Üzenet hazulról
Üzenet hazulról
Állok a sínek között és egy pocsolyában látom a válaszokat. Szürke arc, szürke állomás, szürke ország. Az Anyaföld, amelynek öleléséért és dúdorászó emlékeiért oly sok messzi testvérem erei lüktetnek, nekem miért nem fest mosolyt és reménylő színű holnapot?
Ma dörzsikével lemostunk kívülről hárman hat vagont, a szél az arcunkba hordta a vegyszert, csípett, marta bőrünket...aztán leáztatta Isten könnye jeges csókkal: esni kezdett. Meg is törölgette szép szél hajával, de nem fájt az már. Tiszta lettem, tiszta magyar.
Sztrájk van, üres az állomás, csak mi, vonattakarítók tapadunk a feladó eldugott markában egy-egy szerelvény hengeres testére, mint a tisztogató halak a bálna hasára. Ha végeztünk, a test testet cserél, a kosz a régi, a vegyszer, a víz újra keveredik és új műszak simogatása ébred a hosszú törzseken.
Ma még dolgozom, itt dolgozom. Bejelentve nyolc órában, minimálbérre, a többi zsebre megy – így keresek, ha havi 26 napot vállalok 80 ezret. De nem panaszkodom, mert van munkám.
Van munkám és vannak könyveim. Van egy szobám és abban a világ. Van internetem és van az az áldott magyar nyelv, amely szól hozzám, becéz és vigasztalni képes minden más dolog fölött.
Mert Hazám nincs már másban, azt ellopták a lelkem fölül. Nem kérdezték, adom-e vagy sem, vitték és osztogatták. Nem vitték messzire, csak kitépve kultúrám és abban gyöngyöző erkölcsiségem burkát, úgy tették egy nap a lábaim alá az ősi földet, hogy a megszokott mozdulat már nem talált benne otthont.
De a magyar nyelvben itthon maradok, azt tudatommal együtt vehetik el tőlem csak. Márpedig ahol ilyen gazdag és boldog talaja van a jövőnek, mint a magyar nyelv gyönyörű táblái, ott vetni érdemes, mert biztos az aratás. Őrizni még szentebb kötelesség, ám vigyázni nem az idegentől kell: önmagamtól.
Mert kapaszkodni Hazámba a Föld minden tájáról ebbe fogok. Magyarnak neveztetem majd magam előtt és önmagam által akkor is, ha puszta lesz körülöttem, akkor is, ha hegytetőn állok. Értelmet szóból nyer az idegen, de a szemben lakik a lélek: akinek pedig lelkében magyar szavak igazsága táplál máglyát, az ne féljen egyenes tekintettel, emelt fővel élni. Meghalni bárki tud, hűen élni csak kevesek képesek.
Üzenem Nektek, távoli magyarok, hogy itthon esik. Súlyos, fájdalmas könnyekkel esik.
Üzenem Nektek, hogy nincs most a földön Hazánk, csak külön-külön, talán egy lépésre egymástól, vagy szétszórva távoli tájakon: szavainkba zárva él a Hon.
Üzenem Nektek, hogy nincs már más magyar, csak magyar. Ti ott, mi itt és Ők amott: magyarok vagyunk. Nyelvünkben élünk, ahogy írva lett, és ápolni, őrizni magyarságunkat azzal is segíts, hogy meghallgatjuk egymást – figyelünk egymásra.
Holnap újra pocsolyákat növeszt a töltés, tükröket nekem. Jó lenne végre, ha belekacagna az ég. Jó lenne végre egymásra mosolyogni.
Koós Attila
Budapest
<sdfield type="DATETIME" sdval="39803,7822332176" sdnum="1038;1038;YYYY-MM-DD">2008-12-21</sdfield>
