Koós Attila versei

Attila szerint a Világ...szép, csak...

..csak ezen a fejedelmien bájos popón itt éktelenkedik ez a kellemetlen pattanás, ez az Ember.
Tudom, hogy Isten tökéletes művének koronájáról nem illenék ilyen becsmérlően beszélni, de szolgáljon mentségemre hogy én magam is e faj ivadéka lennék, s nekem is van tükröm.
Lelki tükröm.
Önnek is van ilyen?
Ilyen kellemetlenül igazszemű, pofátlanul csak valót mutató szembe vigyorgó lelki tükör?
Szinte mindenkinek van.
A gazdag sem érheti el, hogy mindkét oldala ezüstözött legyen.
A bűnözőé arcal a falnak dőltve s csak akkor fordítja vissza kicsit, ha túl sok körülötte a fal.
A házasságtörőé gömb- félelmetes az, ne akard- folyton látod!
A politikusé a legfurcsább tükör. Víztükör. Olykor pocsolya. Alaktartó de alakváltó. Amilyen a tárolóedény, olyan a kép.
Szinte mindenkinek van ilyen tükre.
Mert ez az a hely, ahol ha csak pillanatokra is, de mindig újra szembesühetsz azzal az arcoddal, amire a Mindenható ezt mondta: a mi képmásunk.
A tükör elé bújhatszsz szégyenedtől ha reádomlik a világ; ide rejtőzöl bűneiddel, ha eltemetnek mázsás napok és félelmek- ide menekülhetsz, mert itt lelhetsz megbocsájtást és nyugalmat, mert a képek a kétségbeesésed legvéső határán nem a büntetéstől való rettegést keltik benned, hanem a bűntől tanítnak iszonyodni.
Ide menekülj szánalomért és ide nézz be vígaszért is.
Ide menekülhetsz nyugalomért, a lelki tükröd elé.
Szinte mindenkinek van ilyen lelki tükre, ahol hazatalál.
Egynek lehetetlen hogy legyen.
Aki a Hazáját adja el, az hova menekül?

Attila szerint a Világ...szép, de nagyon tud fájni

...a Világ szép csak nagyon tud fájni
Sok mindent elérhetünk az életben, ami boldogságot ad, örömet szerez. Eljuthatunk a Világ minden tájára, Egyiptom, Athén, Olaszhon és a Tengerentúl sőt maga az óceánok mélye és a világűr végtelenje is csupán pénzkérdés már az utazni vágyó számára.
Pénzkérdés a csoda. Egy kapuccsínó a Szent Márk-téren vagy egy hétvége Los Angeles dombjain- nincs már távolság az emberi akarat számára, ha élményekben akar fürdeni.
De az igazi boldogság nem ez.
Saját életünk értelmét is csak gyermekeink szemében találhatjuk meg. Átértékelődik bennünk minden lépés és kilométer, minden bejárt ország és eltelt perc után saját élményeink jelentősége: ezek is csak úgy maradnak élők, ha mesélünk róluk. Ehhez pedig otthon kell, család- szavaidon csüngő szép, nagy kerek szemek: amelyekben Te leszel a hős és a példakép.
Pénzkérdés a csoda?
És már nem az számít, mi történhet még veled, mit láthatsz még- hanem hogy milyen csodákat láttathatsz, mit adhatsz gyermekednek a Világból. Csak a szépet, csak a jót- de Neki adni a Világot.
Nem baj, ha csak Budapestet, ezt a szép-szomorú Magyarországot, nem baj- de legyen az Övé sokáig-sokáig!
Nem baj, ha csak a Széchenyi utca az Övé, de onnan minden hangyanyom öröme és kutyaugatás ismerős foszlánya az Övé maradjon soká-soká!
De pénzkérdés a csoda.
Mesélni akarsz Neki téli esteken, várni nyári alkony zamatában, látni felnőni és a változást észre sem venni: hogy Ő lett a felnőtt s Te újra a csecsemő.
Mert ez a világ rendje, ha szerencsések vagyunk.
Ha szerencsések vagyunk. Hála az Istennek, amiért a legtöbb családban fel sem kell fognunk, milyen szerencsét nyertünk az egészséges gyermek mosolyában!...a holnap reményét.
Mert a csoda pénzkérdés.
A beteg gyermeknél nincs nagyobb fájdalom.
Ha Ő szenved, ha Ő van veszélyben: elsorvad a múlt, zokog a jelen s a jövőnk haldoklik- mindenünk semmi, az űr és a tehetetlenség a leggyötrőbb gúzs.
S a csoda pénzkérdés.
Nem tehetünk semmit?
Nem tehetünk csodát?
Kérem, olvassák el Graholy Zoé Dávidról szóló írását.

