A
Ahmet
Vendég
Ez így van. Sajnos.
A
Ahmet
Vendég
Október 3. Péntek
Eddigre nyilvánvalóvá vált, hogy nem 4-én kezdődik az okításunk, hanem majd csak hétfőn. Valami kis tévedés maradt a levélben. Mint az is, hogy az időjárás a kurzus ideje alatt forró és párás. Ez azért maradt benne, mert eredetileg nyáron lett volna. Még jó, hogy nem hittem ne-ki. Hideg az azért nem volt. Télen se nagyon megy öt fok alá a hőmérséklet, ezt az ablakom alatt álló banánfa is bizonyította.
Reggeli és tökölődés után a szupermarketbe mentünk, mert Boi fényképezőt akart venni. Er-refelé olcsóbb az ilyesmi, bár én továbbra is tartózkodnák a kínai dolgoktól. A made in China nem túl veszélyes, mert mindent Kínában gyártanak, hanem ami designed in China az azért veszélyes lehet, és nemcsak minőségügyileg.
Sikertelen volt az akció, úgyhogy a város felé indultunk. Útközben beugrottunk a BRTC-hez ez e-mail olvasásra, és annyira ott ragadtunk, hogy mehettünk is vissza ebédelni.
Megérkezett egy újabb filippínó is, Rey. Neki mindent a kínaiak fizettek. Repjegyet is. Hát valaki mázlista. Valószínűleg azért, mert kevés a jelentkező a SARS hiszti miatt. Nem egé-szen értettük, hogy mi a biznisz ebben a kínai kormánynak, aztán felvilágosítottak a mongo-lok, hogy hogyan megy ez. Az ENSZ fizeti a számlát, amit a kínaiak kiállítanak a költségek-ről. Rey repülőjegyének számláján is lényegesen több volt, mint amennyibe került. Így min-denki jól jár, kivéve az ENSZ. De hát végül is ők meg úgyis rászánták a dologra azt az össze-get, akkor meg nem mindegy?
Délután egyedül mentem felfedezni kicsit a várost. Nem egyszerű összevárni egy ilyen csa-patot. Elmentem egészen a Tianfu térig, majd körbe vissza. Jó séta volt. A városban egyetlen régi épületet sem láttam. A Renmin út nyilegyenesen visz át a városon. Legalább hat sáv szé-les, mellette még egy szerviz út, amit leginkább a biciklisek használnak. Belőlük rengeteg van. Meg a XXI. század nevében elterjedtek az elektromos robogók. Kinézetre valahol a brin-ga és a Babetta közt állnak. Azért ilyen elterjedtek, mert Chengdu levegője valami fertelme-sen mocskos, így kitiltották a robogókat. Pontosabban olyan adót raktak rájuk, hogy érdeme-sebb ilyet venni. Ezzel persze nem oldották meg a légszennyezés problémáját. Továbbra is olyan füst van, hogy a belvárosban csak kapkod az ember levegő után, miközben taknya-nyála egybefolyik. Ezzel a helyiek is így lehetnek, mert becsülettel köpködnek. Persze nem csak itt, hanem az egész országban. Ehhez hozzá kell szokni, mást nem lehet tenni. Engem jobban zavart, hogy mit tudnak néhányan művelni az asztal mellett. A csámcsogás tudott csak kiborí-tani egészen. Az, hogy a csontokat, halból a szálkákat a terítőre, vagy az asztal alá köpködik az teljesen OK.
Az úton visszafelé Pandeyval futottam össze, együtt mentünk a BRTC-be, jobb dolgunk nem lévén.
Vacsora után Imréékhez mentem. Imre Chengduban dolgozik, és a családja is itt van vele. Az utazas.com segítségével ismertem meg. Sokat segített, és már otthonról megbeszéltem vele, hogy meglátogatom őket, egy rúd szalámi kíséretében, mert az arrafelé ritka dolog. Na-gyon kedvesen fogadtak. A gyerekeik teljesen fel voltak dobva, hogy magyar vendégük van. Talán jobban is, mint a szüleik szerették volna. Hosszan elbeszélgettünk, némi Great Wall vörösbor mellett.
Kicsit tartottam tőle, hogy a szállodába érve meg kell majd küzdenem a bejutásért a késői órán, de ugyanúgy tárva-nyitva állt az ajtó, mint máskor.
Október 4. Szombat
A délelőtt nem jó semmire, úgyhogy a reggeli után csak a BRTC-be mentünk egy kis ping-pongozásra.
A tanterem mellett volt egy másik terem, ahol két pingpongasztal és egy biliárdasztal állt, hogy ne unatkozzunk, meg öt számítógép, hogy legyen valami kontakt az otthoniakkal. Itt is volt egy víztartály, vagy mi a fene ennek a neve. Olyan, ami az amerikai filmekben szokott lenni, ugyanis a csapvíz nem iható. Ilyenekre nem szoktam adni, de itt a helyiek se isszák meg forralás nélkül. Úgy viszont tea formájába folyamatosan. A legtöbb embernek a kezében min-dig ott fityeg a termosz, de legalábbis kéznél van. Rendelkezésünkre állt persze tea, és kávé is, na meg keksz is. Full extrás szolgáltatás.
Délután megint egyedül indultam neki a városnak. Nem volt kedvem a tömeg hajkurászásá-hoz, összetereléséhez. A cél a Wuhou templom volt. A térkép szerint elindultam, hogy a leg-rövidebb úton odajussak. Sajnos a keresett utca nem létezett. Ledózerolták, eltemették, fel-szórták sóval, vagy egyszerűen elmentem mellette. Szóval mentem körbe. Ez csak azért lé-nyeges, mert Kína nagy, és a városok ezzel arányosak. Legyalogoltam a lábamat, mire odaér-tem. A bejárat nagyon úgy nézett ki, mint egy buddhista templom bejárata, a turisták tömege is ott volt, de a belépődíj egy kicsit elbizonytalanított, hogy jó helyen vagyok-e. A könyvem szerint 1 Y a belépő, itt meg virított a tábla, hogy 30. Na, ezen egy kicsit meglepődtem, meg ki is akadtam. Mindegy, ha már eddig eljöttem nem ezen fogok takarékoskodni. Leperkáltam az összeget és bementem a kapun. Bent is ugyanolyan tömeg várt mint amilyen kint volt. Rengeteg a turista, de csak kínai. Az első pavilon felé vezető út két szélén háromszögű sárga zászlók piros szegéllyel. Két teknős szobor, a hátukon nagy kőtáblák hirdetnek akármit. A hely gyönyörű, de a tömeg teljesen agyonnyomja a hangulatát. Perceken belül mellém lépett egy fiatal srác, és felajánlja, hogy körbevezet. Még friss volt bennem Marokkó emléke, ezért erősen gyanakodtam, hogy a végén majd levesz némi pénzre. Megtudtam tőle, hogy a fülcim-pa mutatja meg a boldogság mértékét. Minél vastagabb, annál boldogabb a tulajdonosa. Na, ezért van minden Buddha szobor olyan jól ellátva ilyesmivel. Rögtön tapogattam a sajátomat is, hogy megtudjam hogy érzem magam, és megállapítottam, hogy nem rosszak a kilátásaim. Sorban haladtunk át a pavilonokon.
Az ember belép elöl, és hátul távozik. Nem hasonlít az errefelé ismertes templomokhoz. Minden pavilon előtt nagy füstölő- és gyertyatartók sorakoznak. A hívők, vagy a hívőnek fel-tűnni akarók itt helyezhetik el az áldozati füstölőket. Van mindenféle méret. A legnagyobb legalább méteres, 3 cm vastag. A legtöbben csak a hagyományos méretet használják, mert a vallásban aztán abszolút nem a méret a lényeg. Sokkal inkább az, hogy három darab legyen. Ezzel szépen megállnak, háromszor meghajolnak, és beszúrják az öntöttvas tartókba. Utána bent a pavilonban letérdelnek a szobor előtt, és háromszor meghajolnak. A Buddha szobor, vagy szobrok mindig középen állnak. Gyakran helyes kis horogkeresztet viselnek a mellükön, miközben földöntúli mosollyal néznek a hívőkre. Ha lett volna rajta copy right, akkor most nem mosolyogna minden európai a látványukon. A terem két oldalán az arhatok foglalnak helyet. Ezek olyan szerzetesek, akik megvilágosodtak és elérték a nirvánát. Természetesen szobrok formájában vannak jelen. Számuk templomról templomra változó. Eléggé megdöb-bentőek is vannak köztük, egyik a mellét nyitja fel, hogy láthatóvá váljon egy kisebb emberke belül, a másik a fejéről tépi le a bőrt, ami alatt másik arca van. Némelyik teljesen szürke, van hosszú lábú, mint egy gólya, és van olyan is amelyiknek égig ér a keze. Ha elmegy mellettük az ember megkerülheti a főoltárt és a hátsó ajtón át távozhat. A másik oldalon általában van egy következő hasonló pavilon is.
Én is így mentem kínai kísérőmmel, aki túl sok információt nem tudott átadni. A látvány amúgy is elég volt egyelőre. Az épületeket park veszi körül. Tavak, bennük az elmaradhatat-lan aranyhalakkal, érdekes formájú sziklák, hidak, keskeny ösvények a fák között. Az itt-ott lerejtett pihenőkben le lehet ülni.
A templom Liu Bei király emléktemploma, de mindenki csak Zhuge Liang templomaként ismeri, aki a király egyik minisztere volt. Az egész országban ismert agyafúrtságáról, sok színdarabnak is szereplője. Az ő halotti titulusa a Wu Hou, azaz Wu herceg. A templom le-égett és 1672-ben építették újjá, most is ezek az épületek láthatóak. A templomot körülvevő parkban van a király sírdombja is. Van egy kis múzeum is, de nem túl informatív, tekintve, hogy minden kínaiul van kiírva. És persze nem maradhatnak el a bonsaiok sem, bár kínaiul biztos, hogy nem így hívják őket.
Mikor körbeértünk meglepetésemre nem tartotta a markát a gyerek, de ez nem is jellemző a kínaiakra. Szépen elbúcsúztunk és nem mentem ki, hanem egyedül újra körüljártam, nyugodt körülmények közt csináltam néhány fényképet.
Ekkor kellett rájönnöm, hogy baromi sötét van. Belenéztem a gépbe, és meglepve tapasztal-tam, hogy 1/20-dal szeretne exponálni, teljesen nyitott blendével. Messze volt még az este egyszerűen csak borult volt az ég. Ez a maradék hat hétre is így maradt. Hiába bámultam fel-felé, nem láttam a Napot. Annyira nem láttam, hogy azt se tudtam megállapítani, hogy vajon merről süthet. Olyan volt, mint itthon a decemberi égbolt egy kiadós havazás előtt. Még jó, hogy az indulás előtt vettem egy adag 400-as filmet is.
Visszafelé egy másik úton mentem. Ez ha lehet még hosszabb volt. Mire visszaértem rende-sen el is fáradtam, úgyhogy ledőltem egy kis vacsora előtti sziesztára.
Vacsora után a már-már szokásossá vált mini party volt a szobámban. Mire ágyba kerültem megint éjfél lett.
Eddigre nyilvánvalóvá vált, hogy nem 4-én kezdődik az okításunk, hanem majd csak hétfőn. Valami kis tévedés maradt a levélben. Mint az is, hogy az időjárás a kurzus ideje alatt forró és párás. Ez azért maradt benne, mert eredetileg nyáron lett volna. Még jó, hogy nem hittem ne-ki. Hideg az azért nem volt. Télen se nagyon megy öt fok alá a hőmérséklet, ezt az ablakom alatt álló banánfa is bizonyította.
Reggeli és tökölődés után a szupermarketbe mentünk, mert Boi fényképezőt akart venni. Er-refelé olcsóbb az ilyesmi, bár én továbbra is tartózkodnák a kínai dolgoktól. A made in China nem túl veszélyes, mert mindent Kínában gyártanak, hanem ami designed in China az azért veszélyes lehet, és nemcsak minőségügyileg.
Sikertelen volt az akció, úgyhogy a város felé indultunk. Útközben beugrottunk a BRTC-hez ez e-mail olvasásra, és annyira ott ragadtunk, hogy mehettünk is vissza ebédelni.
Megérkezett egy újabb filippínó is, Rey. Neki mindent a kínaiak fizettek. Repjegyet is. Hát valaki mázlista. Valószínűleg azért, mert kevés a jelentkező a SARS hiszti miatt. Nem egé-szen értettük, hogy mi a biznisz ebben a kínai kormánynak, aztán felvilágosítottak a mongo-lok, hogy hogyan megy ez. Az ENSZ fizeti a számlát, amit a kínaiak kiállítanak a költségek-ről. Rey repülőjegyének számláján is lényegesen több volt, mint amennyibe került. Így min-denki jól jár, kivéve az ENSZ. De hát végül is ők meg úgyis rászánták a dologra azt az össze-get, akkor meg nem mindegy?
Délután egyedül mentem felfedezni kicsit a várost. Nem egyszerű összevárni egy ilyen csa-patot. Elmentem egészen a Tianfu térig, majd körbe vissza. Jó séta volt. A városban egyetlen régi épületet sem láttam. A Renmin út nyilegyenesen visz át a városon. Legalább hat sáv szé-les, mellette még egy szerviz út, amit leginkább a biciklisek használnak. Belőlük rengeteg van. Meg a XXI. század nevében elterjedtek az elektromos robogók. Kinézetre valahol a brin-ga és a Babetta közt állnak. Azért ilyen elterjedtek, mert Chengdu levegője valami fertelme-sen mocskos, így kitiltották a robogókat. Pontosabban olyan adót raktak rájuk, hogy érdeme-sebb ilyet venni. Ezzel persze nem oldották meg a légszennyezés problémáját. Továbbra is olyan füst van, hogy a belvárosban csak kapkod az ember levegő után, miközben taknya-nyála egybefolyik. Ezzel a helyiek is így lehetnek, mert becsülettel köpködnek. Persze nem csak itt, hanem az egész országban. Ehhez hozzá kell szokni, mást nem lehet tenni. Engem jobban zavart, hogy mit tudnak néhányan művelni az asztal mellett. A csámcsogás tudott csak kiborí-tani egészen. Az, hogy a csontokat, halból a szálkákat a terítőre, vagy az asztal alá köpködik az teljesen OK.
Az úton visszafelé Pandeyval futottam össze, együtt mentünk a BRTC-be, jobb dolgunk nem lévén.
Vacsora után Imréékhez mentem. Imre Chengduban dolgozik, és a családja is itt van vele. Az utazas.com segítségével ismertem meg. Sokat segített, és már otthonról megbeszéltem vele, hogy meglátogatom őket, egy rúd szalámi kíséretében, mert az arrafelé ritka dolog. Na-gyon kedvesen fogadtak. A gyerekeik teljesen fel voltak dobva, hogy magyar vendégük van. Talán jobban is, mint a szüleik szerették volna. Hosszan elbeszélgettünk, némi Great Wall vörösbor mellett.
Kicsit tartottam tőle, hogy a szállodába érve meg kell majd küzdenem a bejutásért a késői órán, de ugyanúgy tárva-nyitva állt az ajtó, mint máskor.
Október 4. Szombat
A délelőtt nem jó semmire, úgyhogy a reggeli után csak a BRTC-be mentünk egy kis ping-pongozásra.
A tanterem mellett volt egy másik terem, ahol két pingpongasztal és egy biliárdasztal állt, hogy ne unatkozzunk, meg öt számítógép, hogy legyen valami kontakt az otthoniakkal. Itt is volt egy víztartály, vagy mi a fene ennek a neve. Olyan, ami az amerikai filmekben szokott lenni, ugyanis a csapvíz nem iható. Ilyenekre nem szoktam adni, de itt a helyiek se isszák meg forralás nélkül. Úgy viszont tea formájába folyamatosan. A legtöbb embernek a kezében min-dig ott fityeg a termosz, de legalábbis kéznél van. Rendelkezésünkre állt persze tea, és kávé is, na meg keksz is. Full extrás szolgáltatás.
