Képek

Kiss Erika

Állandó Tag
Állandó Tag
Nézem a képet. Az udvar egy része látszik rajta. Drótkerítés választja el a mezőtől, melynek tövében kívülről is, belülről is egy-egy akác nő. A külső jóval idősebb, vastag törzsű. A belső kisebb. A külső gyermeke, melyeket a véletlen folytán elválaszt ez a kerítés, de gyökereik összefonódnak odalenn, a föld mélyén. A nagyobb kissé jobbra dől, fia pedig balra. Mögöttük, a távolban fasor koronája jelzi a szántóföld határát, végtelen nyugalom hangulatát sugározva a képbe, melyben megállt erre a pillanatra az idő. Az akác pár árnyéka sötét foltot vet a talajra, és fény-árnyék lepellel borítja be a mellettük álló megroggyant tetejű kemencét. A kemence fehérre meszelt ábrázatában négyszögletű, feketén tátongó szájjal, várakozón tekint az előtte hanyagul heverő ízékszár halomra. Jóval büszkébben, egyenes gerinccel húzza ki magát mellette a tyúkól magas, fiatal épülete. A fotó bal oldalától árnyék nyúlik az udvar szürke porán keresztül, s már-már eléri a rácsos fa járókát, aminek aljában szétszórt játékok árválkodnak, pedig nincsenek egyedül. A kislányok mit sem törődnek velük. A kisebbik két kézzel kapaszkodik a járóka felső szélébe. Nem is tudja miért, de zavarodott tekintettel keresi a biztonságot. Magával ragadta a nagyobbik kétségbeejtő zokogása, már ő sem érzi jól magát a rácsok fogságában. A nagyobbik nem elégszik meg ennyivel, tettekre szánja el magát. Egyik lába fenn van a járóka tetején, s eltökéltségéből látszik, hogy bármi áron is, de ki fog szabadulni onnan! Elhatározása eredményt hoz, mert jobbról segítő kéz nyúlik felé a képbe. Érezni a két gyerek összetartozását, akik ekkor még nem is sejtik, hogy az élet mennyire el fogja sodorni őket egymástól...
Nézem a képet, s látom azt is, ami nincs rajta. A tanya melletti réteket, ahová nagyanyámmal ibolyát, és vadvirágot szedni jártunk. A nyárillatú szénakazlakat, a forró vasúti síneket, a talpfákat, a kavicsokat. Az őrház mellé kanyarodó földutat, a házat, az udvart.
Látom a kerti csapot a kemence előtt, ahová lábat mosni jártunk, miután a nyári záporok keréknyomokban összegyűlt, meleg pocsolyáiban mezítláb szaladgáltunk, vagy sárgolyót gyúrtunk, és hajlós vesszőre tűztük, hogy messzire hajíthassuk. Hogy is mehettünk volna így a házba! Mama összeszidna bennünket. Csak észre ne vegye, mi történt! "Igyekezz már!" ... Egyszer csak Imre Mama alakja közeleg. Kezében valami tál. "Mit csináltok, kislányom?" ... Nem tehettünk mást, be kellett vallanunk. "Jól van, gyerekek." - válaszolta a nagymamák semmihez sem hasonlítható engedékeny szeretetével.
Látom a diófát, rajta a hintával, mögötte a kerítést a sövénnyel. Becsukott szemmel hintáztam. Szédítő magasságba repült a hinta, a szél simogatta az arcomat, a tanya zajos csendje vett körül. Tyúkok kotkodálása, kakaskukorékolás, a diófa lombjának játéka a széllel, melyen itt-ott keresztül világított a napsugár sötét és világos foltokat cikáztatva csukott szemhéjamon. Aztán kinyitottam a szemem, a szédülés lassan elmúlt, és a kerítésre akasztva mindig nagyapám fenőkövét láttam, amit a kasza élesítéséhez használt. Jó volt hintázni.
Látom a két nyagy eperfát, ahol a gyöngyösök tanyáztak - úri népség - nekik derogált a tyúkólban lakni. Az eperfákon nagy szemű, bordó eper termett. Éréskor hullott a fáról. Mezítláb csodálatosan beszínezte a talpunkat. Amit elértünk, szedtük is. Kiválóan alakalmas volt rúzs, és körömlakk helyettesítésére. Ezt az anyukák napokig nem tudták letakarítani rólunk. Persze mi nem tehettünk róla...mi csak ettünk.
Na és látom a fészert, ami már önmagában is felért egy varázslatos hellyel, mert fűrészporillatú titokzatos homályába Misi bátyánk szerint - aki asztalosnak tanult - nekünk nem lett volna szabad bemászkálnunk. Már csak ezért is megtaláltuk a módját, hogy időnként körülnézzünk odabenn... A mai napig sem értjük, mit őrizgetett ott ilyen féltőn nagybátyánk - mi ugyanis, egyetlen alkalommal sem találtunk ott semmi érdekeset.
Aztán látom a fészer és a kerítés közötti "titkos" helyünket, amiről valójában mindenki tudott, de az ott megélt külön világunk azóta is csak a miénk.
Látom a házat kicsiny teraszával, ami nem is igazi terasz, inkább egy belépő három lépcsőfokkal, előtetővel, korláttal. Előszeretettel rohantunk ide integetni, amikor jött egy vonat, vagy csak bámészkodtunk, mert a korlátra éppen rá lehetett támaszkodni, és remekül tudtunk beszélgetni itt. Ha ilyenkor hallottuk meg a vonat közeledését, akkor meg szaladtunk elbújni előle... Na és ezen a lépcsőn ültünk, amikor Ági néném életemben először lakkozta ki a körmünket - pirosra! Természetesen az anyukák nem tudtak róla, hiszen akkoriban a kislányoknak ilyesmi még egyeltalán nem volt illendő.
Látom a ház előtt a tavasztól őszig virágzó kertet kanyargó utacskáival, sokszínű virágaival, és a két kis sámlival, amit a virágágyás mellé telepítettünk "hogy szagolhassuk az estike illatát"... Nagymamám még takarót is terített a térdünkre "mert hogy hűvösödik, és nem is tudja, miért engedi meg, mert nekünk lassan aludni kellene". Szerettük az estike illatát (a mai napig ez a kedvenc virágillatom). De még jobban szerettük volna látni azt a két fiút...
Szemben a vasútvonal, melyet túloldaláról nyárfasor szegélyez. Vastag törzsű, sudár nyárfák. A két fiút ide vártuk. Természetesen nem hívtuk őket. Még délután, amikor a titkos helyünkön játszottunk, a semmiből bukkantak elő. A kerítésbe kapaszkodva tudakolták "mit főzünk". "Húslevest." - Mindig húslevest főztünk, és mindig akkor főztünk húslevest, ha a konyhából frissen készült levestésztát tudtunk szerezni a nagyitól. Sót is kaptunk hozzá, a kertben borsót szedtünk, mindezt vízzel összekevertük, kóstolgattuk - elég sós-e, végül megettük. Nos: éppen ez készült. "Azt nem szeretjük, főzzetek bablevest!" - válaszolták. "Sajnáljuk, már majdnem készen van, nem lehet változtatni!" Hogy mit beszéltünk még velük? Nem emlékszem. Azt biztosan mondták, hogy este, vacsora után ide szöknek, és a nyárfák mögül fognak kukucskálni... Felháborodásunknak hangot kellett adnunk: "Nem illik kukucskálni! Úgysem fogtok látni bennünket! Elbújunk a házban..." - válaszoltunk nekik. Tehát eljött az este, és mi vártunk... Ültünk egymás mellett és sutyorogtunk, kuncogtunk, ahogy csak kislányok tudnak egymás között azzal az ártatlansággal és szunnyadó tűzzel, ami ilyenkor kezd szikrát vetni, hogy egyszer csak fellobbanjon. Alig láttuk őket a szürkületben. Ők is nevetgéltek és mondtak egymásnak valamit. "Randevúnknak" nagymamám hangja vetett véget. "Most már ideje bejönni, kislányok." Nem vette észre őket, ahogy mi sem azt, hogy a lelkünkben elkezdődött valami, mert lassan és visszafordíthatatlanul véget érnek a babakonyhák, a vadvirág szedések, a vonat elől való elbújások, a saras pancsolások és a titkos helyek...

