Különleges tájak, egzotikus kúltúrák.

A

Ahmet

Vendég
Még nincs kész, de néhányan már türelmetlenek, ezért egy részletet idenyálazok:
November 17. Hétfő
Reggel előbb ébredtem, mint a vekker, fel is keltem. Összepakoltam a cuccaimat és levonul-tam a portára. Felvertem a békésen szendergő portást, és beraktam a szobájába a nagy háti-zsákot. Csak egy túlélőkészletet vittem magammal. Ebben volt a hálózsák és a sál-sapka szett is. Nem tudtam, mennyi ideig fog tartani a túra, de azt már előző nap eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó felfelé mászni, inkább egy reverz hegymászást hajtok végre, és busszal me-gyek fel, gyalog le.
A buszállomás a szomszédban volt, nem kellett sokat keresni. Elég sokan vártak már buszra, de mint külföldi, én külön elbírálásban részesültem, és felültettek a legközelebb indulóra.
Az út majdnem két órán át tartott, közben megálltunk jegyet venni, mert csak úgy lehet fel-menni a hegyre, ha az ember leperkál egy – kínai viszonylatban – elég jelentős összeget. Ezért azonban a jegyre nyomtatják a tulajdonosa képét. Erre nem tudom miért van szükség, de megcsináltattam én is, ingyen van, jól jöhet még alapon.
A parkolóban, ahol megálltunk, már olyan tömény volt a köd, hogy 20 méternél nem lehe-tett messzebb látni. Ez gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy magam döntsem el merre indul-jak, tehát követtem a tömeget. Közben megláttam a hegy legendás vámszedőit, a majmokat.
Ezekről már elég sokat olvastam, az útikönyvben és a Teddy Bearben is. Ott ugyanis az uta-zók a falra írták fel az élményeiket. Szóval ezek a dögök azzal foglalkoznak, hogy elszedik mindenkinek a kajáját. Nekem ugyan ilyesmi nem volt a tulajdonomban, de vajon ezt ők tud-ják-e? Akinél láthatóan van ehető dolog, az aztán addig nem megy sehova, amíg át nem adta. A kínai mondás is úgy tartja, hogy „Ha egy majom van az útban, akkor tízezer ember sem tud ott átkelni.” Az útikönyv még hozzáteszi, hogy „igazabb, mint gondolnád”.
Tehát haladtam szépen lassan ezek felé a vérmajmok felé. Úgy keltem át köztük, hogy a magyar határőrség rögtön lekapcsolt volna, hogy biztos csempészek, ilyen beszari arccal. Ilyenkor szokták azt nyilatkozni, hogy az illető feltűnően zavartan viselkedett. Szerencsére ezek itt nem voltak ennyire rutinosak, vagy mégiscsak a BKV-s gyakorlatom győzött.
Másztam felfelé a lépcsőkön, minden nyirkos volt, vagy inkább vizes. Sejeteni se lehetett, hogy merre van a nap. A tömeg egyre ritkább volt, talán annak köszönhetően, hogy sorban előztem le a láncdohányos kínaiakat. Aztán egy templomhoz érve egyszer csak elfogyott az út. A tábla mutatta, hogy arra, de nem láttam semmi útnak, ösvénynek látszó dolgot. Egy ide-ig forgolódtam, aztán megkérdeztem két fiatal srácot. Ez úgy történt, hogy az up-up ismétel-getését kiegészítettem a non-verbális felfelé mutogatással, és megpróbáltam kérdő pofát vág-ni. Mivel nem voltak analfabéták, mint én, hát mutatták az utat. A templom mellett kellett elmenni, és befordulni mögé. Erre a verzióra azért nem gondoltam, mert a templom a hegyol-dalba épült és mögötte egy támfal volt. Mikor közelebb értünk akkor persze láthatóvá vált, hogy van ott még egy fél méter, ahol el lehet sunnyogni.
Innentől kezdődött a mászás. Továbbra is kiépített ösvény volt, de nem olyan, mint eddig. Már nem szakították meg vízszintes részek a lépcsőt, ami irgalmatlan meredek volt. Lihegtem csak embereim után, akik néha megálltak megvárni. Ilyenkor azért hallottam, hogy ők se úgy veszik a levegőt, ahogy normális ember tenné. Megszámoltam a pulzusomat, 180 volt pihenés közben. elég nehéz volt számolni, mert zavart a tüdőm sípolása. Arról tökéletesen megfeled-keztem, hogy azért elég magasan voltunk ekkor már, tehát a zokszigéntet se tudtam beszívni olyan intenzíven. Aki hegymászó, az biztos röhög rajtam, de abban a pillanatban éppen éle-tem legmagasabb helyén tartózkodtam.
Egyik mászótársam katona volt, de ezt csak az egyenruhájából, meg a fején virító tányér-sapkából tudtam, mert a kommunikáció az jelentősen korlátozott volt. Meghívtam őket egy üdítőre az egyik útba eső büfébe, addig is pihentünk.
Közben, ahogy haladtunk felfelé, egyre hidegebb lett. Két óra nyelvlógató lihegés után fel-értünk a csúcsra. Ez ugyan nem a 3099 méteres, csak 3077, de nekem ez is pont jó volt.
A fák ágaira ráfagyott a köd, amin megcsillant a napfény azokban a ritka percekben, mikor sikerült neki átsütni egy-egy lyukon. A felhők csak úgy húztak körülöttünk. Gyorsan fel is vettem az összes meleg dolgot, amit hoztam magammal. Ha szerencsés az ember, akkor a felhők felett elláthat, és ilyenkor csodálatos a napkelte. A hegy tetején egy templom áll. A ködben alig-alig látszott, így nagyon misztikus volt. Bementünk, de nem volt különösebben érdekes, nem is egy régi épület. A neve Jinding Si, vagyis Arany csúcs templom. A csúcs a templomról, a templom meg a csúcsról kapta a nevét. Eredetileg a templomot bronz cserepek fedték, innen a név. Ha valamennyire tiszta az idő, akkor látható, hogy egy szakadék szélére építették. Akkor viszont hiába meresztgettem a szemem, nem láttam lejjebb 20 méternél, pe-dig volt még lefelé vagy 2000.
Rövidesen elindultunk lefelé. Lényegesen könnyebben ment, mint felfelé. Betértünk egy kis kifőzdébe, és megebédeltünk. Sehogy sem akarták hagyni, hogy fizessek, de még azt se, hogy a sajátomért.
Lassan leértünk a buszmegállóig. Ők busszal mentek le, én gyalog folytattam. Egy darabig az úton kellett menni, aztán az ösvény lefordult az erdőbe. Biztos ami biztos megkérdeztem, hogy erre kell-e menni, de a párocska nem tudta, annak ellenére, hogy lefelé tartottak ők is. Mindegy, mentek tovább az úton, én meg lefordultam, de rövidesen loholtak utánam, hogy velem tartanának, ha nem bánom. A srác kicsit beszélt angolul, így annyit sikerült kideríte-nem, hogy egyetemisták.
Néhány méter után már nem volt olyan jó lefelé menni. A lépcső meredek volt, és csúszós. A köd miatt a szélén, ahol nem taposták olyan gyakran, még valami algaszerűség is tenyé-szett. Néha a frászt hoztam útitársaimra, mikor meg-megcsúsztam, és valami leírhatatlan ba-lett mozdulattal nyertem vissza egyensúlyomat. Ilyenkor én is beszartam, mert előttem semmi nem volt, csak a nyílegyenes lépcső, ami 50-55 fokkal lejtett, és a vége teljesen eltűnt a köd-ben. Ettől az volt az érzésem, hogy így folytatódik a végtelenségig, tehát ha legurulok, akkor kilométereket fogok pattogni lefelé a lépcsőkön. Ami tekintve, hogy kőből voltak nem látszott egy jó alternatívának. Ja, és hogy még jobb legyen, a 45-ös bakancsom nem nagyon fért el a lépcsőfokokon, ezért csak a sarkonjárás működött.
Az Elefántmosó medencénél megálltunk egy teára. Medencét nem láttam egy darabot sem, csak a szentélyt. A legenda szerint Pu Xian itt mosta meg elefántját. Hogy ki az a Pu Xian, arról fogalmam nincs. Mindegy, tudhatjuk róla, hogy rendesen karbantartotta járművét. Ele-fánt nincs erre, csak majom, de azokkal se találkoztunk szerencsére. Csak a figyelmeztető táblákat láttuk, hogy vigyázzunk a vad majmokkal.
