Koós Attila versei

koós attila · 2009 Február 9

Vak gyermek tollal

Vak gyermek tollal

A szél úgy dobálja az esőt, mintha megszentelni igyekezne Szodomát. Elkésett már. Buda felöklendezi a párát a beton fölé, az alkonyi fények visszanyomják.
Az ember önkéntelen is valami emberséget keres az emberek tekintetében, de azok csak szemek. A mozdulatokban találsz csak eszmét, az is fura tünemény: öltönyös, esőkabátos úr esernyővel...ő még egy tárgyaláson van, ez a nedves alkalmatlanság pedig..."..ah...ejnye,no... hol az a taxi?..."
Kislány fut át a piroson, teheti, áll a kocsisor...esik az eső, lebénul Budapest. Dudák, szitkok, de csak jelzés értékű. Jóféle szarvasbika válnék néhány pestiből, már ami a hímek bősz hörgését illeti a volán mögött. Mintha mindenki otthon lenne, s mindenki más az ő illetlen vendégeként tilosban tévelyegne - fővárosunk egy szép nagy legénylakás. Egy táblát kellene kitenni a városhatáron: "takarítót felveszünk. A Nemzet."
Miért szeretlek én Téged, Budapest?...vagy nem is szeretet ez, hanem szerelem, amihez az ember akkor is hű, ha csalódott? Igen, valami olyasmi. Szerelem. Hű, már csak bennem élő, de igaz és tiszta.
Te láttál engem úgy, mint senki más: meztelennek, csak gondolataim ráncaiba tekeredve, magányosan, nyomorultul, hogy az akasztott ember is megsajnált volna. Te láttál engem olyan minőségemben, amit mindenki más előtt mutatni szégyellnék.
Én pedig...máig úgy vagyok képes Rád nézni, ahogy csak a szerelmesek tudnak a jegyesükre.
Néha meg kellene simogatnod a lelkemet ezért a hűségemért. Nem teszed, de én konok érzülettel találok fűben-fában, kőben és betonban suttogó édes vallomásokat, amiket Neked tulajdonítok. Hozzám írott verseknek látom a zajod, a ködeid, a nyarak és tavaszok meghívott jó szomszédaidnak a játszótereken, ahol bemutatsz bennünket egymásnak. Tél pajtásról levered a havat, a fagy köszöntő leheletét, úgy ülteted mellém a buszon...vagy ha mégsem, hát Istenem...csókod mégis csók marad, és én belepirulok.
Szerelmesed vagyok, én, a vak gyermek, ki érzékeire hagyatkozva bolyong ezerarcú lelkedben - ezek utcák, mondják. Nem, én nem látok. Ne meséljetek nekem látható dolgokat, ne akarjátok anyámat fényképről megszerettetni velem. Hordom idebenn s nem bánom, ha minden nap más arca van. Nem bánom, ha anya, ha szerető, ha szomszéd. Kézen fog, becéz és pofon vág. De a sorsom szeretni.

Találtam egy tollat. Felvettem a földről s tárcámból egy számlát kapartam elő. Hátoldalán kipróbáltam, az apró görgő szántott, de vetni nem vetett.
"Dobd el, kifogyott" - nem. Ami nem illik az életünkbe, minden rossz, hibás?
Felemeltem a tollat és a szél selymén nyomot hagyott. Más nem láthatta, csak én, a világtalan.
"szeretlek" - írtam és fellobogott az égre az üzenetem. Belepte az eget, nyúltak-kövéredtek a betűi, csillogtak és sóhajtottak a színek. Lebegett, éget az írás, kacagott, tombolt a szó...

Nem látta senki, mikor sírtam. Szembogaram hamu, befelé hull csillagaim parazsa - kerüli minden látó a vakok tekintetét, mert félnek, hogy saját arcuk néz vissza a homályból.

"hülye" - közölte barátom. Igaza van, gondoltam, és visszatettem a tollat a járdára. Szeretném megosztani valaki mással a világot. Ha megtalálod a tollat, bárki vagy, írd fel Te is a szélre: "szeretlek" és tedd vissza a tollat. A tintája a miénk, az érintése közös.

Még egy percre eszembe villan, mi van, ha radírt találnak más szemű emberek. Reménykedjünk.

koós attila · 2009 Február 9

Budapesti képeslapok

Budapesti képeslapok

Budára úgy érkezik az est, mintha hazajönne. A dombok közül bújik elő, vagy a föld sóhajtja fel nyugalmát? Nem tudom. Befutja a Vár méltóságos tömegét, büszke köveiről leolvad a bérházak tetejére s kúszik a keskeny utcák múltidéző homlokán le, le a vén Duna tintaszín mosolyába. Útjában elfedi az utóbbi évek könnyeit, melyeket a városra kentek idegen zivatarok: az elhanyagolt emlékműveket, az évszázados házak magára hagyott becsületét, a koldusok surranó neszét.
Buda kinyitja szemeit. Ezer csillag gyúl a táj fölött, a semmiben lebegve, köztük árnyas szigetek a parkok mély-sötétjei.
Mint sárga kacagások, dalolva csörögnek az éjszakába a villamosok. Felkapaszkodnak a meredeken, zúgva, csattogva bújócskáznak a hidak alatt, hullámok fölött. Játszanak. Édes íz a hangulat, összemossa a város arca fölött a dunai szél az illatokat. Szárnyakat kap minden, mibe lelket képzel a magyar gondolat.
A Batthyány-tér apró tenyerén megpihen a csönd, mellém ül a kőpárkányra és együtt nézzük a folyót.
"Te sokat látott, öreg víz, hozod-é az én sorsomat is a hátadon?"
"Már messze vittem azt…” – így beszélgetünk, szavak nélkül, álmosan. Ő Pestet ringatja tükrén, szebbik arcát füröszti itt Buda öccse minden éjjel.
Túlnan az Országház hajol a víz fölé, tiszteleg valaminek, amit már rég nem látott magában. Tisztességet, becsületet keres kutakodva igéző-szép tornyai alatt. Átnéz rám, szemeiben bánat, az enyémből remény mosolyog vissza.
"Te őrzöd e föld Szentjét, e nemzet létének igazoló jogát…"
"S ti miért nem vigyáztok rám? ..."
Így sóhajtozunk egymásnak, szavak nélkül, szerelmesen.
Cirógató szellő mozdul mellettem, megérzi bennem kavargó testvéreit, mert arcomra csókol.
"Elvigyem Neki sóhajod? ..."
"Érzi Ő azt: testvérem. Egy magyar szellemből szakított az Isten lelket nekünk…"
Így beszélgetünk szavak nélkül, mint két régi bajtárs, kik cigarettát sodornak közösbe, félreállva kicsit az idő menetelő, egykedvű oszlopából.

Az éjszaka hazajött.
Meleg, puha szárnyait bontja és eltakar hideg fényt, groteszk vonásokat - mintha egyetlen, hatalmas gyertya piciny szikrái lennének, táncolnak a bűbájos álmok Buda fölött.
Szabadon engedem én is álmaim seregét, abból egy-egy elröppen távoli, igaz csillagok fényében fürdeni, némelyik mellém csücsül s gubbaszt reggelig, míg visszafogadja lelkem fészke - ők már hiába keresnének teret, szárnyaik a múltban ragadtak örök időkre.
Nézzetek fel, lelkem rabjai: ha csillag ragyog felettetek, az tőlem jött őriző álom. Ha ösvényként lepi egeteket, mint máglyák elvetett parázs-magjai, hát tárjátok ki szíveteket, s vessétek közé a magatokéit. Lám, így teremtette a magyart is tán az Isten: arra gondolt, akit szeret.
Buda felett ma végtelen a vetés, föld és ég csókol össze csillagok szemeiben.
Köszönöm Neked...

koós attila · 2009 Február 12

A daganat

Van egy mondás: imádni csak Istent lehet. Egyetértek, és meg kell hogy mondjam, valahol a lelkiismeretem mindig eszembe juttatja ezt, amikor fokoznám szavaimban az érzés kifejezését valami teljesen hétköznapi, ám számomra fontos és mély érzelmi tartalommal bíró dologra.
Szeretek fürdeni - ez nem idézi hűen, nem festi le kellően dús és tartalmas távlataiban a viszonyomat a vízzel, a káddal, a tussal. Imádok fürdeni - itt már valahogyan ott lebeg a testet ölelő selymes közeg szerelmes érintése, az álmokat és zsongító kábaságot keltő pára ámító homálya a test és anyag intim kettőse fölött...a perverz mozdulatok őszinte naivitása és gyermekkort visszaidéző hangokba merülő tudat oldott tisztasága...valami közvetlen báj, titkos magány és kitárulkozó hibák Ént alkotó üde tükre: vagyok, ilyen, s jó lenni ilyennek, de ha lehunyom szemeim s elbújok szemhéjam mögött magányomban, lehetek múltban, válhatok jövővé egyetlen testben vagy osztott lélekben, ezer s ezer alakká, árnyalattá...
A daganat a szeméremdombomon fel sem tűnt először. Gyöngéden emeli meg a fanszőrzet tüszőit, mintha jobb oldali herém tolakodott volna fel a hasfalamba, hószínű bőröm alá. Ujjaim bizalmas tapintásai válaszolnak elmémnek, hogy az nem lehetséges, hacsak nincsenek hárman természetes ikreim.
Egy boldog dobbanás bennem az első indulat: rák!...aztán lecsitulnak vágyaim, visszahullanak a realitás most nedves talajára... aki könnyedén ölelkezne már a végtelennel, annak mindig dob idő-morzsákat még a sors...talán így kacag rajtam is az élet.

