Krishnamurti szerint a világ

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
HATODIK BESZÉD
1934. június 23-án

Tegnap a félelem fogalmával foglalkoztam általánosságban, s azzal, hogy ez elkerülhetetlenné teszi a kényszert. Ma reggel röviden újra azzal foglalkozom, hogy a tökéletlenség mi módon hoz létre kényszert. A tökéletlenséggel együtt jár a vágy a tekintély és vezettetés, valamint az alakító befolyásolás után, ami azután hagyománnyá lesz. Ebből a hagyományból már hiányzik a gondolkodás, ez csupán irányító. Pedig a hagyománynak fel kellene ébreszteni a gondolkodást, nem pedig megölni, lefékezni. Ahol valami elégtelenség van, ott meg kell lenni a kényszernek. Ebből a kényszerből fakad egy különleges életmód, vagy cselekvési módszer, s ezért további összeütközés, fájdalom és küzdelem. Ha az ember tudatosan, vagy öntudatlanul érzi, hogy bántja valaminek az elégtelensége, akkor összeütközésnek kell támadnia, akkor ürességet, sekélyességet érzünk, és az életet szánalmasan hiábavalónak látjuk. Ez az elégtelenség lehet tudatos vagy öntudatlan.

Hogyan működik ilyenkor az ész? Mi történik, ha ez a belső felületesség és üresség tudatossá lesz? Mit cselekszünk, ha megérezzük ezt az ürességet, ezt a hiányt önmagunkban? Vágyunk betölteni az űrt s ezért mintát, más által alkotott formát keresünk, azután utánozzuk, követjük ezt a mintát. Azokhoz a keretekhez tartjuk magunkat, amit más valaki teremtett meg, s reméljük, hogy ezáltal kitöltjük az űrt, laposságot, ami többé-kevésbé tudatossá vált.

Ez a minta, ez a forma életünket befolyásolni kezdi, s arra kényszerít, hogy eszünkkel, szívünkkel, cselekedeteinkkel, egész valónkkal ehhez a különleges mintához igazodjunk. Olyan élet kezdődik hát, amit nem a magunk megértése és tapasztalása, hanem a másé, másnak eszméi, korlátozásai kereteznek. Ha valóban elgondolkodunk rajta egy kicsit, látni fogják, hogy a magunk tapasztalatait és a belőlük fakadó megértést kezdjük háttérbe szorítani, mert érezzük az elégtelenséget. Ezért az utánzáshoz, másoláshoz folyamodunk, és más tapasztalásának segítségével szeretnénk élni. S ha életünket nem a magunk megértése, hanem másnak tapasztalása irányítja, akkor az elégtelenség mindig nagyobb, s az összeütközés mindig több lesz. De még ha azt mondjuk is magunknak, hogy saját tapasztalásunk és megértésünk alapján kell élnünk, ezt is csak egy eszménykép, egy másik minta szerint tesszük.

Tegyük fel, hogy így szólnak: "Nem akarok a más tapasztalásától függeni, hanem a magamé szerint fogok élni", akkor már biztosan megteremtették a formát, amihez igazodnak, gondolkodásukat máris korlátozzák, mert az a gondolat, hogy saját tapasztalásuk szerint kell élniük, önelégültséget teremt. Ez pedig nem más, mint haszontalan alkalmazkodás, és tespedést eredményez. A legtöbb ember azt mondja, hogy visszautasítja a külső formát, amit állandóan utánoz, és megkísérli, hogy saját megértése szerint éljen. Azt mondják: "csak azt cselekedjük, amit megértünk", de ezáltal egy más mintát teremtenek, amit azután beleszőnek életükbe. És mi történik? Mindinkább elégedettebbek lesznek, s ezért lassú hanyatlás a sorsuk.

Hogy a hiányérzetet megszüntessük, többet akarunk cselekedni, mert egyetlen vágyunk, hogy betöltsük az ürességet és elégtelenséget, s a cselekvést csakis azért vágyjuk, hogy ezt megtehessük. És mit teszünk akkor, ha cselekvésre vágyunk, hogy teljessé tegyük azt, ami nem az? Csupán megkíséreljük, hogy valaminek felhalmozásával betöltsük a hiányt, s nem arra törekszünk, hogy megtaláljuk az elégtelenség okát.

Mi történik, ha ez a hiányérzés föllép? Megpróbálják kitölteni, megpróbálnak gazdagok lenni, s azt mondják, hogy a gazdagságért másokhoz kell folyamodni. Gondolataikat és érzelmeiket tehát mások eszméihez és tapasztalataihoz kezdik hozzáidomítani. Ebből azonban nem származik gazdagság, nem lesz tökéletesség, vagy beteljesülés. Akkor azután így szólnak: "a magam megértése szerint akarok élni", de amint hangsúlyoztam, ennek az a veszedelme, hogy önelégültséget eredményez. Ha pedig csak cselekvésre vágynak, s azt mondják: "kimegyek a világba, hogy cselekedjek s ezáltal gazdaggá és teljessé legyek", akkor újra csak a hiányt akarják betölteni, helyettesítéssel. De ha a cselekvés által tudatossá válnak, akkor meg fogják találni a hiányérzés okát. Vagyis ahelyett, hogy a tökéletességre vágynának, intelligenciával fognak cselekedni.

Mi a cselekvés? Az, amit gondolunk és érezünk. S amíg gondolkodásuk és érzelmeik nem tudatosak, meg kell lenni a hiányérzetnek és mégannyi külső cselekvés sem töltheti be azt. Csakis intelligencia és nem felhalmozás az, ami az ürességet elűzhet, az intelligencia pedig, mint hangsúlyoztam, az észnek és szívnek tökéletes harmóniája. Ha tehát megértik, hogyan működik gondolkodásuk és érzésük, s ezáltal tudatosak lesznek cselekedeteik, akkor megszületik az intelligencia, ami elűzi a hiányérzést, de nem azáltal, hogy elég érzést, teljességet tesz helyébe, mert az intelligencia maga a teljesség.

A teljesség nem férhet össze a kényszerrel. De a diszharmónia és tökéletlenség elválasztja a szívet az észtől. Mi a diszharmónia? Az érzés és gondolkodás kettéosztásának tudata s a kettéosztás által teremtett összeütközés. Nekem azonban érezni és gondolkodni ugyanaz. Miután tehát megvan az összeütközés és diszharmónia, s miután az észt különválasztották az érzelmektől, még tovább mennek és elkülönítik az észt és szívet az intelligenciától - ami számomra igazság, szépség és szeretet. Tehát az összeütközés, ami mint kifejtettem nem más, mint küzdelem a környezet és a környezet eredménye, vagyis az "Én"- tudat között, ez hozza létre a harcot, ez pedig a diszharmóniát. Elválasztottuk az észt az érzelemtől, s azután még tovább menve, elválasztjuk az intelligenciát az észtől és szívtől, holott mindez egy. Az intelligencia nem más, mint a tökéletes harmóniában lévő ész és szív, s ezért az intelligencia maga a bennrejlő szépség, nem pedig olyasmi, ami után vágyakozni kell.

Ha az összeütközés erős, a diszharmónia nagy, ha az üresség egészen tudatos, akkor feltámad a szépség, igazság és szeretet utáni vágy, hogy ezek befolyásolják és irányítsák életünket. Az ürességre ráébredve, a szépséget a természetbe, művészetbe, zenébe vetítik ki, s ezekkel kezdik életüket mesterségesen körülvenni, hogy mindez életüket a kifinomultság, kultúra és harmóniára befolyásolja. Nem ez-e az a folyamat, amin a lélek keresztül megy? Mint mondtam, az összeütközés elválasztotta bennünk az intelligenciát az észtől és érzelmektől, s akkor ébredünk tudatára az elégtelenségnek, a hiánynak. Akkor a boldogságot és teljességet a művészetben, zenében, természetben és vallásos ideálokban kezdjük keresni, ezek befolyásolják életünket, uralkodnak rajtunk, kormányoznak és vezetnek, s mi azt gondoljuk, hogy ezen az úton el kell jutnunk a tökéletességhez, azt reméljük, hogyha pozitív befolyásokat és élményeket halmozunk fel, akkor legyőzzük a diszharmóniát és összeütközést. Ezáltal csak egyre messzebb jutunk az intelligenciától, s ezért az igazságtól, szépségtől és szeretettől is.

Az elégtelenség és tökéletlenség érzésében tehát gyűjteni kezdünk azt remélve, hogy más emberek eszméiből és mintaképeiből származó élményeknek és örömöknek fölhalmozása által tökéletesek leszünk. Ezzel szemben én úgy látom, hogy a tökéletlenség akkor tűnik el, ha megvan az intelligencia, az intelligencia pedig szépség és igazság. Mindaddig nem láthatjuk meg ezt, amíg eszünk és szívünk el van egymástól választva, az elválasztást pedig az összeütközés okozza. Mi az intelligenciát magát is elválasztjuk az észtől és szívtől, s az elválasztás folyamata és a beteljesülés keresése állandóan tart. De a beteljesülés magában az intelligenciában van, s ezt felébreszteni annyi, mint megtalálni azt, ami a diszharmóniát, tehát a szétosztást létrehozza.