Délután megint egyedül indultam neki a városnak. Nem volt kedvem a tömeg hajkurászásá-hoz, összetereléséhez. A cél a Wuhou templom volt. A térkép szerint elindultam, hogy a leg-rövidebb úton odajussak. Sajnos a keresett utca nem létezett. Ledózerolták, eltemették, fel-szórták sóval, vagy egyszerűen elmentem mellette. Szóval mentem körbe. Ez csak azért lé-nyeges, mert Kína nagy, és a városok ezzel arányosak. Legyalogoltam a lábamat, mire odaér-tem. A bejárat nagyon úgy nézett ki, mint egy buddhista templom bejárata, a turisták tömege is ott volt, de a belépődíj egy kicsit elbizonytalanított, hogy jó helyen vagyok-e. A könyvem szerint 1 Y a belépő, itt meg virított a tábla, hogy 30. Na, ezen egy kicsit meglepődtem, meg ki is akadtam. Mindegy, ha már eddig eljöttem nem ezen fogok takarékoskodni. Leperkáltam az összeget és bementem a kapun. Bent is ugyanolyan tömeg várt mint amilyen kint volt. Rengeteg a turista, de csak kínai. Az első pavilon felé vezető út két szélén háromszögű sárga zászlók piros szegéllyel. Két teknős szobor, a hátukon nagy kőtáblák hirdetnek akármit. A hely gyönyörű, de a tömeg teljesen agyonnyomja a hangulatát. Perceken belül mellém lépett egy fiatal srác, és felajánlja, hogy körbevezet. Még friss volt bennem Marokkó emléke, ezért erősen gyanakodtam, hogy a végén majd levesz némi pénzre. Megtudtam tőle, hogy a fülcim-pa mutatja meg a boldogság mértékét. Minél vastagabb, annál boldogabb a tulajdonosa. Na, ezért van minden Buddha szobor olyan jól ellátva ilyesmivel. Rögtön tapogattam a sajátomat is, hogy megtudjam hogy érzem magam, és megállapítottam, hogy nem rosszak a kilátásaim. Sorban haladtunk át a pavilonokon.
Az ember belép elöl, és hátul távozik. Nem hasonlít az errefelé ismertes templomokhoz. Minden pavilon előtt nagy füstölő- és gyertyatartók sorakoznak. A hívők, vagy a hívőnek fel-tűnni akarók itt helyezhetik el az áldozati füstölőket. Van mindenféle méret. A legnagyobb legalább méteres, 3 cm vastag. A legtöbben csak a hagyományos méretet használják, mert a vallásban aztán abszolút nem a méret a lényeg. Sokkal inkább az, hogy három darab legyen. Ezzel szépen megállnak, háromszor meghajolnak, és beszúrják az öntöttvas tartókba. Utána bent a pavilonban letérdelnek a szobor előtt, és háromszor meghajolnak. A Buddha szobor, vagy szobrok mindig középen állnak. Gyakran helyes kis horogkeresztet viselnek a mellükön, miközben földöntúli mosollyal néznek a hívőkre. Ha lett volna rajta copy right, akkor most nem mosolyogna minden európai a látványukon. A terem két oldalán az arhatok foglalnak helyet. Ezek olyan szerzetesek, akik megvilágosodtak és elérték a nirvánát. Természetesen szobrok formájában vannak jelen. Számuk templomról templomra változó. Eléggé megdöb-bentőek is vannak köztük, egyik a mellét nyitja fel, hogy láthatóvá váljon egy kisebb emberke belül, a másik a fejéről tépi le a bőrt, ami alatt másik arca van. Némelyik teljesen szürke, van hosszú lábú, mint egy gólya, és van olyan is amelyiknek égig ér a keze. Ha elmegy mellettük az ember megkerülheti a főoltárt és a hátsó ajtón át távozhat. A másik oldalon általában van egy következő hasonló pavilon is.
Én is így mentem kínai kísérőmmel, aki túl sok információt nem tudott átadni. A látvány amúgy is elég volt egyelőre. Az épületeket park veszi körül. Tavak, bennük az elmaradhatat-lan aranyhalakkal, érdekes formájú sziklák, hidak, keskeny ösvények a fák között. Az itt-ott lerejtett pihenőkben le lehet ülni.
A templom Liu Bei király emléktemploma, de mindenki csak Zhuge Liang templomaként ismeri, aki a király egyik minisztere volt. Az egész országban ismert agyafúrtságáról, sok színdarabnak is szereplője. Az ő halotti titulusa a Wu Hou, azaz Wu herceg. A templom le-égett és 1672-ben építették újjá, most is ezek az épületek láthatóak. A templomot körülvevő parkban van a király sírdombja is. Van egy kis múzeum is, de nem túl informatív, tekintve, hogy minden kínaiul van kiírva. És persze nem maradhatnak el a bonsaiok sem, bár kínaiul biztos, hogy nem így hívják őket.
Mikor körbeértünk meglepetésemre nem tartotta a markát a gyerek, de ez nem is jellemző a kínaiakra. Szépen elbúcsúztunk és nem mentem ki, hanem egyedül újra körüljártam, nyugodt körülmények közt csináltam néhány fényképet.
Ekkor kellett rájönnöm, hogy baromi sötét van. Belenéztem a gépbe, és meglepve tapasztal-tam, hogy 1/20-dal szeretne exponálni, teljesen nyitott blendével. Messze volt még az este egyszerűen csak borult volt az ég. Ez a maradék hat hétre is így maradt. Hiába bámultam fel-felé, nem láttam a Napot. Annyira nem láttam, hogy azt se tudtam megállapítani, hogy vajon merről süthet. Olyan volt, mint itthon a decemberi égbolt egy kiadós havazás előtt. Még jó, hogy az indulás előtt vettem egy adag 400-as filmet is.
Visszafelé egy másik úton mentem. Ez ha lehet még hosszabb volt. Mire visszaértem rende-sen el is fáradtam, úgyhogy ledőltem egy kis vacsora előtti sziesztára.
Vacsora után a már-már szokásossá vált mini party volt a szobámban. Mire ágyba kerültem megint éjfél lett.
A
Ahmet
Vendég
Október 5. Vasárnap
Reggel a csoport egy részével a Wenshu templomba mentünk. A másik fele akkor volt, mi-kor én a Wuhouban jártam. James vezetésével mentünk. Már ekkor lehetett érezni, hogy James nem a navigáció nagymestere, de zavarodott körbepislogásaitól eltekintve zökkenő-mentesen odaértünk. A templom a város átellenes oldalán volt, ezért busszal mentünk. Nem volt túl bonyolult odajutni, csak felszálltunk a 16-osra, az a déli vasútállomástól az északiig megy, végig a Renmin úton.
Az utak elnevezése teljesen logikus, bár elsőre nem tűnik annak. Az utakat nem csak a neve jelzi, hanem az is, hogy melyik szakasza. Észak, dél, kelet, nyugat, vagy középső szakasznak megfelelően változik a név. Mi a Renmin nanlu, vagyis déli Nép út közelében laktunk. A busz ahogy ment észak felé, végigmentünk a Renmin zhonglun, vagyis középső Nép úton, tovább az északira, vagyis a beilura. Ha az ember egy ismeretlen városban ráakad egy olyan utcanév táblára, amit el is tud olvasni, akkor könnyen kitalálhatja, hogy merre is lehet, akár még tér-kép nélkül is.
A buszok se mind egyformák. Járnak hétköznapi buszok, és egy kicsit londoni hangulatot hordozó emeletes buszok. Vannak ezen kívül légkondisak is. Ez utóbbiért dupla árat kell fi-zetni, bár se nagyon vágja földhöz az embert a 2 Y-os árával. Nyáron biztos még kevésbé éreztem volna megvágásnak, de ősszel teljesen lényegtelen, hogy milyen busszal utazik az ember, mert nincs hőség. A nap nem sütött aznap sem, de errefelé nap csak világításért fele-lős. Lehet teljesen borult idő, ez nem jelenti, hogy rosszidő lesz. Ugyanolyan kinézetű égbolt alatt egyik nap 15, a másik nap 25 fok is lehet. Úgy értem, egymást követő nap.
A templom ahova tartottunk már messziről is másnak tűnt. Az utat végig árusok szegélyez-ték. Gyertyákat, füstölőket árultak leginkább. A kapu mellett a falon több helyen nagy korom-foltok mutatták, hogy kint is szoktak füstölőt gyújtani. A belépő is sokkal barátibb volt. Az elmaradhatatlan tömeget is inkább a hívők alkották, akik füstölő csokrokkal nyomultak befelé, és már a bejáratnál megkezdték a hajlongást a két tenyerük közé fogott füstölőkkel.
A pavilonok közti parkban néhányan a tai chit gyakorolták. Azt hittem úton-útfélen beléjük fogok botlani, de itt láttam először, és szinte utoljára is. Manapság inkább csak tornásznak, tollaslabdáznak, azt is inkább az idősebbek. Ők viszont láthatólag rendszeresen.
A régi templom épületek mögött egy új is található. Stílusában követi a régieket, de látszik rajta, hogy legfeljebb néhány éve fejezték be. Sikerült azért az egészet agyonvágni azzal, hogy a padlót csempével rakták le. A közelben egy földalatti csilli-villi urnatemető is volt, félelmetesen giccses belsővel. Minden vakítóan fényes volt, színes lámpákkal megvilágítva. Vártam, hogy hol lehet felszállni a szellemvasútra, hogy végigvigyen az ősök szellemei előtt.
A templom mellett teázó is működik. Egy pohár tea mellett egész nap el lehet diskurálni, mivel az egy pohár tea egy adag teafüvet jelent. Ha leszürcsölték róla a vizet, akkor ingyen és bérmentve jön az utántöltés. Ízesítő nem kell a tea mellé, csak arra kell vigyázni, hogy a na-gyon kiázott tea rettenetes keserű lesz. Forró víz egyébként mindenhol elérhető. Nem tudom, hogy ez az oka, vagy az okozata annak, hogy mindenki teás termosszal szaladgál.
Általában átlátszó műanyag termoszok ezek. Alul a tea, aztán szűrő, végül a kupak. Ha el-fogyott jöhet rá a víz. Akinek ilyenre nem telik, az pótolja egy szimpla befőttesüveggel. Használati értékben semmi különbség, talán csak a szűrő. Az nagyon hasznos lehet, mert bi-zonyos teafajták darabkái feljönnek a víz tetejére. Ezzel két és fél hónapig küzdöttem, Ennyi idő alatt sem sikerült rájönnöm, hogy hogyan lehet úgy meginni ezeket, hogy ne ingereljenek asztal alá köpködésre. Van persze egy rendkívül egyszerű megoldás, nem kell olcsó teát inni. Az igazán profik ránézésre megmondják, hogy mennyi volt a tea ára, ami a pohárban ázik. A jó tea – kizárólag zöld teáról lehet szó Kínában – a rügyből készül. Akkor jó, ha a rügyek a pohár fenekére süllyednek, de nem csak úgy össze-vissza, hanem szépen sorban, függőlege-sen kell állniuk. Egyszer ittam ilyen teát, hát nem vagyok egy sznob, de tényleg sokkal jobb volt.
A teázók extra szolgáltatásokat is nyújtanak. Fel-alá sétálgatnak a fülpucoló emberek. A Family Frosthoz hasonló PR politikát követnek. A csipeszükkel csörömpölve jelzik a zsírtól eldugult fülű vendégeknek, hogy közeleg a megoldás. A csipeszen kívül a szerszámkészlet része egy apró, kéményseprűhöz hasonló eszköz is. A fül pucolgatása nem egy szokatlan nyilvános tevékenység errefelé. A már említett arhatok közt is láttam olyan szobrot, aki gri-maszolva mélyed el saját fülének pucolása közben.
A teázó után a mongol lányok kedvenc szekciója következett: az üzletek. Különösen Emerald volt vásárlásfüggő. A teázó melletti üzletben csak CD-ket vett. Azt hittem ezzel meg is van a program. Elfelejtettem, hogy kint is vannak még ajándékboltok, nem is kevesen. Ott még valami gyönyörűséges bizsu karkötőt szereztek be mindhárman. A vásárlás természete-sen jelentős időt felemésztő döntéselőkészítés után valósulhatott meg. Addig a csoport várt, türelemmel. Én a forgalmat nézegettem.
A buszokon és a taxikon kívül a megfáradt gyalogos a pedicabet is választhatja. Ezt a nagy-szerű közlekedési eszközt a legtöbben riksaként ismerik, bár ez utóbbi elnevezés nem helyes. A különbség az, hogy a pedicab egy tricikli. A tulaj elől tapossa a pedált, hátul meg két utas nézi a seggét, ahogyan erőlködik. A riksa pedig kétkerekű jármű, amit futva húz a delikvens. A kommunista forradalom ez utóbbit annyira lealacsonyítónak találta, hogy el is tűnt nyomta-lanul. Egyébként is csak a XIX. században jelent meg Kínában, akkor is yangche – idegen jármű – volt a neve.
Mikor végre előkerültek a legújabb szerzeményekkel, elindultunk visszafelé, mert már a gyomrunk szerint is közeledett az ebédidő. A sietségre való tekintettel meg se fordult a fe-jünkben, hogy igénybe vegyük a kínai izomerőt a hazajutásban. Megvártuk az első buszt és meglepődtünk. A társaság nagy részét sikerült felpaszírozni, de Jamesszel mi már nem fértünk fel. Nem is éreztem nagy vágyat, hogy bepréselődjek. Elég sűrűn járnak a buszok, úgyhogy a következő busszal előbb – és ami még fontosabb, kényelmesen – értünk célba.
Jöhetett az ebéd. Úgy gondoltam, hogy ebéd után egy kicsit döglök, aztán még elmegyek valahova. Addig, addig döglöttem, hogy nem volt már értelme elindulni sehova. Helyette az útikönyvkészletemet olvasgattam. Már a Wenshu templomban éreztem, hogy a Panoráma kiadó gyöngyszeme inkább csak a ballaszt szerepét fogja betölteni a zsákomban, ugyanis egy szót se találtam róla. Ez a véleményem a későbbiekben sem változott, és a röptetését csak az gátolta meg, hogy még élénken élt az emlékeim közt az, ahogy kicsengettem érte a 4500 Ft-ot.
A vacsoráig hátralévő időben e-mail írásra, -olvasásra vonultam be a BRTC-be. Ez egy fon-tos tevékenység, mert az otthoniak rögtön reklamáltak, ha nem írtam, vagy nem írtam eleget. Egyszer aztán én is megreklamáltam apám háromsoros levelét. Legközelebb olyan mailt kap-tam tőle, hogy minden sor közé nyomott három négy entert. Hát, én akartam hosszú levelet.
Este a változatosság kedvéért Pandey szobájában volt a traccs parti.
Október 6. Hétfő
Reggel kíméletlenül csörgött a vekker, vége a laza napoknak, innentől orrba-szájba biogáz. A hat óra időeltérést még keményen éreztem. Esténként hiába feküdtem le, aludni nem tud-tam, mert éjfélkor is még csak a magyar délután hatot érezte a szervezetem. Még jó, hogy nem télen érkeztem, mert akkor az óratekergetés miatt hét óra az eltérés. A kínaiaknak van annyi eszük, hogy nem tekergetik előre-hátra az órát, hogy a fél világot megkeverjék vele. Szóval általában hajnali három körül sikerült elszenderednem, hogy hétkor a fülembe üvölt-sön az óra. Ez az otthoni- és a személyes biológiai órám szerint hajnali egy óra volt. Ahhoz, hogy teljesen hozzászokjak, több mint két hét kellett.
