Székely királyfi 12. Emberhez közelebb, Istentől sohse távol
Székely királyfi 12. Emberhez közelebb, Istentől sohse távol
Megfáradt a Nap s arca elé vonta lassan a táj peremét. Az én kicsi gyermek szívemről is úgy csurgott valami fájdalom, mint körül a pipacsokon az elköszönő izzás vérző selymei. Most, sok év múltán, lám, itt kis szobám bölcsőnyi ölében is úgy találnak egymás fonásába imára bújó ujjaim, mint akkor ott a réten.
Hazamenni. Érti-é bárki, mit jelent, ha egy gyermek is tudja már, hogy meghalni, megpihenni lesz csak otthon igazán? Világ életemben szívekben laktam s szerelmek vártak haza - s egy igaz lakást nem leltem, mely befogadta volna konok szívemet mindenestől - jól van ez így már.
Vadon nevelkedtem, vaddá váltam. Szeretném, ha gyümölcsöket érlelne szörnyű természetemből az Isten szerelme: ajándékot kaptam Tőle az írás által, ennyi belőlem a szép és a jó, ezt tudom csak adni már tovább ajándék gyanánt. Ingyen ültette lelkembe virágait az Úristen, én sem mertem egy falat kenyérre cserélni soha palántáimat. Jó érzés így is hűnek lenni.
Bizony, igen meglepődtem gyerekfejjel, mikor imádkozni akartak tanítani a fölnőttek s majd csattogtak rendesen a jobbító szándékú szelidítések a testemen, vélem, hogy béigazíttassék a dacos magyar lelkem a porhüvelyébe. No szen, az is csak még konokabb tüskéket növesztett bennem az íly oktató tudománnyal és képviselőivel szemben.
Mert az Úristennel elbeszélgetni olyan csudálatos jól el lehet bármikor, hogy bizony többször összenevettünk mink ketten e világ dolgai fölött, semmint sírtunk volna. Tudta a bánat, hogy imádkozást művelek, Ő sem kívánta meg, hogy sanyargassam a térgyem kalácsát képmutatón, hanem azzal igen tisztába kerültem egyhamar, hogy az őszinte szónak jobban örül, mint bárminek a földön az embertűl. Aztán meg ha Hozzá fordul az emberfia, hát önkéntelen is tisztelettel hajlik meg a szavában s valahogy édesebb a lelkében a gondolat is. Megtisztul, átmossák a saját hittel csöppenő vallomásai, de úgy, hogy szinte lobog aztán a lelke a megkönnyebbüléstől, mint a frissen mosott hófehér lepedők a szombati szélben.
Ám testvérhez közelebb, Istentől sohse távol lenni a legnehezebb bizománya az emberi létnek: megszédíti a szívet a vágy a világ ragyogása után. De ottan az izzás tűz, ami éget, fojt, pusztít és holnapok rügyeit falják fel a lángok, míg rádöbben az ember: ő maga éteti lelke virágai árán e mindig éhes szörnyet, mi csak káprázatot enged s boldoggá nem keresztel.
Én, lám, szegénységemben is dúsgazdag élek: szép magyar szavakkal ringatom sejtjeim éhét és gondolatok forrásaihoz vezetem lelkem, Istenem lábaihoz...s ha hiába, mert elveszített felét nem növeszti újra egy sem önerejéből, aki testté vált e földön Istenünk kegyelméből, de barázdákat törünk akaratlan is magunk mögött az idő szántóföldjein szavainkkal, s ha visszanézünk, mindenünk ott látjuk heverni a rögök között e világból: magunk vagyunk végül mind, csak mint valami furcsa-nehéz csomagot cipeli a szívünk át az életen az emlékeinket: ezek mi vagyunk, emberek, társak, idegenek. Szerelmesek, így boldogtalanok.
Én is hordom kedves terhem s kívánom, ki ne vesszen az út ma alólam, hadd legyen súlya holtig emlékeimnek: édes az mind, az enyémek. Testvérhez közelebb ne eressz, haragom, Istentől távol sohse vígy te, szívem!
15:32 2009.05.12.
))