Amitől fél az ember, amitől riad és szörnyülködik , borzong, az nem az elmúlás bármilyen formája, hanem a kiszolgáltatottság: az életben. Azaz a többségünk ha választania kellene tolószék és koporsó között, bizony inkább a ravatalra feküdne.
A másik taszító lehetőség egy ember előtt: nevetségessé válni.

No, nem vagy te sem mártír, sem hős, drága Attila, csupán egy balek.
Az én tippem sérv. Bár nem vagyok orvos, ez tűnik a legvalószínűbb diagnózisnak. Viszont ez az egyetlen diagnózis, mint ahogy én magam is jelen és jövőbéli bajaimnak egyetlen diagnosztája vagyok és leszek. Ahhoz engem oda kell vigyenek, hogy lásson orvos.
Milyen könnyelmű és felelőtlen játék ez, ugye, azzal, mely oly értékes mások számára?
Viszont az érték más itt és más másutt.

A daganat nem fáj és nem zavar. Azon tűnődöm, hogy az én esetemben érvényét vesztette néhány szó, kifejezés. Nem jelent semmit, bár mégis hordoz jelentéstartalmat: fáj. Ugyanis minden, az emberben foganó érzés tulajdonképpen akkor telítődik meg tartalommal, amikor az érzés hat mások életére is. Fáj - mondja a gyermek, és szülő, testvér, cimbora lelkében tapintanak érző, választ adó idegekre szavai. Fáj - sugalja a ló szemében a bánat gazdája felé a szenvedés szikráit, s az őt értő-érző rokon lélek olvas az állat remegéséből, mozdulataiból s válaszol a szeretet és törődés vigaszával. Fáj - mondom én s elkapom a csempékről elém pergő visszhangot. Azaz nem is fáj. Nem fájhat annyira, hogy ne tudjak elmenni holnap dolgozni, mert olyan futószőnyegen élek, ahol lépni kell, különben...

Imádok fürdeni. Magam vagyok és mégsem egyedül. Nem gondolok semmire, mégis befutja szellemem a világot és járok ott, hol soha senki még, s vagyok újra ott, hová mindig boldogan ringatom vissza lelkemet. Testemben élet szövi csintalan titkait, póráz nélkül szaladgál a vágy és a teremtés szűz harmóniája - vagyok. Létezem. Testben, lélekkel gúzsba kötve: lelkesen, a test bilincseiben.
Néha...úgy tűnik, a világ rám tapint.

koós attila · 2009 Február 18

A cigány, a magyar, meg az Isten

A cigány, a magyar, meg az Isten

Bábelben szakadt meg az Isten kebelében a türelem fonala.
Szomorú nap volt, az emberek szemeiben hiába égett
cinkos fénnyel a gőg, Isten tenyerében árkokat vetett a fájdalom.
Fenn könnyes ég támaszkodott a borús dombok határaira.
Neszezett a lég, sírón, mint borjú az ólban ünnep előtt.
Istennek hitte magát egy nemzet,
vérzett az égbolt alja értük minden naplementekor.
Épült a fal s a nép nem vette észre, hogy elhitették:
hogy szembefordították saját jóakaratú sorsával.
Az éjben fekete volt mindenki.
Fekete az arc, fekete a szó, csak a tenyér fehéredett a kőpor érdes érintésében.
Bábel nyüzsgő termeszei fölött halk szaván dézsmált az úr ajándékokat...
- E nemzet, mit kigondolt, véghez is viszi ...
Fájt az Istennek a hűtlenség.
S nem az őhozzá hűtelen szívizom fanyar ütése fájt,
de látta a téglákat kulcsoló ujjak lenéző,
fölényes érintését egymás iránt.
Repedező, foszló áldozat hasadt hajnalról hajnalra egy nemzet szívén.
Szóban öltek a nyelvek az idő mámorában, szóból égtek a sebek
az éj vánkosán, a nap üstökén. Valami épült ellene, s valami romlott ellene.
Minden tégla alá a habarcs közé átok szorult: a társát becsmérlő szó.
Egy mindig magasabban volt, egyesek mindig több felelősséget képzeltek vállaikra,
egy mindig ...több volt, mint a másik...és épült a fal. Miért? Kinek?
Szemben kínálta magát még sorvadó, de békéltető leveivel
a szőlő vért fakasztó parcellás izom, körben nyúltak halni a dús nedvű szárak,
az életadók s komoly szemű barmok álltak fenséges testükkel áldozati oltárra...így történt.
Fuldoklott aznap a város, azt hitték, hőség rontja a szellemet,
pedig iszonyú volt Isten szava: összezavarom a nyelveteket,
hogy ne értsétek egymás szavát s a torony el ne készülhessen...
Elszéledt a nép, a falakból por lett, a fájdalom mesévé változott.
Isten nap, mint nap letekint a földre, s megremeg szempilláján a szánalom.
Megbántam, mit az emberek ellen cselekedtem ...
S a kezek markolják a téglákat, falakat húznak.
Kőportól fehér tenyérrel, de egy mindig a másik fölött,
egyesek midig a másik fölött, és ha értik is egymás szavát,
a habarcs nem tart, nem köt. Sem vér, sem könny,
sem imádság nem tart egyben, ha a lelkek zavarodnak össze.

Bábelben akadt el az Isten türelmének szekere, de a tornyok ...
a tornyok árnyékát bennünk húzzák kőporos tenyerek.
Inkább húzzunk hidakat. Macskaköveket rakjunk a másik megtévedt lépései elé.
Nem megy másként, jónak kell lennünk. Jobb munkásoknak.

koós attila · 2009 Február 21

Székely királyfi 1.

<meta http-equiv="Content-Type" content="text/html; charset=utf-8"><meta name="ProgId" content="Word.Document"><meta name="Generator" content="Microsoft Word 12"><meta name="Originator" content="Microsoft Word 12"><link rel="File-List" href="file:///C:%5CDOCUME%7E1%5CRENDSZ%7E1%5CLOCALS%7E1%5CTemp%5Cmsohtmlclip1%5C01%5Cclip_filelist.xml"><link rel="themeData" href="file:///C:%5CDOCUME%7E1%5CRENDSZ%7E1%5CLOCALS%7E1%5CTemp%5Cmsohtmlclip1%5C01%5Cclip_themedata.thmx"><link rel="colorSchemeMapping" href="file:///C:%5CDOCUME%7E1%5CRENDSZ%7E1%5CLOCALS%7E1%5CTemp%5Cmsohtmlclip1%5C01%5Cclip_colorschememapping.xml"><!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:TrackMoves/> <w:TrackFormatting/> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w

unctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w

oNotPromoteQF/> <w:LidThemeOther>HU</w:LidThemeOther> <w:LidThemeAsian>X-NONE</w:LidThemeAsian> <w:LidThemeComplexScript>X-NONE</w:LidThemeComplexScript> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w

ontGrowAutofit/> <w:SplitPgBreakAndParaMark/> <w

ontVertAlignCellWithSp/> <w

ontBreakConstrainedForcedTables/> <w

ontVertAlignInTxbx/> <w:Word11KerningPairs/> <w:CachedColBalance/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> <m:mathPr> <m:mathFont m:val="Cambria Math"/> <m:brkBin m:val="before"/> <m:brkBinSub m:val="--"/> <m:smallFrac m:val="off"/> <m:dispDef/> <m:lMargin m:val="0"/> <m:rMargin m:val="0"/> <m:defJc m:val="centerGroup"/> <m:wrapIndent m:val="1440"/> <m:intLim m:val="subSup"/> <m:naryLim m:val="undOvr"/> </m:mathPr></w:WordDocument> </xml><![endif]--><style>  </style>

<o

> </o

>
'szen okos gondolat volt Istentől, mikor a székelynek a szívébe csöpögtette a világ maradék igazságát, s a nyelvét összetekerte a szólására. Mert bizony e nép az, amely kátyúból is képes gödörbe lépni, ajkát mégsem hagyná el káromlás az ég felé, de annál több a földre. A földön meg rendszeresen egyéb földlakók tiporják a fű zsengéit, hát bizony nem egyszer megesnék, hogy a székely ajkáról fröccsenő imádság áldást épp más nemzetbéli arcára írna akaratlan.
Meg aztán azt tartja a nemere, hogy nem véletlen rakta a székelyt az Úr olyan tájára a Földnek, amit jobban szablyáz a sors, mint a történelem. Az Istent, ugye, ember fia nem láthatja élve, de hallhatni elég felmennie a Király-hágó csipkéire: mire lefele fordul útja, azt is megérti, ami nincs, és azt is hiszi, amit nem látott. Pedig nem ég arra felé sem bokor, sem halak nem szorozzák számukat - hanem csak bök egyet a szűrös ember a völgy felé és megmutatja szavában, merre taposta Isten az emberi igazságot.
Nagy bitang székely lehetett a nagyapám - egyrészt, mert ilyen kellemetlen igaz szavú unokát ültetett néki az Úr, másrészt mert mondták róla. Bizony, házat gyönyörűt szerzett magának össze, jószághoz földet, gazdasághoz asszonyt - hanem, hogy boldog lett volna valaha, azt csak egyszer hallottam közelről, hogy belecsengett a fülem. Kitanult csibész voltam, hát úgy tettettem, mintha fájna a pofon, amit jókedvéből adott, de odabenn nevettem, mint a tejfölbe fojtott macska.
Azt tudni illik, hogy kegyetlen nagy összeröffenés folyt ám az urak között minden faluban - értem urak alatt a papot, a lelkek urát, a tanítót, az elmék urát, a mérnököt, az eszmék urát és a cigányt, az állatok urát. 'szen egyik nélkül sem élt meg egy falu sem, s a többi inges-galléros kishelytartó bármily magasra is rakta a kalapját vasárnaponként, csak mélyre hajolt aztán hétköznap ezek után az urak után az engesztelésért.
Szokott dolog volt, hogy a népnek hétvégén tartott a falu innepet és misét borral, ostyával, kálendérumba zárták minden tenyeres-talpas reguláját ízre és zamatra, ám annyi piros betűs szó nem keveredhetett a naptár lapjai közibé, hogy még pirosabbra ne fesse a szolgák hétköznapjait. Mármint szolgáknak illő nevezni mind eme napig mindazokat, akik egymással etetik a népet Isten nevében, s magukból egy falatra nem telne a nemzet asztalán.
No de nem osztom azt az észt, amelyet apám sem hagyott rám, csupán miheztartás végett, s a nyájas olvasó szemeinek vígasztalásul e fekete betűk között festettem le egy falu szép palettáját - nagy vonalakban. 'szen hogy milyen árnyalatai vannak a falusi életnek, azt megtapasztalhattam én is korán, mihelyt két lábon megtanultam járni. Mert gyalog csak a zsidóhoz járt annak idején az ember, egyébként biciklit használt a feltűnésre. A zsidóhoz kockás füzettel merészkedett, mikor senki nem látta, s mindenki füle hallatára szídta világosban, mint a bokrot, a paphoz meg világosban, biciklivel, demizsonnal szalutált végig a főúton - hogy aztán az első liter után leszedje jó szíve-lelke szerint róla és gazdájáról az engesztelést - mármint gazdájáról, az Ördögről. 'szen tudta azt minden sárdagasztó eleven lélek, hogy úgy kötik csokorba falun a koszorút, hogy sarlóval nyesik, imával fonják. Nép szívén másképp nőtt a rózsa, csöndes, jászolszagú otthonokban, de ezt az én tudatom csak később fogadta be őszinte illatával...s hála Istennek, hogy béfogadta...
No, megint úgy jártam, mint a hosszú szavú székely, kinek gyermeke mosolynak tejes örömével csüng a papó ajkain s kineveti az öreget: ni! még el sem kezdte, má mennyit beszélt!...[FONT=&quot]<o