A mai téma: kínai nyelv volt. Kaptunk egy kis túlélő nyelvi készletet, bár ami rám ragadta az csak részben köszönhető ennek. A kínai szavak annyira különböznek az általunk megszokottaktól, hogy először nagyon nehéz megjegyezni. Hiába ismételtem el hatvanhatszor egy szót, fél óra múlva már nem emlékeztem a szótagok sorrendjére. Persze néhány hét után már ismerősebben csengett a kínai, mivel egész nap az zsongott körülöttünk. Akkor már a szavakat is egyszerűbb volt megjegyezni. A szavak csengése fordítva is idegen. Hallottam a CCTV 9-en – Kína angol nyelvű tv csatornáján – angolul beszélni egy pacákot. Jól hallhatóan azonos problémával küzdött. Bla-bla…interTEN, őőő interNET. Én is valahogy így voltam az elején. És akkor még csak a hangok sorrendjével küzd az ember. Mert a kínaiban a szavak jelentését nem csak a hangok sorrendje határozza meg, hanem a hanglejtés is, méghozzá elég keményen. Ha nem korrekt az intonáció, akkor nem értik meg mit hablatyol a nagyorrú fehérember. Viszonylag könnyű a foglaljon helyet helyett azt mondani, hogy baszd meg. És ez nem egy kitalált példa.
A tanárunk Miss Long volt. Róla annyit érdemes tudni, hogy a Long névvel elég sokan piszkálják, mert teljes magassága nincs másfél méter, 26 éves, de inkább néz ki 16-nak, és erre bátran rá is játszik.. Nevének jelentése egyébként nem az, amire gondolnánk, hanem sár-kány. Teljes nevén Long Yan, azaz Sárkány Fecske. Azon kevés nép közé tartoznak – mint mi is – akik a családnevet írják előre. Azt ők is megtanulták, hogy ez kevés helyen van így, ezért az én nevemet is gondosan megcserélték, ha szükségesnek érezték. Az összes szállodai szám-lámon csak annyi szerepelt, hogy Áron.
A nap feladata volt még, hogy válasszunk csoportvezetőt magunk közül. Ennek az volt a célja, hogy ne kelljen mindenkit egyesével megkeresni, ha valami, a csoportot érintő dolog történik, mert a csoportbuzi majd elmondja mindenkinek. Ramos vágyott erre a posztra. Meg-adtuk neki az örömöt.
Az nap nem volt pihentető. Nem is volt más a nyelven kívül, bár nem volt komoly az elő-adás, azért próbáltam megjegyezni valamit.
Október 7. Kedd
Ez a nap is még csak bevezető volt. Egy ex-vörösgárdista úriember tartott nekünk előadást Kína történelméről, és a mai életről. Nem is annyira előadás volt, inkább beszélgetés. A cso-port elég kis létszámú volt ekkor még, úgyhogy minden zökkenő nélkül megoldható volt. Minden nap jöttek az újabb információk, hogy mikor érkezik ez meg az a csapat.
Sok érdekes dolgot megtudtunk, például azt, hogy a kínai zászlóra benyújtott pályázatok közül a győztes mit is szimbolizál. A színe a vér, a forradalom színe. A csillagok közül a nagy Kínát jelképezi, a kicsik a néposztályokat. Munkások, parasztok, burzsoázia, meg mittomén mi. Szerencsére nekem már nem kellett ilyeneket tanulnom, most meg nem tudom a jegyzetemben elolvasni, hogy mit is kapartam a negyedik mellé.
Rengeteg számadatot hallottunk. Ezek azért annyira nem izgalmasak, de van néhány érde-kes köztük. Például az, hogy Kínában él a Föld lakosságának 23 %, viszont a szántóterületnek csak 7 %-a van itt. A fizetések is érdekesek lehetnek az árakkal összehasonlítva. Az átlag éves jövedelem városokban 8000 Y körül alakul, míg vidéken csak 3000 Y. A pénznem a yuan, amit gyakran rövidítenek RMB-nek, mivel másik neve a Renminbi, vagyis népi pénz. Sok helyen viszont csak kuai-nak hívják. Az aprópénz a jiao, aminek a beceneve mao. Ennek vi-szont semmi köze nincs ahhoz a pasihoz, aki minden főtéren ott feszít, és kitömve Pekingben tekinthető meg.
Aztán áttértünk Kína környezetvédelmére. Lévén, hogy környezetmérnök végzettséggel rendelkezem, ez baromira nem érdekelt. Azt is megvallom, hogy az ösztöndíjra is inkább Kí-na miatt jelentkeztem, mint a biogáz miatt. Azt hiszem ezzel nem rövidítettem meg senkit. A meghirdetett két helyre ketten jelentkeztünk, de mire az utazásra került a sor a másik illető eltűnt a színről. Lehet, hogy nem is létezett, nekem is csak a Magyar Ösztöndíj Bizottságnál mondta valaki. A kínaiak se jártak rosszul, mert ha nincs érdeklődés, akkor megszűntetik az egészet, aztán néhányan nézhetnek új meló után, meg az ENSZ se utal pénzeket. Na, jó, lehet, hogy az ENSZ egy kicsit nem jár jól anyagilag. Azért persze bejártam az órákra a későbbiek-ben is, sőt még ragadt is rám valami, bár a sok újat nem tudtak a témában mondani.
Az estét Emerald szobájában töltöttük némi alkohol pusztításával. Ez kezdett rendszeressé válni. Éreztem, hogy ez megint nem az az éjszaka lesz, amelyiken kialszom magam.
Reggel a csoport egy részével a Wenshu templomba mentünk. A másik fele akkor volt, mi-kor én a Wuhouban jártam. James vezetésével mentünk. Már ekkor lehetett érezni, hogy James nem a navigáció nagymestere, de zavarodott körbepislogásaitól eltekintve zökkenő-mentesen odaértünk. A templom a város átellenes oldalán volt, ezért busszal mentünk. Nem volt túl bonyolult odajutni, csak felszálltunk a 16-osra, az a déli vasútállomástól az északiig megy, végig a Renmin úton.
Az utak elnevezése teljesen logikus, bár elsőre nem tűnik annak. Az utakat nem csak a neve jelzi, hanem az is, hogy melyik szakasza. Észak, dél, kelet, nyugat, vagy középső szakasznak megfelelően változik a név. Mi a Renmin nanlu, vagyis déli Nép út közelében laktunk. A busz ahogy ment észak felé, végigmentünk a Renmin zhonglun, vagyis középső Nép úton, tovább az északira, vagyis a beilura. Ha az ember egy ismeretlen városban ráakad egy olyan utcanév táblára, amit el is tud olvasni, akkor könnyen kitalálhatja, hogy merre is lehet, akár még tér-kép nélkül is.
A buszok se mind egyformák. Járnak hétköznapi buszok, és egy kicsit londoni hangulatot hordozó emeletes buszok. Vannak ezen kívül légkondisak is. Ez utóbbiért dupla árat kell fi-zetni, bár se nagyon vágja földhöz az embert a 2 Y-os árával. Nyáron biztos még kevésbé éreztem volna megvágásnak, de ősszel teljesen lényegtelen, hogy milyen busszal utazik az ember, mert nincs hőség. A nap nem sütött aznap sem, de errefelé nap csak világításért fele-lős. Lehet teljesen borult idő, ez nem jelenti, hogy rosszidő lesz. Ugyanolyan kinézetű égbolt alatt egyik nap 15, a másik nap 25 fok is lehet. Úgy értem, egymást követő nap.
A templom ahova tartottunk már messziről is másnak tűnt. Az utat végig árusok szegélyez-ték. Gyertyákat, füstölőket árultak leginkább. A kapu mellett a falon több helyen nagy korom-foltok mutatták, hogy kint is szoktak füstölőt gyújtani. A belépő is sokkal barátibb volt. Az elmaradhatatlan tömeget is inkább a hívők alkották, akik füstölő csokrokkal nyomultak befelé, és már a bejáratnál megkezdték a hajlongást a két tenyerük közé fogott füstölőkkel.
A pavilonok közti parkban néhányan a tai chit gyakorolták. Azt hittem úton-útfélen beléjük fogok botlani, de itt láttam először, és szinte utoljára is. Manapság inkább csak tornásznak, tollaslabdáznak, azt is inkább az idősebbek. Ők viszont láthatólag rendszeresen.
A régi templom épületek mögött egy új is található. Stílusában követi a régieket, de látszik rajta, hogy legfeljebb néhány éve fejezték be. Sikerült azért az egészet agyonvágni azzal, hogy a padlót csempével rakták le. A közelben egy földalatti csilli-villi urnatemető is volt, félelmetesen giccses belsővel. Minden vakítóan fényes volt, színes lámpákkal megvilágítva. Vártam, hogy hol lehet felszállni a szellemvasútra, hogy végigvigyen az ősök szellemei előtt.
A templom mellett teázó is működik. Egy pohár tea mellett egész nap el lehet diskurálni, mivel az egy pohár tea egy adag teafüvet jelent. Ha leszürcsölték róla a vizet, akkor ingyen és bérmentve jön az utántöltés. Ízesítő nem kell a tea mellé, csak arra kell vigyázni, hogy a na-gyon kiázott tea rettenetes keserű lesz. Forró víz egyébként mindenhol elérhető. Nem tudom, hogy ez az oka, vagy az okozata annak, hogy mindenki teás termosszal szaladgál.
Általában átlátszó műanyag termoszok ezek. Alul a tea, aztán szűrő, végül a kupak. Ha el-fogyott jöhet rá a víz. Akinek ilyenre nem telik, az pótolja egy szimpla befőttesüveggel. Használati értékben semmi különbség, talán csak a szűrő. Az nagyon hasznos lehet, mert bi-zonyos teafajták darabkái feljönnek a víz tetejére. Ezzel két és fél hónapig küzdöttem, Ennyi idő alatt sem sikerült rájönnöm, hogy hogyan lehet úgy meginni ezeket, hogy ne ingereljenek asztal alá köpködésre. Van persze egy rendkívül egyszerű megoldás, nem kell olcsó teát inni. Az igazán profik ránézésre megmondják, hogy mennyi volt a tea ára, ami a pohárban ázik. A jó tea – kizárólag zöld teáról lehet szó Kínában – a rügyből készül. Akkor jó, ha a rügyek a pohár fenekére süllyednek, de nem csak úgy össze-vissza, hanem szépen sorban, függőlege-sen kell állniuk. Egyszer ittam ilyen teát, hát nem vagyok egy sznob, de tényleg sokkal jobb volt.
A teázók extra szolgáltatásokat is nyújtanak. Fel-alá sétálgatnak a fülpucoló emberek. A Family Frosthoz hasonló PR politikát követnek. A csipeszükkel csörömpölve jelzik a zsírtól eldugult fülű vendégeknek, hogy közeleg a megoldás. A csipeszen kívül a szerszámkészlet része egy apró, kéményseprűhöz hasonló eszköz is. A fül pucolgatása nem egy szokatlan nyilvános tevékenység errefelé. A már említett arhatok közt is láttam olyan szobrot, aki gri-maszolva mélyed el saját fülének pucolása közben.
A teázó után a mongol lányok kedvenc szekciója következett: az üzletek. Különösen Emerald volt vásárlásfüggő. A teázó melletti üzletben csak CD-ket vett. Azt hittem ezzel meg is van a program. Elfelejtettem, hogy kint is vannak még ajándékboltok, nem is kevesen. Ott még valami gyönyörűséges bizsu karkötőt szereztek be mindhárman. A vásárlás természete-sen jelentős időt felemésztő döntéselőkészítés után valósulhatott meg. Addig a csoport várt, türelemmel. Én a forgalmat nézegettem.
A buszokon és a taxikon kívül a megfáradt gyalogos a pedicabet is választhatja. Ezt a nagy-szerű közlekedési eszközt a legtöbben riksaként ismerik, bár ez utóbbi elnevezés nem helyes. A különbség az, hogy a pedicab egy tricikli. A tulaj elől tapossa a pedált, hátul meg két utas nézi a seggét, ahogyan erőlködik. A riksa pedig kétkerekű jármű, amit futva húz a delikvens. A kommunista forradalom ez utóbbit annyira lealacsonyítónak találta, hogy el is tűnt nyomta-lanul. Egyébként is csak a XIX. században jelent meg Kínában, akkor is yangche – idegen jármű – volt a neve.
Mikor végre előkerültek a legújabb szerzeményekkel, elindultunk visszafelé, mert már a gyomrunk szerint is közeledett az ebédidő. A sietségre való tekintettel meg se fordult a fe-jünkben, hogy igénybe vegyük a kínai izomerőt a hazajutásban. Megvártuk az első buszt és meglepődtünk. A társaság nagy részét sikerült felpaszírozni, de Jamesszel mi már nem fértünk fel. Nem is éreztem nagy vágyat, hogy bepréselődjek. Elég sűrűn járnak a buszok, úgyhogy a következő busszal előbb – és ami még fontosabb, kényelmesen – értünk célba.
Jöhetett az ebéd. Úgy gondoltam, hogy ebéd után egy kicsit döglök, aztán még elmegyek valahova. Addig, addig döglöttem, hogy nem volt már értelme elindulni sehova. Helyette az útikönyvkészletemet olvasgattam. Már a Wenshu templomban éreztem, hogy a Panoráma kiadó gyöngyszeme inkább csak a ballaszt szerepét fogja betölteni a zsákomban, ugyanis egy szót se találtam róla. Ez a véleményem a későbbiekben sem változott, és a röptetését csak az gátolta meg, hogy még élénken élt az emlékeim közt az, ahogy kicsengettem érte a 4500 Ft-ot.
A vacsoráig hátralévő időben e-mail írásra, -olvasásra vonultam be a BRTC-be. Ez egy fon-tos tevékenység, mert az otthoniak rögtön reklamáltak, ha nem írtam, vagy nem írtam eleget. Egyszer aztán én is megreklamáltam apám háromsoros levelét. Legközelebb olyan mailt kap-tam tőle, hogy minden sor közé nyomott három négy entert. Hát, én akartam hosszú levelet.
Este a változatosság kedvéért Pandey szobájában volt a traccs parti.
Október 6. Hétfő
Reggel kíméletlenül csörgött a vekker, vége a laza napoknak, innentől orrba-szájba biogáz. A hat óra időeltérést még keményen éreztem. Esténként hiába feküdtem le, aludni nem tud-tam, mert éjfélkor is még csak a magyar délután hatot érezte a szervezetem. Még jó, hogy nem télen érkeztem, mert akkor az óratekergetés miatt hét óra az eltérés. A kínaiaknak van annyi eszük, hogy nem tekergetik előre-hátra az órát, hogy a fél világot megkeverjék vele. Szóval általában hajnali három körül sikerült elszenderednem, hogy hétkor a fülembe üvölt-sön az óra. Ez az otthoni- és a személyes biológiai órám szerint hajnali egy óra volt. Ahhoz, hogy teljesen hozzászokjak, több mint két hét kellett.