Életünkben mi hoz diszharmóniát? Az, ha nem értjük meg a környezetet, a külvilágot. Ha kezdenek kérdéseket föltenni a környezetnek és megértik teljes értékét és jelentőségét, s nem akarják utánozni, követni, nem akarnak hozzá alkalmazkodni, vagy tőle elmenekülni, akkor megszületik az intelligencia, ami szépség, igazság és szeretet.

KÉRDÉS: Véleménye szerint helyesebb volna-e, ha a protestáns püspöki egyház diakónusa lennék, vagy jobban szolgálhatnék a világnak akkor, ha megmaradok annak, ami vagyok?

KRISHNAMURTI: Fölteszem, hogy a kérdező azt szeretné tudni, hogyan segítsen a világnak, nem pedig azt, vajon ehhez vagy ahhoz a valláshoz csatlakozzék-e, ami kevéssé fontos.

Hogyan segítsünk a világnak? Bizonyára nem úgy, hogy még több felekezeti megoszlást, még több nemzeti különállást teremtünk. A nemzeti különállás végül is csak a gazdasági kihasználás beteljesülése, a vallások pedig bizonyos hittételeknek és hitvallásoknak kikristályosodott eredményei. Ha valaki igazán segíteni akar a világnak, az az én szempontom szerint nem teheti meg egy szervezett vallás segítségével sem, legyen az a sokfelekezetű kereszténység, vagy bármely más vallás. Mindezek a valóságban az észnek és az emberiségnek ártalmas megoszlásai. Mégis azt hisszük, hogyha az egész világ keresztény lenne, akkor meglenne a vallások testvérisége és az élet egysége. Számomra a vallás nem más, mint hamis oknak hamis eredménye. Az ok az összeütközés, a vallás pedig ettől az összeütközéstől való menekülésnek eszköze csupán. Minél inkább kifejlesztik és megerősítik tehát a vallásoknak felekezeti megoszlását, annál kevésbé lesz meg az igazi testvériség, és minél jobban megerősítik a nemzeti különállást, annál kevésbé lesz meg az emberiség egysége.

KÉRDÉS: A kapzsiság a környezetnek, vagy az emberi természetnek eredménye?

KRISHNAMURTI: Mi az emberi természet? Nem maga is a környezetnek terméke? Miért elválasztani a kettőt? Van a környezettől különvált emberi természet? Némelyek azt hiszik, hogy a környezet és emberi természet elválasztása mesterkélt, mert a környezet megváltoztatásával, mondják, az emberi természetet is alakítani és változtatni lehet. Tehát a kapzsiság csupán a hamis környezetnek, ennélfogva magának az emberi természetnek eredménye.

Ha az egyén környezetét, életének feltételeit megérteni törekszik, akkor az intelligens és ezért nem lehet kapzsi. Ekkor a kapzsiság nem hiba, vagy bűn, amit le kell győzni. A kapzsiságot létrehozó környezetet nem értik meg és nem változtatják meg, hanem félnek az eredménytől s ezért bűnnek nevezik. Ha csak keressük a tökéletes környezetet, vagyis tökéletes emberi természetet, ez nem hozhat létre intelligenciát. Az intelligenciával azonban megértjük a környezetet, s ezért megszabadulunk visszahatásaitól. A környezet, a társadalom arra kényszerít, arra ösztönöz, hogy védelmezzük érdekeinket. Ha azonban kezdik megérteni a kapzsiságot létrehozó környezetet, akkor meglátva annak jelentőségét, a kapzsiság végérvényesen eltűnik, és nem is teszik helyébe annak az ellentétét.

KÉRDÉS: Megértem, ha azt mondja, hogy az összeütközés megszűnik, ha a menekülés vágya nélkül nézünk a szemébe. Én szeretek valakit, aki engem nem szeret, s ezért magányosnak és nyomorultnak érzem magam. Őszintén azt hiszem, hogy szemébe néztem konfliktusomnak, s nem kerestem a menekülést, de mégis magányos és nyomorult vagyok. Amit mondott, nem vált be tehát. Meg tudná mondani, hogy miért?

KRISHNAMURTI: Talán azért, mert szavaimat csak a menekülés eszközének próbálta használni. Talán szavaimmal és gondolataimmal csak önmaga ürességét akarta kitölteni.

Azt mondja, hogy szemébe nézett a konfliktusnak. Kíváncsi vagyok, hogy valóban megtette-e? Azt mondja, hogy szeret valakit, a valóságban azonban birtokolni szeretné ezt a személyt, s ezért van a konfliktus. És miért szeretné birtokolni őt? Mert úgy gondolja, hogy a birtoklás segítségével megtalálja a boldogságot és teljességet.

A kérdező tehát nem nézett valóban szemébe a dolognak. Arra vágyik, hogy birtokolja a másikat, s ezért a saját érzelmét szorítja korlátok közé. Ha ugyanis valakit igazán szeretek, akkor ez a szeretet mentesít a birtoklástól. Mi igen ritkán érezzük az erős vonzalomnak azt az érzését, amiből hiányzik a birtoklás és szerzésvágy. S ezzel újból visszatérünk oda, amiről éppen most beszéltem, hogy birtoklásvágy addig van, amíg a belső elégtelenség megvan, s a belső gazdagság hiányzik. A belső gazdagságot pedig nem a felhalmozásban, hanem az intelligenciában találjuk meg, abban, hogy tudatos-e a cselekvés az összeütközésben, amit a környezetnek meg nem értése okoz.

KÉRDÉS: Vajon az a puszta tény, hogy az emberek idejönnek Önt meghallgatni, nem teszi-e Önt tanítóvá? S mégis azt mondja, hogy ne legyenek tanítóink. Menjünk hát el innen?

KRISHNAMURTI: Ha tanítóvá vagy vezetővé tesznek meg engem, akkor menjenek el. Ha életüket befolyásolom, ha szavaim vagy cselekedeteimmel bizonyos cselekedetekre kényszerítem Önöket, akkor menjenek el, akkor értéktelen és mit sem jelentő az, amit mondok, akkor belőlem is tanítót csinálnak, aki kihasznál. Ebből pedig nem fakad sem megértés, sem gazdagság, sem elragadtatás, csak szenvedés és üresség. Ha azonban úgy jöttek meghallgatni, hogy megtalálják az intelligencia felébresztésének nyitját, akkor nem leszek kizsákmányoló, akkor egy esemény, egy élmény leszek csupán, ami arra képesít, hogy kivágják magukat a környezet rabságából.

A legtöbb ember azonban tanítókat, mestereket, vezetőket kíván akár a fizikai, akár egy más világban. Azt kívánják, hogy vezessék, kényszerítsék, befolyásolják a jóra, a helyes cselekvésre, mert hiányzik belőlük a megértés. Nem értik meg a környezetet, nem értik meg saját gondolataiknak és érzelmeiknek különféle finomságait, s ezért úgy érzik, hogyha követnek valakit, akkor elérkezik a beteljesülés. De ez, mint mondtam, csak egy más formája a kényszernek. Mint ahogy a kényszer egy bizonyos kerékvágásba erőltet, mert hiányzik az intelligencia, ugyanúgy vágynak a tanítóra, hogy az befolyásoljon, vezessen, alakítson, és ebből megint csak hiányzik az intelligencia. Az intelligencia maga az igazság, tökéletesség, szépség és szeretet. Ezt tanító, fegyelem nem tárhatja fel, mert ezek a kényszernek, a környezet módosulatainak formái. Az intelligencia akkor lesz meg, ha a környezetnek jelentőségét teljesen megértik, és értékét meglátják.

KÉRDÉS: Hogyan lehet meghatározni azt, aminek ki kell tölteni az ön-tudatosság eltávolításából eredő légüres teret?

KRISHNAMURTI: Mondja, miért akarja eltávolítani az öntudatosságot? Miért tartja fontosnak az énnek, az öntudatosságnak, az önző korlátoknak eltüntetését? Miért gondolja ezt szükségesnek? Ha azért, mert boldogságra vágyik, akkor az öntudatosság, az "Én"-nek korlátolt részlegessége továbbra is megmarad. Ha azonban így szólnak: "Összeütközést látok, eszemet és szívemet diszharmónia ejtette rabul, de látom a diszharmónia okát és ez az, hogy nem értem meg a környezetet, ami az öntudatosságot létrehozta", akkor nincsen hiány, ami betöltésre vár. Attól tartok, hogy a kérdező ezt egyáltalában nem értette meg.