></o

>[/FONT]

koós attila · 2009 Február 21

Székely királyfi 2.

A bociszemű csodalátók

A falu olyan lehetett a magosból, mint valami szőlőfürt, ahogy egyetlen utcáját két oldalról megölelték a porták. No szen volt erre-arra kifelé szaglászó sárba dagadt ösvény nem egy, ajtókig ziháló dűlő és bokor lepte mászoda, de igazi utca, amit járda is kísért fél szemmel csökönyösen, az csak egy volt: a Petőfi utca. A mi utcánk. Ide kóstolt be szép-szomorú homlokokkal minden fontosabb közintézmény, vagyis a templom, a pártház, az iskola de még a temető kapu is ide tátogatott. És mint minden valamire való magyar falu igényes utcája, egyik vége a legelő felé csapott ki a farkával, a másik vége pedig jó házigazda módjára a vasúthoz nyújtogatta tenyerét. No meg a nyelvét, szen ha valaki arra az útra tette a lábát, bizony igaz lehetett benne, hogy hamarabb érkezik meg a híre a járásának a falu füleibe, mint ő maga. Ha meg ment, hát még neve sokáig ott tipegett a kalapok és kontyok alatt a faluban. Mindenki ismert itt mindenkit, s még az idegen is csak addig viselhette ezt a jelzőt, míg végére nem ért itt a jártának-menésének - addigra oda-vissza csapott róla az utcában ezer féleképp illusztrált ismeret és hallomás, úgy hogy ha bűnét tapintotta ki az állomás peronján a tudálékos fejkendők serege, a népboltnál a csavaros bajúszok alatt már az ítélet is megszületett rá - anélkül, hogy ő ezt észrevette volna.
Na sze nem csak embert ismertek itt szóról szóra, de az Isten kertjének minden egyéb lakóját. Hogy gólya, veréb, fecske ide címre járt haza időben, az nem meglepő, nemkülönben hogy hazatalált magától a legelőre adott tehén, ökör és birka - de még a libák is úgy tették-vették hangos kényeskedéssel a seggüket, ahogy illik békeidőben e lármás néphez. Csokor, bokréta sem billeghetett végig a házak szemei előtt, hogy meg ne nevezték volna tulajdon fényükkel elébbi gazdájukat - a tépdeső kezek meg tudva voltak amúgy is.
Szóval, ilyen helyen gyereknek lenni, főleg eleven gyereknek, na az különös hivatás. Mert ahogy kínálta magát bármelyik ház kapuja előtt a jó cukrozott zsíros kenyér, ha iszonyú tévedés okán ugyanott belebámult az ember kölyke egy ívesen megeresztett pofonba, abban is biztos lehetett, hogy odahaza várja még majd annak az otthon szagú ikertestvére - kis szorgalommal hozzá lehet szokni ehhöz is, nagy szorgalommal meg egyenesen muszáj volt.
Szen mégsem azért bámul olyan szép tehén szemekkel a világba a gyerekember, hogy ne lásson igazságot. Csak legtöbbször a fölnőttek igazsága annyira csámpásnak bizonyult, hogy azt még a plébános sem lett volt képes kiigazítani az Igékbe kötve. Pedig próbálkozott a jámbor, s biz a legcsattanósabb imádságok a botjába voltak rejtve, abból fűszerezte ránk az áldását.
Isten létét megérteni nem nagy tudomány egy gyereknek sem, elég kinyitni a szemünket meg bezárni: ami kinn van, az is ajándék, ami benn, hát az is. Hogy kinek-kinek melyik a több és a nagyobb, döntse el magába, de a pulya még kifelé bámész inkább, onnan issza a felkínált világot, befele ráér majd akkor szemlélődni, ha megtelik annyira az értelme, hogy évekké kössék az időt odabenn a tapasztalatok.
Azt gondolom hát, hogy rossz gyerek nincsen, hanem a felnőttek szemében kérgesedik meg annyira a látás finom tudománya az igazságra, hogy vakokká lesznek és homályos tekintetűkké. Mert ha nem így lenne, bizony észrevennék minden gyermekben az Isten gyönge lelkét, mert maguk is még gyermekek tisztaságával vélnek valamiről úgy vallani, hogy ez jó, amaz pediglen nem jó. És a jó az igaz, a nem jó pedig minden más.
Annyira persze csibész ám minden kölyök, hogy tolja-huzigálja a lehetőségei határát, pedzegetve sorra naponkínt, meddig totyoghat el az intelmek ellenére - no de szen ezt is már a fölnőttektől lesi el. Aztán ha azokon az erkölcs által szabott határokon türelmes gazdaként áll őrt a vissza-visszaterelgető atyai nyakleves és az anyai szép könnyes szó, biz a legvadabb természet is medrében tartható. Csak bizony ha a fölnőttek maguk sem tudják már az igazság és az erkölcs valóságát megmutatni, mert megzabálta bennük a világ a tiszta látásra hajló lélek képességeit, akkor találnak ki maguknak olyan fogalmakat, amik maguk sem értenek, nem is hisznek, de méltóztatnak dörgedezni.
Ilyen például a Törvény, a Rend, a Szokás embertől kiszabott tarisznyája, amibe ki-ki úgy taszigálja bele a maga hasznának egyéb fogalmait, hogy néha maga sem tudja, nem-é a saját ujjába harap önnön fabrikálta tudománya, ha beletúr a tákolmányai fészkibe.
A gyermek szemében azonban magasabb igazságok tisztulnak még. Dejszen ezért is fogják a pulyákra, hogy bociszemük csudát lát, mert olyan titkokat lesnek meg hajnalokban, csillagokban, de még a falvédők mintáiban is az ártatlan gyermekszemek, amelyek a fölnőttek lelkivilága előtt már nagyrészt láthatatlanok. Csak ahogy kicsoszognak lassan az életükből, s vén tekintetük meghomályosul a világ számára fontos dolgok iránt, s vissza csecsemősödik vénségére minden Úr teremtette emberféle, nyílik meg ismét a csodák ablaka az Istenre, emberre, no meg az igazságra.
Az igazságért pedig sosem kell bocsánatot kérni, még ha egy igazság nem is fekszik hanyatt egy másikon vagy harmadikon. Az igazságot szeretni kell és nem magyarázni. Szép az, ha egy embernek úgy lesz igazsága, hogy a másikét sem tapodja meg.
Szen már megint nem mondtam semmit, ott tartok. Ám ezt el kellett mondanom a magam módja szerint, hogy megértse a művelt világ a megtörtént eseteket, mert ilyen fénnyel lebegett minden hajnal és alkony köntöse a falu időtlen teste felett, míg benne mocorogtak és elnyugodtak a lelkek.

koós attila · 2009 Február 24

Székely királyfi 3.