A mai téma: kínai nyelv volt. Kaptunk egy kis túlélő nyelvi készletet, bár ami rám ragadta az csak részben köszönhető ennek. A kínai szavak annyira különböznek az általunk megszokottaktól, hogy először nagyon nehéz megjegyezni. Hiába ismételtem el hatvanhatszor egy szót, fél óra múlva már nem emlékeztem a szótagok sorrendjére. Persze néhány hét után már ismerősebben csengett a kínai, mivel egész nap az zsongott körülöttünk. Akkor már a szavakat is egyszerűbb volt megjegyezni. A szavak csengése fordítva is idegen. Hallottam a CCTV 9-en – Kína angol nyelvű tv csatornáján – angolul beszélni egy pacákot. Jól hallhatóan azonos problémával küzdött. Bla-bla…interTEN, őőő interNET. Én is valahogy így voltam az elején. És akkor még csak a hangok sorrendjével küzd az ember. Mert a kínaiban a szavak jelentését nem csak a hangok sorrendje határozza meg, hanem a hanglejtés is, méghozzá elég keményen. Ha nem korrekt az intonáció, akkor nem értik meg mit hablatyol a nagyorrú fehérember. Viszonylag könnyű a foglaljon helyet helyett azt mondani, hogy baszd meg. És ez nem egy kitalált példa.
A tanárunk Miss Long volt. Róla annyit érdemes tudni, hogy a Long névvel elég sokan piszkálják, mert teljes magassága nincs másfél méter, 26 éves, de inkább néz ki 16-nak, és erre bátran rá is játszik.. Nevének jelentése egyébként nem az, amire gondolnánk, hanem sár-kány. Teljes nevén Long Yan, azaz Sárkány Fecske. Azon kevés nép közé tartoznak – mint mi is – akik a családnevet írják előre. Azt ők is megtanulták, hogy ez kevés helyen van így, ezért az én nevemet is gondosan megcserélték, ha szükségesnek érezték. Az összes szállodai szám-lámon csak annyi szerepelt, hogy Áron.
A nap feladata volt még, hogy válasszunk csoportvezetőt magunk közül. Ennek az volt a célja, hogy ne kelljen mindenkit egyesével megkeresni, ha valami, a csoportot érintő dolog történik, mert a csoportbuzi majd elmondja mindenkinek. Ramos vágyott erre a posztra. Meg-adtuk neki az örömöt.
Az nap nem volt pihentető. Nem is volt más a nyelven kívül, bár nem volt komoly az elő-adás, azért próbáltam megjegyezni valamit.
Október 7. Kedd
Ez a nap is még csak bevezető volt. Egy ex-vörösgárdista úriember tartott nekünk előadást Kína történelméről, és a mai életről. Nem is annyira előadás volt, inkább beszélgetés. A cso-port elég kis létszámú volt ekkor még, úgyhogy minden zökkenő nélkül megoldható volt. Minden nap jöttek az újabb információk, hogy mikor érkezik ez meg az a csapat.
Sok érdekes dolgot megtudtunk, például azt, hogy a kínai zászlóra benyújtott pályázatok közül a győztes mit is szimbolizál. A színe a vér, a forradalom színe. A csillagok közül a nagy Kínát jelképezi, a kicsik a néposztályokat. Munkások, parasztok, burzsoázia, meg mittomén mi. Szerencsére nekem már nem kellett ilyeneket tanulnom, most meg nem tudom a jegyzetemben elolvasni, hogy mit is kapartam a negyedik mellé.
Rengeteg számadatot hallottunk. Ezek azért annyira nem izgalmasak, de van néhány érde-kes köztük. Például az, hogy Kínában él a Föld lakosságának 23 %, viszont a szántóterületnek csak 7 %-a van itt. A fizetések is érdekesek lehetnek az árakkal összehasonlítva. Az átlag éves jövedelem városokban 8000 Y körül alakul, míg vidéken csak 3000 Y. A pénznem a yuan, amit gyakran rövidítenek RMB-nek, mivel másik neve a Renminbi, vagyis népi pénz. Sok helyen viszont csak kuai-nak hívják. Az aprópénz a jiao, aminek a beceneve mao. Ennek vi-szont semmi köze nincs ahhoz a pasihoz, aki minden főtéren ott feszít, és kitömve Pekingben tekinthető meg.
Aztán áttértünk Kína környezetvédelmére. Lévén, hogy környezetmérnök végzettséggel rendelkezem, ez baromira nem érdekelt. Azt is megvallom, hogy az ösztöndíjra is inkább Kí-na miatt jelentkeztem, mint a biogáz miatt. Azt hiszem ezzel nem rövidítettem meg senkit. A meghirdetett két helyre ketten jelentkeztünk, de mire az utazásra került a sor a másik illető eltűnt a színről. Lehet, hogy nem is létezett, nekem is csak a Magyar Ösztöndíj Bizottságnál mondta valaki. A kínaiak se jártak rosszul, mert ha nincs érdeklődés, akkor megszűntetik az egészet, aztán néhányan nézhetnek új meló után, meg az ENSZ se utal pénzeket. Na, jó, lehet, hogy az ENSZ egy kicsit nem jár jól anyagilag. Azért persze bejártam az órákra a későbbiek-ben is, sőt még ragadt is rám valami, bár a sok újat nem tudtak a témában mondani.
Az estét Emerald szobájában töltöttük némi alkohol pusztításával. Ez kezdett rendszeressé válni. Éreztem, hogy ez megint nem az az éjszaka lesz, amelyiken kialszom magam.
A
Ahmet
Vendég
Melyik? Figyu, én ezekte a dolgokat nem most írom ám élesben, csak copy, paste. <_<
A
Ahmet
Vendég
Jaaaaa! Igen, megvan az a sz@r. Nehéz mint a dög, és annyit ér, mint az előző (1970-80 akárhányas), azt kellett volna vinnem. Az új könyvek nem véletlenül, amik az antikváriumban vannak, nem véletlenül végezték ott.
A
Ahmet
Vendég
Bónusz: B)
Október 8 Szerda
Reggel a szokásos útvonalon haladtunk a BRTC felé. A szállodával szinte szemben az ame-rikai követség volt. Előtte mentünk el mindig. Szigorú arcú katonák állnak őrt, de tömegével. Golyóálló mellény, gépfegyver, kutya, izmos acélsorompók. Néhány óránként látványosan leváltják az őrséget. Ilyenkor az egyik mellékutcából kimenetel egy szakasz, majd a másik vissza. Ez nem kis mutatvány, mert az út elég forgalmas, ezek meg nem néznek se jobbra, se balra. Persze ki merne elütni egy csapat katonát. Gyanítom, hogy gyorsan születne ítélet az ügyben. A követség előtti járda természetesen le van zárva. A vízumra várakozók itt ázhatnak. Úgy látszik nem csak velünk ilyen előzékenyek az amcsik. Az utca innenső oldalán civil ru-hás őrök. Kettő. Feltűnés nélkül őgyelegnek egy két négyzetméteres területen egész nap. Elő-ször azt hittem, hogy vár valakit – hiába, Oscar díjas alakítás volt –, de a második napon már gyanússá vált.
Ezen a napon megkezdtük a biogázos témát. A tanárunk nem beszélt angolul, úgyhogy tol-máccsal ment, vagy inkább csak kullogott az óra. Ezt néhány embernek sikerült megsegítenie teljesen hülye kérdésekkel. Ezt a tanár még azzal tudta überelni, hogy tolmáccsal se értette a kérdést.
A kaja viszont jó! Ez a mondat jelmondatunkká vált, és hangoztattuk is, ha valami nem mű-ködött úgy, ahogy kellett volna. Aznap volt mindenféle specialitás: disznóbéltől a szárított halon át a békáig. Ez utóbbi nem rossz, de annyi húsért ami rajta van, hát kár a melóért.
Október 9. Csütörtök
Reggel a sarkon a bank mellett már ismerősként integettek vissza a pénzszállítók. Az egyi-kük különösen veszélyesnek nézett ki a golyóálló mellénnyel, kevlar sisakban, nagy mordály-lyal a kezében, de ha ráköszöntem, nihao, úgy integetett vissza, mint egy óvodás. Egyébként a kínaiak közt ritka testmérettel rendelkezett. Akkora volt, mint egy konyhaszekrény. A pénz-szállítók minden nap pontban ugyanakkor érkeztek, rendszerint össze is találkoztunk.
A nap folyamán tovább öntötték a belénk a biogáz-termeléssel kapcsolatos nagyszerű tu-dást.
Este nekiálltam mosni. Ez nem annyira egyszerű egy szállodában. Először is mosóport kel-lett szereznem. Ezzel a projekttel Emeraldot bíztam meg, mert úgyis a boltba tartott, meg be-szél kínaiul, ami egy ilyen bevásárlásnál nem hátrány. Azután, hogy megvettük a bornak álcá-zott szőlőlevet kicsit tartottam attól, hogy teljesen mást veszek, mint szeretnék.
A csapban lötyböltem a gönceimet, aztán a vállfákra akasztottam száradni. A szárítási kapa-citás volt a technológia szűk keresztmetszete. Ezért kellett gyakran mosnom. Nem egyszer fordult elő, hogy a melegvíz akkorra érkezett meg, mikor már az utolsó zoknit öblögettem. Ez akkor is öröm volt, mikor zuhanyzás után érkezett meg.
Október 10. Péntek
Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer statikát kell tanulnom, de eljött ez a nap is. Arra viszont abszolút nem számítottam, hogy ezt majd egy kínai tanár tanítja, angol tolmácso-lással. Emberünk elég jól nézett ki. Erős volt a vágyam, hogy csináljak róla egy portrét, de nem volt nálam fényképező, és valószínűleg nem örült volna neki annyira, mint én. Öregem-ber volt már, hosszú, a kínaiakra jellemző ritka, fehér szakállal. Mármint az a jellemző, hogy ha van, akkor ritka, de éppen ezért nem is növesztenek. Ez is ok volt arra, hogy engem meg-bámuljanak, mert nekem van.
Az este elég érdekesen alakult. Viszonylag nagy mennyiségű alkohol elfogyasztása közben beszélgettünk. Közben Emerald kiöntötte a lelkét, hogy mennyire rosszul érzi magát, mert a filippínók így meg úgy, és beszélni szeretne velem, mert már azon gondolkozik, hogy haza-megy. Hát jó, mondtam, beszélgessünk. De ő négyszemközt akar. Ekkor egy kicsit meglepőd-tem, és sejteni kezdtem az alkoholgőzön keresztül is, hogy mi készül.
Háttér információként elmondanám, hogy Emerald két gyermek anyja, elvált, Ulanbatorban él, veri a mázsát, ráadásul inkább föntről, mint lentről, a kozmetikum fogyasztásával a fény-korát élő Caolát el tudta volna tartani.
Azt javasolta, hogy menjünk az én szobámba, mert nekem nincs szobatársam. Ellenvetésnek helye nem volt, már mentünk is. Bíztam benne, hogy nem csúszik ki a kezem közül az irányí-tás, bár félrészegen is tisztában voltam vele, hogy ki győzne közelharcban. Kényelmesen elhe-lyezkedtem az egyik székben, az asztal mellett, kezemben a borommal, hogy meghallgassam előadását a szörnyű helyzetről. Ő bámult ki az ablakon, én meg nem sürgettem, hiszen volt még borom, az jól elszórakoztatott. Aztán néhány perc múlva kibökte:
– We can go to bed now! – Most már mehetünk az ágyba! Ha ez egy filmben történik, ak-kor valószínűleg bort prüszkölve kezdek fulladozni, de a valóságban nem mindig törté-nik ez, így helyette csak akkorára nyitottam a szemem, mint egy kistányér és a lehető legkifejezőbb hanglejtéssel megkérdeztem:
– Do you want to sleep here?!? – Itt akarsz aludni?!?
– On the other bed. A másik ágyon visszakozott, hallva az intonációt, ami azért lássuk be nem csak a kínaiban változtatja meg a szó értelmét.
Hát nekem aztán tök mindegy hogy hol alszik, gondoltam. Szépen elfeküdtünk, bár tartot-tam tőle, hogy átjön az én ágyamra, mert akkor fizikai fölényét kihasználva akár meg is becs-teleníthet.
Már kezdtem volna elaludni, mikor meg hallottam, hogy a szúnyogokat csapkodja magán, és hangosan elégedetlenkedik. Akkor már tudtam, hogy egyáltalán nem mindegy hol alszik. Rövidesen meg is szólalt, hogy ugyan csukjam már be az ablakot. Felkeltem, becsuktam. Megint az álom széléről rángatott vissza a csapkodás, majd az újabb ötlet, hogy kérjek a por-táról szúnyogriasztót. Ez azért különösen zseniális, mert annak ellenére, hogy az ember egy szállodában elvárná, itt senki nem beszél semmilyen nyelvet a kínain kívül. Ezt neki is elma-gyaráztam, de rögtön volt megoldás, ő megtanít hogyan kell kérni. Kezdtem gyanítani, hogy miért vált el a férje. Mert hogy a férje akart elválni az számomra nem kétséges. A vitát rövidre zártam azzal, hogy megmondtam, ha kell neki, akkor rendeljen. Megtette. Ezzel még nem volt vége, mert mikor a portás felhozta, megint nekem kellett felkelnem, és beüzemelni.
Azt hittem soha nem lesz vége, de még aludni is sikerült.
Október 8 Szerda
Reggel a szokásos útvonalon haladtunk a BRTC felé. A szállodával szinte szemben az ame-rikai követség volt. Előtte mentünk el mindig. Szigorú arcú katonák állnak őrt, de tömegével. Golyóálló mellény, gépfegyver, kutya, izmos acélsorompók. Néhány óránként látványosan leváltják az őrséget. Ilyenkor az egyik mellékutcából kimenetel egy szakasz, majd a másik vissza. Ez nem kis mutatvány, mert az út elég forgalmas, ezek meg nem néznek se jobbra, se balra. Persze ki merne elütni egy csapat katonát. Gyanítom, hogy gyorsan születne ítélet az ügyben. A követség előtti járda természetesen le van zárva. A vízumra várakozók itt ázhatnak. Úgy látszik nem csak velünk ilyen előzékenyek az amcsik. Az utca innenső oldalán civil ru-hás őrök. Kettő. Feltűnés nélkül őgyelegnek egy két négyzetméteres területen egész nap. Elő-ször azt hittem, hogy vár valakit – hiába, Oscar díjas alakítás volt –, de a második napon már gyanússá vált.
Ezen a napon megkezdtük a biogázos témát. A tanárunk nem beszélt angolul, úgyhogy tol-máccsal ment, vagy inkább csak kullogott az óra. Ezt néhány embernek sikerült megsegítenie teljesen hülye kérdésekkel. Ezt a tanár még azzal tudta überelni, hogy tolmáccsal se értette a kérdést.
A kaja viszont jó! Ez a mondat jelmondatunkká vált, és hangoztattuk is, ha valami nem mű-ködött úgy, ahogy kellett volna. Aznap volt mindenféle specialitás: disznóbéltől a szárított halon át a békáig. Ez utóbbi nem rossz, de annyi húsért ami rajta van, hát kár a melóért.
Október 9. Csütörtök
Reggel a sarkon a bank mellett már ismerősként integettek vissza a pénzszállítók. Az egyi-kük különösen veszélyesnek nézett ki a golyóálló mellénnyel, kevlar sisakban, nagy mordály-lyal a kezében, de ha ráköszöntem, nihao, úgy integetett vissza, mint egy óvodás. Egyébként a kínaiak közt ritka testmérettel rendelkezett. Akkora volt, mint egy konyhaszekrény. A pénz-szállítók minden nap pontban ugyanakkor érkeztek, rendszerint össze is találkoztunk.
A nap folyamán tovább öntötték a belénk a biogáz-termeléssel kapcsolatos nagyszerű tu-dást.
Este nekiálltam mosni. Ez nem annyira egyszerű egy szállodában. Először is mosóport kel-lett szereznem. Ezzel a projekttel Emeraldot bíztam meg, mert úgyis a boltba tartott, meg be-szél kínaiul, ami egy ilyen bevásárlásnál nem hátrány. Azután, hogy megvettük a bornak álcá-zott szőlőlevet kicsit tartottam attól, hogy teljesen mást veszek, mint szeretnék.