Engedjék meg kérem, hogy ezt még egyszer megmagyarázzam. Amit mi öntudatosságnak hívunk, az nem más, mint a környezetnek eredménye. Vagyis ha az ész és szív nem értik meg a környezetet, a külvilágot, a létfeltételeket, ami között az egyén van, akkor a megértés hiánya összeütközést hoz létre. Az összeütközés elhomályosítja az észt, megteremti az emlékezetet, azonosítja magát az ésszel, s ilyen módon az "Én" fogalma, az én-tudatosság megkeményedik. Ebből további összeütközés, szenvedés és kín származik. De a környezetnek, külvilágnak, az összeütközést létrehozó életfeltételeknek megértését csak az intelligenciától várhatjuk, ami ész és szeretet, és nem a helyettesítéstől. Ez az intelligencia mindig mozgó és önmagát mindig újrateremtő valami. És számomra ez az örökkévalóság, az időtlen valóság.

Ezzel szemben Önök annak a tudatnak folytatódására vágynak, ami a környezet eredménye, s amit "Én"-nek neveznek. Ez az "Én" csak akkor tűnhet el, ha megértik a környezetet. Az intelligencia ekkor normálisan, kényszer és elfojtás nélkül működik. Akkor nincs meg az a rettegő küzdelem, szépség és igazságkeresés, nincs meg a birtokló szeretetnek állandó harca, mert az intelligencia önmagában teljes.

 

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
HETEDIK BESZÉD

Nézzük most a világot, legalábbis képzeletben egy olyan szempontból, ami kitárja az embernek külső és belső tevékenységét, alkotásait és harcait. És ha ezt képzeletben meg tudják tenni egy pillanatra, mi tárul ki akkor Önök előtt? Megszámlálhatatlan sok fallal látják bebörtönözve az embert vallások, társadalmi, politikai és nemzetiségi korlátozások falaival, amiket az ember saját törekvései, célkitűzései, félelmei, reményei, biztonsága, előítéletei, szeretete és gyűlölete hoztak létre. Ezek közé a korlátok közé van bebörtönözve az embe,r és színes térképek, nemzetiségi határok, faji ellentétek, osztályharcok és kulturális csoport-megkülönböztetések béklyózzák körül. Az embert az egész világon saját alkotásainak falai és korlátozásai közé bezártnak és bebörtönözöttnek látjuk. A falakon és kerítéseken keresztül próbálja érzelmeit és gondolatait kifejezni, ezeken belül örül és bánkódik.

Szerte a világon rab hát az ember, a maga alkotásainak és tevékenységének falai által bebörtönözve. A környezet által bezártan és körülfalazottan, saját eszméi, törekvései, célkitűzései által korlátozottan próbál működni, néha sikeresen, néha azonban szörnyű küzdelmekkel. Mi pedig azt az embert, akinek sikerül a börtönt kényelmessé tenni, szerencsésnek, aki pedig összerogy a börtönben, hajótöröttnek nevezzük. De a siker és bukás egyaránt a börtön falain belül történik.

Nos, ha ilyen szemmel nézik a világot, akkor az embert korlátozottnak, bezártnak látják. És mi az ember, mi az egyéniség? Mi az ember környezete és mik a tevékenységei? Erről szeretnék ma reggel beszélni.

Először is mi az egyéniség? Mit értenek azalatt, ha azt mondják: "én egyéniség vagyok"? Finom filozófiai vagy metafizikai magyarázatoktól eltekintve azt hiszem, hogy egyéniségen a tudatos elkülönülést értik, valamint ennek kifejeződését, amit önkifejeződésnek neveznek. Az egyéniség tehát teljes és tudatos felismerése annak, hogy a környezet által rabságban tartott és korlátozott gondolkodás és érzelem különálló. A korlátozott gondolatok és érzelmeknek kifejezését pedig önkifejeződésnek nevezi. Az egyéniségnek önkifejeződését (és ez nem más, mint a tudatos elkülönülés) a körülmények a tevékenységnek bizonyos csatornájába erőltetik és kényszerítik, vagy pedig a körülmények dacára benne intelligencia, teremtő élet nyilvánul. Ez annyit jelent, hogy az ember, mint saját elkülönült tevékenységének tudatára ébredt egyén, arra van kényszerítve és erőltetve, úgy van körülbástyázva, hogy egy különleges irányban kell működnie, amit egyáltalában nem ő maga választott. A legtöbb embert olyan foglalkozásra, munkára, tevékenységre kényszerítik, amire egyáltalában nem alkalmas. Ezek életük hátralévő részét a körülmények elleni harcban töltik el, s így életüket, erőiket küzdelmekben, kínban, szenvedésben, esetleg néha élvezetekben pazarolják el. Vagy pedig, ha ez ember megérti a környezetnek egész jelentőségét, akkor keresztülhatol annak korlátozásain és intelligensen, alkotón él, akár a zene, művészetek, tudomány, akár hivatásának világában és annak kifejeződésein át, nem érzi magát elkülönültnek.

A teremtő intelligenciának ez a kifejezése igen ritka, s bár úgy jelenik meg, mint az egyéniség, vagy elkülönültség, számomra mégsem egyéniség, hanem intelligencia. Ahol az igazi intelligencia működik, ott nincs meg az egyéniség tudata. Ahol azonban valami meghiúsul, ahol erőfeszítés és küzdelem van a körülmények ellen, ott tudatos az egyéniség és ez nem intelligencia.

Az intelligensen működő embert, aki éppen ezért felszabadult környezetétől, alkotónak, isteninek nevezzük. A börtönben lévő ember számára a felszabadult, intelligens ember istenhez hasonló. A szabad emberről tehát nem kell beszélnünk, mert nincsen közünk hozzá. Az emberek többségének nincs hozzá köze, s ezért nem akarok a szabadsággal foglalkozni, mert a felszabadulást, az isteni állapotot csak az foghatja fel és értheti meg, aki már elhagyta a börtönt. Börtönben az isteni állapotot nem lehet megérteni. Teljesen hiábavaló, s csupán metafizikai vagy filozófiai jellegű arról beszélni, hogy mi a felszabadulás, az isteni állapot, mi az Isten. Az, amit ma Istennek látnak, szükségszerűen korlátozott, mert eszük körülhatárolt, lebéklyózott. Ezért én sem fogom leírni.

Mindaddig, amíg az a spontán és intelligens kifejeződés, amit életnek neveznek, az az igen nagy valóság el van torzítva, addig csak az egyéniségnek tudatosságát hangsúlyozzuk. Minél inkább harcolnak megértés nélkül a környezettel, minél inkább küzdenek a körülményekkel, ez az erőfeszítés annál inkább teszi a korlátozást tudatossá.

Kérem, ne tételezzék fel, hogy ennek a korlátozott tudatosságnak ellentéte a teljes megsemmisülés, a gépies életműködés, vagy a csoporttevékenység. Azt mutatom meg, hogy mi az egyéniség oka, s hogyan keletkezik. Ha a korlátolt tudat megszűnik és eltűnik, abból nem következik, hogy gépiesek legyenek vagy, hogy egy uralkodó egyéniség gyújtópontján át fog kollektív tevékenység létrejönni. Abból, hogy az intelligencia mentes az egyéni részletességtől, valamint a közösségtől is (végül is a közösség sok egyénből tevődik össze) továbbá abból, hogy az egyéniségnek nevezett korlátolt tudat eltűnik, még nem következik az, hogy gépiesek, kollektívek lesznek, hanem inkább az, hogy van intelligencia, és az intelligencia együttműködő, nem pedig romboló, nem egyéni vagy kollektív.

Az embereket kiforgatja, s a működésükben és tevékenységükben nyilvánuló elkülönülésnek tudatára ébreszti az, hogy harcolnak a környezettel, és óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy a körülményeket eligazítsák, módosítsák és átalakítsák. Nem ezt csinálják-e valamennyien? Hivatásukban, szeretetükben, tevékenységükben korlátozva vannak. Miközben korlátozásaik ellen küzdenek, tudatosságuk igen erőssé válik, és akkor kezdik a környezetet módosítani, és a körülményeket átalakítani. S mi történik ekkor? Az ellenállás falait emelik csak magasra, mert a módosítás és átalakítás csak a megértés hiányának eredménye. Ha megértenek, akkor nem akarnak módosítani, megváltoztatni, átalakítani, reformálni.

Amit tevékenységnek neveznek, az nem más tehát, mint módosítás, eligazítás, megváltozatás és erőfeszítés, hogy áttörjék a falakat és korlátokat. Az emberek igen nagy többségének tevékenysége nem más, mint a környezet módosítása. Ez a tevékenység magasra emeli a börtön falait és a környezet korlátait. Ha valamit nem értenek meg, csak módosítani törekszenek, akkor szükségképpen emelik az akadályokat, sőt új akadálysort építenek, és erőfeszítéseik csak megnagyobbítják a börtönt. Az emberek ezeket a falakat és akadályokat nevezik környezetnek, a rajtuk belül való működést pedig tevékenységnek.