Fűszál selyme, ég szerelme

Már sokat törtem rajta a kobakomat, hogy az Isten, úgy lehet Ádámot rögtön fölnőttnek teremtette. Hogy Évával mi lehetett a helyzet, addig még soha nem jutottam, de hogy ősapánk gyerek sohase volt, az olyan biztos, mint a bogáncs akaszkodása. Mert amíg egy gyermek akkora megértéssel viseltetik a világ dolgai iránt, hogy nocsak, addig az apák képesek a legtermészetesebb gyermeki igazságra is akkora szemeket mereszteni, mintha helyet tudna cserélni a tenger meg a szárazföld egy-egy kis fínom incidens miá.
Már elsőként a kakasokat sem igazán értem, mert hogy istentelen korán tele bírják kiabálni a világot már a hajnal szagára, az addig tán menne, no de hogy a derék szárnyas úgy rázza ki a házakból a gyerekeket is, akik még takaróznának édes meleg álmokkal, az végképp égrekiáltó bosszúsága a dolgok menetének. Jó természetű helyeken az emberfi ébredésébe az édesanya szöszölése és a csiklandozó reggeli illatok lopják bé előbb magukat, csak úgy suttyomba, azok is csak iskola napokon. Mert hát muszáj tudósnak lenni, bár épp ott nem tölti meg a koponyát az értelem, ahová erőszakkal parancsolja az illem: az iskolapadban. De meg képes tölteni a lelket.
Hanem az a veszedelmes igazság, hogy a gyerek, mivel évekkel még nem számol, mert minek, kisebb távokban méri a szokásokat. Teszem azt szombatokba meg vasárnapokba, de még az is nagy szó, hogy a gyerek meg a öregember veszi egyedül észre hogy vannak évszakok az emberen kívül is.
Hanyatt feküdtem a fűben, illattal, színekkel és csönd mindent ellepő lármájával telten hasalt körül a rét.
Emlékszel, milyen volt gyermeknek lenni? Tegeztünk minden kavicsot és magáztuk a sólymokat. Beszélgettünk a természettel, mintha éreztük volna, mennyire részei vagyunk s mennyire elfogad bennünket annak, akiknek látszani akartunk - tudta, kik vagyunk. Becéztek bennünket a buktató füvek és vigasztaltak a vonuló felhők.
Így volt ricsaj a csönd és víz alatti világ minden percbuborék egy méterre a föld felett.
Emlékszel? Fájt a fájdalom és sós volt a könny íze. Felcsapott az égre a szegénysoron is a kacagás, mint a füst. Azok voltunk mi is: lábnyomaink a telek és hálóköntösünk a tavasz, sipkánk az ősz és gatyátlan nyár az őszinteségünk.
Emlékszel? Voltunk gyermekek, aggódás nélküli eleven hitek, megmártóztunk a mában és felvetett a holnap, szemeinkben csillagok, ajkainkon Nap íze, de sosem féltünk tovább három lépésnél: egy volt az otthon, még egy az anyai öl és harmadik...ahhoz nem kellett megemelni a lábainkat. Az volt a Himnusz.
Az írkánk hátán az egyszeregy, a könyv borítóján az ABC és a szívünkben az a legislegelső komoly, gyönyörű tudomány, amit megtanított az élet.
Most kicsit szomorú lettem. Ha az emberek megpróbálnak néha-néha gyermekek lenni újra, hanyatt feküdni a fűben, ha szívük terhe a zsombék közé húzza nagy magányukat, ha őszintén úgy szólnak, ahogyan éreznek és ... de mindegy is.
Én bizony itt fekszem a réten és bambulok bele a gyermekkor egébe. Szen tó ez, nem is égbolt!
Azt mondod, éjszaka van?
Ej már te, hát minek kinyitni a szemed, hogy láss?
És különben is, minek rázni az álmodót, csak mert neked nincs látható mennyországod?

koós attila · 2009 Február 27

Magyarnak maradni

Én látni vélem Hazámat a Föld felett lebegni, Isten tenyerén.
Oda emeli a hitem. Valami megmagyarázhatatlan, ösztönös vonzódás Nemzetemhez. Misztikum és csoda lebegteti lelkem falán Áldott Magyarországomat s általam jó magyarnak ismert emberek őszinte szerelme valamihez, amit jogunk van ősinek és egyetlen Szentünknek vallani...s ezeknek az általam jóakarónak és tiszteletre méltónak vallott embereknek az erkölcsi fedhetetlensége, amely szemeimben, szívemben összeköti a Hazámat az Úristennel. Gyarló létem tisztulását látom hőseim erényeiben - a megbocsájtást is merem remélni hovatartozásom szentségétől, mikor magyarnak vallom magam. Nem a befogadás számít itt a földön, nem a kéredzkedés: az ártatlanság a szándékainkban.
Aki képes egy gyermeket szándékosan megölni, az nekem nem testvérem, nem rokonom, nem is ismerősöm. Célja nem lehet az én célom, mert az Ő útja elveszett. A nevemben, aki merészel ilyen eszközhöz nyúlni bármi célért, széttépte az nemzeti ösvényt, megtagadják régi idők, kiközösíti a magyar jelen - tehát jövője is csak vád, védelem nélkül.
Más a szó és más a tett - másként sebez, másként kötöz mindahány.
Ám hittel vallom újfent az élő Isten előtt, aki gyermeket gyilkol akarattal, sem a Nemzetem, sem az Istenünk nevében nem teheti.
Magyarnak lenni létbeli minőséget jelent Isten tenyerén. Sok a jaj, sok a bűn, mi a széléhez taszít, mint egyént. Én tudom, én csak csimpaszkodom már, de a nemzet, mely körmeimre tapos olykor, nem fogad be gyermekgyilkosokat sajátjaként.
Ám csimpaszkodó akad még, annak, aki megbocsájtásért a maga nevében alázza meg magát - a bűn megtagadásával és a szenny lemosásával.
Jobb magyarnak maradni.

koós attila · 2009 Február 28

Kezdetben...

Kezdetben...

Kezdetben teremtette Isten
az eget és a földet,
és az ott fenn feszülő tisztaság
a Te léted,
de az én lelkem kietlen és puszta
vala,
sötétség lebegett örvénylő vizein.

És mondta az Úr:
legyen világosság!
És léted megérintette alant
hánykódó fodraimat,
s külön vált a nappal, a vagy,
és ha nem vagy, az éj -

és látta Isten, hogy jó a világosság.

És szólt az Úr: teremjen
közös kertünk mindent, mi
szívnek kedves és szemnek kívánatos,
és mi öleltük egymást nappal létben,
éjjel álomban öleltük egymást,
hogy beteljesedjék az ígéret.

Férfiúvá és nővé teremtett minket az Isten.

És fogantak az Úr szava szerint
csillagok és holdak, hogy jelei
legyenek ünnepeknek és
részesei csókoknak és érintéseknek,
Ég és Föld szégyentelen nászának
tanúi.

De késett az Ígéret teljesülése,
rövidültek a nappalok és
megfáradtak az éjben az álmok,
s hiába épült körben a világ,
Ég és Föld ölén nem fakadt
áldás az ő nemök szerint.

Szólt az Úr: miért csüggeszted le fejed?
Ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz,
ha nem jól szeretsz, a bűn az ajtód
előtt leselkedik és Reátok van vágyódása,
mondá az Úr, de már későn.
Nappalt nyelt az éj,
vacogott fogai alatt a világ.

És látta Isten, hogy
minden, amit teremtett, jó.

És megértette föld és ég,
hogy jó az Isten, és minden
cselekedete szent és igaz,
de új Bibliát nem ír helyettünk,
csak a régiből lehet tanulni.

És mondá az Isten Fia:
Kicsinyhitű, miért kételkedtél?
És új eget és új földet várunk
az ígéret szerint, amelyekben
igazság lakozik.

Megszelidülök.

És a föld azóta is szerelmes az égbe,
s ha kigombolkozik fölötte a hajnal,
az esőcseppekben is
megleli annak fényeit, s őrzi
a harmat ízében másnapig.

Csitulj, éjjelem.
Nappalodra várj.

Ámen.

7:48 2009.02.28.

koós attila · 2009 Március 6

Székely királyfi 4.

Eső megmos, szellő gyógyít

Hogy esett-é az eső aznap? Bizony, a kukoricásban úgy bóbiskoltak súlytott levelekkel a sárga csőszök, mintha Isten szerelme szaladt volna közöttük végig, de olyan igazi, könnyes szerelemmel. Akkora esőcsöppöket még a világ nem látott, tán azóta sem, mint a róna aznap. Kapott az áldásból az összes lábokat számláló állat a vidéken, no de...olyan selymes mosoly volt a zápor csapkodása akkor is, mint utána a föld párolgó szaga. Az az összetéveszthetetlen. Az a nem-adom illat. Mint a gyűrűk, ha tó vizén futnak egy közös csobbanástól a partokig, az esőszag is úgy mászott bé minden eresz alá, bútt az orrlukakba, az ember tüdeje meg csak tágult, tágult ebbe az óriási nagy üzenetbe pattanásig belé: itthon vagyunk. Hej, de csuda jó doktor lettem volna én, ha nem lettem volna csibész! Hát a haldokló parasztot biz' kettő szerve hozza vissza, egyel meg búcsúzik: mert ha a bajsza alá hiába pödörödik a jó kis kerítésszaggató, meg ha már a főd szaga se veti panyókára nála a munkát, hát akkor mán csak a szemével köszön ennek a szép világnak, amiről akkor illik azt mondani, amit a régi emberek: az élet csak virrasztás.
Bizony, esett aznap. De úgy esett, hogy aznap sót nyaltunk az ajakunk fölül, s ki-ki ráfogta a szúrós törzsekre a talpa alatt vagy épp az oskolára, dolgozatra...jó, hogy a csámborgó szamár szarvára nem kötöttük a hazugságainkat a tündér-permet ellen, mit szemünkre vetett valami idegen tapasztalat...
faluhelyen úgy iszkolnak a hírek, mint a harangszó: nászt visz-é a szél vagy gyászt, csacsagó gyermek ajaka nem szortírozza, csak büszke a maga hasznára - mint a vándor, ha kipecáz egy darab szalonnát a régi, tűrt tarisznyából és megdícséri, milyen hű szolga, s ha öklöt markol odabé, hát patakba kész vágni, had teljék legalább józansággal a víz okán...hát a gyermek is csak úgy hajítja le magáról a nyári éj subáját, mintha nem testvére lenne az az őszi napkeltének...suttyog a fölnőttek nyomában és úgy férfiasan teszi-veszi a dolgát, mint a komoly gazda. Aztán ha hall valamit, rezzenetlen bólint, mint apjától látja komoly ráncok táncában a viharokat is szuszogni - ettől is nap van, szebb vagy undokabb, de nap kél a jószág felett.
- Oda ne mé' ma - mama ajka penge, papó szava is csak úgy toppan a tea szagú konyhába, mint a vendég.
- Meghalt az Öcsi.
Csak az eső kattog odaki, idebe meg cseperész az óra a falon. Kapca, csizsma, zsebbe a koszt. Itatás lenne.
- Eredj a ludakkal. Ott maradjatok, ahol ők tartanak.
Hát most itt fekszünk. Eső után, ázott verebek a tarlón.
Aznap jöttem rá, hogy a szeretet nem valami, ami van.
Hiány.
De azóta szeretem az esőt. Nyomot hágy benne az ember. Na, nem olyan félelmetes dolog ez, hanem inkább magasztos. Mint mikor sóhajt egy hatalmasat a föld és körbeleng illatával...apró, szelíd mosoly csiklandoz végig véle a lelkemen és azt gondolom, mintha beszélgetnék az emlékeimmel:
Ugyé, jó, hogy így gondolok Rád?