Ahogy üldögéltünk, szépen gőzölgött mindhármunk háta. Ahogy tovább mentünk, összefu-tottunk a szingapúri sráccal, miközben ő felfelé mászott. Semmi bíztatót nem tudtam neki mondani. Már nekem is fájt a térdem és a csípőm a folyamatos lefelé döngetéstől. Kicsit ké-sőbb két zarándok jött, vagy inkább csúszott felfelé. Minden harmadik lépés után leborultak a földre, és megérintették a homlokukkal. Tibeti útifilmekben láttam eddig csak ilyet. A testük hosszával mérik ki az utat a szent helyig. A homlokuk tiszta sár volt, és ha jól láttam, akkor már ki is sebesedett. Nemsokára megpihentünk egy templom előtt. Mikor tovább indultunk, egy teherhordó jött szembe, a hátán egy méretes kőtáblát cipelt felfelé. Pár perc múlva üresjá-ratban kocogott el mellettünk. Égett a pofám, hogy én meg lefelé menet izzadok, mint egy ló. Aztán még egyszer megálltunk mert útitársaim közül a fiúnak egy kicsit melege volt. A hajá-ról már régóta csöpögött az izzadtság, így eldöntötte, hogy levesz valamit. Kiderült, hogy há-rom nadrág volt rajta, de még ez alá is vett egy jégeralsót. Nem csoda, hogy izzadt!
A Wannian Sihez érve már elment minden vágyam, hogy a kultúrát lássam. Továbbmentünk a buszmegállóba. Utólag megpróbáltam összeadni, hogy hány kilométert tettem meg, de ahány forrás, annyi eredmény. Az egyik szerint kb. 38 km volt, az viszont biztos, hogy 3077 méterről lejöttem 700-ra. Ez úgy 800 emelettel egyenértékű. Ez olyan, mintha otthon 200-szor leszaladnék kenyérért. Na jó, annyi, hogy mindig csak le, de soha nem vinném fel azt a rohadt kenyeret.
A busz visszavitt a faluba, nem volt szükségem a hálózsákra, de legalább cipeltem. Beestem a Teddy Bear Cafeba, és ettem valamit, meg utána küldtem egy sört, ami nagyon jól esett. Utána irány a zuhany, mert még a kabátomat is átizzadtam. Gore-tex rulez!
Ilyen felfrissülés után visszamentem a Teddy Bearbe egy kis dumálásra.
November 18. Kedd
Reggel húzódott a vádlim, és a térdem is reklamált, nem akarta, hogy menjek. Egyébként egész jól megúsztam. Arra számítottam, hogy lépni nem tudok majd.
Együtt keltem fel Andash-sal, a svéd sráccal, aki szintén a szobában aludt. A legolcsóbb megoldás mindig a dorm, ezért egy négyágyas szobában aludtam, három idegennel. Andash volt az, akivel az előző két este beszélgettem. Lementünk a Teddy Bearbe reggelizni. A szálló tulajdonképpen ugyanaz a cég, csak egy sarokkal arrébb van.
A palacsinta után ő hegyet mászni indult, én Lijiangba. A térképen nem látszik túl messzi városnak.
Bebuszoztam a városba, aztán ki a vasútállomásra. Szépen eltelt az idő, már tíz óra volt, de nem is baj, mert a pénztárnál sikerült megtudnom, hogy az első vonat 15:59-kor indul csak. Az klassz, van hat órám. A városban nincs semmi, nem érdemes akárhova is elmászkálni, pláne nem a nagy hátizsákkal. Szépen leültem a váróteremben, és arra használtam, amire ter-vezték.
Itt nincs az az anarchia, mint otthon, hogy mindenki oda megy, ahova akar. A peronra csak a vonat érkezése előtt engedik ki az utasokat, a jegyek ellenőrzése után.
Üldögéltem, olvastam az útikönyvet, hallgattam ahogy az óra egymás útán üti el a tizen-egyet, tizenkettőt … aztán a hármat is, és már ott is volt az indulás időpontja. Felmálháztam, és a többi utassal együtt beálltam a sorba. Mellettem állt egy amerikai fickó, de nem sokat beszélgethettünk, mert ahogy beléptünk a kapun, el kellett válnunk, máshova szólt a jegye. A vonat még sehol nem volt, de a vasutas kisasszonyok mindenkit sorba rendeztek a helyjegye szerint. És valóban, mikor megállt a vonat, az ajtó ott volt a sor elejénél. Minden ajtónál egy vasutas lent, egy fent, és terelték befelé a népet. Amíg várakoztam, úgy gondoltam, hogy majd bámulom a tájat, esetleg olvasgatok egy kicsit, de a felszállásra várakozó tömeg láttán egy kicsit elbizonytalanodtam. Aztán mikor sikerült felverekednem magam, akkor biztos lettem benne, hogy helyjegy ide, helyjegy oda, én itt nem fogok ülni. A baj csak az volt, hogy köz-ben utánanéztem, hogy mennyi is lesz az utazási idő, és nagyon úgy nézett ki, hogy 10 óra. Megkérdeztem a kalauzt és ő is azt mutogatta. Na, most kiderül, hogy tudok-e ennyit állni.
Az első két óra eltelt. Aztán a kaller már nagyon erősködött, hogy menjek át a másik kocsi-ba, mert oda szól a jegyem. Átmentem vele, de reménytelen volt. A hely, ahova ülnöm kellett volna egy kicsit túltelített volt. A négy ülésen hatan ültek, az ölükben még két ember, az ülé-sek között lévő asztalon pedig a tetőig halmozva a motyó. Mutogattam, a kalauznőnek, hogy hagyja a fenébe az egészet. Gondoltam, ha én ezeket felállítom, akkor csendben meglincsel-nek, de amúgy se tudtam volna odáig átverekedni magamat a tömegen. Annyi előnye volt az akciónak, hogy sikerült felrakni a hátizsákomat a csomagtartóra. Rövidesen megjelent a kala-uz egy kisszékkel. Szétnyitható, 20 cm magas alkalmatosság volt, és nekem szánta kárpótlá-sul. Hát, több mint a semmi, Így leültem a lábak közé. Valamit még magyarázott, de nem ér-tettem belőle egy hangot se, úgyhogy elment. Pár perc múlva újra megjelent egy cédulával, amire valaki felírta a mondandóját angolul. Ez állt rajta: Panzhihua hair give me. – Panzhihua haj ad nekem. A Panzhihuát értettem, ott kellett leszállnom, hogy Lijiang felé továbbmenjek busszal. De mit akarhat a hajammal? Hát nekem is alig van, és még adjak is neki. Sorban fu-tottak át a gondolatok a fejemen, hogy mit lehet hajjal csinálni, mikor észrevettem, hogy a kisszékre mutogat. Óóó! Hát nem hair, hanem chair, így már érthető, nem hajat akart, hanem a széket, csak egy c betű maradt le. Megnyugtattam, hogy nem viszem magammal a kincstári hokedlit.
Lassan a mellettem ülőkkel is összebarátkoztam, amennyire a nyelvi korlátok engedték. Megkínáltak egy kis főt tojással, meg piával is, bár ez utóbbival óvatosan bántam, nem akar-tam elbutulni, hiszen egész nap nem ettem, akkor meg üt a tömény.
Az utazás közben öt percenként fel kellett állnom, mert jött valamilyen mozgóárus, akinek kellett a hely. Nem bántam annyira, mert amennyire le szerettem volna ülni az út elején, any-nyira akartam felállni, mikor megkaptam a székemet. Összesítve tehát sehogy se volt jó. Az-tán szépen eljött a nap vége is.
November 19. Szerda