Ha az ember nem érti meg, hogy mit jelent a környezet, akkor azon erőlködik, hogy megváltoztassa, módosítsa, de ezáltal csak a börtön falait emeli magasabbra, bár azt hiszi, hogy lerombolta őket. Ezek a falak a környezet, ami egyre változik, a cselekvés számára pedig nem más, mint a környezet módosítása.

Ebben a cselekvésben tehát soha sincs felszabadulás, tökéletesség, gazdagság, beteljesülés, csak egyre növekvő félelem. Az egyéniségnek, önmaguk életének folyása nem egyéb, mint a problémák halmozása. Azt hiszik, hogy megoldották a problémát, de helyébe ott a másik. És ez így megy az életünk végéig. Ha pedig egyáltalában nincs probléma, akkor azt mondják, hogy ez a halál. Ha több probléma már nem lehetséges, ez természetesen a halált, megsemmisülést jelenti, az Önök számára.

Vonzalmuk, szeretetük nem félelemből születik-e, nem féltékenység és gyanakvás-e az, ami körülvesz s nem a birtoklás érzése és szenvedés nyomja-e el? Mert ez a szeretet a birtoklás vágyából, tökéletlenségből és hiányérzetből született meg. A gondolkodás pedig csak a korlátok és a környezettel szembeni visszahatás. A visszahatás erőfeszítést, összeütközést hoz létre, s ezt az összeütközést mondják gondolkodásnak, pedig ez semmi más, mint körben járni a börtönben. Tevékenységük csak a börtön visszahatása, és csak újabb félelmet, újabb korlátozást hoz létre.

Mire gondolunk, ha tevékenységről beszélünk? A környezet által korlátok közé szorított mozgásra, aminek határait egy lerögzített fogalom, előítélet, hiedelem, dogma vagy hitvallás szabják meg. Az így korlátozott mozgást nevezik tevékenységnek. Minél többet cselekszenek tehát, annál kevésbé lesznek szabadok és intelligensek, mert mindig megvan a megrögzött dogma, hitvallás, biztonság és bebiztosítottság. Amint cselekedni kezdenek, ebből természetesen csak újabb korlátok és megszorítások keletkeznek. A cselekvés ekkor nem alkotó és nem az intelligenciából fakad, ami a tökéletesség maga. Ezért nincs benne öröm, elragadtatás, szeretet, életteljesség.

Az ember, akiből hiányzik az alkotó intelligencia, vagyis a környezetmegértés, börtönében bezártan játszani kezd, csinosítani és díszíteni kezdi a falakat, s megpróbálja magát kényelmesen érezni közöttük. Úgy gondolja, s azt reméli, hogy ezáltal szépséget visz rút börtönébe. Reformálni kezd, társulatokat keres fel, amiknek jelszava a testvériség, amik azonban szintén a börtönben vannak. Megpróbál szabaddá lenni, de a birtoklásról nem mond le. A szépítgetést, reformálást, játékot és kényelemkeresést életnek, működésnek, tevékenységnek nevezi. És mivel hiányzik az intelligencia, az életnek alkotó elragadtatása, azért kell, hogy agyonnyomja az a hazug épület, amit maga emelt. Azután kezd belenyugodni abba, hogy börtönben van, mert látja, hogy nem tudja megváltoztatni, nem tudja lerombolni a korlátokat. Belenyugszik abba, hogy börtönben van, s romanticizmusba, vagy saját énjének magasztalásába menekül, mert nincs meg benne a vágy, vagy a szenvedés ereje, ami szükséges lenne ahhoz, hogy lerombolja börtönének falait. Saját énjének megdicsőülését pedig vallásnak, szellemiségnek, vagy titkos tanításnak nevezi, legyen az tudományos vagy hamis.

Nem ezt teszik-e valamennyien? Nem lehet ez Önökre is alkalmazni? Ne mondják, hogy ez arra az emberre alkalmazható, akit nagy magasságból láthatunk. Ez az ember Önök maguk, szomszédjaik, mindenki. Mikor ezekről beszélek, ne szomszédjukat figyeljék, ne valami távollévő barátjukra gondoljanak, mert ez nem más, mint közvetlen megfutamodás. Sokkal inkább teremtsék meg magukkal szemközt az intelligencia tükrét, hogy megláthassák benne a maguk arcát, világosan, torzítás és kedvezés nélkül. Ebből a világosságból születik majd meg a tevékenység, ami nem elfásult gondolkodás vagy puszta környezetmódosítás.

Ha pedig nem rendelkeznek képzelőerővel, nem romantikusok és nem vágynak arra, amit vallásnak, Istennek neveznek, akkor hajszás örvénylést teremtenek maguk körül, rendszereket találnak ki, reformálni kezdik környezetüket, átalakítják börtönük falait, és tovább fokozzák börtönükben a tevékenységet.

Ha nincs Önökben képzelőerő, nem romantikusak és nem misztikusak, akkor börtönükben egyre nagyobb tevékenységbe kezdenek, reformátornak nevezve magukat, s ezáltal egyre nagyobb korlátozást, megszorítást és zűrzavart teremtve börtönükben. Ezért vannak természetellenes felosztásaik, amiket vallásoknak és nemzeteknek neveznek. Ezeknek okai és megteremtői azok, akik másokat kihasználnak és saját hasznukra és jóvoltukra örökítik meg azokat.

Mi is a vallás? Hogyan működik? Ne valami csodaszerű, igazi és tökéletes vallást képzeljenek el; arról beszéljünk, ami van, nem pedig aminek lenni kellene. Mi az a vallás, aminek az ember rabszolgája lett, aminek magát értelmetlenül és reménytelenül alávetette, hogy azután egy oltáron feláldozzák azok, akik az embereket kihasználják? Mi ez és hogyan jön létre? Az egyén maga teremtette meg azáltal, hogy önmagának bebiztosítására vágyott, ami természetesen félelmet hoz létre. Ha önmaguk bebiztosítását kezdik keresni, az úgynevezett szellemiség segítségével, akkor szükségképpen jelentkezik a félelem. Mit vár a biztonságot kereső lélek? Szeretné magát biztos és kényelmes életfeltételek között tudni, szeretne biztos alapot gondolkodása és cselekvése számára és szeretne állandóan így élni. De az a lélek, aki biztonságra vágyik, sohasem lehet bebiztosított, míg az, aki nem vágyik rá, az bebiztosítottá válhat. Aki nem fél, aki látja a célok, csúcspontok, beérkezések hiábavalóságát, az intelligensen, s ezért biztonságban él és ily módon halhatatlan.

A biztonság keresése szükségképpen félelmet hoz létre, a félelemből pedig megszületik a hitvallások és hiedelmek utáni vágy, amiktől védelmet várunk a félelemmel szemben. A hitek, hitvallások, dogmák és tekintélyek segítségével háttérbe szorítjuk a félelmet. A félelemtől megvédő vezetőkre, mesterekre, rendszerekre vágynak, mert azt remélik, hogyha engedelmeskednek nekik, követik és utánozzák őket, akkor meg lesz a békéjük és kényelmük.

Ne bólintsanak helyeselve, mert valamennyien ebben a zűrzavarban élnek, s ennek rabszolgái. Csak akkor helyeselhetnek, ha mentesek tőle. Engem hallgatva is csak arról tesznek tanúságot, hogy értelmükkel helyeselnek egy elgondolást, amit én juttatok kifejezésre. S mi értéke van ennek?

A bebiztosításra való sóvárgás szükségképpen félelmet hoz létre, ezért azután az ész és szív szellemi tanítóra vágyakozik, hogy azoktól megtanulja a menekülés útjait. A félelem arra készteti az egyént, hogy szellemi tanítókat keressen: ezeket lelkipásztoroknak, swámiknak nevezik. A szellemi tanítók működése arra irányul, hogy elszórakoztassa Önöket, ezért találják ki a szertartásokat, fegyelmező rendszereket és imákat. Mindezek szép kifejeződések szeretnének lenni, de babonává süllyednek.

A fegyelmezettség nem más, mint egy faja a másféle környezethez való alkalmazkodásnak. A harc Önökben mégis egyre tart, bár a fegyelmezettség segítségével teremtő intelligenciájukat fojtogatják. Az imádás pedig, ami a valóságban a legkedvesebb, ami érzelem, sőt maga a szeretet, tárgyiassá, kihasználttá, értéktelenné és minden jelentőség nélkülivé válik.