(Csépányi Zoltán, nyugodj békében)

koós attila · 2009 Március 6

...tam...quam...

...tam...quam...

Ha megosztanám Veletek a múltam,
szégyellném, jaj, mennyit hazudtam,
csak hogy befogadjatok.
Nevem sincs, csak attila vagyok.

Görgetem az időt, azok engem zúznak:
ők látnak tisztán hazugnak, rútnak,
s árnyam a foncsorra ég
az üvegen: vagyok-e attila még?

Ha cigánynak születek, ha buzi lennék,
lenne népem, családom,
de így csak nyafogok...
...és bántok...és csak attila vagyok.

Szeressetek!

19:13 2009.03.06.

koós attila · 2009 Március 7

Székely királyfi 5.

Szen minek szépítsem a gyönyörűt, jó gyerek voltam én, csak nem nagyon látszott rajtam hétköznap. Aztán meg szokás volt a mi falunkba, hogy a tanítói szigor még az édes otthonba is bételepedett hétvégére, sarlót meg ostort adott a gyerekember markába - igaz, a köz épülésére. Én természetes szép lelkemnél fogva rendszeres túrázója lettem a főucca gyöpös árkainak szombat délelőttönként, de igazán nem bántam, má még két okból sem. Az egyik a friss tej, jó dús tejföl a nagyanyás szoknyakorcok közül kipenderedve szánalomból - mert tudtam én olyan karikás szép ártatlan telihold-szemeket mereszteni, mint akinek az annyát viszi a török - hát mög is szántak, még én is magamat. No, ne írigyeljen senki, megjött arra is a gyász, de két pofon közt olyan csudásan lehet vigyorogni, hogy nocsak!
A másik, amiről mesélni akarok, az a bölcsesség. Mert tudja meg a világ, igazi bölcsességet csak a hétvégi árokpartok tanítanak az ember fiának.
Az úgy esik, hogy kiüzeni haza a pensumot a tanító, hogy márpedig igen meggyarapodott a főucca bajsza kétfelől az árokparton, Attilának meg szíve vágya a hétközi komisz természetét lléküzdeni a templom tornyának közeli láthatóságában, hát Istenünk kegyes áldásaként tiszteljük az igyekezetet szorgalommal, eriggyen a gyerek sarlózni. Jaj, de boldogan mentem!
No, azt tudni kell, hogy az annyonyféle falun, ha leül, azt a konyhában teszi meg és a hokedlin harangozik. Nagyanyáknak Istent vonzó pillanata ez, de azt tudja a tyúk is az udvaron, csöndesebben tojik még görbét is, mert rend van a portán. A férfiembernek meg ha már fogyóban a Holdja annyira, hogy több a természetében a múlt, mint a jelen, hát kis feketére vénült pad sóhajt a fakerítés tövében a fara alatt, oda löki az idő ifjat nevelni. Olyan olyankor a porta a frissen sarlózott árokpartról nézve, mint a Mennyország kapuja: mint egy festmény az ember lelkén. A pipa támasztja az embert, az ember a portát, Isten meg úgy ahogy van, az egészet még tartja valahogy a tenyerén. Oszt pöfög olykor a ritka kincs, a bölcsesség a csutora mögül, amibe belekóvályog a gyerekember értelme utat keresni.
- Papó! Mé büszke az egres?
Hallgat egy sort az öreg az ő könyve szerint, aztán odaveti, de a szeme csillog, mint a kaszakő.
- Rád. ... mög a színeire.
Zöld az a szem a markomban, és versenyt futkároznak benne fehér hajszálerek. Ismerem ám én a fajtám, nem csap be a szépkorú.
- de né má, öregapám, hát hiányzik egy szín!...
megint olyat hallgat, mint egy litánia. Aztán furcsa-lágy a pipahang a bajúszból.
- Estére möglesz az is hozzá...hanem...
Fülelek, mint a vakegér. Ilyenkor jön a veleje.
De csak néz azzal az időtlen tekintetével, és én úgy érzem, mintha az egész puszta pihenné ki magát a lelkemen: ólastúl, csárdástúl, mezőktűl, mindenestűl.
- Az olyan szín, amit nem a szem lát színnek...

Húsz év múlva kifakadt lekemből egy vers. Féltettem Hazámat, tán gyönge hangon, de magamból fejtem a fájdalmat Érte. Eresztett a tollam, a tenyerembe néztem.
Bizony, nem a színek festik meg a szívet.

koós attila · 2009 Március 14

...mert lehet

...mert lehet

Holnap dolgozom, mert lehet,
mert tudok. Vannak, akik
csak remélnek valamit,
talán olcsóbb, élőbb kenyeret.

Én már csak csöndet kérek.
Jó zenét az éterben
s ne féljetek, ne féljek én sem.
Adja Isten, mit reméltek.

Vagyunk. Te, én és mások,
de holnap, holnap ne bántsátok
egymást...csak legyünk,
mint színtelelen, szép ünnepünk.

2009. márczius

koós attila · 2009 Március 15

Székely királyfi 8. - Márcziusi testamentom

Székely királyfi 8.

Márcziusi testamentom

Kaszálni indult aznap a tavaszi szél a réteken, de csak engem talált. Nem bántott az éngöm, csak permetet szórt a szemeimbe. Jól van az. De az már nehezen, hogy nem voltam hét évös sem, és én magyarázzam meg a világ dolgait az Istennek. Mert bizony, valamit nagyon félreértett a világ, amikor lopni kűdte a cigánygyereket, az apját meg vigyorogni a kocsmafalra. Mer az én játszótársam biz inkább evett velem fövet, mint csórt húst odahaza. Szóval, egy délelőtt igen egyedül maradtam a kukoricás partján, kis kormos pajtásom csak késve jött, de mint aki szekeret húz a hátán. Húzott azon az apja, de nótát, ami nekem se tetszett. Hogy megvígasztaljam, megmutattam neki az én hátamat - jól járt este a kutacs - összevigyorogtunk, de csak láttam, hogy eszi a bánat azt a csuda fekete pofáját.
Jó neked, te magyar vagy - na, erre orromba szállt az Isten lehellete, hogy csak úgy prüszköltem a cifra hiszekegyet...de nem ütött agyon ménykű, nem sorvadtam rögtön gombává, hát gondolkodni merészeltem, tán melyikünknek van igaza.
- Ide figyelj, te tótágas! Ugyan szólj már rám: látod fenn azt a felhőt, ami olyan, mint egy vitorlás?
- látom...
- hát a fű torzsa töri a segged?
- zúz, a fene ami mögeszi...
- hát a gyomrod harangozik-é má?
- jó delet mutat az istendta... - de erre má vigyorog, mert igen szépen integetnek felénk az édes húsú gyümölcsök a felhőkből.
- na. - Rám néz, mint akit befizettek a búcsúba és pénzt kér tőle a jegyes.
- Mi na?
- hát akkor most én vagyok a cigány, vagy te a magyar?
- dikk - mondja - má te megint valami könyvet olvasol...de hülye betűid vannak neked, te attila...
- azok nem az én betűim, testérem az Úrban, hanem a Tizenkét Pont.
Nézz, oldalra hajtott fejjel, mer a testében még szorgosan jár a fájdalom, és nagy bogár szemekkel néz hülyének - jól teszi, szíve rajta...legalább mögmagyarázhatom egy nálam képzettlenebb léleknek a világ titkait.
- Március 15.- én feltámadott a tenger. A népek tengere. Itt. Itthon. És olyan gyerekek vezették a népet, mint mi. Az apáink voltak.
Olyan rémült arcot vágott, mintha bírája lennék:
- apám nem volt ott, esküszöm! má csak érzem...
Na, nesze neked kultúrális forradalom...
- Ide figyelj, te kopaszlelkű...egyszer régön a szegények megsokallták a nyomort, meg az urak mérhetetlen hatalmaskodását, meg az idegenek nyomorgatását és azt mondták: szabadok vagyunk!
...néz rám a pulya, ma már látom, milyen lélek volt benne. Egy évre elvitte a torokgyík. Az éngöm is megkóstolt, de pénze talált lenni a lelkemre a papómnak...amannak nem volt. Faluhelyen nem dráma az ilyesmi, nem kirakatba való - de a gyermek lelke cipeli, mint az együtt látott csillagokat.

Nyomorgattuk egymást szép szavakban még, nap nap után, mint virágok egy kertben: kinek súlyosabb az illata. Sosem termett tövis egymás szirmaira. De köztünk lappangott valami fertő, valami vész: az idő változtatni fog. Nem a rét változik, nem a felénk feszülő égbolt és nem nő másként alattunk a fű...hanem a hátunkon változnak az égő fájdalmak. Mikor a test, a bőr szégyelli majd a csontot és az izmot, amely mellém hozza a másikat, mikor a dícséret a gyalázó szót jutalmazza és a pofonok a jó szóra csendülnek a cigánysoron, a paraszt udvarokon.
Távol egymástól, s még távolabb Istentől: hány pont kellene megrajzolni az Ember kontúrját, aki nem árt?

koós attila · 2009 Március 19

Ezoterika - az utolsó vallás? (csak kérdezni jöttem...)