Azzal, hogy az órámon eggyel előrébb ugrott a dátum, nem sok dolog változott. Ott kushad-tam a tábori hokedlin, és már elzsibbadt mindenem. Még két óra volt hátra az útból. Ezek az utolsó órák telnek a legnehezebben, ezt már megfigyeltem, és akkor se volt másképp. Aztán hajnali kettőkor csak begördültünk Panzhihuaba. Visszaszolgáltattam a kincstári hokedlit és leszálltam. De jó is volt mozogni, bár nem ment könnyen. Összesen vagy öten szálltunk itt le, pedig nem olyan kis város. A kijáratot alig találtam meg, mert ugye kimenni se lehet, csak úgy, kifelé is ellenőrzik a jegyeket. Még jó hogy az ilyesmit mindig elrakom, mert ráfaragtam volna. Ahogy kiléptem megrohantak a különböző felhajtók. Két csoportra voltak oszthatók. Az egyik banda szállást ajánlott, a másik taxit. Én az utóbbiak közül választottam, mert a buszpályaudvarra akartam menni. Lehettem volna tökös, hogy felhajtsak egy buszt, vagy ha-sonlót, de nem voltam az. Puhány módon a taxit választottam, ezt a tettemet csak azzal ma-gyarázhatom, hogy fogalmam nem volt, hogy merre is kellene elindulni, és milyen messze lehet, és térképem se volt. Szóval sikerült egy olyan embert találni, aki valamennyit beszélt angolul, neki elmagyaráztam, hogy hova akarok menni. Elvitt egy taxihoz és beültünk. Meg-lepődtem, mert nem ő volt a sofőr, és egy nő is beült még a kocsiba. Örültem, gondoltam megosztjuk a költségeket és mindenki jól jár. Elindultuk. Mi előre a taxiórán a számok meg felfelé. Figyeltem, hogy nem visznek-e körbe-körbe, de nem. Közben gyanússá vált, hogy a sofőr és a pasi haverok, és a számla teljes összegét én fogom fizetni. 30-nál kicsit elkezdtem izgulni, hogy ugyan hova megyünk. 40-nél meg is kérdeztem, hogy messze van-e még. Egyre keskenyebb utakon mentünk, mindenféle gyárak között, és ha nincs ott a nő, én biztos lettem volna benne, hogy megyünk egy elhagyatott részre, ahol agyonütnek, és viszik a cuccomat. Így, hogy ott volt, nem voltam teljesen biztos. A pasi később megnyugtatott, hogy kb. 50 Y lesz a tarifa. Hát 60 lett. Ez csak azért érdekes, mert a vonatjegyem volt 70.
Fizettem, és letelepedtem a buszpályaudvar elé, mert ilyenkor zárva van az ilyesmi. Muto-gatta a taxis, hogy ott egy hotel, de nem akartam fizetni egy pár óra alvásért. Így legalább elkönyveltem magamban, hogy sok volt a taxi, de egy szállodát megtakarítottam. Ott üldögél-tem a hátizsákomon, mellettem két összetolt székben valami gondnok aludt, és mikor felnéz-tem az égre nagyon megörültem, mert megláttam a csillagokat. Nem valami szentimentális érzés lett úrrá rajtam, csak annak örültem, hogy nem voltak felhők. Hallottam ugyan Emei shanban, hogy Yunnanban kék az ég, de Andash-sal csak röhögtünk, hogy nem lehet igaz, mert Kínában ilyen nincs. Hat hete nem láttam az eget, és most úgy nézett ki, hogy csak a napkeltét kell megvárnom, és lesz kék ég, meg napsütés, pedig még nem is Yunnan tarto-mányban voltam, csak Sichuan szélén.
Rövidesen társaságot is kaptam. Egy kínai párocska csatlakozott hozzám. Beszélgettünk egy keveset, aztán elvonultunk kajálni valamit. Egy kifőzdében ettünk dumplingot. Ez az a bizo-nyos gőzölt tésztagombóc, ami hússal van töltve. 6 yuanból hárman bezabáltunk. Ők se hagy-ták, hogy fizessek.
Látszik, hogy terjed a nyugati gondolkodásmód, mert ők is azt csinálták, mint sokan Euró-pában. Gyűjtöttek egy kis pénzt, és utána felmondta, csak utazgatnak az országban. Annyi a különbség, hogy nem lépik át a határt. Persze Kína estében ez nem nagy korlátozás.
Hatkor kinyitott a pályaudvar és megvettük a jegyeinket. Az én buszom hétkor indult Lijiangba, az övék nyolckor a Lugu tóhoz, így elbúcsúztunk.
A nap is felkelt, és előtűnt a kék ég. Sokáig nem éveztem, mert elaludtam, mint akit agyon-vertek. Egyszer megálltunk pihenni, itt vettem egy üveg vizet, mert nagyon szomjas voltam. Életem legszörnyűbb ásványvize volt. Mentollal ízesített víz! Mintha egy rágót áztattak volna bele.
Aztán megérkeztünk a végcélhoz, Lijiangba. Fantasztikus város, a naxi kisebbség központ-ja. Először azonban az tűnt fel, hogy milyen jó idő van, a kabátot vettem is le, és néhány mé-ter után a pulóvert is. Az óváros nem volt messze a buszpályaudvartól, és gyorsan meg is ta-láltam. Sehol egy modern épület, sehol egy neon reklám, csak a keskeny, kanyargós utcács-kák, és azok szélén a nyílt vízvezeték. Ja, meg több ezer kínai turista. Ezekkel kellett meg-küzdenem, hogy szállást találjak, meg az utcaszerkezettel. A kínai városok általában derék-szögű utcákból állnak, ez meg itt maga a káosz, de gyönyörű. Nem véletlenül lett a Világ-örökség része. A magyar útikönyvem szánt is rá vagy öt sort, abban is sikerült hibát ejteniük.
Nagyon jó szállást találtam. Egy hagyományos naxi ház, a város közepén. hiába küzdöttem, nem engedtek az árból, így kénytelen voltam a teljes árat fizetni, ami így volt vagy 40 Y. Egy helyes kis szobát kaptam, ahol minden volt csak fény nem, de az meg minek. Fáradt voltam, mégse bírtam ki, hogy ne induljak felfedezőútra.
Az itt élő naxik Yunnan taromány sok nemzetsége közül az egyik. Az ősi társadalmuk mat-riarchális volt, de nem túl szigorú. Érdekes, hogy a szavak értelmét kibővítette, ha a női jelen-tésű toldalékot adták hozzá és kisebbítette, ha a férfiét. A férfi-nő kapcsolat elég laza volt. Nem okozott problémát, ha egy pár nem házas, a férfi bármikor meglátogathatta kedvesét, aztán hazatért. Ha gyerek született, akkor a nő nevelte fel, de anyagilag a férfi is támogatta. Egészen addig, míg a kapcsolat működött. Az öröklés is leányágon történt.
Saját nyelvük és írásuk is van. Az írásuk kb. 1000 éve fejlődött ki, és az egyetlen ma is használt hieroglif írás. A vallásuk, a Dongba, a tibeti bon vallás egy oldalhajtása. Sámánok biztosították a kapcsolatot a naxik és az égiek között.
A népviseletet a mai napig hordják, bár inkább csak a nők. A turizmus fejlődésével egyre több han kínai költözik a városba, a jó üzlet reményében.
1996-ban erős földrengés rázta meg a vidéket, és rendesen lenullázta Lijiang újvárosát, de a tradicionális épületek szépen megúszták az esetet. Erre a kormány is felfigyelt, és betonból épült házak helyett a hagyományos technológiát alkalmazva építették újjá a várost.
Ahogy a mászkáltam a keskeny utcákon, eszembe jutott, hogy nem ártana enni is végre, mert ez már régóta nem történt meg. Egyébként is nehezen vettem rá magam az evésre, mert azt igazán rossz egyedül csinálni, a turistáktól hemzsegő belvárosban meg amúgy se tartottam gazdaságosnak. Ballagtam kifelé, a kevésbé tömött részek felé, és közben ráakadtam egy né-nire, aki tésztába tekert virslit sütögetett. Rögtön be is dörgöltem kettőt. Kicsit el is égettem vele a számat, de mint azt barátom megmondta: „Én nem sajnállak, a mohóságod az oka!”
Tele hassal békésen sétálgatva ráakadtam egy internet caféra, ideje volt már jelentkezni az otthoniaknál, így betértem, de inkább csak felidegesítettem magam. Az ékezetes betűk helyett kínai karaktereket láttam csak. Ez nem lenne akkora katasztrófa, de nem csak az ékezetes ka-raktereket, hanem a mellette álló mássalhangzót is belevonta az átalakításba a gép, így egy betűt se tudtam elolvasni a leveleimből, és ami rosszabb, írni se tudtam. Grrr!
Visszamentem a szállásomra egy kis pihire, mert abból is hiányom volt. Aztán céltalanul kóvályogtam az utcákon, és vártam, hogy besötétedjen, mert szerettem volna pár esti képet csinálni. Séta közben láttam egy boltot, ahol pecséteket faragtak. Már régen elhatároztam, hogy egy ilyet csináltatok Gabinak, névnapjára. Itt meg is ejtettem a boltot.
Ahogy sötét lett, még egyszer körbelőttem a várost. Pozitív volt, hogy egész diszkréten vi-lágítottak ki mindent. Sehol egy villogó futófény, vagy hasonló.
Korán lefeküdtem, mert volt mit bepótolni.