Tekintetem keresőn cikázik. Nem látok, csak bokrokat, magasra nőtt gyomokat, egy akácot - talán a fiatalabbik a képről? - és néhány betondarabot, egyikből hajlott vas áll ki, hirdetve emlékét valaminek, ami nem is oly rég még állt itt, s ami már csak emlékeimben él... Vékony pókhálók szövevénye feszül a száraz, deres kórók maradványain. Gazdáik rég elhagyott lakhelyei, melyeket a hajnali köd hátrahagyott vízcseppjei most lelepleztek, és a tél véglek elbánik majd ezekkel is, akár gyermekkorom otthonával az idő.
Csend van, mint a képen. Tán még annál is némább. Mégis érzem, ezen a helyen, mely sokkal kisebb, mint emlékeimben, s amelyet a természet ily szemérmetlenül hódít vissza magának, élet van. Nem csak az eltűnt fák korhadékain növekvő bodzabokrok fiatalos enrgiájú sarjadzása, az itt tanyázó madarak rikoltása, az erre járó vadak táplálékkeresése, hanem embereké. A miénk, akik ide születtünk, vagy itt nevelkedtünk, itt szerettünk, csalódtunk és szomorkodtunk, egyszóval itt éltünk és kötődünk annyira még ma is ehhez a néhány négyzetméternyi földdarabhoz.

Nézem, s úgy érzem elvesztettem valamit, ami sosem volt igazán az enyém...mégis... Az enyém marad, örökké!
 
Oldal tetejére