A csapban lötyböltem a gönceimet, aztán a vállfákra akasztottam száradni. A szárítási kapa-citás volt a technológia szűk keresztmetszete. Ezért kellett gyakran mosnom. Nem egyszer fordult elő, hogy a melegvíz akkorra érkezett meg, mikor már az utolsó zoknit öblögettem. Ez akkor is öröm volt, mikor zuhanyzás után érkezett meg.
Október 10. Péntek
Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer statikát kell tanulnom, de eljött ez a nap is. Arra viszont abszolút nem számítottam, hogy ezt majd egy kínai tanár tanítja, angol tolmácso-lással. Emberünk elég jól nézett ki. Erős volt a vágyam, hogy csináljak róla egy portrét, de nem volt nálam fényképező, és valószínűleg nem örült volna neki annyira, mint én. Öregem-ber volt már, hosszú, a kínaiakra jellemző ritka, fehér szakállal. Mármint az a jellemző, hogy ha van, akkor ritka, de éppen ezért nem is növesztenek. Ez is ok volt arra, hogy engem meg-bámuljanak, mert nekem van.
Az este elég érdekesen alakult. Viszonylag nagy mennyiségű alkohol elfogyasztása közben beszélgettünk. Közben Emerald kiöntötte a lelkét, hogy mennyire rosszul érzi magát, mert a filippínók így meg úgy, és beszélni szeretne velem, mert már azon gondolkozik, hogy haza-megy. Hát jó, mondtam, beszélgessünk. De ő négyszemközt akar. Ekkor egy kicsit meglepőd-tem, és sejteni kezdtem az alkoholgőzön keresztül is, hogy mi készül.
Háttér információként elmondanám, hogy Emerald két gyermek anyja, elvált, Ulanbatorban él, veri a mázsát, ráadásul inkább föntről, mint lentről, a kozmetikum fogyasztásával a fény-korát élő Caolát el tudta volna tartani.
Azt javasolta, hogy menjünk az én szobámba, mert nekem nincs szobatársam. Ellenvetésnek helye nem volt, már mentünk is. Bíztam benne, hogy nem csúszik ki a kezem közül az irányí-tás, bár félrészegen is tisztában voltam vele, hogy ki győzne közelharcban. Kényelmesen elhe-lyezkedtem az egyik székben, az asztal mellett, kezemben a borommal, hogy meghallgassam előadását a szörnyű helyzetről. Ő bámult ki az ablakon, én meg nem sürgettem, hiszen volt még borom, az jól elszórakoztatott. Aztán néhány perc múlva kibökte:
– We can go to bed now! – Most már mehetünk az ágyba! Ha ez egy filmben történik, ak-kor valószínűleg bort prüszkölve kezdek fulladozni, de a valóságban nem mindig törté-nik ez, így helyette csak akkorára nyitottam a szemem, mint egy kistányér és a lehető legkifejezőbb hanglejtéssel megkérdeztem:
– Do you want to sleep here?!? – Itt akarsz aludni?!?
– On the other bed. A másik ágyon visszakozott, hallva az intonációt, ami azért lássuk be nem csak a kínaiban változtatja meg a szó értelmét.
Hát nekem aztán tök mindegy hogy hol alszik, gondoltam. Szépen elfeküdtünk, bár tartot-tam tőle, hogy átjön az én ágyamra, mert akkor fizikai fölényét kihasználva akár meg is becs-teleníthet.
Már kezdtem volna elaludni, mikor meg hallottam, hogy a szúnyogokat csapkodja magán, és hangosan elégedetlenkedik. Akkor már tudtam, hogy egyáltalán nem mindegy hol alszik. Rövidesen meg is szólalt, hogy ugyan csukjam már be az ablakot. Felkeltem, becsuktam. Megint az álom széléről rángatott vissza a csapkodás, majd az újabb ötlet, hogy kérjek a por-táról szúnyogriasztót. Ez azért különösen zseniális, mert annak ellenére, hogy az ember egy szállodában elvárná, itt senki nem beszél semmilyen nyelvet a kínain kívül. Ezt neki is elma-gyaráztam, de rögtön volt megoldás, ő megtanít hogyan kell kérni. Kezdtem gyanítani, hogy miért vált el a férje. Mert hogy a férje akart elválni az számomra nem kétséges. A vitát rövidre zártam azzal, hogy megmondtam, ha kell neki, akkor rendeljen. Megtette. Ezzel még nem volt vége, mert mikor a portás felhozta, megint nekem kellett felkelnem, és beüzemelni.
Azt hittem soha nem lesz vége, de még aludni is sikerült.
Szia Ahmet, remelem lesz meg nehany oldal bonusz! 
A
Ahmet
Vendég
Még ma? Na, jóóóóó! De csak a hosszú hétvégére való tekintettel.
A
Ahmet
Vendég
Október 11. Szombat
Mire felébredtem már nem volt a szobában. Istennek hála. Nem nagy csoda, mert volt már dél is. Csak egy dolgot kellett megoldanom. Azt, hogy a csoport az igazságot tudja meg, ne azt, amit a kicsi agyuk az erősen hiányos értesülések alapján összerak, és igazságnak fogad el. Ez elég egyszerűen sikerült. Elmeséltem Reynek, hogy mi esett meg velem.
A napot az ebéddel kezdtem, utána elmentem a Qingyang Gong nevű taoista templomba. Ez a templom is, mint minden, elég messze volt a szállodánktól. A Tianfu tértől mentem csak gyalog, de így is jó kis séta volt, főleg, hogy a térkép alapján nem tudtam pontosan, hogy hol van. Út közben rátaláltam egy érdekes helyre, a Qintai utcára. Az épületek itt újak voltak, de nem a betonkocka stílusban épültek, hanem a régi kínai épületekében. Utána megkerülve a háztömböt már egészen közel éreztem magam a templomhoz. Egy park volt a sarkon. Úgy gondoltam, hogy a parkban van a templom, mert valami ilyesmire emlékeztem. Mikor a park-ban több körhintát és céllövöldét is láttam, akkor gondoltam, hogy rossz helyen vagyok, úgy-hogy kimentem. A kijáratnál aztán megcsapott a füstölők szaga, és az orromat követve rövi-desen ott is voltam. Nem lehetett tévedés, üzemelő templom előtt álltam, mert rengeteg kol-dus tartott felém. Gyorsan megvettem a belépőt, és bemenekültem.
Állítólag Lao Ce is járt egyszer itt, ennek emlékére a születésnapján minden évben virág-fesztivált tartanak.
Az itteni szerzetesek fekete ruhát hordanak, és helyes kis konty van a fejük tetején, meg egy kis kerek fejfedő, aminek a közepéből kiáll.
A templomban nem volt hiány hívőkből. Voltak akik majongoztak egy asztalka mellett az árnyékban, gyerekek ültek és rajzolták az épületeket, gondolom rajzóra keretében. Több he-lyen is láttam ilyen kihelyezett rajzórát, és bele is pillantgattam az alkotásokba. 10-12 éves gyerekek olyan jól rajzolnak, hogy azzal bárki dicsekedhetne. Az írásrendszerük szépen kisze-lektálta a tehetségteleneket.
Sokan ültek a teázóban is, és persze a füstölőgyújtogatás se hiányzott.
Hazafelé bementem a BRTC-hez, hogy chat-eljek egyet Gabival. Az ilyesmit elég nehéz összehozni a hat óra különbség, és a munkahelye miatt. Egy kis időre elváltunk a neten, amíg vacsoráztam, aztán visszamentem. Nem maradhattam sokáig, mert Pandey szervezett nekünk meglepetést, és addig nem nyugodott, míg mindenki meg nem ígérte, hogy ott lesz.
Szépen összegyűlt a csapat, és elindultunk. Senki nem tudta, hogy mi a program, de azt se, hogy hova megyünk. Eleinte bizakodtam, mert arrafelé tartottunk, amerre pofás kis EU-konform kocsmák voltak, de továbbvezetett minket. Egészen egy üzletközpont előtti térre. Ott álltunk és mindenki szemében azt láttam, hogy kiutat keres. A téren szólt valami tingli-tangli zene, és nyugdíjasok táncoltak. Hát ide hozott minket Pandey, hogy szórakozzunk. Majd min-denkit terelni – vagy inkább lökdösni – kezdett a táncparkett felé, mondván, hogy ő megszer-vezte, most rajtunk a sor, táncoljunk. Előzékenyen előre engedtük, hogy akkor kezdje, mind-járt kiderült, hogy ő nem akar, hiszen ez a mi dolgunk. Hárman szépen osonni kezdtünk visz-szafelé, de lebuktunk, és visszacipelt. Egészen addig nem nyugodott, míg páran be nem álltak.
Nem sok tapasztalata van az életben. Brahmin a gyermek, és elég érdekes elképzelései van-nak a világról. Nem tudom, hogy a kettő között van-e összefüggés, de nekem nagyon úgy tűnt. Mélyen vallásos, és hihetetlenül idegesítő. Kettő centiről magyarázta az indiai mitológia történeteit, bele az arcomba, majd a végén mindig hozzátette, it’s a true story. Hát persze, hogy igaz történet. Meg is indokolta, hogy miért tuti igaz, azért, mert több régi könyvben is le van írva. Dicséretes az ilyen hit, de nem vártam volna egy Phd hallgatótól.
A katasztrofális party után a szállodában söröztünk még egy kicsit. A sörnek két jó tulaj-donsága van Kínában. Az egyik az, hogy 2 Y az ára, a másik, hogy 640 ml-es kiszerelésben kapható. Bár ez utóbbi nem vonatkozik minden söripari termékre. A legkedvesebb számomra a 528 ml-es. Már első kínai utamon megragadta a figyelmemet, hogy miért pont 528? Miért nem lehet még két cseppet belerakni, és akkor egy kerek szám, vagy legalább ahhoz hasonló jön ki. Van egyébként 500, 528, 620, 630, 635, 640-es, legalábbis ilyeneket láttam.
Október 12. Vasárnap
A reggel teljes zűrzavarral indult. Megcserélték a napokat, így vasárnap volt tanítás, és a hétfő volt szabad. Az egészre azért volt szükség, mert egy építkezést kezdtek el, amin bemu-tatták nekünk a dolgok mikéntjét.
Sajnos a konyhán erről a keverésről elfelejtettek szólni, így nem csináltak nekünk reggelit. Pontosabban rettenetesen kapkodva csinálták, mi meg éppen hogy csak odaértünk a megbe-szélt időpontra. Nem mintha a busz elment volna a csoport nélkül.
Kivittek a város szélére egy nagy, üres telekre, ahol a szépen kitűzték a leendő építmény he-lyét, ahol–leginkább valami továbbfejlesztett pöcegödör –épül majd fel. Néztük hogyan gyür-kőznek a melósok a gödör kiásásának, aztán hagytuk őket hagy csinálják, majd kedden jövünk megnézni, hogy mit alkottak. Akkor jön a következő munkafázis. A hét végére készen lesz, jöhet a lebontandó szervesanyag, népies nevén a ganyé.
Mikor visszaértünk a városba, a busz a BRTC-vel szomszédos intézmény udvarán parkolt le. Ez a családtervezési központ és -iskola volt, ugyanis az ő tulajdonukban állt a járgány. Ekkor jöttünk rá, hogy ennek az udvarán átvágva sokkal rövidebb az út. Magunk közt csak How Not To Fuck Universitynek hívtuk az objektumot. A kínai családtervezés elég legendás. Az alapelv a jól ismert egy pár, egy gyerek. Az egész persze lényegesen bonyolultabb, talán csak a kínaiak látják át. Például a kisebbségek kaptak valamennyi kedvezményt. Nekik lehet kettő is. Rögtön felmerült bennem, hogy a vegyesházasságoknál mi van? Másfél gyerek? Az-tán ha mindkét szülő egygyermekes családból származik, akkor nekik is lehet már kettő. Arra sem kaptam választ, hogy válás és újraházasodás esetén mi van? Kvóta ellőve, vagy új pár új gyerek? Szóval van mit tanulni ebben az iskolában is. Többen is kérdezték tőlem, hogy ez nálunk hogy van. Teljesen meg voltak döbbenve, hogy nálunk támogatást kap az akinek sok a gyereke. Azzal tisztában voltak, hogy csak náluk ilyen limitált a gyermekáldás, de az meg se fordult a fejükben, hogy vannak olyan országok, ahol a csökkenő népesség a gond.
Délután valami baromi unalmas előadás ment bele a fülembe. De csak az egyikbe, másikon jött kifelé.
Estére a BRTC által szervezett buliba voltunk hivatalosak. Eredetileg megnyitónak tervez-ték, de kicsit csúszott, ahogy a vietnámiak érkezése is. Most viszont ők is megérkeztek, a ko-reai bandára és a kongóira meg nem vártunk tovább. A vietnámi küldöttség öt tagja közül egy beszélt angolul, a többi csak néhány szót használt. Ebből lettek az érdekes párbeszédek. Egyi-kük egy sörrel a kezében megkérdezte valamelyik filippínót: You, drink me? A másik az egyik lánynak tette fel a kérdést: How much you? Egyébként az életkorra volt kíváncsi.
Ez egyébként egy érdekes dolog, mert a legtöbb ázsiai lazán letagadhatna 5-10 évet. Leg-alábbis számomra úgy tűnt. Nekik pont fordítva. Általában 5 évvel fölé tippelték a koromat. Ivy is úgy nyilatkozott, hogy mikor meglátott a reptéren arra gondolt, hogy, ez nagyon öreg, meg nagyon magas. Pedig egyik sem vagyok.
A buli elég érdekesen alakult. A BRTC részéről az igazgató – aki akár 15 évet is letagad-hatna – mondott okos szónoklatot, részünkről Ramos. Aztán mindenki, aki szóhoz jutott. Tel-jesen röhejesnek tartottam a dolgot, de nem szóltam bele, elvégre ott volt az asztalon a bor, akkor meg minek.
Az alkoholfogyasztás is érdekes. Az én alkoholfogyasztási képességeim eléggé közismer-tek. Magyarul gazdaságosan be tudok rúgni. Na, ők még inkább. A népesség nagy része egy pohár bortól készen lesz. Ilyen emberekhez szokva töltögette a pincérnő a bort a poharamba. Kínosan ügyelt, hogy fél centinél soha ne lötyögjön több a pohár alján. Egyszer sikerült rá-vennem, hogy két ujjnyit facsarjon a poharamba, aztán meguntam és szereztem egy dugi üveggel és önkiszolgáltam. Ekkor terjedt el, hogy milyen rettenetesen sokat tudok inni. Hiába magyaráztam, hogy nem is.
Mire felébredtem már nem volt a szobában. Istennek hála. Nem nagy csoda, mert volt már dél is. Csak egy dolgot kellett megoldanom. Azt, hogy a csoport az igazságot tudja meg, ne azt, amit a kicsi agyuk az erősen hiányos értesülések alapján összerak, és igazságnak fogad el. Ez elég egyszerűen sikerült. Elmeséltem Reynek, hogy mi esett meg velem.
A napot az ebéddel kezdtem, utána elmentem a Qingyang Gong nevű taoista templomba. Ez a templom is, mint minden, elég messze volt a szállodánktól. A Tianfu tértől mentem csak gyalog, de így is jó kis séta volt, főleg, hogy a térkép alapján nem tudtam pontosan, hogy hol van. Út közben rátaláltam egy érdekes helyre, a Qintai utcára. Az épületek itt újak voltak, de nem a betonkocka stílusban épültek, hanem a régi kínai épületekében. Utána megkerülve a háztömböt már egészen közel éreztem magam a templomhoz. Egy park volt a sarkon. Úgy gondoltam, hogy a parkban van a templom, mert valami ilyesmire emlékeztem. Mikor a park-ban több körhintát és céllövöldét is láttam, akkor gondoltam, hogy rossz helyen vagyok, úgy-hogy kimentem. A kijáratnál aztán megcsapott a füstölők szaga, és az orromat követve rövi-desen ott is voltam. Nem lehetett tévedés, üzemelő templom előtt álltam, mert rengeteg kol-dus tartott felém. Gyorsan megvettem a belépőt, és bemenekültem.