Khmm... Ez nem az eleje, nem is a vége, majd ha kész lesz megy az egész. meno
 

mioki

Állandó Tag
Állandó Tag
Egzotikus kúltúrák...

De jóóó... végre valakinél meggyőződhettem róla, hogy a kínaiak is ugyanolyanok, mint mi :) Még sosem voltam Európán kívül, pláne nem olyan helyen, ahol az emberek külső jegyei meglehetősen eltérnek az általam megszokottól... olyan marslakószerűségnek képzeltem őket, de most már jó cool

Köszi, Ahmet!
 
A

Ahmet

Vendég
Igen egyedül voltam, bár jobb lett volna a barátnőmmel, de nem volt megoldható. Ha készen lesz felrakom, azaz felrakatom a netre.
Van már fent van itt: Rianna honlapja Itt meg lehet lelni a Marokkót, meg a Szíria, Libanont. Az utóbbit képekkel együtt.
 
A

Ahmet

Vendég
Elkezdem folytatásokban felrakni a kínai élményeket, mert nyomás alá helyeztek a váróteremben ;)
 
A

Ahmet

Vendég
Kína 2003
A kezdet
Az egész valahol ott kezdődött, hogy baromira tele volt a hócipőm a munkával, ezért Gabi titokban keresgélni kezdett a neten, hogy mivel csillapítsa háborgó lelkemet. Talált az Ösz-töndíj Bizottság honlapján egy kínai ösztöndíjat, ami passzol a végzettségemhez, biogáz tech-nológia. Néhány nap csesztetés után be is mentem a Magyar Ösztöndíj Bizottsághoz, hogy részletes információt kérjek, meg jelentkezési lapot. Csak azért ment ilyen gyorsan az ügyin-tézés, mert minden nap ott járok el a műintézmény előtt. Nem apróztam a dolgot, rögtön há-rom lehetőséget is bepróbáltam, mondván egy csak bejön. Biogáz technológia, sivatag kont-roll és mesterséges trópusi erdők. Erős sejtésem volt, hogy az utóbbi kettő nem annyira esé-lyes, mert sivatagból és trópusi erdőből is kevés van kis hazánkban, de ha már egyszer meg-hirdették… Egyébként a mai napig nem értem, hogy miért nem kaptam meg! Tuti, hogy nem jelentkezett más, csak én. Az a baj, hogy a Bizottság szelektál, holott baromira nem lenne feladata, arra ott vannak a kínaiak. Ezt így utólag már nagyon tudom. Szóval kissé hitetlen-kedtek, mikor elkértem mindháromra a jelentkezési lapot és fel is szólítottak, ha már ennyi papírt kell fénymásolniuk, akkor jelentkezzek is legyek szíves.
Megtettem, bár néhány kitételt egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Kellett volna egész-ségügyi igazolás, hogy nem vagyok beteg. Megpróbáltam beszerezni, de a legközelebbi orvos azt mondta, hogy ilyet ő nem állít ki nekem, csak a háziorvos teheti meg. Pedig világított ró-lam, hogy majd kicsattanok. A háziorvosomat olyan macerás elérnem, mert nem otthon la-kom, ő meg csak munkaidőben rendel. A másik ilyen problémás dolog a hivatalos ajánlás volt. A munkahelyemen nem akartam ilyennel előjönni, mert ott kapnak infarktust. Maradt az egyetem, aminek már eléggé a végén jártam akkoriban, de oda is csak munkaidőben juthattam volna el, úgyhogy hanyagoltam a dolgot. Beadtam a kis papírjaimat, úgy ahogy voltak. Ha kellek, akkor kellek, ha nem, akkor nem.
Eltelt másfél-két hónap, éppen egy kiállításon voltam a céggel, mikor felhívtak, hogy amennyiben nem pótolom a hiányzó iratokat, akkor bizony hiányos pályázatként kell elköny-velniük. Tegyék csak, lehetetlen nekem ilyet szerezni pillanatnyilag. Megtették. Aztán felhív-tak mégegyszer, hogy ha nem pótolom akkor már véglegesen hiányos, és így kell elküldeniük. Ebből sejtettem, hogy sok lehet a jelentkező. Kb. két héten belül felhívtak a kínai követségről, hogy megkapták, pótoljam. Gondoltam, ha már odáig eljutott így, hiányosan, akkor biztos nem tolonganak a helyért, így befektettem némi energiát, és elintéztem a papírokat. A doki magánrendelés keretében ingyen és bérmentve kiadott egy papírt, hogy az elmúlt tíz évben még csak nem is tüsszentettem. Utána jött az egyetem. Felhívtam a dékánit és előadtam ille-delmesen a problémámat. Meglepően készségesek voltak. Persze, küldjem csak be a papírt, majd aláírják. Hát persze, hogy nem írta alá a dékán, mert fogalma nem volt, hogy mi az. Mindegy, mert úgyis be kellett mennem, diplomamunka ügyben. A dékánhelyettes asszony fogadott. Teljesen röhej volt. Ültünk sorban a szobája előtt. Sok parázó diák, utolsó utáni mél-tányossági alapon engedélyezett 72. UV engedély kérvénnyel, én meg magamban somolyog-va. A dékánhelyettes simán aláírta, mikor előadtam a kis tervemet. Villámgyorsan rájött, hogy miért nem a céghez mentem ilyen bajaimmal. Kicsit elviccelődtünk még a SARS és a statisz-tika viszonyán, aztán mentem is. Remélem, sikerült egy kicsit jobb kedvre hangolni, talán többen kaptak még egy esélyt. Innentől részemről mindent elintézettnek tekintettem. Május volt, és úgy volt, hogy a kurzus valamikor augusztus elején kezdődik, és másfél hónapig tart. Pont jó.
Aztán június vége felé felhívtak, hogy sajnos a kurzus később kezdődik, egyelőre nem lehet tudni, hogy mennyivel. Eléggé úgy tűnt, hogy nem lesz belőle semmi, úgyhogy a nyári prog-ram módosult. Vagy inkább visszaállt az eredetire, megyünk Marokkóba. Szépen megszervez-tünk mindent, startra készen álltunk, szinte a küszöbön, mikor megint hívtak a követségről: megvan az új időpont, október negyedikén kezdődik, megyek-e? Naná! Persze pénz nincs, mert mindet a marokkói útba feccöltük, de majd megoldjuk. Szóval elmentünk Marokkóba.
Szeptember elején értünk vissza, két nappal a szabadságom vége után. Főnökeim nagyon sajnáltak, hogy a túlkönyvelt járatok miatt két napot kellett a reptéren töltenem. Én meg pró-báltam felháborodott arcot vágni hozzá, mivel ők nem tudták, hogy önkényesen hosszabbítot-tam meg a nyaralást, a légitársaságoknak ehhez semmi köze. Meg próbáltam kitalálni, hogy miként tálaljam a kínai utam tervét, mert ugye még arról sem tudtak. Már két napja dolgoz-tam, mire sikerült összeterelnem a főnökséget (házaspár) és bejelentettem, hogy nyertem egy ilyen ösztöndíjat. A kurzus hossza egyébként másfél hónap, de már ekkor előrelátóan kettő és felet mondtam. Kérdeztem, hogy megoldható-e fizetés nélküli szabadsággal. Hát szépen meg-nyúlt mindkét arc! Kolléganőm próbálta nem elröhögni magát, mert ő mindenről tudott. Kicsit elgondolkodtak, majd időt kértek, hogy erre aludni kell. Főnökasszony azonban gyorsan kap-csolt, – Ezen nincs mit gondolkodni, mert mindenképpen elmész. – mondta. Szóval elenged-tek, mert még egy ilyen balekot nem találnak a helyemre.
Volt szűk egy hónap a dolgok megszervezésére. Ez az alábbi dolgokból állt: repjegy bevá-sárlás Budapest-Chengdu viszonylatban, biztosítás és film beszerzése. Nem egy nagy meló, eltekintve a repjegytől. Az azért nem volt olyan zökkenőmentes, de az is összejött. Budapest-Moszkva-Peking-Chengdu útvonalon. Kicsit az volt az érzésem, hogy ennyi erővel mehetnék a transzszibériai expresszel is. Mentem is volna, de az idő kicsit szorított, így maradt a repülő. A repjegyet barátnőm, Gabi finanszírozta, a készpénzkészletet Apám, valamint a bankszám-lám maradéka biztosította.
Aztán eljött az indulás pillanata is. Az út tulajdonképpen a maga nemében első volt, hiszen soha nem mentem még azelőtt teljesen egyedül. Pláne nem Kínába, amiről annyi kellemes hírt hallottam. És én itt akarok egyedül utazgatni?! Mert ugye mint azt már írtam kicsit ezt a dol-got is kibővítettem, így a biogáz marhaságok után egy hónap szabadidő maradt. Szóval indu-lás:
(Az eleje a chengdui biogáz kurzuson történt nemzetközi konfliktus, a második fele a sza-badúszóként töltött idő. Lehet ugrani, de nem muszáj)
 
