"– Nézz a szemembe, fiam!
Fogalmam sincs, hányszor hallottam ezt a metsző, dühös mondatot. Azt hiszem, elsős koromban szembesültem vele először. Nem csak a tanárok vagy az iskola igazgatója vágták a fejemhez, hanem a szüleim, a rokonok és tulajdonképpen bárki. Méghozzá oly gyakran, hogy egy idő után már vártam, mikor hallom újra.
Néha egy-egy körmössel adtak nyomatékot a mondatnak – kaptam vonalzó...val vagy olyan gumivégű pálcával is, amit annak idején a tanárok az iskolában használtak.
– Nézz rám, ha hozzád beszélek! – kiabálták a tanárok.
Én meg ott toporogtam, és továbbra is meredten bámultam a padlót a lábam előtt. Ettől persze még jobban bepöccentek. Amikor összeszedtem magamban annyi erőt, hogy felpillantsak, az ingerült arcukat látva még inkább zavarba jöttem, még kevésbé tudtam, mitévő legyek, még jobban belém fagyott minden szó, és azonnal elkaptam a tekintetemet.
– Nézz rám! Talán valami titkolnivalód van, fiam? – kérdezte mindig apám.
– Nem, nincs – feleltem újra és újra.
Ha az apám ivott, akkor ezt a választ hajlamos volt pimaszkodásnak venni és olyankor utánam jött, hogy elégtételt vegyen. Mire felső tagozatos lettem, már nem is üvegből, hanem négyliteres kannából itta a bort, aminek a nagyja estére rendszerint elfogyott. De éjszaka sem hagyta abba a piálást.
– Nézz rám! – kiáltotta sokszor ingerülten, én pedig üveges tekintettel meredtem a székek mögé és az asztal alatt összestószolt üres üvegekre.
Bárhová néztem, csak apámra ne kelljen. Amikor kisebb voltam, igyekeztem kereket oldali és elbújni előle, miközben ő a nadrágszíjjal a kezében üldözött. Volt, hogy anyámnak sikerült kimenekítenie a karmai közül, de volt, hogy nem. Amikor nagyobb lettem és erősebb, és egy szép késkollekciót is sikerült összehoznom (úgy tizenkét éves lehettem), apám megértette, hogy veszélyt jelenthetek rá, ezért már nem mert a tettlegességig elmenni, ha nem néztem a szemébe, amikor emiatt rám kiáltott.
Körülettem mindenki meg volt győződve róla, hogy tudják, miért kerülöm az emberek tekintetét. Azt gondolták, hogy egy megátalkodott kölyök vagyok.
– Senki nem bízik meg az olyan emberben, aki nem néz a szemükbe.
– Pont olyan vagy, mint egy gazfickó.
– Készülsz valamire, igaz? Ne is tagadd!
Legtöbbször semmi okom nem volt arra, hogy kerüljem mások tekintetét. Ahogy azt sem értettem, ez miért bosszantja őket annyira. Igazából azt sem tudtam, mit jelent másnak a szemébe nézni. De ettől még rettenetesen szégyelltem magam, mert elvárták tőlem, hogy megtegyem, amire kérnek, én pedig képtelen voltam rá. Mi volt a baj velem?
„Szociopata” és „gyogyós”, ezt a két kifejezést használták rám leginkább az ábrázatom miatt. Uramisten, hányszor hallottam: „Olvastam ám az olyanokról, mint te! Azért nem lehet az arcukról leolvasni semmit, mert nincsenek érzelmeik! A világ legszörnyűbb gyilkosai mind szociopaták voltak!”
Olyan sokan és olyan sokszor mondtak hasonlókat nekem, hogy egy idő után kezdtem elhinni, hogy defektes vagyok, pedig a felismerés piszkosul fájt. Szégyenlősebbé és visszahúzódóbbá váltam. Deviáns, különc emberekről kezdtem el olvasni és egyre többször fordult meg a fejemben, hogy vajon mikor válok én is olyanná? Lehet, hogy belőlem is gyilkos lesz? Mert olvastam, hogy ők is hamisak és kerülik az emberek tekintetét. (…)
Ma már tudom, számomra teljesen természetes, hogy beszéd közben nem tudok és nem is akarok más szemébe nézni. Mert nekem éppúgy, mint más Asperger-szindrómával élőknek ez egyszerűen nyugtalanító, rossz. (…)
Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre megértettem, miért kerültem világ életemben mások tekintetét. Ha ezt már fiatalabb koromban is tudtam volna, sokkal kevesebb fájdalmon mentem volna keresztül."
(John Elder Robison: Nézz a szemembe - RÉSZLET)