Csak kérdezni jöttem, talán csak magamtól, ha ugyan nem ezt tesszük mindannyian folyton. Horoszkópok, kártyák, titkos tanok és társaságok faggatói és részei lettünk - megfejteni önmagunkat ...vagy csak szeretni tanulunk?

Ami szeretni tanít, az jó?
Az ember által kitalált társadalmak már rég nem az Emberért vannak. Már maroknyi élvezője a hatalomnak és a pénznek is kezdi érteni, hogy személyes tragédiákban súlyos árat fizet valamiért, ami már nem szolgaként viselkedik, hanem hatalmaskodik az emberen. A túlzott szegénység és gazdagság egyaránt roncsolja az emberi lelket. Az anyagi javak megszerzésére irányuló hajsza és ezek megtartásában az egyénre feszülő tempó és elvárások mindenkiben megkondítják egy nap szíve harangjait. Hitet keres és akar találni tetteire, vágyainak tisztaságát igazolandó. Istent keres. Szeretni vágyik és hogy szeretve legyen. De Istent nem láthatja Valójában, hát oda fordul, ahol sejti felfedezni a jelenlétét, ahol legbizonyosabban egy harmonikus és bizalmas kapcsolatban rálelhet válaszokra: befelé.

És kérdez. Önmagát szeretné érteni, helyét, célját, indulatait és érzéseit. Ki vagyok én? Mi bennem a csodálatos? Miben vagyok különb s miben máshoz hasonló gyöngyszeme a létnek?
Furcsa, megmagyarázhatatlan átéléseket tapasztal s lassan, mint Földet körbeérő kézfogás, piciny Ének nyújtogatják egymás felé a Létezés általuk megtalált titkainak parányi cserepeit...s illesztik össze. Tündéri mosollyal, szeretettel, boszorkányos logikával, ráérzéssel.

Ami Embert szeretni megtanít, az jó? Ismerd meg önmagad...mert ez az élettel belehelt dimenzió-halmaz az emberért van. Nem általa, de vele és érte. Mindenki egyedüli sajátossága egy térben és időben lüktető organizmusnak. Mint atomnak egy szervezetben, úgy helyünk van a világban. Mindenki zseni - csak meg kell találnia gyémánt-léte legtisztább ragyogását, mellyel építheti az emberiség fényét. S hol áll az, hogy nem halad, ki célba még nem ért?
Ki tudja, mi az Ezoterika: eszköz? Út? Cél?
Az utolsó vallás, a menedék?
Ami szeretni tanít, az jó, s nem mindig jó, ami igaz. Ami szeretni tanít, mindig jó, ha nem is mindig igaz?

17:14 2009.03.18.

koós attila · 2009 Március 21

Székely királyfi 6.

Az éneklő kukoricaszem

Van az úgy, hogy az ember iafia óceánokkal álmodja körül magát, de mégsem cserélné ki maga alól a rongyos kis legelőt. Amikor harapni lehet a hajnalokat, kenyérre kenni az alkony tömörét, úgy csillog benne az ember, mint a frissen faragott grafit. Épp csak az Isten nem ír véle egyebet, mint új reményeket.
Szen falun csak csodák vannak, amik az idegen szemeit mégakasztják, hogy "hát illyen is van?" - pedig csak él a paraszt, teszi a dolgát ide-oda az Úr szemei előtt. Ám össze-vissza mégsem pakolássza az ünnepeit, mert azokat csillagokba írva örökölte, azokra büszke, mint a púpos asszony a maga sütötte kenyerére - hisz a csúf termetet is mögszépíti a gyönyörű természet.
No, az én Istenem ebben vélem igen cudarul elbánt, mármint illő természet dolgában, de hát én erős bírással viselem a meg nem értés árendáját...

...nosza, volt is nagy tömegverekedés...mert ugye, mindig úgyé nyitják a házak szemeit a bába kőmívesek, hogy az olyan placcra csillogjon a legtisztább fényeivel, ahol a jövő meztillábas csillagai oly szépeket és nagyot képesek botlani a labdába, hogy csörömpöl tőle a mennyország harangjai is...
Kereken, kifociztuk az ablakot.
A tömegverekedés meg úgy talált megtestesülni a maga valóságában, hogy kiviharzott a szemét vesztett osztályteremből a mázsás természetű ... tanár úr, és markába tekerte a a legelső, igazán ártatlan csöppség füleit. Nem bőgtem én el magam, azt csak úgy később találta ki a falu szája. Hanem hát pedig igazi bőghetnékem támadt a sok-sok hirtelen tapasztalt atrocitástól és mérhetetlen gyalázattól: a labda lakat alá került, a gatyákból-ingekből mívvel rakott kapufák szerte hibbantak a tanár úr kacsázó indulatjára, no meg az álmodott százezer szurkoló mámoros zúgása is igen reális nagy pofon csattogásba csapott által.
Szen az otthonra remélt retorziókról nem is szólok, mert végképp nem kívánnám az istenes lelkületű olvasó lelki békéjét megbolygatni ezen a gyöngyízű vasárnapon.
Elég az hozzá, hogy a baj mögesett, de szégyenbe a szegény embör, főképp ha gyerek, nem maradhat.
A labda hadifogságba esett, ki köll szabadítani. Jó szó, politikus magatartás itt nem segíthetett, tudniillik ha valaki az eset és a labda védelmében fel merte volna említeni az ántik hősök leszűrt eseteit - miszerint áldozatok nélkül nincs fejlődés és nem nőnek a népből héroszok -, már a tanár úr bölcsen áldó tenyerétől vette volna a miatyánkot átellenben az igazság felől.
No, de a gyereket sé azé találta föl az édesanyja, hogy megegye az iskolapad kényre-kedvre: hanem hogy esze szerint nőjön az ábrázatjára a Hold, vagy a Nap. Azaz, ha verik, ríjon, ha kényeztetik, hát vigyorogjon, mint a tejbetök - de odabé mindég ragyogjon. Mert a gyermeknél senki nincs közelebb az Úristenhez, se lélekben, se látszatban.
Ez a mi esetünkben akképp áll mög az igazságban, hogy itt minket vernek, hát ríjunk és legyünk bűnbánóak. A falu egy szem labdája nemzeti ereklyeként tiszteltetik. Azt addig a pap is csak addig markolászhatta, míg visszahajította a kertjéből (hát hol-é az igazság, hogy a papnak mindig nagyobb kertje van, mint a gyereknek országa?). Egyszer képzelte az is, hogy nagyobb úr a földön, mint az Isten, aztán szépen kerekedő, ártatlan szemekkel mög lett róla győzve, hogy a veteményéből a répák, káposzták biz igen egészséges életmódra szoktak hirtelen, miszerint sétálni möntek a patakpartra. Aztán hogy jóba lett vélünk, a palánták es leszoktak a kempingezésről.
No, labda, siratva sirat tégöd az Úristen egy igaz népe, a gyerökserög. Hanem Hazát, Anyát, barátot és fehérnépet bajba ne veszíts! - olyan imádság ez, amit az éj is, nap is felhoz a szögények egére és odaszegez a lélekhez...

koós attila · 2009 Március 24

Székely királyfi 7.

A mosolygó kukoricaszem

...mint vert sereg, battyogtunk át a patakon a kaszálóra, s hát lehetett benne valami, mert igen csak égtek a füleim. A többiek, hogy mögvígasztaljanak, erősen mutogatták a maguk szerzett sebesüléseit, púpjaikat, ami annyit tesz, ha a felét levonom nagyotmondás miá, a felét mög a barátság jószándékú fájára akajsztom, éppeg nem marad semmi sebük-bajuk, csak az az óriási szívük abba a gyerök testökbe csavarva. Hej, de bánja néha az ember lelke így közelebb a csillagösvényhez, hogy olykor-olykor nem mutatta ki jobban a szeretetét! No de, kétszer gyerek az ember, jobb esetben.
Zúgott körül a mező, mikor ...
...úgy kuporogtunk ott, mint a gombák. De szép is még a gyermeki szív! Mondják, a városban más lelket növesztenek a pöttömökben is a panelek: rácsízű, tömör, zárt magányt, az "enyém" haszonszavait, a "kell" akaratos, erőszakos önzését és brutálisan korai felnőttkort. Engem is ölelt később a város, s hogy ölén csillogó gondoskodás helyett izzó-tépő fészket leltem s haszontalanságom korai felismerését, mégsem akaszthatom csak más bűneként a poliszok falaira: rusnya életem gyönyörű képeit akkor is megfestették pillanatokra az énkorúak belső színei. Szen igazság csak a gyermekek szemeiben lakik.
Hej, fölnőttek! Csak ne mosnátok ki oly korán a gyermekek lelkéből a jóságot, az Istenhez még oly közeli igazvágyást!
Ahogy ott pillegtünk a kaszállón, mint a Jóisten szakállában a morzsák, biz még nem lihegtek ilyen gondolatok körül, hisz megvolt a mi kis egész, kerek, egyszerű világunk, egyszerű templomokkal, benne egyszerű igazságokkal, mint bongó harangszóval az üdvért - gondunk, fájdalmunk csöpp volt más előtt, nékünk meg épp annyi talált lenni az élet. De hát labda nélkül biz akkor majd meg voltunk halva.
Lassan bésóhajtott a Nap is a dombok közé, míg mi a nagy semmit jól elvégezve dongtunk a fűben - s már haza húzott két muszáj is: az idő, meg ennek gyermeki hű jelzője, a gyomorkorgás.
(Szen hogy a gyermek az Úristenhöz még oly közel van s a magyar a természetből gazdagszik s tanul, ezt így összerakva igen szép tehén csorda voltunk mi is az Isten és a falu szeme előtt egyébként hazafelében. Mentünk, mint esett a lépés alá a kényelem, s úgy szakadoztunk le a rajból darabokban ki-ki a maga portájánál, mint szőlőszemek a fűrtről.
Hát biz aznap igen sietni látszott felém a mi házunk, akárhogy léptem többet oldalra, mint előre, csak elém jött a mi kapunk is. Bátorság! - biztattak búcsúzóul a maradék többiek, de biz mondhatták volna a citerának is ezen a jogon, hogy daloljon úgy, mint egy hegedű. Szó ne légyen több arra a szégyenletes nagy verekedésre, amit műveltem aznap este a házban, mert nem tisztem a hazugság, de a félhomályban, a sarok szemrehányó némasága előtt lenéztem a térdeim alatt kúpászkodó kukoricaszemekre. A felnagyító vízcseppeken a pilláimon át is láttam: mosolyogtak.
- no mi van?
de csak mosolyogtak és én észrevettem egyszer csak, hogy világok érnek bennük. Nem fájdalom volt már és nem izzás az érintésük, hanem mögláttam bennük a Napot. Arany haja volt, sápadt, sovány arca és a szeme mint az enyém.
Anya...
És gyűlöltem a Napot, a kukoricaszemeket és még inkább rájuk nehezedtem a térdemmel és gyűlöltem és gyűlöltem annyira, hogy csak sírtam a nagy-nagy szeretettől...mert tudtam már, hogy úgy szeretem a Napot, ha hiányzik, hogy bántom, és akarom, hogy fájjon a hiánya, mert míg fáj, tudom, mennyire szeretem...