A

Ahmet

Vendég
Szeptember 29. Hétfő
Reggel a vekker ugyanúgy csörgött, mint máskor, de annyival jobb volt, hogy nem dolgozni menetem, hanem Kínába. Így azért könnyebb volt a felkelés. Azért némi kellemetlen érzés is volt bennem. A reptértől olyan egyedül leszek, hogy csak na. Szépen felmálháztunk, és indu-lás. Itt még jó volt, mert nem egyedül kellett vinni a málhát. Volt egy nagy hátizsák, egy kicsi, meg a fotós tatyi. Az első szakasz volt a legnehezebb. Meg kellett küzdeni a BKV viszontag-ságaival. Jó, hogy Gabi nem dolgozott aznap, mert egyedül elég szar lett volna menni. A rep-téren Apám várt. Ő képviselte a családot a búcsúzkodásban, mivel mindenki dolgozott. Ő is csak azért tudott ott lenni, mert a reptéren dolgozik, így tíz perc lógás keretében meg tudta oldani. Szépen becsekkoltam a moszkvai géphez, volt még idő elszívni egy cigit. Egy búcsú-csók és irány a tranzit. Nem is olyan régen jártam itt, nincs egy hónapja, hogy hazajöttünk Marokkóból. Szinte bűntudatom volt, hogy ennyit utazok.
Körülöttem már mindenki oroszul beszélt, pár perc múlva már furcsa is lett volna, hogyha valaki magyarul szólal meg. Akkor még nem sejtettem, hogy ez már így is marad az elkövet-kező hónapokra.
Beszálláskor kicsit meglepődtem, hogy egy Tu-154-esben találtam magam. A szovjet csoda kicsit meglepett. Utoljára akkor ültem ilyenben, mikor Kelet-Berlinből jöttünk haza. Akkor készült még, mikor a félgömb-fejű szegecs volt a divat a repülőgép-iparban. Helyenként a festék is lepattogzott már róla, de hát nem a festéktől repül. Az út teljesen eseménytelenül telt. Közben felelevenítettem orosz nyelvtudásomat: szpászíbá. Na, innentől csak oroszul beszélt hozzám a sztyuvi. Aztán amikor a szemembe nézett látta, hogy ebből most semmi nem ment át. Gyorsan odaértünk, két óra volt, mikor lekászálódtam a gépről. A tranzit felé vettem az utat, és felvételeztem a beszállókártyámat. Letelepedtem egy padra, bár nem volt sok hely, és áttekertem az órámat a helyi időre, négyre. Innentől kristálytisztán látszott, hogy mennyit kell várnom a tízórás pekingi gépre. A pad kényelmetlen volt, de nem mertem elkószálni, mert sokan sasoltak, hogy mikor szabadul fel egy hely, és akkor meg álldogálhatok.
Mellettem egy indiai család ült. Brüsszelbe tartanak, valami ékszerész konferenciára. Aztán lezöttyent közénk egy kicsit hibbant ürge. Büdös volt, és nem tudott beszélni. Ennek ellenére öt perc alatt mindenkinek beszólt, activity módszerekkel. Szerencsére hamar elhúzott. Jött helyette Victoria a hiperaktív kisfiával. Berlinbe tartott, vissza a német férjéhez. Csak látoga-tóban volt otthon, Grúziában. Nem lehet egyszerű egy egy éves gyerekkel utazni. Ráadásul a gépe is késett, úgyhogy még nálam is többet kellett várnia.
Végre eljött az én időm. Elbúcsúztam tőle és célba vettem a 10-es kaput. A repülőhöz busz vitt ki. Egy Boeing 777-es. Így, hogy mellette álltam érezhető volt, hogy bazi nagy. Hát ha ezt Newton látná repülni azt hiszem darabokra tépné egész életművét.
Belül 2-5-2 elrendezésben voltak az ülések. Nagy bánatomra csak keresztben, hosszában sokkal több volt. Az orosz kollégák valószínűleg csak kínai utasokra számítottak, mert az ülé-sem előtt 20 cm helyet hagytak a lábamnak. Ez igazából azért probléma, mert az én magassá-gom 183 cm körül van, és a lábam hossza többé-kevésbé arányos is ezzel, bár egyesek szerint hosszabb a kelleténél. Na, meg azért is, mert az út hossza 7 óra. Amikor néhány évvel ezelőtt mentünk Pekingbe, akkor még volt közvetlen Malév járat. Az jóval hosszabb volt, de még mindig jobb, mint ez az átszállósdi. Két pózt találtam. 1: normál karótnyelt póz, 2: bal láb tíz centivel előrébb. A jobb lábam előtt volt valami ketyere, ami tovább szűkítette a rendelkezés-re álló helyet. Azokban a pillanatokban azt hiszem szó szerint tudtam volna idézni bármelyik trombózisról szóló cikket, amit valaha olvastam. Szépen megmerevedtem a kiválasztott póz-ban, és átrepültem a következő napba.
 