Állítólag Lao Ce is járt egyszer itt, ennek emlékére a születésnapján minden évben virág-fesztivált tartanak.
Az itteni szerzetesek fekete ruhát hordanak, és helyes kis konty van a fejük tetején, meg egy kis kerek fejfedő, aminek a közepéből kiáll.
A templomban nem volt hiány hívőkből. Voltak akik majongoztak egy asztalka mellett az árnyékban, gyerekek ültek és rajzolták az épületeket, gondolom rajzóra keretében. Több he-lyen is láttam ilyen kihelyezett rajzórát, és bele is pillantgattam az alkotásokba. 10-12 éves gyerekek olyan jól rajzolnak, hogy azzal bárki dicsekedhetne. Az írásrendszerük szépen kisze-lektálta a tehetségteleneket.
Sokan ültek a teázóban is, és persze a füstölőgyújtogatás se hiányzott.
Hazafelé bementem a BRTC-hez, hogy chat-eljek egyet Gabival. Az ilyesmit elég nehéz összehozni a hat óra különbség, és a munkahelye miatt. Egy kis időre elváltunk a neten, amíg vacsoráztam, aztán visszamentem. Nem maradhattam sokáig, mert Pandey szervezett nekünk meglepetést, és addig nem nyugodott, míg mindenki meg nem ígérte, hogy ott lesz.
Szépen összegyűlt a csapat, és elindultunk. Senki nem tudta, hogy mi a program, de azt se, hogy hova megyünk. Eleinte bizakodtam, mert arrafelé tartottunk, amerre pofás kis EU-konform kocsmák voltak, de továbbvezetett minket. Egészen egy üzletközpont előtti térre. Ott álltunk és mindenki szemében azt láttam, hogy kiutat keres. A téren szólt valami tingli-tangli zene, és nyugdíjasok táncoltak. Hát ide hozott minket Pandey, hogy szórakozzunk. Majd min-denkit terelni – vagy inkább lökdösni – kezdett a táncparkett felé, mondván, hogy ő megszer-vezte, most rajtunk a sor, táncoljunk. Előzékenyen előre engedtük, hogy akkor kezdje, mind-járt kiderült, hogy ő nem akar, hiszen ez a mi dolgunk. Hárman szépen osonni kezdtünk visz-szafelé, de lebuktunk, és visszacipelt. Egészen addig nem nyugodott, míg páran be nem álltak.
Nem sok tapasztalata van az életben. Brahmin a gyermek, és elég érdekes elképzelései van-nak a világról. Nem tudom, hogy a kettő között van-e összefüggés, de nekem nagyon úgy tűnt. Mélyen vallásos, és hihetetlenül idegesítő. Kettő centiről magyarázta az indiai mitológia történeteit, bele az arcomba, majd a végén mindig hozzátette, it’s a true story. Hát persze, hogy igaz történet. Meg is indokolta, hogy miért tuti igaz, azért, mert több régi könyvben is le van írva. Dicséretes az ilyen hit, de nem vártam volna egy Phd hallgatótól.
A katasztrofális party után a szállodában söröztünk még egy kicsit. A sörnek két jó tulaj-donsága van Kínában. Az egyik az, hogy 2 Y az ára, a másik, hogy 640 ml-es kiszerelésben kapható. Bár ez utóbbi nem vonatkozik minden söripari termékre. A legkedvesebb számomra a 528 ml-es. Már első kínai utamon megragadta a figyelmemet, hogy miért pont 528? Miért nem lehet még két cseppet belerakni, és akkor egy kerek szám, vagy legalább ahhoz hasonló jön ki. Van egyébként 500, 528, 620, 630, 635, 640-es, legalábbis ilyeneket láttam.
Október 12. Vasárnap
A reggel teljes zűrzavarral indult. Megcserélték a napokat, így vasárnap volt tanítás, és a hétfő volt szabad. Az egészre azért volt szükség, mert egy építkezést kezdtek el, amin bemu-tatták nekünk a dolgok mikéntjét.
Sajnos a konyhán erről a keverésről elfelejtettek szólni, így nem csináltak nekünk reggelit. Pontosabban rettenetesen kapkodva csinálták, mi meg éppen hogy csak odaértünk a megbe-szélt időpontra. Nem mintha a busz elment volna a csoport nélkül.
Kivittek a város szélére egy nagy, üres telekre, ahol a szépen kitűzték a leendő építmény he-lyét, ahol–leginkább valami továbbfejlesztett pöcegödör –épül majd fel. Néztük hogyan gyür-kőznek a melósok a gödör kiásásának, aztán hagytuk őket hagy csinálják, majd kedden jövünk megnézni, hogy mit alkottak. Akkor jön a következő munkafázis. A hét végére készen lesz, jöhet a lebontandó szervesanyag, népies nevén a ganyé.
Mikor visszaértünk a városba, a busz a BRTC-vel szomszédos intézmény udvarán parkolt le. Ez a családtervezési központ és -iskola volt, ugyanis az ő tulajdonukban állt a járgány. Ekkor jöttünk rá, hogy ennek az udvarán átvágva sokkal rövidebb az út. Magunk közt csak How Not To Fuck Universitynek hívtuk az objektumot. A kínai családtervezés elég legendás. Az alapelv a jól ismert egy pár, egy gyerek. Az egész persze lényegesen bonyolultabb, talán csak a kínaiak látják át. Például a kisebbségek kaptak valamennyi kedvezményt. Nekik lehet kettő is. Rögtön felmerült bennem, hogy a vegyesházasságoknál mi van? Másfél gyerek? Az-tán ha mindkét szülő egygyermekes családból származik, akkor nekik is lehet már kettő. Arra sem kaptam választ, hogy válás és újraházasodás esetén mi van? Kvóta ellőve, vagy új pár új gyerek? Szóval van mit tanulni ebben az iskolában is. Többen is kérdezték tőlem, hogy ez nálunk hogy van. Teljesen meg voltak döbbenve, hogy nálunk támogatást kap az akinek sok a gyereke. Azzal tisztában voltak, hogy csak náluk ilyen limitált a gyermekáldás, de az meg se fordult a fejükben, hogy vannak olyan országok, ahol a csökkenő népesség a gond.
Délután valami baromi unalmas előadás ment bele a fülembe. De csak az egyikbe, másikon jött kifelé.
Estére a BRTC által szervezett buliba voltunk hivatalosak. Eredetileg megnyitónak tervez-ték, de kicsit csúszott, ahogy a vietnámiak érkezése is. Most viszont ők is megérkeztek, a ko-reai bandára és a kongóira meg nem vártunk tovább. A vietnámi küldöttség öt tagja közül egy beszélt angolul, a többi csak néhány szót használt. Ebből lettek az érdekes párbeszédek. Egyi-kük egy sörrel a kezében megkérdezte valamelyik filippínót: You, drink me? A másik az egyik lánynak tette fel a kérdést: How much you? Egyébként az életkorra volt kíváncsi.
Ez egyébként egy érdekes dolog, mert a legtöbb ázsiai lazán letagadhatna 5-10 évet. Leg-alábbis számomra úgy tűnt. Nekik pont fordítva. Általában 5 évvel fölé tippelték a koromat. Ivy is úgy nyilatkozott, hogy mikor meglátott a reptéren arra gondolt, hogy, ez nagyon öreg, meg nagyon magas. Pedig egyik sem vagyok.
A buli elég érdekesen alakult. A BRTC részéről az igazgató – aki akár 15 évet is letagad-hatna – mondott okos szónoklatot, részünkről Ramos. Aztán mindenki, aki szóhoz jutott. Tel-jesen röhejesnek tartottam a dolgot, de nem szóltam bele, elvégre ott volt az asztalon a bor, akkor meg minek.
Az alkoholfogyasztás is érdekes. Az én alkoholfogyasztási képességeim eléggé közismer-tek. Magyarul gazdaságosan be tudok rúgni. Na, ők még inkább. A népesség nagy része egy pohár bortól készen lesz. Ilyen emberekhez szokva töltögette a pincérnő a bort a poharamba. Kínosan ügyelt, hogy fél centinél soha ne lötyögjön több a pohár alján. Egyszer sikerült rá-vennem, hogy két ujjnyit facsarjon a poharamba, aztán meguntam és szereztem egy dugi üveggel és önkiszolgáltam. Ekkor terjedt el, hogy milyen rettenetesen sokat tudok inni. Hiába magyaráztam, hogy nem is.
A
Ahmet
Vendég
Október 13. Hétfő
Punnyadós nap volt. A délelőttöt egyszerűen átaludtam. Még mindig hatással volt rám az időeltolódás, meg az esti sörözgetések.
A délután e-mail-ek írogatásával telt, este meg a közeli piacra mentünk. Ramos fedezte fel, és állította, hogy sült macskát is lehet kapni. Ennek fele se tréfa, látni kell. Kivonultunk néhá-nyan szemrevételezni. A környék jobban megfelelt az elképzelt Kínának, mint a toronyházak három sarokkal arrébb. Megtaláltuk az állítólagos sültmacskát is, de sajnos első ránézésre kiderült, hogy nyúl, csak bőr nélkül.
A piac egyébként érdekes hely. Lehet itt mindenféle élelmiszert kapni. A legtöbbről nem tudtam megállapítani, hogy pontosan micsoda. Amiről pontatlanul tudtam, azok közt is volt érdekes. Például teknős, meg bazi nagy béka is kapható. Az élő csirkék csokrokba kötve lóg-nak a bicikliken, tofu minden méretben és típusban. Kifőzdék is vannak. Szürke főtt csirke egészben, két dimenzióba kiterítve megsütött kacsa, és egyéb nyalánkságok. A szürke csirke nem tudom mitől szürke, de rettenetesen rossz íze van. Ugyan nem egyben kaptuk, de megis-mertem. A bőre teljesen szürke, és nagyjából olyan íze van, mintha hosszú időt töltött volna ecetben ázva. Nagyjából pont.
A kifőzdék mellett hot pot éttermek is vannak. Ezekben a kedves vendég tulajdonképpen magának főz. Az asztal közepén egy luk van, alatta egy gázrezsó. Kihozzák a levest, alatta meg begyújtanak. Amikor kifogyott a léből a lényeg, akkor pakolnak bele ezt-azt. A kaja meg folyamatosan forr. A belevalókat mindenki maga válogatja össze. Aztán a közös tálból lehet a pálcikákkal kicsipegetni azt, ami megfőtt.
A pálcikával evés egyébként nem olyan nehéz, mint amilyennek tűnik. Ha rájött az ember, hogyan kell fognia botokat, akkor nem is áll görcsbe a keze öt perc után. A lényeg egyébként az, hogy nem igazán csipesznek használják, hanem inkább villának. A kaják meg az evőesz-közhöz vannak igazítva. Nincs olyan, hogy egybefőtt marhacomb. Minden fel van aprítva, hogy a pálcikával kompatibilis legyen. Ezzel néha ki tudtak borítani, ugyanis képesek arra, hogy az egyben megfőtt csirkét egy hentesbárddal egyszerűen apró darabokra csapkodják szét. Ezzel leginkább az volt a bajom, hogy teszik ezt minden anatómiai ismeret nélkül, csak keletkező darabkák méretét szem előtt tartva. Minden tele van csontszilánkokkal, de ez senkit nem zavar. Ha ezeket a terítőre, vagy az asztal alá köpködi valaki, azon senki nem akad ki.
A rizs is passzol a rendszerhez, mert egy tömbbé áll össze, abból meg egyszerű csipegetni. Amióta szüleimmel együtt jártunk Kínában, azóta soha nem ragad össze otthon a rizs, legfel-jebb kínai lesz.
Október 14. Kedd
Reggel volt némi tanítás, aztán mentünk ki a terepre megnézni, hogyan áll a kis építkezé-sünk. Melósaink szépen kiásták a gödröt, még egy ponyvából tetőt is csináltak, hogy eső ese-tén is lehessen dolgozni, bár errefelé ilyenkor nem nagyon esik az eső. A munkáért napi 30 Y-t kapnak. Nyilván a várostól távolabb még ennél is olcsóbb a munkaerő. Egy darabig néztük hogyan betonoznak, aztán húztunk vissza. Jó lehet úgy dolgozni, hogy húsz ember bámul.
Ebéd után egy parkba vittek minket. Ez a park hivatott megtisztítani a folyó vizét. Különbö-ző növénytársulásokon folyik keresztül a folyó vizének egy része, és közben megtisztul. Ez is része annak a programnak, amit Chengdu folyóinak megtisztítására indítottak. Sajnos a prog-ram nagy része arról szólt, hogy a folyóparton lévő öreg házakat egytől-egyig ledózerolták, aztán a folyót magas betonfalak közé szorították be. A parkon egyébként nem látszott a funk-ciója. Tavirózsák, békalencse, nádas végezte a melót. Itt is, mint minden parkban éppen ifjú házasok fotózása folyt. Úgy tűnik, hogy Chengduban folyamatosan házasodnak az emberek.
A délutánunk szabad volt, amit szokás szerint e-mail-ek írására, meg hírek olvasására hasz-náltam. Furcsa, hogy az Internet segítségével előbb tudtam meg a híreket, mint néhányan ott-hon.
Este Ramos hívott, hogy menjek vele el az egyetemre. A BRTC buliján volt egy lány, akivel megbeszélte, hogy találkoznak, és hozza a barátnőjét. Itt kezdtem magamban röhögni. Telje-sen be volt zsongva, blind dating, mekkora dugás lesz ebből. Itt már nehezen tudtam vissza-fojtani a röhögést. Még óvszert is beszerzett. Ez mondjuk nem volt nehéz, mert minden sar-kon van egy automata, amit senki nem használ, mert ciki. Ramos elképzelése az általa szerve-zett randiról egyértelműen téves volt. Ezek a lányok el vannak szeparálva a fiúktól, és a talál-kozót csak annak köszönheti, hogy mindenki meg akar ismerkedni külföldiekkel, meg angolt akar gyakorolni. Ezt nem akartam neki elmagyarázni, had örüljön a szerencsétlen. Aztán olyan arccal, mintha egy titkos szövetségbe venne be azt mondta, hogy rám gondolt, hogy elkísérhetném. Hát ezt nem lehetett kihagyni. Elmentem vele.
Valóban jöttek a lányok, beszélgettünk velük, Ramos meg próbálkozott ezerrel. Nem jött rá olyan alapvető dolgokra, hogy a fiúk ki vannak tiltva a lányok kollégiumából és fordítva, így csak hajtogatta, hogy borozzunk a lányoknál. Aztán látta, hogy ez nem megy, így csak a bort forszírozta. Ez se jött be, mert csak kifogásokat kapott, úgyhogy elkezdte a jövőt tervezni, hogy majd akkor menjünk el ide meg oda, és ehhez a lányok majd szereznek kocsit. Látvá-nyosan öntötte el a tesztoszteron az agyát. Egyébként nem tudom mire szervezett, mert ő volt az egyetlen, aki képes volt úgy eljönni, hogy egy büdös vasat nem hozott magával. Rögtön a második napon azzal kezdett, hogy pénzt lejmolt telefonkártyára. Ez még rendben van, de az nem, hogy tőlem.
A randi elérte eredményét, a lányok gyakorolták az angolt, én meg jót röhögtem. Ramos? Hát, ő meg így járt.
