A pofon
Felszállok a vonatra. Beülök a nemdohányzó fülke első ülésre; nem menetiránynak háttal, hanem rendesen. Kibámulok az ablakon. Rohan a táj mellettem. Ez volt Táborfalva, ez meg Örkény és hipp-hopp egyszercsak Hernádon vagyunk. Észre sem veszem, hogy repül az idő. Gondolataimban még Táborfalván vagyok a nagymamámnál. Jól éreztem magam ott. A sok-sok friss élmény még itt kavarog a fejemben. Boldog vagyok. De azért furcsa az egész. A három nap után újra vissza kell szokni az otthoni környezetbe. Nagyjából ilyen lehet az időeltolódás élménye is.
Külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az ablakon bámulok kifelé; pedig most játszom le magamban az elmúlt napok legszebb eseményeit.
Gondolataimat egy csattanás, majd a rögtön utána felhangzó éles gyereksírás zavarja meg. Az előttem lévő ülésen történt valami. Mivel nem látok át az ülésen, így – mindennemű tapintatot félretéve – hallgatózom. Egy nő magyaráz emelt hangon:
– Erre azért volt szükség, mert nem értesz a szép szóból.
„Aha, tehát ő volt a pofon adományozója. A szenvedő alanya pedig egy kisfiú, akinek a szipogását hallgatom.”
Így szól:
– Igen Anya, igazad van.
– Mert már ezerszer megmondtam, hogy ne vegyél a szádba mindent. A múltkor is el kellett mennünk a doktor bácsihoz.
– Igen Anya.
Eközben már rég elhagytuk Gyónt és Dabas meg Inárcs-Kakucs között járunk félúton. Újra az anya hangját hallom:
– Meg kellett tennem, mert rákényszerítettél. Mondtam már ezerszer, de te nem hallgattál rám. Ha nem megy szép szóval, majd megint kapsz egyet.
Az ablaküvegben visszatükröződik a kisfiú arca. Orrát, száját törölgeti. Halkan megkérdezi:
– Anya, vérzik még a szám?
– Már nem. De ha még egyszer előfordul ez az eset, akkor megint kapsz egy másikat, mert ez egy csúnya szokás – a hangja magyarázkodó, mintha azt mondaná: „Ne haragudj Kicsim, nem akartam fájdalmat okozni neked. Túl erős volt, bocsáss meg.”
S a kisfiú, mintha csak megérezte volna, ránéz az Édesanyjára, s így szól:
– Anya!
– Igen?
– Nagyon szeretlek! – átöleli vékonyka karjaival, amaz az ölébe ülteti, az út hátralévő részén mesél neki, játszik vele és beszélgetnek. S az élet megy tovább…
Felszállok a vonatra. Beülök a nemdohányzó fülke első ülésre; nem menetiránynak háttal, hanem rendesen. Kibámulok az ablakon. Rohan a táj mellettem. Ez volt Táborfalva, ez meg Örkény és hipp-hopp egyszercsak Hernádon vagyunk. Észre sem veszem, hogy repül az idő. Gondolataimban még Táborfalván vagyok a nagymamámnál. Jól éreztem magam ott. A sok-sok friss élmény még itt kavarog a fejemben. Boldog vagyok. De azért furcsa az egész. A három nap után újra vissza kell szokni az otthoni környezetbe. Nagyjából ilyen lehet az időeltolódás élménye is.
Külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az ablakon bámulok kifelé; pedig most játszom le magamban az elmúlt napok legszebb eseményeit.
Gondolataimat egy csattanás, majd a rögtön utána felhangzó éles gyereksírás zavarja meg. Az előttem lévő ülésen történt valami. Mivel nem látok át az ülésen, így – mindennemű tapintatot félretéve – hallgatózom. Egy nő magyaráz emelt hangon:
– Erre azért volt szükség, mert nem értesz a szép szóból.
„Aha, tehát ő volt a pofon adományozója. A szenvedő alanya pedig egy kisfiú, akinek a szipogását hallgatom.”
Így szól:
– Igen Anya, igazad van.
– Mert már ezerszer megmondtam, hogy ne vegyél a szádba mindent. A múltkor is el kellett mennünk a doktor bácsihoz.
– Igen Anya.
Eközben már rég elhagytuk Gyónt és Dabas meg Inárcs-Kakucs között járunk félúton. Újra az anya hangját hallom:
– Meg kellett tennem, mert rákényszerítettél. Mondtam már ezerszer, de te nem hallgattál rám. Ha nem megy szép szóval, majd megint kapsz egyet.
Az ablaküvegben visszatükröződik a kisfiú arca. Orrát, száját törölgeti. Halkan megkérdezi:
– Anya, vérzik még a szám?
– Már nem. De ha még egyszer előfordul ez az eset, akkor megint kapsz egy másikat, mert ez egy csúnya szokás – a hangja magyarázkodó, mintha azt mondaná: „Ne haragudj Kicsim, nem akartam fájdalmat okozni neked. Túl erős volt, bocsáss meg.”
S a kisfiú, mintha csak megérezte volna, ránéz az Édesanyjára, s így szól:
– Anya!
– Igen?
– Nagyon szeretlek! – átöleli vékonyka karjaival, amaz az ölébe ülteti, az út hátralévő részén mesél neki, játszik vele és beszélgetnek. S az élet megy tovább…