A

Ahmet

Vendég
Lehet ám építő kritikákat ide írogatni, mert különben írói válságba kerülök! Persze lehet, hogy a kritikától méginkább. :blink:
Remélem nem túl alszom
 
A

Ahmet

Vendég
Szeptember 30. Kedd
A pekingi űrkikötőszerű reptér már nagyjából ismerős volt. Az útlevélkezelés előtt le kellett adni a repülőn kitöltött egészségügyi nyilatkozatot. Ezt annyira mondjuk nem értettem. Leg-utóbb ha jól emlékszem arról volt szó, hogy attól kell tartani, hogy valaki kiviszi a SARS-ot, nem pedig fordítva. De mindegy, ha ettől ők boldogabbak lesznek, ám legyen. Hogy fokozzuk Kína biztonságát még egy hőkamera előtt is el kellett vonulni mindenkinek, hogy kiszűrjék a lázas embereket. Ment minden flottul.
Megcéloztam az átszálló utasok check in pultját. A hátizsák a futószalagon volt, nyugodtan léptem ki a káoszba. A beszállókártya birtokában araszoltam át a hihetetlen méretű tömegen. A biztonsági kapunál beálltam a sorba. Mikor sorra kerültem kiderült, hogy még 50 Yuannal jövök a reptér használatáért. Na, akkor vissza az egész. Újra átvágni a tömegen a pénzváltók felé. Tetszett a rendszer, hogy a tömegben elszórva nagy piros szalaggal a vállukon emberek lézengenek, és mindenféle információt megadnak az embernek. Valószínűleg egyetemisták, mert elég jól beszélnek angolul. Ezzel rögtön az elején megdőlni látszott az egyik teljesen biztosnak látszó információ Kínáról, mégpedig az, hogy senki nem beszél semmilyen nyelvet. Szépen elirányítottak a pénzváltó egységhez. A birtokomba került Yuanokkal megint célba vettem a már oly jól ismert tömeget. Ennek a közepén helyezkedett el a pénztár. 50 Y-t rögtön beváltottam airport tax igazolásra, és újra megpróbálkoztam a bejutással. Már itt látszott, hogy Kína nincs híján a munkaerőnek. Egy ember az airport tax papírt ellenőrizte – mellesleg ennyi erővel az 50-est is átvehette volna – egy a beszálló kártyát, egy az útlevelet. Bejutottam! Megkerestem a kaput. Szerencsére nem kellett sokat várni, mert különben elaludtam volna és talán még most is ott ülnék. Ez egyébként felszállás után rögtön be is következett. A kajára azért felébredtem, mert az alváson kívül kajából is erős hiánnyal küzdöttem.
Örültem, hogy megint ablak mellé kaptam helyet, de hamar kiábrándultam. Néhány méter elemelkedés után már a tömény felhőzetben repültünk. Gondoltam majd csak kibukkanunk felette, de nem. Végig csak nagy fehéret lehetett látni. Lassan ereszkedni kezdett a gép. Csak a fülem érezte, meg a zajokból lehetett érezni. De kint egyre csak a nagy fehérség, semmi más. Meresztgettem a szememet, de semmit nem láttam, de egyszer csak, mintha kiestünk volna a felhő alján. Úgy gondoltam, hogy valahol már a pálya közelében lehetünk, legrosz-szabb esetben is csak néhány száz méter magasan. Ehhez képest hirtelen a kb. kétezer méter-rel alattam lévő tájat láttam meg. Ha azt mondom, hogy meglepődtem, hát akkor finoman fogalmaztam. A reptér épülete nagyon ismerős volt, bár még soha nem jártam itt. Aztán rájöt-tem: tök ugyanolyan, mint otthon az Asia Center, csak nem piros. Na, ennyit a tervező fantá-ziájáról. Ha ez bejött fengshui ügyben, akkor az sem lehet ugye rossz. Járt utat…
A reptéren miután megkaptam a cuccot próbáltam valahogy egyesíteni, hogy ne úgy essek ki a kapun, mint egy málhás szamár. Nem sikerült. Hátamon a nagy zsák, elöl a kicsi, válla-mon a fotós cucc. A tömeggel áramlottam kifelé. Közben erősen kerestem egy táblát, amin a nevem van, mert ugye vártak már. Ilyet nem láttam. Egy tábla volt csak, amin latin betűk vol-tak: BRTC. Egy fiatal lány tartotta, olyan egyetemista forma. Gondoltam bepróbálom a dol-got. Oda oldalaztam és határozottnak szánt hangon elrebegtem: biogas? Szerencsésen egy-másra találtunk. Ha az egész nem Kínában van az életben nem jövök rá, hogy kit kell keres-nem, mert nem nagyon emlékeztem rá, hogy mi az intézet neve, nem hogy a rövidítése. Persze ha ki van írva, hogy Biogas Research and Training Center, akkor könnyebb a dolgom.
A lány rögtön rárabolt a hátizsákomra, hogy segít. Lebeszéltem róla, nem az ő súlycsoport-ja. Nagyon segítőkész volt, de úgy tűnt az angollal nem annyira áll baráti viszonyban. Akkor kezdtem sejteni, ezt mikor nem reagált a kis monológomra. Ekkor már egy mikrobuszban ültünk. Nem sokat mentünk, csak a másik terminálig. Itt beszállt három filippínó, plusz a srác aki őket várta. Nekem még mindig fogalmam nem volt róla, hogy hogyan is lesz ez az egész képzés. Úgy gondoltam, hogy az egyetem valamelyik kollégiumában kapunk szállást, és az egyetemen tanulunk majd és a végén a többé-kevésbé elsajátított tudásból vizsgán adunk számot. Meglehetősen be voltam szarva ettől is, mivel nem éreztem olyan szinten az angol tudásomat, hogy én műszaki dolgokból ezen a nyelven vizsgázzak. Mert az előadások hallga-tása az még rendben van. Ugye, a nevében is benne van, hogy hallgatás, tehát nem beszéd, abból meg nem derülhet ki, hogy hülye vagyok. Félelmeimet tovább fokozta a mellettem ülő fickó. Rögtön kérdezgetni kezdte, hogy merre dolgozok, mert ő egy biogáz technológiával foglalkozó cégnél dolgozik, és ilyen-olyan technológiát alkalmaznak és a többi. Na, itt fújtam visszavonulást. Én abszolút nem dolgozom ilyen területen, bár tanultam az egyetemen. Gon-doltam mindjárt kiderül, hogy jogtalanul vagyok itt és fordítanak is vissza. Aztán megkérdez-te, hogy mit írtam a country reportomba.
Ez megint egy Achilles sarkam volt. A jelentkezéskor ez is feltétel volt. Mindenkinek kellett küldenie egy beszámolót hazája biogáz technológiai fejlesztéseiről, és az általános helyzetről. Otthon ez olyan volt, hogy jól van, küldök valamit, aztán ha elfogadják akkor jó, ha nem, nem, de én aztán nem fogok kutakodni, hogy hogyan áll a magyar biogáz technológia. Ahhoz meg pláne nem volt affinitásom, hogy az egészet angolul. Mert ugye beszélni még beszélek angolul, de írni… Szóval igénybe vettem az internet nagyra becsült segítségét. Google, biogas, aztán ami kijött abból válogattam. Leginkább hossz szerint. Volt egy ötoldalas, azt kinyomtattam és elküldtem.
Mikor ott ültem a buszban nagyon szerettem volna megtudni, hogy mi lehet benne, mert el nem olvastam. Szerencsére gyorsan szabadultam a helyzetből, mert megálltunk. Egy szálloda előtt szálltunk ki. Tessék, itt az újabb gond! A kurzus – bár szombatra esett – de negyedikén kezdődött, addig meg volt még néhány nap. Gondoltam addig elhoztak egy szállodába minket, hogy a kezdetig nekünk nem jár kolesz. Filóztam egy darabig, hogy csendben néhány sasszé lépéssel megpattanok és keresek egy olcsóbb helyet, mert ez itt nem az én pénztárcámhoz való volt. Éreztem, hogy azért ez szarul jönne ki, úgyhogy maradtam. Rövid időn belül kide-rült, hogy elképzeléseim eléggé távol állnak a kínaiak elképzeléseitől, mert ők ezt a helyet szánták nekünk szállásul az ösztöndíj idejére. Néztem egy nagyot, de nem reklamáltam.
Lepakolás után vacsorához tereltek minket. Rajtunk kívül csak egy ember érkezett még meg. Pandy Indiából. A három filippínó pedig: Phyllis, Derrick és Ramos, avagy J., ahogy szerette volna, ha nevezik. A vacsora is a szállodában kapott helyet, és nem úgy, ahogy azt elképzeltem, alumínium tálcákkal, híg főzelékkel. Három pincérlány hordta a legjobb kajákat, sört, bort is kaptunk, bár később a szervezők – látva a kapacitásunkat – limitálták az alkohol-fogyasztást.
Vacsora után a mellénk kirendelt pásztorral, Jamessel sétálni mentünk. James egyébként a Wu névre hallgatott, de a legtöbb kínai beszerez egy angol nevet, hogy a külföldiek is meg tudják őket szólítani. Valóban nem egyszerű megjegyezni a kínai neveket. Egyébként csak mi hívtuk Jamesnek, ő a Jevons nevet választotta, de leszavaztuk. Ő és Ivy – aki a reptéren várt rám – lettek a segítőink. A Sichuan Normal University hallgatói voltak mindketten. Gyakorlat keretében dolgoztak a BRTC-nek, mint lótifutik. A séta egyébként nem volt hosszú. Egészen az utca végéig tartott, meg vissza. Láthatóan féltettek minket, vagy nem szerették volna ha a csóróbb környéket is látjuk, mert nem akarta a srác, hogy bemenjünk a mellékutcákba. A szál-lodába visszaérve a többiek még beszélgettek egy kicsit, de ők nem is utaztak 22 órát, hat időzónán keresztül. James bekopogott és hozott egy BRTC feliratos táskát, amiben Chengdu térkép, jegyzetfüzet és egy esernyő volt. Ez utóbbi lila, virágmintás. Túlélő szettnek jó lesz, de inkább szarrá ázok, mint a lila esernyő.
Bezuhantam az ágyba.
 