Dávid

Dávid:
B17 - Dávid kövei a harcban

A szerelem gyümölcsei, életünk koronái: A gyermekek! Múlhatatlannak tűnő kilenc hónapig várunk rájuk, hogy a kezünkben tartva gyönyörködhessünk bennük, óvhassuk, vigyázhassuk őket. Viccelődve mondhassuk párunknak, hogy: „olyan, mint én” és párunk mókázva válaszolhassa: „tiszta apja”. Nincs is fontosabb az ember életében, mint egy egészséges gyermek érkezése.

***
1996. szeptember 27-én, egy egészséges fiúcska született. Dávid, szülei szeme fénye, akit mindennél jobban szerettek, óvtak. Ám boldogságuk nem tarthatott soká. 2004. szeptemberében, Dávid rosszullétei, naponta előjöttek. Látászavarokra, fejfájásra…, panaszkodott a gyermek. Természetesen a szülők mindent megtettek, számtalan vizsgálatra elvitték, és az orvos(ok) utasításai szerint cselekedtek.
A pszichológus véleménye, szó szerint a következő volt:
„A kisfiú nem szeret iskolába járni, pszichésen beképzeli magának a tüneteket.”
A szülők nem törődtek bele ebbe a „szakvéleménybe”, ezért töviről-hegyire végigjárták a kórházat, szakrendelésekre, magánrendelésekre vitték kisfiukat. Hidegzuhanyként zúdult rájuk a valóság, egy világ omlott össze bennük.
Számtalan vizsgálaton túl, kezükben a papírköteggel, a fiúcskát magukhoz szorítva, tehetetlenül álltak a klinika bejáratánál: Agydaganat. „Mi lesz most?” Fájdalmas anyai könnyek, apa még tartja magát, amíg hazaérnek. Neki vezetni kell, vigyázni a család életét. De „vele mi lesz?”
Elkezdődött a harc. Harc a betegség ellen, a túlélésért, az életben maradásért. Operáció operációt követett, sugárkezelés, kemoterápia… a végtelenségig jószívű, pajkos Dávidból napok leforgása alatt egy szomorú tekintetű, tolókocsihoz láncolt kisfiú lett. De nem adta fel. Nem adta fel, hiszen élni akar. Teljes életet, mint a vele egykorúak.
Napok, hetek, hónapok. Egy egészséges gyerek számára önfeledt játékot, rosszalkodást, tanulást jelent. Dávid számára HARC, KÜZDÉS, pillanatok alatt FELNŐTTÉ VÁLÁS! Szenvedés, fájdalom és csata az alig múlt 10 éves Dávid életének mozgatórugója. Csata a betegség ellen, az életért, a rákkal szemben!
2005. november 23-án autológ csontvelő-átültetésben részesült. Dávid gyógyulását a rengeteg gyógyszer mellett különböző táplálék kiegészítőkkel próbálják segíteni szülei.

