Kisani II.

Kiss Anna

Új tag
Április


„Esküszöm, mintha soha nem akarna már tavasz lenni.” – Így morfondíroztam magamban a megállóban állva, mikor újra egy jeges fuvallat használta enyhén elálló füleimet vitorlának.
Az ilyen „akciókkal” nemcsak az a baj, hogy hidegek, hanem, hogy egy idő után eléggé fájnak is. Olyan szinten elfagy tőle a füled, hogy úgy érzed, egy idő után akár le is törhetnék. De míg eljutsz odáig!…
Hála az Istennek, eddig még nem fagyott meg semmim, de a hajléktalanok és nincstelenek elég sokat tudnának mesélni a fázás fájdalmáról.
Hogy miért nem vettem fel sapkát? Nem, nem hiúságból.
Optimizmusból. Felháborodásból. Mert egyszerűen lehetetlenség az, hogy április közepén ne legyen már egy kicsit jó idő!
Körülnéztem. A többi ember arcára is ez volt írva. Bár nem értem miért ennyire dühösek, hisz rajtuk van sapka; és sapkában – tapasztalataim szerint – sokkal szebb a világ.
Sapkában észreveszi az ember, hogy tavaszodik. Rügyezni kezdtek a fák, és mintha apró fűkezdemények lepnék el a parkot. Csak az állatok hiányoznak. Sehol egy lepke, semmi harsogó madárdal. Hol lehetnek ilyenkor?
„Hogy fázhatnak szegénykék! Se sapkájuk, se kabátjuk. Vajon összebújnak valahol?”
Tegnap láttam két lepkét is. Igaz, akkor nem csípő szél fújt, hanem enyhe, könnyű finom, langyos tavaszi szellő. Amolyan lepke-pille kergető fuvallat.
„Majdcsak tavasz lesz valamikor!” Majd elcsitul ez a csípő szél, és újra jó idő lesz.
Addig is jön nemsokára a busz. Eddig még nincs késésben.
Kilépek az úttestre, hogy lássam, jön-e már? Még nem. „Nem baj, ott meleg lesz. Vagy legalábbis nem lesz szél.”
Késett. Nem sokat, csak 5 percet. Ez pont elég, hogy ne érjem el a másikat. Nem volt bekapcsolva a fűtés, viszont két ablak is rossz volt. Nem lehetett őket behúzni. Biztos valaki elvitte azt a textiles valamit, amitől csúszik.
Huzat van és a menetszél miatt itt még jobban fázom.
A hátam mögött épp a BKV-t szidják. Hallgatok és fázom. Egyfolytában és egyre jobban. „Csak már leszállnánk!”
Ellenőr jön. Előkapom a bérletem. „Köszönöm!” „Kérem, viszlát!”
„Ha majd megcsinálják az ablakokat, akkor veszek bérletet”
„Szép kis szolgáltatás. Fizetni a semmiért?!” – a hátam mögötti társaságnak nincs bérlete. Ők az előbbi szidalmazók/hangoskodók. Nem lepődöm meg. Megússzák. Ezen sem.
Imrére beérve persze a megszokott kép fogad. A csatlakozás sehol. Majd kb. ¼ óra múlva.
A szél mintha csitulna egy picikét, bár ezt nehéz megítélni ezen a cúgos helyen.
Az agyam jelenti: „A jobb fül teljesen átfagyott, letörölhető.” Majd 5 perc múlva megteszi ugyanezt a jelentést a balról is és a busz érkezése előtt az orromról is.
Beáll a busz. Se meleg, se ülőhely.
„Talán mégsem ez lesz az egyik legjobb napom.” Ironikusan elmosolyodok. Komolyan mondom, kínomban már majdnem hangosan felröhögök. Tisztán, ösztönből, majdnemhogy állatiasan.
„Hogy ma semmi jó nem történik…!” Lebiggyentem a számat: „Igaz, rossz sem! Hála Istennek!”
Örömöm annak is szól, hogy végre beértünk a Határ útra.
És a metróban köztudottan MELEG van. Finom, simogató, átkaroló MELEG.
Kicsit szeles ugyan, de MELEG.
Van hely, le is tudok ülni. Ernyedten adom át magam annak a +15 foknak, ami körülvesz.
Behunyom a szemem. A Ferenciek teréig még pihizhetek is egy kicsit. Hirtelen valami recsegésre rezzenek össze.
„Mi van, mi volt ez?” Mintha az egész szerelvény szakadt volna ketté. Ijedten nyitom ki a szemem, körülnézek, de mindent egyben és rendben találok. Csak a bosszús arcok mindenütt. Szinte rájuk van írva: „Még ez is!”
A Pöttyös utcánál aztán rájövök, mi volt az a recsegés-ropogás.
A hangszóró gerjed össze valamivel, de olyan nagyon, hogy teljesen érthetetlen az, amit mond.
– Krrcsgorr…
Magyarul: „Pöttyös utca.”
Az arcokból ítélve senkinek sem tetszik. Őszintén szólva, nekem sem.
– Krrcsgrr vgrrgrrcsr ergrrcsr
Magyarul: „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak.”
Zúgolódás támad, de az általános morajlást szinte kettészakítja egy vidám kacagás.
– Aha, hajjod? Már megint! Mi volt az?
Egy kisfiú az. 2-3 éves. Kettővel mellettem ül.
– A hangszóró kicsim. Valami baja van.
– De mit mondott?
– Azt, hogy az Ecseri út következik, és hogy kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak.
Nem tudtam tovább követni a beszélgetést, mert a figyelmemet lekötötte egy erős zümmögés a jobb fülemnél. Odapillantottam. Egy méhecske kereste vadul a kijáratot. Hol az egyik oldali ablakot támadta meg, hol a másik oldallal próbálkozott. Elindult a kocsi belseje felé, így közelebb került az ajtókhoz is.
De szegénykém mindig akkorra vette észre és szállt a nyitott ajtó felé, mikor az már bezárult. „Körbesimította” a csukott ajtót. Úgy tűnt, nem hisz a szemének. „Hisz az előbb innen frissebb levegő jött.” Az ösztönei egy tágabb tér, a természet, a szabadság felé hajtották. Mikor megbizonyosodott róla, hogy ehelyt szó sincs ilyesmiről, hátat fordított. Erős hittel, kitartóan keresett tovább. „Az nem lehet, hogy ilyen sötét van, hogy nincsenek zsongító virágillatok, finom tavaszi szellő és napsugár!”
A háta mögött újra kinyílt az ajtó. Közben a metrón utazók – félelmükben vagy dühükben talán – valóságos hajtóvadászatot indítottak ellene. Volt, aki csak elhessegette magától, volt, aki az újságjával akarta lecsapni.
Ettől igen megzavarodott és újra csak lekéste az ajtó nyílását.
Hogy, hogy nem a kisfiú mellé került röptében, aki még mindig a „jecsegő-jopogó-hangszójón” kacagott – már négy megálló óta. Egy kis színt vitt ebbe a reggelbe.
– Gyere, kicsim, leszállunk. A Nagyvárad tér jön.
– A nadvájad téj? – s közben egyfolytában nevetett.
– Igen.
– Krrrcsrrgrr….
– Hajjod, Anya? Ez nem is a nadvájad téj! – buggyant ki belőle az újabb kacagás.
Egyszerre szálltak ki és indultak a tavasz, a kacagás, az újjászületés és a remény felé.
A kisfiú, az édesanyja és a méhecske.
 
Oldal tetejére