Természetes, hogy a félelemből a biztonság, az igazság vagy az Isten keresése fakad. Megtalálhatják-e valaha is az Istent, az igazságot? De az igazság létezik, az Isten van. Az emberek azért nem találhatják meg az igazságot, az Istent, mert keresésük semmi más, mint menekülés a félelemtől és vágyódás valami betetőzés felé. Ezért, ha az Isten felé vágyódnak, egy kényelmes pihenőhelyet óhajtanak csupán. Ez bizonyára nem az Isten, nem az igazság, hanem csak a tespedés helye és menedéke, amiből száműzve van az intelligencia, és ki van irtva a teremtő élet. Én úgy látom, hogy az egész igazság- és istenkeresés valóságos megtagadása az igazságnak és Istennek. Az a lélek fog rábukkanni az igazságra, aki nem vágyik betetőzésre, célra és végre. Ekkor az isteniség nem kivetített és be nem teljesült vágyakozás, hanem az az intelligencia, ami maga az Isten, szépség, igazság és tökéletesség.

Mint mondtam, természetellenes felosztásokat teremtettünk, amiket vallásoknak, s az emberi élet társadalmi megszervezésének nevezünk. A társadalmi szervezetek lényegükben a lakásra, táplálkozásra és nemiségre vonatkozó szükségleteinken alapulnak. Civilizációnknak egész szerkezete ezen nyugszik. De ez a szerkezet oly szörnyűvé dagadt, szükségleteinket annyira magasztos valamivé tettük, hogy amik azelőtt egyszerűek, természetesek és tiszták voltak, azok most bonyolultakká váltak, azokat rúttá, kegyetlenné és elrémítővé tette az a hatalmas, de egyre bomladozó emberi alkotás, amit társadalomnak nevezünk. Szükségleteinket a maguk egyszerűségében, tisztaságában, természetességében és spontán megnyilatkozásában felfedezni - ez mindenesetre igen nagy intelligenciát kíván. Azt az embert, aki szükségleteiket felfedezte, nem teszi többé rabszolgává a környezet.

Mivel azonban szükségleteinknek megdicsőítésében annyi kizsákmányolást, könyörtelenséget és esztelenséget tanúsítottunk, az a bizonyos szerkezet, amit nemzeti életnek, gazdasági függetlenségnek, politikai és társadalmi szerveződésnek, osztály-megkülönböztetésnek, a népek tekintélyének és faji kultúrájuknak nevezünk - ez a szerkezet csak arra jó, hogy általa egyik ember kihasználja a másikat és összeütközést, diszharmóniát, háborút és bomlást hozzon létre. Ez a szándéka az osztály-megkülönböztetéseknek, ebben az irányban működnek az összes nemzetek, az uralkodó kormányzatok, faji előítéletek. Az embereknek egymást kihasználása és kizsákmányolása háborúra vezet.

Bizony ilyenek a dolgok, ilyennek építettük fel a civilizáció szerkezetét egyénileg, mint saját emberi lelkünk alkotását. Ezek a szörnyű, kegyetlen és elrémítő társadalmi és vallásos megkülönböztetések szétválasztják és elkülönítik az embereket, s pusztulást hoznak létre a világon. Önök egyének teremtették meg mindezt, s nem természetesen, titokzatosan, önmagától jött létre, nem valami csodaszerű Isten teremtette. Az egyén építette fel, csak az egyén rombolhatja le. Ha arra várunk, hogy valami más roppant rendszer keletkezzék, s az új életfeltételeket teremtsen számunkra, akkor ismét csak rabszolgái leszünk ennek a rendszernek. Ebben nem lehet intelligencia, sem spontán alkotó élet.

A környezet igazi jelentőségét egyénileg kell megérteniük, akár a jelen, akár a múlt környezet is az. Meg kell érteniük, hogy mit jelent a körülmények folytonos változása. És ha megértik, hogy a környezetben mi az igaz, akkor nagy összeütközésben lesz részük. De Önök nem vágynak összeütközésre, hanem inkább reformálni szeretnének, valami módon szeretnék környezetüket újjá alakítani. A legtöbb ember konfliktusban él és megkísérli elmenekülni attól azzal, hogy megoldást keres, ami azonban csak a környezet módosítása lehet. Mivel a legtöbb ember rabja egy konfliktusnak, azért azt mondom: legyenek a konfliktusban igen erősen tudatosak, ne akarjanak elmenekülni előle, ne próbáljanak megoldást keresni rá. Akkor, ha nagyon erősen szenvednek, meg fogják látni a környezet igazi jelentőségét. Ha gondolkodásuk világos, akkor nincs öncsalás, bebiztosítás, önmegtartóztatás, nincs korlátozás.

Ez az intelligencia és az intelligencia tiszta cselekvés. Ha a cselekvés az intelligenciában születik meg, ha a cselekvés maga az intelligencia, akkor nem fogunk vágyni az intelligenciára, s nem akarjuk azt a cselekvés által megszerezni. Akkor megvan a teljesség, bőség, gazdagság, akkor valósággá válik az örökkévalóság, ami Isten. Ez a tökéletesség és intelligencia veszi elejét mindörökre annak, hogy korlátokat és börtönöket hozzunk létre.
 

Shaw61

Állandó Tag
Állandó Tag
Krishnamurti három nappal a halála előtt a spirituális munkájáról a következőket mondta:

"Minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem az embereket, de ahelyett, hogy megváltoztattam volna őket, csak elpocsékoltam az energiáimat.

Olyan voltam, mint egy folyó, amely eltévedt a sivatagban.

Akik meghallgattak, azoknak csak kellemes szórakozást jelentettem.

Már maga ez a szó is bántó: szórakozás. Egész életemet úgy éltem le, hogy csak szórakoztattam az embereket."

Ez azonban nem Krishnamurti hibája volt. Az emberiség egyre inkább megkeményedik, egyre mélyebb álomba zuhan, egyre jobban elkábítja magát, egyre halottabb.

Ma már nagyon nehéz felébreszteni az embereket!
 

evapatocs

Állandó Tag
Állandó Tag
Krishnamurti három nappal a halála előtt a spirituális munkájáról a következőket mondta:

"Minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem az embereket, de ahelyett, hogy megváltoztattam volna őket, csak elpocsékoltam az energiáimat.

Olyan voltam, mint egy folyó, amely eltévedt a sivatagban.

Akik meghallgattak, azoknak csak kellemes szórakozást jelentettem.

Már maga ez a szó is bántó: szórakozás. Egész életemet úgy éltem le, hogy csak szórakoztattam az embereket."

Ez azonban nem Krishnamurti hibája volt. Az emberiség egyre inkább megkeményedik, egyre mélyebb álomba zuhan, egyre jobban elkábítja magát, egyre halottabb.

Ma már nagyon nehéz felébreszteni az embereket!
Azért nehéz,mert akaratuk ellen fölösleges bármit is tenni.

E.Tolle szerint azért vannak egyre többen,akik tudatossá válnak,mert a kegyelem bejött ebbe a világba.

Igy van kiút,amit annak előtte már ő sem remélt -szerencsénkre!;)
Ha nem igy lenne,már rég elpusztitottuk volna magunkat - véleményem szerint.;)
 

Shaw61

Állandó Tag
Állandó Tag
E.Tolle szerint azért vannak egyre többen,akik tudatossá válnak,mert a kegyelem bejött ebbe a világba.

Igy van kiút,amit annak előtte már ő sem remélt -szerencsénkre!;)
Ha nem igy lenne,már rég elpusztitottuk volna magunkat - véleményem szerint.;)

Az elme tükre az évezredek során nagyon eltorzította és használhatatlanná tette ezt a szót, hogy kegyelem.

Egy isteni kegyelemtől való függést csinált belőle, ami teljesen ellentétes az emberi szellem szabadságvágyával.

Szerintem talán még legközelebb az eredeti jelentéséhez a guru kegyelme értelmében áll. Ez pedig azt jelenti, hogy a felébredt mester már a puszta jelenlétével is ébresztően hat a körülötte lévőkre a belőle kiáradó erőtér segítségével. Ez egy elmét megkerülő erő, amely felrázz az álmodból. Persze ha mély az álmod, akkor ezt észre sem veszed.

Az, hogy napjainkban megnőtt a tudatossá válás esélye azzal függhet össze, hogy az elmúlt időkben egyre többen ébredtek fel, és ez a "kegyelemtér" (nevezzük így) ereje is egyre nő.

Persze ez is csak azokat fogja majd felébreszteni, akiknek nem túl mély az álmuk és már amúgy is ébredezőben vannak. Ha ez a sok millió ember felébred, akkor tovább nő a térnek az ereje és a még mélyebb álomban lévőket is elérheti.

Ez tehát remélhetőleg egy robbanássorozat szerű felébredési hullámot jelenthet.
 