Vajon, van-e csoda? Létezik-e még legalább egy csoda, ami visszaadja Dávid életét, visszaadja neki a gyerekkort, a gondtalan életet?
Van! Ha nem is csoda, de egy olyan készítmény, aminek a segítségével Dávid újra jobban érzi magát, aminek köszönhetően lebénult kezét ismét tudja használni, még ha nem is tökéletesen. Amely készítménynek köszönhetően a rákos sejtek megálltak a szaporodásban, és elkezdtek zsugorodni.
Hogy mi ez a készítmény?
B17! Ezt a vitamint ifj. Dr. Ernst T. Krebs biokémikus különítette el, és elnevezte „Laetril”-nek. Ez az a vitamin, amit csak külföldről lehet beszerezni, amit nem támogat a Magyar egészségügy, amit nem engedélyeznek az Európai Unió területén, mégis be lehet szerezni Belgiumban!, Svájcban, Olaszországban… is, ami visszaadhatja az ÉLETET a daganatos betegeknek, ami reményt nyújt! (A nemzetközi gyógyszerlobby nem volt képes arra, hogy szabadalmaztassa, vagy kizárólagos jogot formáljon a vitaminra.)
Ezt a készítményt kapja most Dávid, ettől a készítménytől javul a kisfiú állapota.

De, mennyit ér az élet? - Mennyit ér egy gyermek élete? – Mennyit ér Dávid élete?

A család a létező összes anyagi forrását felhasználva, még mindig sok reménnyel próbálja fedezni a kisfiú kezeléseit, de szűkül a kör. Az igencsak költséges vitamin, a B17 beszerzése a családnak havi szinten 180. 000 forintba kerül. De Dávid jobban van! És ez minden pénzt megér!
11993001-02325172-10000001
"Bulyáki Dávid részére"
Kállósemjén 4324
Széchenyi út 11.

Attila szerint a Világ szép...csak...

..csak...és itt megakadok. A gondolat táncol még bennem és húz magaután, de csak egy mondat ismétli magát mint lokomotív zajgó kerekei a végtelen-kemény utakon: menni kell tovább!
De sokszor kellett már hallanom e mondatot itt belül! ahogy felküzdötte magát valahogy a tudatomig és így próbált talpraállítani- olykor erőnek erejével, gyakran magam ellen is!
Mert végül is, valljuk meg: sorsunk, így önmagunk legnagyobb ellenségei mi magunk tudunk lenni. A kishitűségünk, kisszerűségünk, minden ami a világunkban kicsi és haszontalan, ami lomravaló és gúnyosan szarkasztikus: mind-mind mi vagyunk, a magunk alakította próbakő, melyen folyvást megbicsaklik és félrecsusszan a lélek éle, a szellem ereje.
Menni kell tovább.
De jó Ég!meddig még?
Mikor lel nyugtot a kívánság?
Mikor érik be bennünk az ember, aki méltóvá lesz önmagunkon túl hű társra is?
Meddig evickélünk még ostoba helyzetekből buta képzeletek csalfa mezeire, míg vágyainkra nem fonódik már mélybe húzó mocsár-beszéd, lélekigát nyögő köd-emberek ölelő folytása?
Menni kell tovább és mosolyogni.
Mert mosolyog itt kinn a Világ, ami Attila szerint szép csak...csak folyton visz tovább.
Pedig úgy megpihennék végre szerelmed árnyékában, mosolyod fényében! 8)

Akkor

Csöpp Arany

Nem találom már a helyem.Megváltozott a Föld színe, megváltozott a Világ arca.
Ha szép, szebb mint valaha; ragyog mint ékszer és örök lobogó fényben pompázik. Elvarázsol és túlutazom minden állomáson. Eltakar, elfed, beborít színes boldog mosolyával a megélt pillanatok lágy-otthonos melege: Tőled kaptam az álmodást.
Hogyan lehetne szavakba zárni ami a szívemen, lelkemen is túlcsordul?
Hogyan őrizze a papíros hideg fehére ezt a lángoló örömet, amit Te gyújtottál bennem?
Hogyan adja vissza a betűk feketéje ezt a kápráztató zafír ragyogást, amit én látok a lelkem egén tündökölni vággyal, igérettel és szerelemmel telten?