koós attila · 2009 Március 24

Székely királyfi 9.

Álom fonja, éj szövi

Szen hogy a gyermekek szeme úgy nyílik a világra, mint a telihold, annak gyönyörű következményei vannak. Mert a fölnőtteké csak tátog a vagyonukra, mint az ólajtó: számlálják ugyan a röfögést, oszt a csodákat nem veszik észre maguk előtt. Elmondom, hogyé értem, már ha lesz, aki elhiszi mindazt a csudálatos dolgokat, amik színről-színre úgy történtek mög körülöttem, mintha belőlem írták volna a világ minden mesekönyvét. Bár ha jól belegondolok, nem is lehetett másképp, minthogy ha már édesanyából és édesapából egyel-egyel kevesebb jutott, hát osztogasson a jó Isten olyan szerzeteket az életembe, mint csak álmokat látók mernek hinni élőknek.
Történt pedig, hogy megunta egyszer csak a komisz kis létemet a Nyírség és odéhajított a Bükkbe világot látni. Volt is mit! Olyan házat tolt alám az Úristen hirtelen, egyszerre kettőt is, hogy nocsak! No, hát a hátamról se kopott el a vessző tánca, node ilyen csekélységek már csak úgy járnak falun együtt az élettel, mint a pálinka a szalonnával - olyan, mint a folytás, attól durran az életerő az emberben.
Hát a házat egyfelől az egy szem főucca karolta, mint egy folyó, a másik oldalt meg olyan hegy harapott az égbe, hogy még a házunkat is bé hogy nem kapta. Hajának lobogott a sűrű akácos (de ismerték azok a fenekemet!), az arca mög tiszta homokkő, és szigorú, kemény szemöldökök meredtek ki belőle, mint a teraszok, a lapos sziklák. Hát, mit ne mondjak, temettek már kevesebbért is embert, mint amit én ott sikeresen elkövettem jáccó eszemből.
Azt meg kiváltképp nem magyarázza meg nekem senki, miért akartam én minden csatában indián főnök lenni és nem cowboly - szen olyan fehér voltam, már a kosz alatt, mint a tej. Hacsak nem az a bőlcsőm fájától hallott mese, ami örökkön bajba vitt, hogy a szegénynek meg a gyengébbnek hálásabb védeni az igazságát, mint az urakét. Ezért aztán halált megvető bátorságot kellett bizonyítanom, hogy elfogadtassam magam, mint indián. No, mama este majd lerendezte a hovatartozásomat egykettőre, mondanom sem kell, úgy vágott bé a víz alá, hogy voltam én ott minden, csak főnök nem. Szen honnan tudta volna az ártatlan, hogy a hősök hol teremnek?
A kis Zsuzska kisebb volt, mint én, ami nem meglepő, mert ugyé egyrészint lányból volt, másrészt mög én hamarébb is születtem három évvel. Vagyis ő még totyogott, de azt folyton és mindég utánam. A nővére meg az én bátyám persze csuda nagy kinyúlt emberszabásúak voltak már, hát mi sem volt nékik nagyobb és jobb unalom űző szórakozás, mint a mi ajgatásunk. No, a vége persze mindég az lett, hogy mi hoppon maradtunk, de hát mit tegyen a fehér ló fia, ha csak ökör jutott néki testvéri osztályrészül édes fikorára - ezzel vígasztaltam Zsuzska lelköm, amiből az lett, hogy jól megértettük egymást, de sose tanultunk a hoppjainkból. No szen, falun már csak így mulatnak a pulyák.
A Zsuzska meg a Zsóka a Kálmán bácsi lányai voltak, és ők lakták a közös udvarban terpeszkedő másik házat a mienk mellett. Szegény, megtűrt rokonok - no, én ezt hallottam, de nem értettem. A megtűrtet végképp nem, hisz ilyet magyar a magyarról még gondolni sem gondolt mifelénk, nem hogy ajkára vegyen illyen gonoszt egy rokonról, effélével koszolni a szíve indulatját. A szegényt meg azért nem értettem, mert fájt már ugyan a vén Kálmán bának mindene az évek súlya alatt, de olyan vidám kis cince ember vót, hogy komolynak csak az órái közt láttam - no, de az is csak olyan szigorúság lehetett, amilyet Isten csinál, ha felhőket hajt legelészni a szép kék egére, mert az a rendje amannak a rétnek. A mi házunk új, friss épület volt, a falu legnagyobb háza, amit jelképezett a tetejére biggyesztett hangosbeszélő is a léha tömegeknek, akik szájtátni vágytak, nem a hepe-hupákat kerülgetni a szemeikkel a léptük előtt. No, hogy az mi célt szolgált odafenn, majd még kitalálom az emlékeim közül, de a Zsuzskáék háza volt egykoron a mama apjának a kocsmája - az lett átalakítva lakóházzá. Régi, jószagú hajópalló padozattal és ollyan padlással, hogy nocsak! A kocsma igen közkedvelt hely talált lenni annak okán a régiek között, hogy kuglipályája is volt - apám is állígatta a bábokat meg hordta vissza a golyóbisokat még a címeres társaságnak annakidején. Mára maradt egy közös, vadregényes porta a két fülelő házzal meg a sziklafallal, a sziklafalon meg három óóóriási nagy fából eszkábált, lelakatolt ajtóval. A lakatok kulcsa ott zsiványkodott a kíváncsiságunkkal mama otthonkájának a zsebébe, azt soha kível nem felejtette. De hát milyen kutya jószág a gyerek!...egyszerre csak úgy lett a bátyámnak is kulcsa a lakatokhoz...ej, te Tamás, egyszer megver tégöd a Jóisten azért a zseniális eszedért...
Hát mi as Zsuzskával csak rajtakaptuk a két sompolygót, hogy tilosban jártak.
- Mi van ott benn?
Élénken emlékszem, olyan szaggató nyári nap volt, hogy még a madárdal is megült odafenn a fejünk felett az akácosban pihegni, s le közibénk hullt a Nap bő köszönése, amit még a vének is az utcákon kóvályogva igen sűrű kalapemelgetéssel viszonoztak...hogy a bajszuk alól miféle áldást kívántak hozzá, ide le nem írhatom utolsó kenetes pap nélkül. Alattunk ragyogott az udvar, a sárga homokszemek pattogtak-csillámlottak a tűzszagú ritka pázsit felett.
- Egy óriás...
- Egy óriás...! - hát el is hittük azonnal. Maga a hegyünk is olyan titokzatos volt, néha mintha hangokat is hallani véltünk volna a gyomrából: fojtott, dohos, morgós hangokat...
- És ti láttátok?
- Papó láncon tartja...mi is csak egy lyukon át láttuk, de rettenetes óriás...meg ne mondjátok papóéknak, hogy benn jártunk, vagy tudunk a titkáról, mert lehet, gyerekeket eszik...megetet vele...tudod, milyen papó...
Hát hogyne tudtam volna. Ezért gondoltam rögtön, tán jobb lenne mihamarabb összehaverkodni az óriással, mert előbb-utóbb úgyis nála végzem. Olvastam ilyen mesét Zsunak, volt nekem fineszem az ilyesmihez, bár a szívem igen kettős mércét tanult épp terjedelemből, mivelhogy egy -egy dobbanása igen csak az egy szem gatyám alól éreztette magát.
- Te Tomi...na ne izélj már...csak a lyukig...
Összevillant a két "nagy" tekintete.
- jól van, csenevészek. Zsó előre megy felderíteni, mi meg fogunk egy stangát, biztos ami biztos, én a nagyot, ti a kicsit oszt lesz ami lesz...de ha szólni mertek papóéknak...!
Olyan sötét volt odabenn és olyan hideg a verősugaras udvar után, hogy máig sem értem, hogy mertünk a bátyám után menni. A béeső szürkülésben a homokkőfal hűvösén felfedeztük a lyukakat...több is volt. Morgás hangzott átt és jajgatás...csak suttogott Tomi is.
- Dugd bé a stangát...
Még ahhoz a kisebb vasrúdhoz is jó erőm kellett összeszedni, hisz nem vastejen nevelt egy acélkanca, hát de csak sikerült odaillesztenem az egyik lyukhoz a végét. Kicsi Zsu úgy csimpaszkodott belém, olyan görcsösen, hogy azt sem tudtam, én remegek általa vagy ő rezeg az oldalamon tőlem.
No, a többi már történelem, ha nem is tanítják - mert ugyé, mondanom sem köll, papónak egy szót nem sok, annyit sem árultunk el a barlang titkából. Elég volt egy jó darabig a magunk nyavalyáját nyalogatni a saját lelkünkön. Mert a bédugott vasrudat egy hirtelen eszeveszett erő akkora sunggal rántotta által a falon a kezünkből egy borzalmas üvöltés közepette, hogy én már csak arra eszméltem, hogy a kút vize alatt kapkodok levegőért a szabad ég alatt, s mellettem a kicsi Zsu is olyan csúnyán nézett ki a fejéből, mint a hazajáró lelkek.