Soma77

Állandó Tag
Állandó Tag
tömeges felébredés, milliók felébredése?...szép álmokat...az ébredezők olyanok, mint a fogyni vágyók...mi mindent meg nem tesznek egy áhított spirituális "alakért"...könyveket vesznek...DVD-ket néznek..."trénerek" szavait követik szóról szóra...és nézz közül, mindenki fitt és egészséges?!...itt válik szét az elmélet, és a gyakorlat...a fogyi-biznisz és a megvilágosodás-biznisz egy célt szolgál...és annak semmi köze az emberiség jobbá-tételéhez...a világod csak belülről változhat meg...idol-ok majmolása sehova sem vezet...ha nem vagy ott, minden pillanatban...a leadott kilók mindig visszamásznak...
 

Soma77

Állandó Tag
Állandó Tag
Krishnamurti három nappal a halála előtt a spirituális munkájáról a következőket mondta:

"Minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem az embereket, de ahelyett, hogy megváltoztattam volna őket, csak elpocsékoltam az energiáimat.

Olyan voltam, mint egy folyó, amely eltévedt a sivatagban.

Akik meghallgattak, azoknak csak kellemes szórakozást jelentettem.

Már maga ez a szó is bántó: szórakozás. Egész életemet úgy éltem le, hogy csak szórakoztattam az embereket."

ebből is látszik, hogy mi a különbség aközött, hogy valaki éli is azt amiről beszél, vagy csak beszél róla...nagyot nőtt a szememben ezzel a felismeréssel....
 

V.T.

Állandó Tag
Állandó Tag
Ezt amit Shaw mond: "Szerintem talán még legközelebb az eredeti jelentéséhez a guru kegyelme értelmében áll. Ez pedig azt jelenti, hogy a felébredt mester már a puszta jelenlétével is ébresztően hat a körülötte lévőkre a belőle kiáradó erőtér segítségével. Ez egy elmét megkerülő erő, amely felrázz az álmodból. Persze ha mély az álmod, akkor ezt észre sem veszed."

Ezt en is osztom.Bar azt hozza kell tenni hogy csak abban az esetben - szerintem - ha az adott szemelyben legalabb egy apro "erdeklodes" mutatkozik a dolog irant.Ha egy teljes anyagba sullyedt embert er el ez a bizonyos "eroter" az lehet hogy csak annyit vesz eszre hogy valami megvaltozott benne de inkabb megijed tole minthogy fele fordulna.De akiben mar elindult a folyamat csak eppen nem tudja osszerakni a kockakat annak biztosra veszem hogy csak a jelenlete mar hatalmas tanitassal bir ugy hogy egyetlen egy szot sem mond ki.
 

Soma77

Állandó Tag
Állandó Tag
a guru a jelenlét élő bizonyítéka...egy szót sem kell mondania, mégis tudod, érzed...a te igaz belsőd és az ő személye "összerezeg", és ehhez nem kellenek szavak...nem kellenek tettek...csak egy kis nyitottság a te részedről, amelyen kereszül ez elér hozzád...
 

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
Krishnamurti három nappal a halála előtt a spirituális munkájáról a következőket mondta:

"Minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem az embereket, de ahelyett, hogy megváltoztattam volna őket, csak elpocsékoltam az energiáimat.

Olyan voltam, mint egy folyó, amely eltévedt a sivatagban.

Én pedig szorgalmasan tovább hordom a vízet a sivatagba.
A remény hal meg legkésőbb!!!!

NYOLCADIK BESZÉD
1934. június 25-én

Ma reggel kérdésekre fogok válaszolni.

KÉRDÉS: Úgy gondolja Ön, hogy a környezet hatásaiból kialakult ego a látható burok, és ez egy sajátos és halhatatlan magot vesz körül? Nő ez a mag, vagy zsugorodik, illetőleg változik?

KRISHNAMURTI: A dolog úgy van, hogy némelyek az igazságra vonatkozó vizsgálódásaikba a spekuláció és játék szellemét viszik be. A bölcselkedő elme éppúgy kéjeleg a megszokott spekulációkban, mint ahogy a tőzsdén spekulálnak, hogy gyorsan meggazdagodjanak, és a játék veszedelmes szokásának segítségével kihasználjanak és megcsaljanak másokat. Ezzel a belső magatartással kezdenek hozzá annak vizsgálatához, hogy van-e önmagában tökéletes, halhatatlan lélek, vagy pedig egy folyton növekvő és kiterjedő egyéniség?

Miért szeretnék tudni ezt? Mi rejlik a kutatás és spekuláció szellem mögött? Nem lenne jobb nem kutatni és nem spekulálni, hanem inkább meggyőződni arról, hogy a környezet teremti-e az összeütközést az egyén öntudatában? Ez nem más, mint a puszta spekuláció, mert hiszen minden spekuláció, ami ezekre a dolgokra vonatkozik, szükségszerűen hamis. A korlátozottság állapotában, az összeütközésben, ami a környezet és a környezet eredménye között fennáll, az ember nem értheti meg a valóságot, az örökkévaló életet, vagyis igazságot. Szerintem helytelen azt mondani, hogy mindez csak egyre növekvő és táguló öntudat, vagy, hogy ez az öntudat önmagában örökkévaló és tökéletes, mert az intelligencia szempontjából egyik sem a kettő közül. Ha csak azért okoskodnak, hogy felfedezzék, hogy valamely lény növekszik-e, vagy örökkévaló-e, akkor az eredmény egy minta lesz csupán, egy metafizikai, vagy filozófiai fogalmazás, aminek megfelelően fogják alakítani életüket, tudatosan, vagy öntudatlanul. Az ilyen minta menekülés lesz csupán: menekülés az összeütközéstől, pedig csakis ez szabadíthatja meg az embert a spekulációtól és nyerészkedéstől.

Ha tehát tudatos lesz az összeütközés, akkor annak hevességében meglátják majd, hogy mi az örökkévalóság. Vagyis, ha eszük és szívük kezd minden összeütközéstől megszabadulni, akkor jelentkezik az intelligencia és akkor az időtlenség valami egészen mást jelent. Akkor ez beteljesülés, nem pedig növekedés; valami belsőleg hozzátartozó szüntelen levés, ami nem irányul bizonyos végcél felé. Felületesen és értelmükkel megérthetik ezt, de ha eszük és szívük csupán metafizikai menedékre vágyik, vagy örömét találja a filozófiai spekulációban, akkor alapjában, egész mélységében és gazdagságában nem érthetik meg.

KÉRDÉS: Ha az örökkévaló: intelligencia és ezért igazság, akkor nem törődik a hazugsággal, vagyis az "Én"-nel és a környezettel. Hasonlóképpen a hamisat, az "Én"-t és a környezetet semmi sem ösztönzi arra, hogy az örökkévalóval, igazsággal, intelligenciával törődjék, mert mint ismételten mondta, a hazug az igazat el nem érheti, akármily nagy is az erőfeszítés. Azután meg úgy látszik, hogy az emberi élet évezredein át az örökkévaló nem sokat jutott előre abban, hogy a hazugságot szétoszlassa, és az igazságot megteremtse. Miután Ön szerint e kettő nincs kapcsolatban egymással, miért ne hagyjuk az örökkévalót örökkévalónak, a hazugságot pedig, ha neki úgy tetszik, még rosszabbnak? Egyszóval, minek egyáltalában bármivel is törődni?

KRISHNAMURTI: Miért törődnek az élet akármely dolgaival? Mert összeütközéseik vannak, mert rabjai a kínnak, szenvedésnek, múló örömöknek, sok-sok küzdelemnek, hiú próbálkozásoknak, kifinomult és romantikus képzelődéseknek, amik végül mindig összeomlanak. Azért kezdik kutatni az okokat, mert lelkükben folytonos a küzdelem. Ha nincs küzdelem, miért bajlódjanak a dolgokkal? Teljesen egyetértek a kérdezővel, minek bármivel is bajlódni, ha nincsen küzdelem, ha nem kell küzdeni a pénzszerzésért és a pénz megtartásáért, azért, hogy alkalmazkodjunk szomszédainkhoz, környezetünkhöz, s az élet feltételeihez és követelményeihez, ha nem kell küzdeni azért, hogy érvényre juttassák önmagukat és kifejezzék, amit éreznek. Ha nem érzik a küzdelmet, akkor ne bajlódjanak, hagyják a dolgokat folyni. Nem hiszem azonban, hogy csak egy emberi lény lenne is a világon - eltekintve talán a vadaktól és a civilizációtól távol eső helyeken élőktől -, akinek életében nem volna küzdelem, aki félelemtől hajtva ne keresné szüntelenül a biztonságot és kényelmet. Ebben a küzdelemben az ember megteremti a maga fogalmait az igazságról a menekülés útjai gyanánt.