Nincs arra szó, nincs arra emberen kívüli létezés ami hasonlítható ehhez az óceánhoz, amit Léted teremtett és duzzasztott bennem lét gyanánt, minek minden egyes fodra, minden apró hulláma suttogó Te-pattanásod ereimben, selymes áramlása dédelgető-vigyázó Te-hited...és ez óceán a Világ, ez óceán a Kozmosz, ez óceán a Te-szerelmed.

Mihez mérjelek?
Fűszálat hajlító harmatcsöpp a lelked akarata lelkemen, ha szemeid zöld ásvány-csillogásában ébredek s alszom el.
Napsugár dúsan szórt permet-illatával szalad át, mint játszi nyári szellő szomjúhozó oázis istennőhöz nyújtózó imáin a Teremtés egyszerűsége, szavaid felidéződő áldott enyhe lelkemen:
adj esőt! Adj fényt! Adj eget és adj Holdat is!- óh bizony így ímádkozik utánad szomjas kívánságom, mert mint Nap felserdült heve a hajnalok rétre szórt könnyeit vitted magaddal páraként minden éltetőt s helyébe hagytad a vágyakozást és a reményt újra simogató sugaraid után. Lásd, én már karikába zártam a Nap sárga fényét, hogy érintése némi enyhet adjon- de nem csitul a sóvárgásom: nem pótolhat Téged semmi, de minden Téged idéz.

Nincs, nem is elég az emberi szó és minden találmánya az emberi szívnek, elmondani a tomboló érzések ily örömét- de Istent kérem meg szép, halk imában: vigyázzon Rád és őrizzem meg nekem Téged; a tenyerén hordjon, ha visz s hozzon vissza épségben hozzám! Te csitítod óceánom háborgó szenvedélyeit.
Vigyázzon Rád, mert Benned Őt dícséri a gyönyörűség és a tökély.
Vigyázzon Rád, mert egy univerzum jövőjét őrized sejtjeid boldog pillanataiban.
Csöpp
Arany, hogyan mondjam el Istennek mennyire hiányzol?

Gyermek akarsz lenni újra? Légy szerelmes!
Kinyílik a bogár szemed, mint az újszülöttnek ártatlan-tágan a világra, mélykékjében fickándoznak csodásan a pompák és a sziluettek és- tudva tudod, mindezt Kitől nyerted (ez az Ő szerelme ajándéka!), és megköszönnéd...
Megköszönnéd ha tudnád az újralátást, amely már az Ő szemével bontja boldogan a színeket feléd, mint anyás Tavasz áldott keze a virág szirmait...
Megköszönnéd ha tudnád az illatokat, melyeket az Ő teste oldott fel szobád rejtekében s már oly' vágyón-kedvesen cipeled magaddal minden utadon, mintha a világ pulzáló mozdulása mind-mind az Ő bőrének pólusaiból lüktetnék feléd a szerelmes bódulatot...
Megköszönnéd ha tudnád az ízeket, a tiszta méz csöppenését ajkairól, ha szavai mint selymes álmok terítenek forró nyugalmat verdeső szíved eleven zajára...
Megköszönnéd ha tudnád a mozdulatokat, melyekben már ott fészkel a másikért tenni akarás és az óvó-csitító törődés hullámzik feléd a mozdulás szerelmes dallamában...
Megköszönnéd ha tudnád...de már te gyermek lettél újra, szerelmes: hát nézel, csak bámulsz nagy bogár szemekkel és boldog vagy és hálás az életért.

Megköszönném én is az életet Neked ha tudnám, de gyermek lettem újra ha szólni kell, játszó lélek szerelmed boldog tavaszában, aki csak néz Rád, bámul nagy bogár szemekkel és csodát lát minden pillanatodban.

Szeretlek Csöpp Arany!

Október

Attila szerint a Világ szép...csak...

Attila szerint a világ...szép csak...

...csak úgy tud fájni, mint az égett seb. Bennem van a hiba? Persze. Mert érzek. Mert gondolkodom. Mert hiszek...