Már odébb csorgott vélünk is jól az idő, mikor már a barlangok száját nem takarta hályog, lekoszlott róla a súlyos ajtó, és számunkra is járható-játszható lett azon terepe is a hegynek. Új értelmet és ötleteket nyertek a hatalmas, donga boroshordók, fonatos üvegek s a járat boltívén már villanyvezeték kisérte a bújócskázó, meztillábas csattogást...végig az u alakú, hűvös homokkő-járaton ajtótól ajtóig a hegyben..csak a harmadik ajtón csüggött még néma titokként egy öreg lakat...egy ideig...

koós attila · 2009 Március 31

Dalom...

Csatolás megtekintése 269127

koós attila · 2009 Április 3

Székely királyfi 11.

Daloló tavak, zenélő lelkek

Szen vén diák koromban, hogy már nyolc is elmúltam, biz járattam az eszemben a világ dolgait szegről-végről, hogy még máig sem jutottam a végire. Aminek pedig velejét találtam volt feltalálni, később épp hogy nem talált illeszkedni úgy a szombatokhoz, mint a hét elején.
Már kisinasként is bölcs szememért rótt kellemetlen szájalást ellenem a nádpálca meg a kutacs, mert hogy úgy el tudtam bambulni olykor dolgom végizvén, mint a szódás lova, aki csak a kocsma előtt torpan meg jóindulattal mentibe-jöttébe, de ott mindég. Dejszen hogy is érthetnék azt a csodálatos látást a fölnőttek, amit csak a gyermekek bírnak, kik még lelkük tiszta tavából figyelnek ki a világot érető zavaros partra, s tekintetük a nagy egységet átlátni ha nem is képtelen, de a részletek iránt oly védtelen kíváncsisággal gabalyodik a csudákba, hogy onnan holmi ésszerűség ki nem rebbenti őket egykönnyen.
Szen ki nem játszott már oly tüneménnyel Isten kertjibe, mint hogy órákon át figyelje a hangyák izgága népit, vagy csak feküdt hanyat az ég paplana alatt, s bámulta a habos felhőkből kiszakadó alakzatokat. Biz Isten, szebb képes könyveket ólom alatt nem talált emberi érzékenység, mint felfedezhető az Úr mámoros jókedvében űzött kis pamacsokban!
Minthogy a világot is arra találta fel a Jóisten, hogy a gyermeki értelem első szerelme legyen, hát úgy csobban bele aztán az emberke a legjobb jóba, ha elnyúlik a fűben, mint a béka, s hagyja, hagy szaporázza meg magától a sejtés és az érzés a maga sajátságos kettős lépteit a lelke lépcsein, míg el nem jut valahová, ami lehetne válasz is, de úgyis új kérdés lesz belőle.
A fölnőttek ezt nem érthetik. Érthetnék, ha látnának, de őket a világ olyan vaksággal vágta szemen, amitől minden természetes és csudálatos egyszerűséghez kötnek menten valami teljességgel felesleges és méltatlan világból szakadt batyut, amitől csak terhet vésznek a lelkük ágasára, de igazságot nem nyernek általa. Gyönyörűséget és szép, tiszta hangú kacagó mámort mög végképp nem. Teszem azt, ha felkúpászkodik a Nap a lankákon, hogy ugyan már szétnézzen, mit kormozott össze az éj, míg ő oda volt, hát a gyermek tapasztal olyan tüneményeket minden érzékszerveivel, hogy belékukul a csodálatba. No sze a fölnőtt már másként járatja az esze kerekét meg a szája vonalát: hol már olyan munkának az emlegetésével töri magát, mi csak jó később lész, hol mög még a tegnapi Napjáráson fájdítja a homlokát s rém fontoskodó, komisz képet vág, es úgy esik néki a falat, mintha kőből lenne. Pedig hát ha örülne annak, ami épp van és csak nézné egy percig azt, amit az Isten festett néki merő kegyelemből, sze rájönne, hogy sosincs szebb dolog, mint amit látni képes, annál, mint amit látni akar.
No, az Isten oltára, ez bizony olyan föld. Nappal, éjjel. Kicsiben a nagy s nagyban a kicsi. A Napot meglelé a gyerekember a gyertyalángba, s a fölnőtt úgy akarja tanítani sorsa ellen, hogy ráripakodik, ne nézzen a fénybe, mert elrontja a szemét. Rontja a csodát! Hát sze bárhová néz még a gyermek, mindenben möglátja Istent, az mög épp nem rontásra való látvány...no, de ezt nem is illik már magyarázni a fölnőtteknek, akik szeretnek jó nagy szemeket növeszteni, csak épp világtalanokká lesznek tőle.
No, ez ugyan jó hosszan magyaráztam, tán mert túl sok fölnőtt olvassa majd, dejszen értse aki érti. Aki meg nem, annak elmondok egy esetet.
Én a belső szobában leledzettem tanulást mívelve, a rekkenő nyár kellős közepén, s mint sátor hűse borult a benti vánszorgókra a ház bendője. Én már mög nem mondom, mit kerestem olyan időben a tankönyveim közt, de erős a gyanúm, hogy okom volt rá. Szen a gyermekek egyik legnagyobb áldozatvállalása, hogy részt köll venniük egy olyan háborúban, ami a fölnőttek és a Világ között dúl. Ebből lészen aztán számukra többek közt a szobafogság. Ami részint méltánytalan eljárás a polgári személyek ellen, másrészt viszont jó terep a gyakorlásra. Mert én még olyan bolond túszt nem láttam, aki szökni nem akart volna a béklyójából, így hát kíméletlenül mög lett dolgoztatva a gyermek amúgy is igen fogékony agya minden féle rafinériára és cselre a fogsági merénylet ellen. Mert a gyerek nem azért mond nemet, mert mögtanulta a szót, hanem mert úgy érzi, hogy az az igen ellentettje. S ha az igen igaztalan, nincs más szava a lekiismeretnek, mint a nem. No szen ezt a fölnőttek már igen kevesen értik.
Hát béfordult egyszer csak az ajtón Papó, azzal, hogy:
- esik.
- ó! Mi esik?
szen ha a szemekkel enni lehetne, ott falt volna fel az öreg azon helyemben.
- mi esik!...mi esne? Sárgarépa...mi esik...
- no ammá hasznos áldás!
Biz volt egy határ a Papónál, amit ha elértem, észrevettem magam is erősen. Hogy kinn mi esett, még nem mondta mög, de idebe már csattogott.
Jobb a békesség, no meg a tudományos ismeret is abban a bölcsességben teljesedik ki embör és embör között, hogy ahol igazamat mutogatom, még tán erősebben visszamutogatnak úgy, hogy attúl koldul a nagy tudományom. Hát inkább vigyük olyan mezőre a vihart, ahol szaladgálhat keresni más csavargatni méltót is nálamnál.
- nyelvtant tanulok, Papó...abban az áll, hogy van alany, állítmány mög tárgy. Az esik állítmány. Úgy kérdezni rá: mit csinál? Az alanyra mög úgy: mi csinálja?
Szen hogy így egérutat nyert az öreg, alkalma nyílt néköm, a gyereknek megvillantani a fölnőtt ész óriási napkorongjának egy sugarát. Jóba is lettünk azonnal vagy egy tíz percre, míg meg nem talált bennem férgesedni a kisördög, s csak elmókáztam az öreggel, csak úgy, mert olyan kutya pofám volt már kölyökként is, hogy sose bírtam béfogni idejében.
- Papó, ha eső eshet, eshetik Nap is.
- De azt nem szoktuk mondani. Az eső esik, a Nap süt.
- Dejszen a fény árad, esik, zuhog...
- De azt nem szoktuk mondani. Elég azt mondani, hogy az eső esik, a Nap meg süt. Ezt mindenki érti.
- No, akkor mégis csak néköm van igazam, ugyé? Mert engem azért fenyegetett meg az ellenőrzőm egyessel, mert azt találtam írni példamondatnak, ami alanyt, állítmányt és tárgyat rendelt, hogy " a Nap kenyeret süt." Hát ugyé, hogy ártatlan raboskodom?
Bumm.
No szen ha elfogynak az érvek, jön a gyengék fegyvere, az erőszak...sze már mögszokott ügyintézés a fölnőtteknél. Ám az én lelkem aznap éjjel jobban ragyogott, s olyan kellemes főfájással olvastam a paplan alatt az elemlámpa fényinél a Vernét, mint még soha. Mert éreztem, hogy valami nagyon nagyot cselekedtem. Megérteni véltem, hogy a fölnőttek félnek a gyermekektől, ha rosszat cselekedtek. Mert a gyermekek szemében a tóból nem csak kifelé néznek tiszta szemek, de valami olyan tükröt feszít az Isten erős szerelemmel a gyermekek lelkére, amibe gonosz ha belétekint, megijed a saját képmásától...

Csatolás megtekintése 270373

17:37 2009.04.01.

Koós Attila versei

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Hasonló témák