Október 15. Szerda
Reggel irány a munkaterület, falazás. A csoportból néhányan beálltunk rakni a téglát, de igazából csak a fotó kedvéért, meg azért mert jól áll a munkavédelmi sisak. Na, azokon a sza-kaszokon lesz szivárgás.
Az ebéd nem a szállodában volt, hanem egy városszéli étteremben. Hot pot volt menü. A tál, amiben a leves fortyogott, két részre volt osztva. Egyik felében a lé csípős volt. A belepa-kolandó cucc nagyon változatos volt: zöldségek, tészták, húsgombóc, hal. Ez utóbbi némileg meglepett. Öt centis kis csalihalak feküdtek egy tányéron. Amikor egyiküket megfogtam, hogy kíméletlenül a löttybe dobjam, még mozgott. Legalább friss. Egyébként megváltás volt neki a forró fürdő, mert ki volt belezve, úgy meg egyetlen állat sem él sokáig, meg biztos fáj is.
Ebéd után az étterem parkjában maradtunk. Összefutottunk egy struccal is, ami nem tudom mit keresett ott. Vagy dekoráció, vagy kaja. A csapat egy része majongozott az egyik pavilon-ban, a másik része meg próbálta megérteni a szabályokat. Én maradtam annál, hogy csinálok egy képet róluk. A vérbeli majong játékosnak meg se kell nézni, hogy mit húzott, csak végig-húzza az ujját a kockán és kitapintja, hogy milyen ábra van rajta, és abból is hány darab. Meg persze nem babszemre játszik.
A délután semmittevéssel telt el. Az este pedig a vietnámiak szobájában, természetesen al-kohollal. A mai itóka valami kínai párlat, csak annyit tudtam elolvasni a címkéjén, hogy 52 % V/V. Nem tudom, minek csinálnak ilyen erős piákat, ha nem tudják meginni. A kínai asztal-társaságok az ivást egyébként nagy zajjal teszik. Feláll mindenki, aztán megy a „ganbei” kia-bálása. Utána meg pláne zajosak. Azt gondolná az ember, hogy olyan kis csendes népek ezek, de ha összejön egy nagyobb asztaltársaság, akkor a legendás olaszok is elmehetnek a francba hozzájuk képest.
Punnyadós nap volt. A délelőttöt egyszerűen átaludtam. Még mindig hatással volt rám az időeltolódás, meg az esti sörözgetések.
A délután e-mail-ek írogatásával telt, este meg a közeli piacra mentünk. Ramos fedezte fel, és állította, hogy sült macskát is lehet kapni. Ennek fele se tréfa, látni kell. Kivonultunk néhá-nyan szemrevételezni. A környék jobban megfelelt az elképzelt Kínának, mint a toronyházak három sarokkal arrébb. Megtaláltuk az állítólagos sültmacskát is, de sajnos első ránézésre kiderült, hogy nyúl, csak bőr nélkül.
A piac egyébként érdekes hely. Lehet itt mindenféle élelmiszert kapni. A legtöbbről nem tudtam megállapítani, hogy pontosan micsoda. Amiről pontatlanul tudtam, azok közt is volt érdekes. Például teknős, meg bazi nagy béka is kapható. Az élő csirkék csokrokba kötve lóg-nak a bicikliken, tofu minden méretben és típusban. Kifőzdék is vannak. Szürke főtt csirke egészben, két dimenzióba kiterítve megsütött kacsa, és egyéb nyalánkságok. A szürke csirke nem tudom mitől szürke, de rettenetesen rossz íze van. Ugyan nem egyben kaptuk, de megis-mertem. A bőre teljesen szürke, és nagyjából olyan íze van, mintha hosszú időt töltött volna ecetben ázva. Nagyjából pont.
A kifőzdék mellett hot pot éttermek is vannak. Ezekben a kedves vendég tulajdonképpen magának főz. Az asztal közepén egy luk van, alatta egy gázrezsó. Kihozzák a levest, alatta meg begyújtanak. Amikor kifogyott a léből a lényeg, akkor pakolnak bele ezt-azt. A kaja meg folyamatosan forr. A belevalókat mindenki maga válogatja össze. Aztán a közös tálból lehet a pálcikákkal kicsipegetni azt, ami megfőtt.
A pálcikával evés egyébként nem olyan nehéz, mint amilyennek tűnik. Ha rájött az ember, hogyan kell fognia botokat, akkor nem is áll görcsbe a keze öt perc után. A lényeg egyébként az, hogy nem igazán csipesznek használják, hanem inkább villának. A kaják meg az evőesz-közhöz vannak igazítva. Nincs olyan, hogy egybefőtt marhacomb. Minden fel van aprítva, hogy a pálcikával kompatibilis legyen. Ezzel néha ki tudtak borítani, ugyanis képesek arra, hogy az egyben megfőtt csirkét egy hentesbárddal egyszerűen apró darabokra csapkodják szét. Ezzel leginkább az volt a bajom, hogy teszik ezt minden anatómiai ismeret nélkül, csak keletkező darabkák méretét szem előtt tartva. Minden tele van csontszilánkokkal, de ez senkit nem zavar. Ha ezeket a terítőre, vagy az asztal alá köpködi valaki, azon senki nem akad ki.
A rizs is passzol a rendszerhez, mert egy tömbbé áll össze, abból meg egyszerű csipegetni. Amióta szüleimmel együtt jártunk Kínában, azóta soha nem ragad össze otthon a rizs, legfel-jebb kínai lesz.
Október 14. Kedd
Reggel volt némi tanítás, aztán mentünk ki a terepre megnézni, hogyan áll a kis építkezé-sünk. Melósaink szépen kiásták a gödröt, még egy ponyvából tetőt is csináltak, hogy eső ese-tén is lehessen dolgozni, bár errefelé ilyenkor nem nagyon esik az eső. A munkáért napi 30 Y-t kapnak. Nyilván a várostól távolabb még ennél is olcsóbb a munkaerő. Egy darabig néztük hogyan betonoznak, aztán húztunk vissza. Jó lehet úgy dolgozni, hogy húsz ember bámul.
Ebéd után egy parkba vittek minket. Ez a park hivatott megtisztítani a folyó vizét. Különbö-ző növénytársulásokon folyik keresztül a folyó vizének egy része, és közben megtisztul. Ez is része annak a programnak, amit Chengdu folyóinak megtisztítására indítottak. Sajnos a prog-ram nagy része arról szólt, hogy a folyóparton lévő öreg házakat egytől-egyig ledózerolták, aztán a folyót magas betonfalak közé szorították be. A parkon egyébként nem látszott a funk-ciója. Tavirózsák, békalencse, nádas végezte a melót. Itt is, mint minden parkban éppen ifjú házasok fotózása folyt. Úgy tűnik, hogy Chengduban folyamatosan házasodnak az emberek.
A délutánunk szabad volt, amit szokás szerint e-mail-ek írására, meg hírek olvasására hasz-náltam. Furcsa, hogy az Internet segítségével előbb tudtam meg a híreket, mint néhányan ott-hon.
Este Ramos hívott, hogy menjek vele el az egyetemre. A BRTC buliján volt egy lány, akivel megbeszélte, hogy találkoznak, és hozza a barátnőjét. Itt kezdtem magamban röhögni. Telje-sen be volt zsongva, blind dating, mekkora dugás lesz ebből. Itt már nehezen tudtam vissza-fojtani a röhögést. Még óvszert is beszerzett. Ez mondjuk nem volt nehéz, mert minden sar-kon van egy automata, amit senki nem használ, mert ciki. Ramos elképzelése az általa szerve-zett randiról egyértelműen téves volt. Ezek a lányok el vannak szeparálva a fiúktól, és a talál-kozót csak annak köszönheti, hogy mindenki meg akar ismerkedni külföldiekkel, meg angolt akar gyakorolni. Ezt nem akartam neki elmagyarázni, had örüljön a szerencsétlen. Aztán olyan arccal, mintha egy titkos szövetségbe venne be azt mondta, hogy rám gondolt, hogy elkísérhetném. Hát ezt nem lehetett kihagyni. Elmentem vele.
Valóban jöttek a lányok, beszélgettünk velük, Ramos meg próbálkozott ezerrel. Nem jött rá olyan alapvető dolgokra, hogy a fiúk ki vannak tiltva a lányok kollégiumából és fordítva, így csak hajtogatta, hogy borozzunk a lányoknál. Aztán látta, hogy ez nem megy, így csak a bort forszírozta. Ez se jött be, mert csak kifogásokat kapott, úgyhogy elkezdte a jövőt tervezni, hogy majd akkor menjünk el ide meg oda, és ehhez a lányok majd szereznek kocsit. Látvá-nyosan öntötte el a tesztoszteron az agyát. Egyébként nem tudom mire szervezett, mert ő volt az egyetlen, aki képes volt úgy eljönni, hogy egy büdös vasat nem hozott magával. Rögtön a második napon azzal kezdett, hogy pénzt lejmolt telefonkártyára. Ez még rendben van, de az nem, hogy tőlem.
A randi elérte eredményét, a lányok gyakorolták az angolt, én meg jót röhögtem. Ramos? Hát, ő meg így járt.
Október 15. Szerda
Reggel irány a munkaterület, falazás. A csoportból néhányan beálltunk rakni a téglát, de igazából csak a fotó kedvéért, meg azért mert jól áll a munkavédelmi sisak. Na, azokon a sza-kaszokon lesz szivárgás.
Az ebéd nem a szállodában volt, hanem egy városszéli étteremben. Hot pot volt menü. A tál, amiben a leves fortyogott, két részre volt osztva. Egyik felében a lé csípős volt. A belepa-kolandó cucc nagyon változatos volt: zöldségek, tészták, húsgombóc, hal. Ez utóbbi némileg meglepett. Öt centis kis csalihalak feküdtek egy tányéron. Amikor egyiküket megfogtam, hogy kíméletlenül a löttybe dobjam, még mozgott. Legalább friss. Egyébként megváltás volt neki a forró fürdő, mert ki volt belezve, úgy meg egyetlen állat sem él sokáig, meg biztos fáj is.
Ebéd után az étterem parkjában maradtunk. Összefutottunk egy struccal is, ami nem tudom mit keresett ott. Vagy dekoráció, vagy kaja. A csapat egy része majongozott az egyik pavilon-ban, a másik része meg próbálta megérteni a szabályokat. Én maradtam annál, hogy csinálok egy képet róluk. A vérbeli majong játékosnak meg se kell nézni, hogy mit húzott, csak végig-húzza az ujját a kockán és kitapintja, hogy milyen ábra van rajta, és abból is hány darab. Meg persze nem babszemre játszik.
A délután semmittevéssel telt el. Az este pedig a vietnámiak szobájában, természetesen al-kohollal. A mai itóka valami kínai párlat, csak annyit tudtam elolvasni a címkéjén, hogy 52 % V/V. Nem tudom, minek csinálnak ilyen erős piákat, ha nem tudják meginni. A kínai asztal-társaságok az ivást egyébként nagy zajjal teszik. Feláll mindenki, aztán megy a „ganbei” kia-bálása. Utána meg pláne zajosak. Azt gondolná az ember, hogy olyan kis csendes népek ezek, de ha összejön egy nagyobb asztaltársaság, akkor a legendás olaszok is elmehetnek a francba hozzájuk képest.
A
Ahmet
Vendég
Október 16. Csütörtök
Délelőtt építkezést néztünk. Már a tetejénél tartanak a meseterek, ami kupolával lesz lezár-va. Ez elég érdekes, mert nem láttam még hogyan építenek kupolát. Úgy csinálják, hogy az első néhány téglát megtámasztják egy rúddal, és szépen mennek körbe. Egy idő után el lehet –venni a kitámasztást és átrakni az újonnan berakott téglákhoz, mert a régiek már egymást tá-masztják. Aztán ahogy körbeér egy sor, már nem kell sehol támasztani, mert egyszerre akar-nak leesni, így beszorulnak. Ugyanaz a jelenség, mint mikor a tömeg egyszerre akar felszállni a buszra. A második sorban már nem rudakkal támasztják meg, hanem kampót akasztanak a téglába. A kampó másik felére súlyt raknak, hogy megtartsa a friss téglát. Aztán így tovább. Mikor készen van, akkor egész komoly terhelést is elbír. Élére állított téglákból rakott, két méter átmérőjű kupolán sétálgattunk, meg se nyekkent.
Délután bowlingozni mentünk. Minden igényt kielégítő pálya van a nem messze lévő sport-csarnok alatt, valami röhejes összegért. Egy gond volt csak, a cipő. A legnagyobb méret is két számmal kisebb volt, mint a lábam. Ökölbe szorított lábbal gurítottam, nem volt könnyű.
Estére Imréékhez voltam hivatalos, úgyhogy nem tartottam a többiekkel vacsorázni. Út köz-ben vettem egy üveg bort. Nagy magyartalálkozó volt náluk. Rajtam kívül ott volt még Mari-ann, aki tibeti szakos, és most itt tanul ösztöndíjjal. Ezzel Chengdu magyar kolóniája teljes is volt. Jó sokáig beszélgettünk. Már korábban megtárgyaltuk e-mailben, hogy szombaton Imré-vel elmegyünk Qingcheng Shanba. Most ezt is lefixáltuk. Ez kb. úgy nézett ki, hogy: Akkor szombaton megyünk ugye? Igen. Jó.
Ez már az ajtóban hangzott el, valamikor egy óra körül. Felhívták a figyelmünket, hogy ha későn jövünk vissza a szállodába, akkor előtte szóljunk. Jó szokásom szerint ezt nem tettem meg, úgyhogy kicsit tartottam tőle, hogy majd ott kell vernem az ajtót, hogy kinyissa valaki, de nem így volt. Biztonsági őr, recepciós, mindenki a helyén, mintha csak délután lenne. Az ajtó meg tárva-nyitva.
Október 17. Péntek
Megint megnéztük a melósainkat. Gyakorlatilag végeztek. Egyébként az építményt semmire nem fogják használni, mert a semmi közepén áll. Csak azért épült, hogy lássunk ilyet is.
Délutánra szabadon engedtek minket. Bepótoltam az előző napi alváshiányt, aztán e-mailírás következett, mert azt már előző nap se tettem, aztán kapom majd a megrovást.
Október 18. Szombat
Reggeli után Imréékhez mentem. Szerencsére nem laktak messze a szállodánktól. A mai napra terveztük a kirándulást. Busszal indultunk a Ximen buszpályaudvarra. Kicsit keresgél-tük, hogy melyik buszra kellene átszállni, aztán taxiba ültünk. Szerencsére Imre beszél vala-mennyire kínaiul, így kiderítette, hogy a keresett buszpályaudvar egyszerűen megszűnt. Köz-tünk is volt némi kavarás, mert ő a Xinnamen, én meg a Ximen pályaudvarról beszéltem. Vé-gül a taxisra bíztuk magunkat, vigyen, ahova gondolja. Nem vert át, elvitt az új buszpályaud-varra, ami kint van a város szélén.
A busz, amire felszálltunk Dujiangyanba vitt. Ha már ott voltunk, hát megnéztük a híres ön-tözőcsatornát, meg a körülötte lévő templomokat, bár később a csoporttal is elhoztak ide.