Van olyan életmód is, amelyben az összeütközés teljesen megszűnik, lehet természetesen, spontánul és elragadtatva élni. Számomra ez tény és nem elmélet. És én szeretnék segíteni azoknak, akik nem vágynak megoldásra - mert nincsen megoldás -, felébreszteni az intelligenciát, ami a megértés segítségével megszünteti az összeütközés okát. Ha azonban életükben nincsen összeütközés, akkor nincs mit beszélni. Akkor nem gondolkoznak és nem élnek, mert megtalálták a biztonságot, az élet állandó hullámzásától távol eső menedéket. Ez az élet, ha nem értik meg, összeütközés, ha azonban megértik, gyönyörűség, folytonos mozgás, elragadtatás és időtlenség lesz; és ez az örökkévalóság.

Mi is az összeütközés? Összeütközés, mint mondtam, csak két hamis dolog között lehetséges. Megértés és tudatlanság, igazság és hamisság között összeütközés nem lehetséges. Minden emberi összeütközésben, kínban és szenvedésben két hamis dolog szerepel tehát: az, ami szerinte nem lényeges és az, amit lényegesnek tart. Nézzük, mi is ez a két hamis dolog? Nem a régi kérdés ez, hogy mi jött létre először, a tyúk vagy a tojás? Ez ismét csak az okoskodó értelem metafizikai tunyálkodása, de nem igazi gondolkodás.

Amíg nem értjük meg, hogy mi az igazi értelme a környezetnek, ami az ellene harcoló egyént létrehozza, addig meg kell lenni a küzdelemnek, összeütközésnek, addig meglesznek a folyton növekvő megszorítások és korlátozások. Ezért a cselekvés, mint tegnap mondtam, további akadályokat teremt. Az észt és a szívet pedig - számomra e kettő ugyanaz, s csak a kifejezés könnyebbsége miatt választom el őket - gyengíti és elfátyolozza az emlékezet. Az emlékezet a biztosság keresésének eredménye, a környezethez való alkalmazkodásának következménye és állandóan elfátyolozza az észt és elválasztja az intelligenciától, holott az ész maga az intelligencia. Az emlékezet miatt nem tudunk megérteni, és ez teremti meg az összeütközést a lélek és a környezet között. Ha azonban a múlt emlékeitől nem terhelten - ez nem más, mint óvatos alkalmazkodás, s ezért pusztán figyelmeztetés -, mindig megújultan közeledünk a környezethez; ha lelkük intelligenssé, önmagában folyton megújulóvá válik, nem alkalmazkodik s nem idomul hozzá az életfeltételekhez, hanem mindent megújultan köszönt, mint friss reggelt a nap, vagy az estét a csillagok, akkor ebben az üdeségben és elevenségben megértik a dolgokat. Az összeütközés teljesen megszűnik, mert intelligencia és összeütközés nem lehetnek meg együtt. Ha az intelligencia teljes erővel működik, akkor megszűnik a diszharmónia.

KÉRDÉS: Ha valaki, akit ragaszkodás és vágyódás nélkül szeretek, eszembe jut, és én gyönyörűséggel elidőzöm e gondolat mellett egy pillanatig - erről mondja lekicsinylően, hogy ilyenkor nem élünk teljesen a jelenben?

KRISHNAMURTI: Mit jelent az, teljesen a jelenben élni? Megpróbálom újra megmagyarázni, hogy mire gondolok. Az a lélek, aki összeütközések és küzdelem közepette él, folyton menekülni vágyik. Vagy a múlt emlékei tolulnak öntudatlanul a lélekbe, vagy a lélek fordul szándékosan a múltba, s él a múltban gyönyörködve, ami egy formája a menekülésnek. Vagy pedig az összeütközések és küzdelmek közepett élő lélek, aki megérteni nem tud, a jövőbe vágyik, a jövőbe menekül, s azt hitnek, célnak, betetőzésnek, beérkezésnek, sikernek nevezi. Az emlékezet működése arra irányul, hogy ügyesen elmeneküljön a jelenből. A visszatekintés, amit önelemzésnek neveznek, csak egy fogása az emlékezetnek, meghosszabbítja az emlékezést, korlátok és határok közé szorítja az észt, és elűzi az intelligenciát. A menekülésnek különféle útjai vannak tehát, és elragadtatással a jelenben élni csak akkor lehet, ha a lélek nem menekül többé el az emlékezés segítségével, és az emlékezés nem fátyolozza többé el az észt és szívet. Ez csak akkor lehetséges, ha a lélek nem találja többé gyönyörűségét a múltban vagy jövőben, és nem teremt többé szétosztást. Más szavakkal, ha a legmagasabb fokú intelligencia, ami maga az igazság, szépség és szeretet, normálisan és erőfeszítés nélkül működik, akkor ebben az állapotban az intelligencia időtlen, tehát megszűnik az a félelem, hogy nem élünk a jelenben.

KÉRDÉS: Ha a szeretet megszabadult a birtoklás érzésétől, nem aszkézis és ennek folytán egészségtelen állapot az eredmény?

KRISHNAMURTI: Ha Ön már mentes volna a birtoklás érzésétől, akkor nem tette volna fel ezt a kérdést. A félelem már meg volt Önben, mielőtt közeledett ehhez a mérhetetlen nagy dologhoz, azért védőfalat emelt magának, s ezt aszkézisnek nevezi. Ne azt keressük, hogy aszkézis-e, tehát egészségtelen állapot származik-e abból, ha megszabadulnak a birtoklás érzésétől, hanem azt, hogy a birtoklás érzése hozza-e létre a küzdelmet és az egészségtelen állapotot.

Miért van meg a bírás fogalma? Nem abból születik-e meg, hogy életünk nem teljes, nem kielégítő? Az érzéki és egyéb kérdések azért lesznek oly fontosak, s a birtoklás érzése azért játszik oly óriási szerepet az emberek életében. A teljességben, ami maga az intelligencia, nincsen egészségtelen. De mivel kevesek és tökéletlenek vagyunk, s jól tudjuk, mily szegények, üresek, laposak és teljesen elszigeteltek gondolataink és érzelmeink, azért más embereken, könyveken, irodalmon, eszméken és bölcseleteken csüggünk, hogy így életünket gazdagabbá tegyük. Ezért látunk neki a szerzésnek és felhalmozásnak. Amikor összegyűjtünk, hogy legyen, ami vezérel a jelenben, akkor csak emlékezetünk működik, pedig az emlékezet olyan tudástól függ, ami a múlté, s ezért élettelen. Mint ahogy az ember, akinek sok mindene van, vigasztalást keres dolgaiban, úgy a szegény, lapos és tökéletlen ember is barátjának, feleségének, szerelmének bírására vágyik. A birtoklásnak ebből az érzéséből származik a harc, és az ész és szívnek állandó rágódása. És ha tudatosság és a környezet megértése, nem pedig erőfeszítés által, megszabadulunk az összeütközésektől, akkor megszűnik a birtoklás érzése, s ezért az egészségtelen állapot is. Az aszkéta végül is az az ember, aki kerüli az életet, mert nem érti meg. Fut az élettől, s annak minden kifejeződésétől. Az intelligencia azonban nem menekül semmitől sem, mert semmi olyan sincs, amit félre kellene tolni. Az intelligencia teljes és ebben a teljességben nincsen szétosztás.

KÉRDÉS: A cselekvésnek kétféle alakjáról beszélt: a környezettel szembeni visszahatásról, ami összeütközést hoz létre, és a környezeten való keresztülhatolásról, ami megszabadít az összeütközéstől. Az elsőt megértem, de a másodikat nem. Mit ért ezalatt: keresztülhatolni a környezeten?

KRISHNAMURTI: A környezettel szembeni visszahatás akkor támad, ha a lélek nem érti meg a környezetet, és megértés nélkül cselekszik. Ezáltal még jobban megnöveli a környezet korlátozásait. Az egyik alakja a cselekvésnek, ami az embert rabszolgává teszi. Visszahatnak a környezetre, s ez összeütközést hoz létre. Hogy megmeneküljenek ettől az összeütközéstől, egy más környezetet teremtenek meg, s azt remélik, hogy ez meghozza a békét. Ez azonban nem más, mint cselekedni valamely környezetben, anélkül, hogy megértenék, hogy a környezet megváltozhat. Ez a cselekvés egyik alakja.