Mert van lelkiismeretem, ami akár szándékom és tudatom ellenére is elemez, véleményez. Érzek: mindannyiunkat ugyanaz a húsz aminosav épít fel, olyan variációs lehetőségekkel melyek zavarbaejtő létükkel rögtön nekünk feszítik a kérdést: ezek a csoportosulások lényegében nem azért szerveződtek egy ilyen komplex rendszerbe, mely ÉN vagyok, hogy saját magukat alkossák meg...?
Jól elkalimpálnak a gondolataim, pedig semmi mást nem teszek mint érzek. Menekülök a gondolatok elől, a zsákutcába torkolló kombinatív elmém képei elől. Érzek: szeretek és szenvedek. Kettős kincs és kettős teher- mondja a szerelemtől vert költő. Szaladtak, menekültek az Ő gondolatai is, tágasabb, beláthatóbb mezőkre futottak szavai csak azért hogy észrevegye, minden tisztásnak széle van. Az nem mindegy, fás ligetet vagy szakadékot tapint a láb...Neki nem volt szerencséje...

Álmodom...színes, élő, játszó világmindenséget álmodom, mert ha lehunyom szemem, szemhéjaimra feszül máris a kedves arc, érzékeim megtelnek lénye illatával és innen már csak kontrollálhatatlan tudatom valószerűtlen bukdácsolásán múlik, a résen kibuggyanó könnycsepp salakot vagy színt visz magával....legyünk álmodók!...

annyi szüke, nehéz napot termel ránk a jelen és szaggat fel a múlt, hogy szükségünk van álmodásra, amit mi irányítunk, szerepeket osztunk és hordozunk jellemes és boldog főszereplővé avanzsálva azt a következő ÉNt, amely képes tovább álmodni a pillanatot.

Hiszek...hinnem kell, mert a lét nem adott bizonyosságot, önmagamtól kell lopnom a segítő vágyat, mely ostora alá oly szívesen hajtom lelkem: hogy legyen reményem...álmodni...

A világ szép, csak piszkosul tud fájni.

Akit a kígyó megmart, az már fél a gilisztától is...