A

Ahmet

Vendég
Október 1. Szerda
Ez A NEMZETI ÜNNEP Kínában. Munkaszüneti nap, mit nap, hét! James hitetlenkedve hallgatta, hogy be akarunk menni a városba, és nem érdekel, hogy mekkora tömeg van ilyen-kor.
A szállodánk elég messze volt a város közepétől, de nem mondhatom, hogy kint a francban. Chengdu hivatalosan 11 millió lakossal bír, de ez azért enyhe túlzás, mert beleszámolták fél Sichuant is, mint „külvárost”. A Cityben 2 millió bejelentett ember él, plusz a legszerényebb becslések szerint is 1 millió olyan, aki nincs bejelentve.
Chengdu egyébként elég régi város, bár nem nagyon látszik rajta, hogy ie. 316-ban alapítot-ták. Sichuan fővárosa. A nevekkel kapcsolatban csak annyit, hogy van ugye a kínai írásmód, de az nem annyira megy errefelé. Aztán minden becsületes ország kitalálta a saját átírási mód-ját, amivel annyit értek el, hogy nem lehet soha tudni, hogy az egyik könyvben említett város az azonos-e a másikban lévővel, valamint a harmadik szerző által létrehozott térképen egyiket se lehet megtalálni. Ezt csak azért tartom fontosnak, mert van ugye Chengdu, meg néhány ezer kilométerrel arrébb Chengde. Átírásban, magyarul Csengdu, vagy Csengtu. Sichuan meg Szecsuán. Bár nem annyira értem hogy miért, mert a kiejtése szü-csuán. A jelentése egyéb-ként négy folyó, minthogy négy jelentős folyó folyik át a területén, bár azt nem sikerült eldön-teniük, hogy melyik is az a négy. Igazából arra akartam kilyukadni, hogy maradok a pinyin átírásnál, és kész. A város egyébként a róla elnevezett medencében fekszik, ami eléggé meg-határozza a környék időjárását is, bár ez megint olyan: „akkor még nem sejtettem…”
Régen természetesen nem így hívták a várost, hanem Jinchengnek, ami brokátvárost jelent, mivel híres volt az itt készült brokátról. A rajta áthaladó egyik folyót a mai napig Brokát fo-lyónak, Jin jiangnak hívják. Később felvette a Lótusz nevet, de már egy jó ideje a szerény Chengdu névre hallgat, ami tökéletes várost jelent. Ezzel azért vitatkoznék, bár nagyon jól éreztem benne magam. A város elrendezése elég tervszerű. Egyenes utcák, körgyűrűk, közé-pen egy nagy tér. Ez utóbbi a Tianfu tér, szélén a jóságos tekintettel integető Mao elvtárssal. A várost ézsak-dék irányban szeli ketté a Renmin, azaz Nép út. Ezek az elnevezések azért ismerősek nekünk, magyaroknak, persze csak fordítás után.
Na, ezen a Renmin úton indultunk észak felé a Tianfu térre. Az út 2,5-3 km, úgyhogy busz-szal mentünk. James vezetésével felnyomultunk a 16-os buszra. Nem az elsőre, mert arra re-mény nem volt, hogy hat ember felfér még rá, de elég sűrűn járnak. A tömeg az Kínának meg-felelő méretű volt. Ez persze csak annak köszönhető, hogy ünnepnapokon megbolondul Kína. Mindenki utazni akar, mindenki az utcán van, na meg a buszon. Egy egészséges 7-es busz feeling fogott el, már nem is éreztem idegennek az országot, bár képtelen voltam úrrá lenni a képemen szétterülő vigyoron, ahogy körülnéztem. Először is annak örültem, hogy ilyen jó dolgom van, hogy itt lehetek, de még inkább annak, hogy a legmagasabb ember is csak a vál-lamig ér. Furcsa érzés Gullivernek lenni. Sok kis ember – beleértve a társaimat is – ott nyo-morgott alattam, én meg kényelmesen álltam felettük. A plafon meg csak tíz centire volt a fejem felett. Negyed óra zötyögés után lezúdultunk a buszról az ugyanolyan tömött térre. A tömeg azért is volt nagy, mert a tér nagy részét kitevő füves területre nem lehet lépni. Elmen-tünk a zászlórúdig. Megnéztük a mellette feszítő őröket, meg az előttük fényképezkedő helyi-eket. Az út másik oldalán Mao elnök integetett szeretett népének, akiket olyan szépen megrit-kított egy-két zseniális rendelkezésével. Utána a város legnagyobb bevásárló utcája felé vezet-tek minket. Kicsit az volt az érzésünk, hogy próbálnak minket elterelni azokról a részekről, amik nem férnek bele a kínai imázsba. Mindenhol hatalmas volt a nyüzsgés. Mindenhol szín-padok voltak felállítva, amelyeket ránézésre is üzletek állítottak fel, üzleti szempontok szerint. Az emberek folyamatosan bámultak, ami nem meglepő, hiszen közel s távol én voltam az egyetlen európai. Társaim nem annyira ütöttek el a környezettől.
Ebédre visszamentünk a szállodába. Az ellátás a lehető legjobb: kaja mellé sör és bor is volt. Ez utóbbi maradékát ebéd után felvittük a szobába, nehogy kárba vesszen.
Közben megismerkedtünk Luckyval, aki szinten egyetemista. Felajánlotta, hogy a kezdésig hátra lévő időben megszervez nekünk egy utat Emei Shanba. Támogattam az ötletet, mert kicsit zavart, hogy itt vagyok több ezer kilométerre az otthonomtól és nem csinálok semmit, csak megy az idő. Az úthoz a BRTC beleegyezése kellett, mert ők a felelősek értünk. Ekkor még egy kicsit furcsának tűnt ez a túlzott gondolkodás. Inkább éreztem a kommunizmus vele-járójának, de később nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg aggódnak értünk. Egy kicsit jobban is mint kellene. Az meg nem meglepő, hogy a szebb helyek felé terelgetnek, én se a nyóckerbe vinném a vendégeimet.
A délután beszélgetéssel, semmittevéssel telt. Vacsora előtt még elmentünk a közeli szu-permarketbe. Van minden, amit akarhat az ember. Itt is jól látszott, hogy nincs hiány munka-erőben. Minden vásárlóra jutott legalább 2,5 eladó. Kína nem mutatja a klasszikus kommu-nizmus szimptómáit. Áru van dögivel, és vásárló is. Kína nem vörös többé, legfeljebb rózsa-szín. Mindenki megvette a hiányzó dolgokat. Én például a legolcsóbb cigit. Már akkor biztos voltam benne, hogy találni fogok még olcsóbbat is.
