magát?
Teljesen lehetetlen. Mindig könnyes dolog.
És nekem mit válaszol, mikor lesz vége a háborúnak?
Remélem mielőbb, de attól tartok, nagyon nehéz lesz. Túlságosan eldurvultak a dolgok. Ha ’22-ben vagy ’23-ban bizonyos országok másképpen állnak a helyzethez, békét sürgetnek, akkor talán másképpen alakulhatott volna. Most már túl késő.
Hogy látja a kárpátaljai magyarság jövőjét?
Átalakul. Sokan mondják, hogy a különböző törvények elnyomnak minket. Én úgy látom, 2014 óta a háború sokkal nagyobb problémát jelent a magyarságnak. Mert lehetnek bármilyen szuper törvények, amelyek akár megvédenek, de mire megyünk vele, ha nem marad ember Kárpátalján? Akkor hol lesz a nyelv? Hol lesz a kultúra? Nem lesz ott semmi. Jómagam 2015 óta az ungvári egyetemen dolgozom, ahol magyarul oktattam. Már akkor érezhető volt, hogy csökkent a felvételizők száma. 2022 óta pedig alig lehet diákot találni. No nem azért, mert inkább az ukrán egyetemekre mennek, hanem mert kiutaznak, valószínűleg a mozgósítás miatt is. És ezzel együtt kiürülnek az iskolák. Én otthon a fiúkkal magyarul beszélek. Biztos vannak, akiknek nem tetszik, de én még nem találkoztam olyannal, aki számonkért volna miatta.
Láttam a háború előtt készült képeket Önről – nem ismertem fel. Így megedzette a front?
A háború senkinek nem tesz jót. Se az egészségének, se a szellemnek. Bizonyára azokat a képeket látta, mikor még hosszabb volt a hajam és a szakállam. Így most kényelmesebb a fronton.
Onnan jött?
Igen, tegnap érkeztem, egyenesen a frontról. Két napig maradok, amíg a konferencia tart, aztán indulok vissza Zaporizzsja alá.
Milyen a helyzet?
Nagyon más, mint 2022-ben, a drónok mindent megváltoztattak. Például 2022-ben még elég volt egy erdőbe húzódni, nehogy leleplezzük a pozíciónkat, most már azt is át kell gondolni, az erdő melyik részében helyezkedünk el. Talán ez így nem hangzik drasztikusnak, de valójában az, hogy többet látnak, mindent befolyásol: csapatmozgást, ellátmányt. És nem csak a frontvonalon, hanem akár kilométerekkel hátrébb is.
Hozzá lehet ehhez hozzászokni?
Azt szokták mondani, akik régóta harcolnak, hogy a katonaság és a háború két külön dolog. A katonaságot nehéz megszokni, a háborút sajnos könnyű. Ami komoly gond: nagyon könnyű elveszíteni a félelemérzetet. Akkor pedig jönnek a bajok.
Mert túl sokat kockáztat?
Képzelje el, hogy kikerül a frontra, mondjuk, 2022-ben, és egyetlen lövés sem találja el. A huszadik lövés sem. A századik sem. Könnyen beleéli magát az ember, hogy nem is olyan veszélyes itt. Úgy érzi, nincs olyan nagy gond. Na ilyenkor jönnek a hibák, a figyelmetlenségek. Különösen most, 2025-ben, mikor még egy mezőn vagy erdőségben sem tudhatjuk, melyik bokorban várakozik egy drón.
Ön még nem esett ebbe a hibába?
Hál’ Istennek úgy látszik, hogy még nem. Elárulom, én is naponta 4–4,5 kilométert csak gyalog teszek meg. Az autó óriási célpontnak számít.
És a család, ők meg tudják szokni?
Két kisfiam van, öt- és hétévesek. Ők azért nehezen. Főleg az idősebbik fiam, aki már iskolás. Én eddig igyekeztem megóvni őket a háborútól, minimálisan meséltem a frontról. De az iskolában, főleg ha nagyobb fiúkkal barátkozik, már mindent megbeszélnek, a telefonjaikon mutogatják, mi történik. Szóval most már jobban érti, miről van szó. Képzelje, úgy egy éve hazajöttem szabadságra. A fiúk újságolják, hogy ástak nekem egy bunkert, lefedték ágakkal is. Azt mondták, oda kell bújnom, hogy meg kell menteni az életem. Nagyon nehéz volt a feleségemnek is, különösen miután elmentem. Akkor a kisebbik fiam másfél éves volt. Az egyik gyerek óvodában volt, de a másik otthon, közben ott volt a munka. Most se sokkal könnyebb, de legalább idősebbek, már legalább átalusszák az éjszakát, jobban ki tudja pihenni magát. Ha a családnak hiányzik egy része, az sosem könnyű.
Mit mond, mikor megkérdezik: apa, mikor jössz haza?
Állandóan ezt kérdezik. Tegnap este is azt kérdezte a kisebbik fiam: apa, mikor lesz már vége ennek az orosz háborúnak? Mit tudok erre válaszolni? Semmit.
A sok távollét nincs rossz hatással az apa-gyermek kapcsolatokra?
Most még kevéssé érzékelhető, de arra számítok majd kamaszkorban meglesz az ára. Most ott az anyjuk, minden rendben van. De ők mégiscsak fiúk, másképpen látják a világot, mint a lányok. Fontos lenne, hogy legyen mellettük egy apa. Hogy egészséges családban éljenek.
Az elváláshoz hozzá lehet szokni, megacélozta magát?
Teljesen lehetetlen. Mindig könnyes dolog.
És nekem mit válaszol, mikor lesz vége a háborúnak?
Remélem mielőbb, de attól tartok, nagyon nehéz lesz. Túlságosan eldurvultak a dolgok. Ha ’22-ben vagy ’23-ban bizonyos országok másképpen állnak a helyzethez, békét sürgetnek, akkor talán másképpen alakulhatott volna. Most már túl késő.
Hogy látja a kárpátaljai magyarság jövőjét?
Átalakul. Sokan mondják, hogy a különböző törvények elnyomnak minket. Én úgy látom, 2014 óta a háború sokkal nagyobb problémát jelent a magyarságnak. Mert lehetnek bármilyen szuper törvények, amelyek akár megvédenek, de mire megyünk vele, ha nem marad ember Kárpátalján? Akkor hol lesz a nyelv? Hol lesz a kultúra? Nem lesz ott semmi. Jómagam 2015 óta az ungvári egyetemen dolgozom, ahol magyarul oktattam. Már akkor érezhető volt, hogy csökkent a felvételizők száma. 2022 óta pedig alig lehet diákot találni. No nem azért, mert inkább az ukrán egyetemekre mennek, hanem mert kiutaznak, valószínűleg a mozgósítás miatt is. És ezzel együtt kiürülnek az iskolák. Én otthon a fiúkkal magyarul beszélek. Biztos vannak, akiknek nem tetszik, de én még nem találkoztam olyannal, aki számonkért volna miatta.
