A retro zsáneréhez tartoznak a néhai május 1-jei felvonulások relikviái: nyuszis lufi, üveges kóla, "sej! a mi lobogónkat..." Kellemes a nosztalgia, vagy a gyerekeket sem lehetett becsapni, hogy a kényszeres felvonulás életidegen?
Sivár és fullasztó – a legtöbb mai harmincas fiatal így emlékszik vissza gyerekkora május 1-jén tartott felvonulásokra. A száraz pogácsa, a vakító, UV-gazdag napsütés sem vígasztalt senkit, pedig aznap elmaradtt a suli is. Az oviból is maradtak élmények, akkor még nem az osztállyal vonultunk, hanem szüleink munkahelyén kellett összegyűlni, és a felnőttek fogták a kezünket, a szerencsésebbeket pedig nyakba vették.
A fullasztó pogácsát Pepsivel próbáltuk lecsúsztatni a torkunkon. Akkoriban még (azaz már) betétdíjas üvegben osztogatták, a dombornyomott flaskára ki tudja milyen eljárással rávasalt piros-kék logó mindig megkopott állapotban jutott el hozzánk, srácokhoz, eszünkbe sem jutott, hogy a gyártósorról nem így kerül le, és valahol forgalomban lehet olyan, amelyen még szép fényes és csillogó a címke.
A kupakja a világ legidegesítőbb zárszerkezetei versenyben biztos dobogós. A gyülekezőponton, ahol minden asztalra piros szalvétára halmozták a pogácsát és fémtálcára az üdítőt, nem jutott minden rakás mellé üvegnyitó, ezért sorba kellett állni, hogy a zsinórra rögzített eszközzel lepattintsuk a recés szélű kupakot. A nyitó használata nehézkes volt, gyerekként külön kihívás, komplexusos kölykök rémálma: most akkor mindenki szeme láttára bénázzak, vagy kérjek meg egy felnőttet, hogy segítsen? Egy-egy vagányabb apuka azonban nem szórakozott a sorbanállásal, gyakorlottan az asztal peremével lepattintotta a fémfedőt, repült a kupak, a gyerek meg gyorsan utána, hogy kikaparja belőle azt a kis fura műanyag korongot.
A retro zsáneréhez tartoznak a néhai május 1-jei felvonulások relikviái: nyuszis lufi, üveges kóla, sej a mi lobogónkat. Kellemes a nosztalgia vagy még a gyerekeket sem lehetett becsapni, hogy a kényszeres felvonulás természetellenes?
Hiába a nyelvet megsebesítő és émelyítően édes kakasos nyalóka, a vízfestékkel, hurkapálcából összetákolt trikolor plusz vörös zászló, a fáradtolajszagú lángos és a vattacukortól összeragadó rózsaszín praclik, mely kellemes nosztalgiával gazdagíthatná a május elsejei felvonulások emlékét: kötelező volt, erőltetett, és hamis.
Egy NDK-s kortársunkat is megkérdeztük, hátha neki szebb emlékei maradtak fenn.
Ő is utálta. Nekik csak Bockwurst (hurka) és piros szegfű járt, se kóla, se vatta, se technocol rapidtól szagló hurkapálcazászlók, csak transzparensek és lobogók, amíg Drezdában a szem ellátott. „Az emlékezetem szerint ez nem egy népünnepély volt, nem örültünk neki, és semmi különlegeset nem is kaptunk enni. Két órán át masíroztunk – azaz azt a katonák csinálták, mi csak csoszogtunk a felnőttek oldalán, később az osztályunkkal. Vártuk, hogy vége legyen, és akkor kezdődhetett a szabadnap.”
Még egy különbség volt, meséli a bajtársnő, ők nem azt énekelték, hogy "Sej, a mi lobogónkat...", hanem azt, hogy "Wann wir schreiten Seit' an Seit'", magyarul: "Amikor egymás mellett lépdelünk." A dalt az SPD (Német Szocialista Párt) még mindig használja.
A Családi tűzfészek című filmet nagyjából akkor forgatták, amikor születtünk, vagyis a 70-es évek közepén, végén, azóta is képes megidézni az emlékeket: ahogy Laci, a leszerelt katona, eloldalog a családtól, hogy elmenjen hányni a sok sör és ringlispíl után. A szájpadlást maró savat a kóla-pogácsa elegye is előidézi egyébként, főleg, ha a tavaszi hőséget izzadó embertömegben két felnőtt kezébe csimpaszkodva elemelkedik a gyerek a földtől, azok meg meglendítik.
Ha tovább kutatunk, végre találhatunk valakit, aki nosztalgiával gondol vissza a majálisra: „Május 1-je fantasztikus volt, imádtam a felvonulást, mert olyankor kaptam lufit, lehetőleg nyuszi formájút az Állatkerti körútról. Már az önmagában egy csoda volt, hogy elérhető közelségbe került a Vidámpark. Néha szerintem be is mentünk. Szintén ritkán fordult elő máskor, hogy a magas, erős apukám a nyakába vett, május 1-jén viszont mindig. Jó érzés még visszagondolni a hurkapálcikás papírzászlóra is, mindig volt egy magyar meg egy piros. A csúcspont a kimért édesség volt a kirakodóvásárokról. Ja és még egy: a troli, az egyetlen tömegközlekedési eszköz, ahol az ülések elhelyezésénél a gyerekekre is gondoltak, az egyetlen, amiből tisztességesen kiláttam, ha a kakasülőre ültem” – írta Vanda, aki most 33 éves.
Lehet, hogy Budapesten kellemesebb volt, a szovjet troli (melyekből a legutolsókat 2012 végén vonták ki a forgalomból) és a vidámpark miatt mint egy vidéki felvonuláson? Vagy talán a vidéki apukák vállai kevésbé erősek? A legtöbb szülő nem mesélt a rendszerről, és nem politizált az asztalnál, nem is panaszkodtak, de nem is éljeneztek, nem tömték a gyerekek fejét eszmékkel és elleneszmékkel, előítéletekkel vagy propagandával. Mitől érzi egy gyerek ennek ellenére, hogy minden, ami körülötte történik természetellenes és életidegen?
Szerző: Lukács Andrea