Vacsora után vettünk egy üveg bort és a szobámban beszélgettünk Ramosszal. Vérkommunista a gyerek. Életében először járt külföldön, és nagyon örült, hogy ez Kína le-het, ahol a vörös gárdisták – fiatalságának idoljai – tevékenykedtek. Résztvett a kommunista földalatti mozgalomban, ennek köszönhetően előfordult egyszer-kétszer, hogy lőttek rá, de meg is kínozták egyszer, mikor elfogták, hátha sikerül meggyőzni némi elektromos feszültség segítségével. Próbáltam finomabb módszerekkel eltéríteni a hitétől, de reménytelen volt. Egyébként két nap után meguntam a politikai diskurzusokat, és próbáltam távol maradni.
Október 2. Csütörtök
Sajnos nem jött össze az Emei Shanba tervezett út, és a helyette szóba jött Qingcheng Shan sem, mivel nemzeti ünnep lévén minden hely foglalt volt. Csak utazási irodát vehettünk volna igénybe, mert a biztonságunk mindenek felett. Ezt egy kicsit túlzásba vitték, főleg így utólag tudom, hogy veszély az egyáltalán nem leselkedett volna ránk, de mindegy. Vendégek va-gyunk.
Helyette elvittek az egyetemre körülnézni. Az óráink nem itt lesznek, hanem a BRTC szék-házában. Az egyetem elég modern, bár van néhány régi épülete. A modern alatt értem, hogy nem történelmi értékű. Egyébként más, mint a magyar egyetemek. Tulajdonképpen város a városban. Itt laknak a tanárok, diákok, de van stadion, óvoda, kajálda, és minden. Szépnek viszont semmiképp nem mondanám. Nagy része tipikus szürke kockaház, az erkélyen rácsok-kal.
Az egyetemi élet az itthonihoz képest agyon van szabályozva, és vasszigor uralkodik. Na, jó ez azért túlzás volt, de inkább az itthoni középiskolák kollégiumának felel meg. Fiúk, lányok szigorúan szeparálva, nincs az a fertő, mint itthon. Nem is csoda, ők nem azzal küzdenek, hogy kihal az ország. Ivy egyszer azért kapott megrovást, mert az esti ellenőrzésen kiderült, hogy nincs a kollégiumban. Mellesleg otthon aludt, az anyjánál. Mekkora kihágás, te jó ég!
Az egyetemi sportcsarnok egyik termébe mentünk, pingpongozni. Nemzeti sport ez errefelé. Mindenki jól játszik. El is páholtak jó párszor a későbbiekben, nem játszottam már jó néhány éve, és akkor se voltam profi.
Ebéd előtt vettem még egy gyors zuhanyt. A szobám nagyon kellemes volt. Egyedül birto-koltam a kétágyas szobát. Ebéd után a BRTC-be mentünk e-mailt írni. A BRTC-től kapott levél alapján 2-3-án van regisztráció, ezt szerettük volna elintézni. Mint kiderült nem egy nagy dolog, azzal, hogy megérkeztünk, és bejelentkeztünk a szállodába elintézettnek is te-kinthető.
Gabitól már várt egy mail, hogy mi a francért nem írok már? Felhívtam a figyelmét, hogy amióta eljöttem nem telt el olyan sok idő, és annak nagy részét is utazással töltöttem.
Utána Pandey, Ramos és én elmentünk sétálgatni, megnézni a környék mellékutcáit is, hogy megismerjük egy kicsit a valódi Chengdut. Hát, új város, de a parkban ott ülnek az öregek, kihozták a madarat sétálni, ott lógnak a fákon a kalitkák, az öregek meg beszélgetnek. A szo-kások még a régiek.
Vacsorára megérkeztek a mongolok. Három nő: Emerald, Battsetseg és Khisigmaa. Kicsit érdekes hogyan vesznek részt az oktatásban, mert Emerald beszél angolul, és kínaiul is, de a másik kettő csak ül és néz. Innentől azon sem izgultam, hogy hogyan fogom megérteni a dol-gokat az órákon.
Vacsora után vettünk egy üveg bort, és meghívtuk a mongolokat egy kis borozásra a szo-bámba. Mikor kinyitottam a bort akkor derült ki, hogy ugyan boros üvegben van, szőlőből van, de alkohol nincs benne egy szem se. Szőlőlé. Kínára jellemző, hogy az élelmiszerek gyakran nem azok, aminek tűnnek.
10 felé megérkezett Boi Bulang a Fülöp-szigetekről. Boi egyébként nem egy fiatal srác, in-kább a lánya az én korosztályom. Ez azonban a viselkedésén nem látszik. A szakálla már őszül – ha éppen van –, de hajtja a nőket. Az elkövetkező heteket a telefonon lógva töltötte, mert esténként sorban hívták a nők. A felesége, meg a három szerető. És szakított időt a kína-iakra és a csoporttársnőinkre is.
Közben azért egy üveg valódi bort is sikerült beszereznünk, így már lényegesen jobb volt. Megjegyezném, hogy heteket töltött az üveg műbor visszadugózva az asztalon.
 
C

csocsike

Vendég
Kevés nő van Kínában


15 év múlva 30-40 millió kínai férfi nem talál magának feleséget és egyedül, nő nélkül fogja leélni az életét - kongatta meg a vészharangokat a kínai politikai tanácskozó testület egyik tekintélyes tagja.
Az igazán meglepő, hogy a kínai vezetés ezt csak most vette észre. Demográfusok már régen mondják, hogy katasztrofális következményekkel jár az egy család, egy gyerek politika. Egyik nem kívánt mellékterméke a fiúgyermekek viszonylag nagy száma Kínában. Az egyetlen engedélyezett utód, többnyire fiúnak sikerül. Országosan 100 lány újszülöttre 117 fiú jut, de például a déli Kanton és Hainan tartományokban 130. Vagyis majd egyharmaddal több.
 
G

Guest

Vendég
Originally posted by csocsike@Mar 10 2004, 10:05 PM
Kevés nő van Kínában


15 év múlva 30-40 millió kínai férfi nem talál magának feleséget és egyedül, nő nélkül fogja leélni az életét - kongatta meg a vészharangokat a kínai politikai tanácskozó testület egyik tekintélyes tagja.
Az igazán meglepő, hogy a kínai vezetés ezt csak most vette észre. Demográfusok már régen mondják, hogy katasztrofális következményekkel jár az egy család, egy gyerek politika. Egyik nem kívánt mellékterméke a fiúgyermekek viszonylag nagy száma Kínában. Az egyetlen engedélyezett utód, többnyire fiúnak sikerül. Országosan 100 lány újszülöttre 117 fiú jut, de például a déli Kanton és Hainan tartományokban 130. Vagyis majd egyharmaddal több.
hmm es hol van az a nyilatkozat ahol sok helyen a lany csecsemoket elpusztitjak mert egyetlen gyermekkent inkabb fiut akar a csalad?
 
Oldal tetejére