Gyermekkoromban még a falu falu volt.
Az erdő belógott a főutca pora fölé, a tanyákra futó kis szekérutak sárba mélyedt, később kőkeményre szikkadt nyomvonalai réten, patakon át illatokban fuldokolva haraptak bele szürkeségükkel a dús zöldbe, barnába.S mennyi életet talált itt is a nyitott szemű böngész vándor! gyíkok, békák, virágok, siklók...mit a parasztgyereknek az óceánok mélye?!...fut az út, szalad az ösvény és suhan felette a meztilláb inas, mint a fergeteg, mint a forgószél a pipacsok között!...Boldog gyermekkor, messziringó szép emlékek!...jaj, hogy iramodnak utánunk csendes-magános óráink, perceink közé a nagyváros fúlasztó közönyébe!...
... A templom s mellette az iskola (csak a faluból légző ért néhány mondást, hiszem: ugye nálatok is mondták...hinni az iskola mellett kell...mert valahogy mindig odaépült e két gyereknyúzda mindig egymás mellé, bizony hiszen ha azért, hogy egyikből a másikba lehessen szökni csak...na, nem ismerik ezek a magyar nyilat...arra röpül az amerre akar...az meg mindig a szabadba akar, a messzibe röpülni...), az óvoda, a posta, a kisbolt és még odébb a kocsma is meg-megbújt a fák és bokrok őrző karjaiban, s csak a templomtorony dugta ki szép arcát a természet fürdető tengeréből, csak hogy kérkedjen bongó hangjával a testvérének amott a hegygerinc mögött, s csipkésre verje a közelgő idegen szemét villanásával a júliusi napzáporral...
... mert az ismerőst hozta a lába, húzta a szíve meg a gyomra kondulása is megtalálta a helyes lépést tudat nélkül. Embert nem láttam még, ottlakót aki ne máshol járt volna lélekben a hazaút során, mint a talpa vagy a csizmája...vagy előrébb inalt már, ha tiszta-fáradt kedve szerelmével vagy otthon-meleggel volt telve, vagy igencsak hátramaradt a jámbor, ha cudar rossz fát tett a tűzre s még nem ötlötte ki, hogyan fújja majd jó irányba a parazsat...Bizony, de aki emelte a tekintetét, emelte annak lelkét a vidék...szép az ember élete, mindig csak ezt adta ki a számadás, ha a szem átölelt e tájon...enyém, mondta a gazdag- és igaza volt...Enyimé, mondta a szegény s méginkább igaza volt...Na, én ugyan gazdag pénzileg soha nem éreztem magam, de ha végigtörtem a kukoricásba hogy a Csüngőbajszú meg nem fogott a szép hajas zsákmányommal, bizony enyémnek vallottam én még a szomszéd falut is, papostul, tanítóstul!...
...ez nagy szó, mert előbbit nem nagyon szerettem, utóbbit meg kötelességből is illett kerülni minden tudós suhancnak...Bár most, hogy így visszaálmodom magam, nem igazán tudom eldönteni: a pálcáját kerültem jobban vagy a tudományát? de emlékeim szerint több tanítómnak volt csak tudománya a pálca, tehát nem is kupált belőlem olyan hülyegyereket az ösztön...Én nem is tudom, nem is értettem Istent annak idején, minek pakol mindent egy csomóban a falu közepébe. Ha az ember kinézett az iskola ablakán, már onnan kiugorni is támadt igen erős kedve, mert hát mit incselkedik vele a látvány? Zöldet, friss szelet, tág teret, játszóteret mutat...bamba szorítja akkor az izmait a faragott szűk padba, mikor futni is lehet, hallgatja a tudomány lassú csöpögését a tanító szúrós szemének sugarában, mikor amodaki végtelen, ficánkolni való idő van és hallatlan nagy ismeret...hogy mondják latinul: na, innen meg kéne szökni? nem tudom, csak gyerünk már...és huss...
...Hej, de jó elbolyongani itt e tájon...na, majd elmesélem, milyen is az, amire azt mondom: akit a kígyó megmart, az már a gilisztától is fél! Pedig csak azért kezdtem ebbe az írásba, azért menekültem gyermekkorom gyöngyöző tájaira mert olyan magányosságot éreztem, mint még soha. Ha ott lettem volna most, kiballagok a dombra, a fák közé és megfürdetem a lelkem abban a véghetetlen csönben, ahogy a világ gubbaszt a bokrok tövében, feloldotta volna a mélységes magasság ezt a bennem lapuló mérhetetlen szomorúságot, aminek még az okát sem tudom, csak tudom hogy van, hogy nem jó, és nincs kinek elmondanom...Talán kígyó...talán giliszta...de nagyon sajog bele a lelkem, hogy meg ne marjon...

Felelgető

Vasárnap

Napsugár



Minden magyar lelkében egy dal van,
Édesanyánk lopta oda halkan,
És amikor felcsendül az ének,
Még a bölcső ringását is érzed.

Ninden magyar lelkében egy vers ég:
Édesapánk hangján úszó esték,
S mikor szíved ezt a verset zúgja,
Mintha karon ülő gyermek lennél újra.

Egyszer majd a Te hangod s az enyém
Úszik majd egy tiszta lélek egén,
S lehet, hogy már nem leszünk e testben,
De ott tovább élünk mind a ketten.

Szia Anikó!

Hát, csak annyi hogy szerelmes lettem majd belehaltam Na de történt már ilyen De ide szívesen jövök mindig

Hiányzol

Szeretlek

Gondolomságok

Pokollakó

Kacagjanak mások édes rímeket,
én nem olyan vagyok, nem olyan vagyok.
Keserű vér öblögeti szívemet.

A bortól recsegek és megcsikordulok,
Parazsat szór belém és kinevet,
Gúnyosan, mint a cigányasszonyok.

De néha mézes szőlőszem a lelkem…
Így jut szánalom magam elviselnem.