Először a városban sétáltunk egy keveset. Itt még van olyan utca, ami nem beton kockahá-zakból áll, bár a végében a mecset már fehér csempével van borítva. Az utcán árusok álltak, hentes, mellette egy mozgócipész, meg amit el lehet képzelni. Az árut általában vállrúdon, vagy a bicikli két oldalára szerelt nagy kosárban viszik. A cipészek is rúdon viszik a cuccot. Egyik oldalon a varrógép, a másikon egy kosárban minden egyéb, hogy ki legyen egyensú-lyozva. Innen a templomok felé vettük az irányt. Először a Fulong Guanba mentünk. Ez köz-vetlenül a csatorna kezdete mellett áll. Ez a csatorna félmillió hektárt lát el öntözővízzel. A Min folyó vizét i.e. 256-ban terelték el, és a mai napig használják a rendszert. Megépíteni nem volt túl egyszerű, mert egy hegyet kellett kettévágni hozzá. Ezt úgy csinálták, hogy tüzet rak-tak a sziklán, majd leöntötték vízzel, amitől megrepedt. Így szépen lassan repesztgették a he-gyet, és hordták el. A mai, felújított csatornák hossza 7800 km. Elég jól kitalálták a dolgot, az árvizet a folyómederbe terelték, csak annyi ment a csatornába, amennyi éppen kellett. Akko-riban nem voltak zsilipek, hanem minden évben felépítették, meg elbontották a terelőgátakat.
Nem csoda, hogy templomokat építettek a vízmű és tervezői tiszteletére. Egyik ilyen a már említett Fulong, vagyis Fekvő Sárkány is. Itt van kiállítva a tervező, Li Bing szobra is. Ez a legrégebbi ismert kínai szobor, kb. 1800 éves.
Nem csak a templom gyönyörű, hanem a kilátás is. Az időjárás persze a szokásos ködös, de így se rossz. A hegyek a misztikus ködbe vesznek teljesen, a távolabbiakat csak sejteni lehet.
Innen függőhídon megyünk át a mesterséges szigetre, ami a csatornával szemben van. Ezen végigballagva egy újabb hasonló hídon jutunk vissza a bal partra, a Yulei Shan parkba. Itt kószáltunk egy darabig, aztán felmásztunk az Erwang Miao templomba. A jelentése két ki-rály, akik közül az egyik a már emlegetett Li Bing, a másik a fia. Nem igazi királyok voltak, ez csak amolyan tiszteletbeli cím. Elég sok volt errefelé is a kiránduló. Néhányan a híres kal-ligráfiákat próbálták megtanulni, úgy, hogy a mutatóujjukkal a tenyerükbe rajzolták többször a jelet, úgy, ahogy azt a híres mester írta le.
Imre is és én is nyomtam a fényképező gombját, rendesen. Rám is szólt egy szerzetes, hogy az istenszoborról nem kellett volna képet csinálnom, pláne nem vakuval. Bocs! Imre már ott sorakozott mögöttem, szintén egy jelentősebb méretű vakuval, de neki már nem volt lehetősé-ge.
Szépen elment az idő is közben, aztán hol voltunk még a célunktól. Elhagytuk a parkot, és busszal lementünk a buszpályaudvarhoz. Nem győztem csodálni, hogy Imre milyen fesztele-nül cseveg kínaiul a kalauzzal. Aztán leült és elmondta, hogy egy büdös szót nem értett a vá-laszokból, csak azt, hogy valahol le kell szállni. Ez azért megnyugtatott. Számomra a kínai nyelv még mindig kimerült a köszönöm és hello kifejezésekben.
Zökkenőmentesen megérkeztünk a kívánt helyre, ahol felpattantunk az első buszra, ami Qingcheng Shanba ment. Ez egy taoista szent hegy, rengeteg kolostorral. Ahhoz, hogy az em-ber a legfontosabb helyeket meglátogassa kell legalább két nap. Mi ezt annyira frankón meg-szerveztük, hogy egy óra állt a rendelkezésünkre. Mindegy, mentünk. A hatóságok nem túl szégyenlősek, 60 Y a belépő. Ezért a pénzért annyit akartunk látni, amennyit csak lehet. Eről-tetett menetben haladtunk felfelé a lépcsőkön, miközben a tömeg jött szembe. Néhányukat hordszékben hozták lefelé. Ezeket bérelni lehet, a hozzájuk tartozó cipelőemberekkel. Nagy-jából olyanok, mint egy nyugágy, de két bambuszrúd közé vannak beszerelve, aminél fogva viszik. Nem egy könnyű munka, a dagadt turisták szállítása. A dolog úgy történik, hogy vál-lukra kapják a polgárt, aztán irány lefelé, avagy felfelé. A székben ülők tekintete alapján nem biztos, hogy jobb, mint gyalogolni. Ahogy ezek az emberek mentek lefelé a meredek lépcsőn, nem is csodálom. A táj egyébként gyönyörű, csak nem nagyon lehetett látni a ködtől. Fel-másztunk egy kolostorig, aztán indultunk is vissza. Közben elkezdett szépen besötétedni. Mi-kor kiléptünk a kapun, már ott állt a busz, ami Chengduba indul. A legjobb helyet kaptuk meg, a sofőr mellett. Oda érkeztünk vissza, ahonnan indultunk. Taxival vitettük be magunkat a városba. A sofőr közben egy kicsit eltévedt, pedig a legnagyobb utakon kellett mennie. Imre ezt jól látta, hiszen minden nap arra jár. Közben mondta, hogy ilyenkor a kedves utas rende-sen levon a taxióra által mutatott összegből. Ő is így tett, és a taxis nem is hőzöngött.
A napot egy étteremben fejeztük be, mert egész nap nem ettünk, mert arról megfeledkez-tünk, meg különben se volt idő.
Délelőtt építkezést néztünk. Már a tetejénél tartanak a meseterek, ami kupolával lesz lezár-va. Ez elég érdekes, mert nem láttam még hogyan építenek kupolát. Úgy csinálják, hogy az első néhány téglát megtámasztják egy rúddal, és szépen mennek körbe. Egy idő után el lehet –venni a kitámasztást és átrakni az újonnan berakott téglákhoz, mert a régiek már egymást tá-masztják. Aztán ahogy körbeér egy sor, már nem kell sehol támasztani, mert egyszerre akar-nak leesni, így beszorulnak. Ugyanaz a jelenség, mint mikor a tömeg egyszerre akar felszállni a buszra. A második sorban már nem rudakkal támasztják meg, hanem kampót akasztanak a téglába. A kampó másik felére súlyt raknak, hogy megtartsa a friss téglát. Aztán így tovább. Mikor készen van, akkor egész komoly terhelést is elbír. Élére állított téglákból rakott, két méter átmérőjű kupolán sétálgattunk, meg se nyekkent.
Délután bowlingozni mentünk. Minden igényt kielégítő pálya van a nem messze lévő sport-csarnok alatt, valami röhejes összegért. Egy gond volt csak, a cipő. A legnagyobb méret is két számmal kisebb volt, mint a lábam. Ökölbe szorított lábbal gurítottam, nem volt könnyű.
Estére Imréékhez voltam hivatalos, úgyhogy nem tartottam a többiekkel vacsorázni. Út köz-ben vettem egy üveg bort. Nagy magyartalálkozó volt náluk. Rajtam kívül ott volt még Mari-ann, aki tibeti szakos, és most itt tanul ösztöndíjjal. Ezzel Chengdu magyar kolóniája teljes is volt. Jó sokáig beszélgettünk. Már korábban megtárgyaltuk e-mailben, hogy szombaton Imré-vel elmegyünk Qingcheng Shanba. Most ezt is lefixáltuk. Ez kb. úgy nézett ki, hogy: Akkor szombaton megyünk ugye? Igen. Jó.
Ez már az ajtóban hangzott el, valamikor egy óra körül. Felhívták a figyelmünket, hogy ha későn jövünk vissza a szállodába, akkor előtte szóljunk. Jó szokásom szerint ezt nem tettem meg, úgyhogy kicsit tartottam tőle, hogy majd ott kell vernem az ajtót, hogy kinyissa valaki, de nem így volt. Biztonsági őr, recepciós, mindenki a helyén, mintha csak délután lenne. Az ajtó meg tárva-nyitva.
Október 17. Péntek
Megint megnéztük a melósainkat. Gyakorlatilag végeztek. Egyébként az építményt semmire nem fogják használni, mert a semmi közepén áll. Csak azért épült, hogy lássunk ilyet is.
Délutánra szabadon engedtek minket. Bepótoltam az előző napi alváshiányt, aztán e-mailírás következett, mert azt már előző nap se tettem, aztán kapom majd a megrovást.
Október 18. Szombat
Reggeli után Imréékhez mentem. Szerencsére nem laktak messze a szállodánktól. A mai napra terveztük a kirándulást. Busszal indultunk a Ximen buszpályaudvarra. Kicsit keresgél-tük, hogy melyik buszra kellene átszállni, aztán taxiba ültünk. Szerencsére Imre beszél vala-mennyire kínaiul, így kiderítette, hogy a keresett buszpályaudvar egyszerűen megszűnt. Köz-tünk is volt némi kavarás, mert ő a Xinnamen, én meg a Ximen pályaudvarról beszéltem. Vé-gül a taxisra bíztuk magunkat, vigyen, ahova gondolja. Nem vert át, elvitt az új buszpályaud-varra, ami kint van a város szélén.
A busz, amire felszálltunk Dujiangyanba vitt. Ha már ott voltunk, hát megnéztük a híres ön-tözőcsatornát, meg a körülötte lévő templomokat, bár később a csoporttal is elhoztak ide.
Először a városban sétáltunk egy keveset. Itt még van olyan utca, ami nem beton kockahá-zakból áll, bár a végében a mecset már fehér csempével van borítva. Az utcán árusok álltak, hentes, mellette egy mozgócipész, meg amit el lehet képzelni. Az árut általában vállrúdon, vagy a bicikli két oldalára szerelt nagy kosárban viszik. A cipészek is rúdon viszik a cuccot. Egyik oldalon a varrógép, a másikon egy kosárban minden egyéb, hogy ki legyen egyensú-lyozva. Innen a templomok felé vettük az irányt. Először a Fulong Guanba mentünk. Ez köz-vetlenül a csatorna kezdete mellett áll. Ez a csatorna félmillió hektárt lát el öntözővízzel. A Min folyó vizét i.e. 256-ban terelték el, és a mai napig használják a rendszert. Megépíteni nem volt túl egyszerű, mert egy hegyet kellett kettévágni hozzá. Ezt úgy csinálták, hogy tüzet rak-tak a sziklán, majd leöntötték vízzel, amitől megrepedt. Így szépen lassan repesztgették a he-gyet, és hordták el. A mai, felújított csatornák hossza 7800 km. Elég jól kitalálták a dolgot, az árvizet a folyómederbe terelték, csak annyi ment a csatornába, amennyi éppen kellett. Akko-riban nem voltak zsilipek, hanem minden évben felépítették, meg elbontották a terelőgátakat.
Nem csoda, hogy templomokat építettek a vízmű és tervezői tiszteletére. Egyik ilyen a már említett Fulong, vagyis Fekvő Sárkány is. Itt van kiállítva a tervező, Li Bing szobra is. Ez a legrégebbi ismert kínai szobor, kb. 1800 éves.
Nem csak a templom gyönyörű, hanem a kilátás is. Az időjárás persze a szokásos ködös, de így se rossz. A hegyek a misztikus ködbe vesznek teljesen, a távolabbiakat csak sejteni lehet.
Innen függőhídon megyünk át a mesterséges szigetre, ami a csatornával szemben van. Ezen végigballagva egy újabb hasonló hídon jutunk vissza a bal partra, a Yulei Shan parkba. Itt kószáltunk egy darabig, aztán felmásztunk az Erwang Miao templomba. A jelentése két ki-rály, akik közül az egyik a már emlegetett Li Bing, a másik a fia. Nem igazi királyok voltak, ez csak amolyan tiszteletbeli cím. Elég sok volt errefelé is a kiránduló. Néhányan a híres kal-ligráfiákat próbálták megtanulni, úgy, hogy a mutatóujjukkal a tenyerükbe rajzolták többször a jelet, úgy, ahogy azt a híres mester írta le.
Imre is és én is nyomtam a fényképező gombját, rendesen. Rám is szólt egy szerzetes, hogy az istenszoborról nem kellett volna képet csinálnom, pláne nem vakuval. Bocs! Imre már ott sorakozott mögöttem, szintén egy jelentősebb méretű vakuval, de neki már nem volt lehetősé-ge.
Szépen elment az idő is közben, aztán hol voltunk még a célunktól. Elhagytuk a parkot, és busszal lementünk a buszpályaudvarhoz. Nem győztem csodálni, hogy Imre milyen fesztele-nül cseveg kínaiul a kalauzzal. Aztán leült és elmondta, hogy egy büdös szót nem értett a vá-laszokból, csak azt, hogy valahol le kell szállni. Ez azért megnyugtatott. Számomra a kínai nyelv még mindig kimerült a köszönöm és hello kifejezésekben.
Zökkenőmentesen megérkeztünk a kívánt helyre, ahol felpattantunk az első buszra, ami Qingcheng Shanba ment. Ez egy taoista szent hegy, rengeteg kolostorral. Ahhoz, hogy az em-ber a legfontosabb helyeket meglátogassa kell legalább két nap. Mi ezt annyira frankón meg-szerveztük, hogy egy óra állt a rendelkezésünkre. Mindegy, mentünk. A hatóságok nem túl szégyenlősek, 60 Y a belépő. Ezért a pénzért annyit akartunk látni, amennyit csak lehet. Eről-tetett menetben haladtunk felfelé a lépcsőkön, miközben a tömeg jött szembe. Néhányukat hordszékben hozták lefelé. Ezeket bérelni lehet, a hozzájuk tartozó cipelőemberekkel. Nagy-jából olyanok, mint egy nyugágy, de két bambuszrúd közé vannak beszerelve, aminél fogva viszik. Nem egy könnyű munka, a dagadt turisták szállítása. A dolog úgy történik, hogy vál-lukra kapják a polgárt, aztán irány lefelé, avagy felfelé. A székben ülők tekintete alapján nem biztos, hogy jobb, mint gyalogolni. Ahogy ezek az emberek mentek lefelé a meredek lépcsőn, nem is csodálom. A táj egyébként gyönyörű, csak nem nagyon lehetett látni a ködtől. Fel-másztunk egy kolostorig, aztán indultunk is vissza. Közben elkezdett szépen besötétedni. Mi-kor kiléptünk a kapun, már ott állt a busz, ami Chengduba indul. A legjobb helyet kaptuk meg, a sofőr mellett. Oda érkeztünk vissza, ahonnan indultunk. Taxival vitettük be magunkat a városba. A sofőr közben egy kicsit eltévedt, pedig a legnagyobb utakon kellett mennie. Imre ezt jól látta, hiszen minden nap arra jár. Közben mondta, hogy ilyenkor a kedves utas rende-sen levon a taxióra által mutatott összegből. Ő is így tett, és a taxis nem is hőzöngött.
A napot egy étteremben fejeztük be, mert egész nap nem ettünk, mert arról megfeledkez-tünk, meg különben se volt idő.
Aszondod a pálcikát villaként? Hmmm... Én 5 perc után szoktam feladni, igaz addigra fel is falom a kaját
De ők, csak azért mert nem eszik még el tudnak bánni a rendes szelet méretű hússal is. Aszem nekem olyan távol-keleti helyre kellene mennem, ahol nem pálcikával étkeznek...
Én 5 perc után szoktam feladni, igaz addigra fel is falom a kaját De ők, csak azért mert nem eszik még el tudnak bánni a rendes szelet méretű hússal is. Aszem nekem olyan távol-keleti helyre kellene mennem, ahol nem pálcikával étkeznek...
A
Ahmet
Vendég
Menjünk le a Wichmannba, és együnk egy zsíroskenyeret, viszek pálcikát! Csak egy kis gyakorlás!
A
Ahmet
Vendég
Látod, az már valami! Innen csak egy lépés, hogy egyél.
A
Ahmet
Vendég
Hajoljunk meg a kínai konyhaművészet előtt! :lol:
Hasonló témák