A másik az, hogy megértjük a környezetet és úgy cselekszünk. Ez nem annyit jelent, hogy először megértenek, s azután cselekszenek, hanem annyit, hogy a megértés maga a cselekvés, tehát nincs benne számítgatás, módosítás, alkalmazkodás. Ez már mind az emlékezet működéséhez tartozik. Az intelligencia tükrében olyannak látják a környezetet, amilyen az csakugyan, felfogják teljes jelentőségét, s a cselekvésnek ebben a spontaneitásban megtalálják a szabadságot. Végül is, mi a szabadság? Mozogni korlátok nélkül, nem hagyni korlátokat magunk mögött, s nem teremteni ilyeneket utunk mentén. A környezetet és a korlátokat az emlékezet működése teremti meg, ez pedig azonos az öntudatossággal, ami elválasztja az észt az intelligenciától. Másszóval, ha két hamis dolog hat egymásra, mint amilyen a környezet és a környezet eredménye, akkor kell, hogy létrejöjjenek, illetőleg megnövekedjenek a korlátok, és csökkenjen, s továbbtűnjön az intelligencia. Viszont, ha ezt felismerik - a felismerés nem az értelem dolga, hanem annak az egész lényből kell megszületni -, akkor ebben a tudatosságban egy másfajta cselekvésnek kell létrejönnie, amire nem nehezedik rá az emlékezet. Azt már megmagyaráztam, hogy mit értek emlékezet alatt. Ily módon minden gondolat- és érzelem-megmozdulásnak más árnyalata, más jelentősége lesz. Ekkor az intelligencia nem fogja elválasztani a tárgyat, vagyis a környezetet az alkotótól, amit "Én"-nek neveznek. Ekkor az intelligencia nem választ ketté, s ezért ő maga a spontán cselekvés.


 

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
Még egy vödör víz a sivatagba!

KILENCEDIK BESZÉD
1934. június 28-án

Ma reggel az értékek fogalmával szeretnék foglalkozni. A mi egész életünk nem más, mint értéktől-értékig való utazás. Azt gondolom azonban, hogy van egy út (szabadjon megfontoltan és tapintatosan ezt a szót használnom), melynek segítségével az ész megszabadulhat az értékeléstől. Hozzászoktunk az értékekhez és azoknak folytonos változásához. Amit lényegesnek mondunk, az csakhamar lényegtelenné válik, és az értékek folytonos változásának folyamatából konfliktus keletkezik. Amíg nem értjük meg, hogy az értékek változásában mi az alapvető és mi a változás oka, addig mindig hozzá vagyunk kötve az összeütköző értékek kerekéhez.

Azzal a fogalommal szeretnék foglalkozni, amiben az értékek gyökereznek, vajon az ész, vagyis intelligencia cselekedhet-e spontán és természetes módon, anélkül, hogy a környezetnek értéket tulajdonítana. Ha elégedetlenek vagyunk a környezettel, a körülményekkel, akkor ez az elégedetlenség felkelti a változás, reformálás vágyát. Amit reformnak neveznek, az nem más, mint új értékek teremtése és a régiek lerombolása. Más szóval reformról beszélnek, ezalatt helyettesítést értenek. Ahelyett, hogy a régi hagyományok és megállapított értékek között élnének, a körülmények megváltoztatásával szeretnének új értékeket teremteni. Ahol tehát meg van az értékelés iránti érzék, ott meg kell lenni az idő fogalmának is, s ezért az értékek folytonosan változnak.

A tespedés és megalapozott kényelem korszakaiban az, amit mi a régi és új nemzedék küzdelmének mondunk, nem más, mint az értékek fokozatos átalakulása. A béke és nyugalom korszakaiban tehát, többnyire öntudatlanul, az értékek fokozatos átalakulása megy végbe, és ezt a fokozatos változást mi elnevezzük a régi és új nemzedék küzdelmének. A felforgatás és nagy összeütközések korszakaiban az értékek hevesen és kíméletlenül változnak, s ezt nevezzük forradalomnak. Az értékek gyors változása, a forradalom heves és könyörtelen. Az értékek lassú és fokozatos változása pedig az a folytonos harc, ami a megállapodott, kényelmes, tespedő lélek és a körülmények között megy végbe. Ezek a körülmények új életfeltételek közé kényszerítik a lelket úgy, hogy kénytelen új értékeket alkotni magának. A körülmények tehát lassan vagy gyorsan megváltoznak és az új értékalkotás nem más, mint az egyre változó környezethez való alkalmazkodás eredménye. Az értékek tehát minták csupán, amikhez hozzáidomulnak. Miért kell egyáltalában, hogy értékeik legyenek? Ne mondják, kérem: "Mi lesz velünk, ha nincsenek értékeinek?" Idáig még nem jutottam, ezt még nem mondtam. Menjünk tehát tovább. Miért kell, hogy értékeik legyenek? Mi mást jelent ez az értékkeresés, mint az új és régi, ősi és modern közötti összeütközést? Nem olyan minták-e az értékek csupán, amiket a társadalom vagy Önök maguk alkottak meg, s amikhez az ész hozzáidomulni vágyik, mert lusta és hiányzik belőle a megértés? A lélek biztosságra, végeredményre vágyik, és úgy cselekszik, hogy ezeket keresi. Vagy ránevelte magát, hogy egy hátteret alakítson ki, és ebből kiindulva működjék; vagy van valami hite és ez színezi meg tevékenységét. A lélek értékeket követel, hogy ne jusson zavarba, hogy mindig legyen vezetője, akit követ és utánoz. Az értékek így formák lesznek csupán, amikben eltesped a lélek. Úgy látszik, még a nevelésnek is az a célja, hogy az észre és szívre ráerőltesse az új beilleszkedés elfogadását.

A vallásoknak, erkölcsi megértéseknek, társadalmi életnek, politikai szervezeteknek reformjait mind csak a vágy diktálja, amely alkalmazkodni szeretne az egyre változó környezethez. Ezt az alkalmazkodást nevezik reformnak. A környezet folytonosan változik; a körülmények állandóan mozgásban vannak és reformokat csak azért hoznak, mert szükségük van arra, hogy lelkük alkalmazkodják a környezethez s nem azért, mert lelkük keresztülhatol a környezeten s így megérti azt. Az új értékeket úgy magasztalják, mintha alapvető, eredetiek és igazak lennének. Számomra azonban semmi egyebek, mint a kényszernek, hozzáidomulásnak, módosításnak finomabb formái. Ezek az értékek csak egész hiábavaló módon egy töredékes reformációt segítenek létrehozni, egy megtévesztő köpönyegforgatást, amit azután változásnak nevezünk.

Ily módon teremtődnek meg az egyre nagyobbodó összeütközések, felosztások és pártok. Aszerint, hogy hogyan hat vissza a környezetre, minden lélek új értékrendszert teremt, s azután osztályozni kezdi az embereket. Így keletkeznek az osztálykülönbségek és a hitvallások és tanok közötti heves ellentétek. Az összeütközések sokaságából szakértők tevékenysége kel életre, akik magukat vallásos reformátoroknak, és a társadalmi és gazdasági bajok orvosainak mondják. Mivel szakértők, saját szakértő voltuk annyira vakká teszi őket, hogy a szétosztást és küzdelmet csak növelik. A vallási, társadalmi, gazdasági és politikai reformátorok valamennyien szakértők a maguk korlátjai között, s életünket és emberi életműködéseinket mind részekre és összeütközésre osztják.

Szerintem az életet egyáltalában nem lehet ily módon részekre osztani. Nem lehet azt gondolni, hogy lelkükben meg akarnak változni, és mégis megmaradnak a nemzeti elkülönülésben; nem lehetnek osztályöntudatosak, miközben várfalakat emelnek a maguk külön országa köré. Pedig, ha megfigyelik, mindig csak ezt cselekszik. Lehet, hogy tömérdek a pénzük, jól megalapozottak az életkörülményeik, amellett birtoklási vágy, nemzeti különállás, osztályöntudat van a lelkükben, s mégis elválasztják ezt az elkülönülő tudatot szellemi tudatuktól, amelyben megpróbálnak testvériesek lenni, etikát és erkölcsöt követni, és Istent valósággá tenni. Más szóval az életet különféle részekre osztották, melyeknek megvannak a maguk különleges értékeik, de ezzel csak további összeütközéseket teremtettek.

Az ész tunyasága csupán az, ha rábízzák magukat a szakértőkre és felosztásokat hoznak létre, mert így nem kell gondolkodniuk, elég, ha hozzáidomulnak. A hozzáidomulás, vagyis az értékteremtés és pusztítás nem más, mint a lélek folytonos alkalmazkodása a környezethez, ami által egyre növekvő mértékben válik szolgává és megkötötté. Amíg a lelket megbilincseli a környezet, addig hozzáidomulásnak is kell lenni. Amíg a lélek nem érti meg a környezetnek, körülményeknek és életfeltételeknek jelentőségét, addig hozzáidomulásnak is kell lenni. A hagyomány nem más, mint egy forma a lélek számára, és aki azt képzeli, hogy ő megszabadult a hagyománytól, az csak egy más formát teremt önmagának, és ennek lesz rabszolgája.

Nem az a szabadság, ha egy régi formából egy újba, régi balgaságból új balgaságba, a hagyományok megszorítottságából ész és értelem nélküli szabadosságba süllyedünk. És mégis meg lehet figyelni, hogy azok az emberek, akik sokat beszélnek a szabadságról és felszabadulásról, ezt teszik. Ezek eldobták a régi hagyományt, s most van egy saját mintájuk, amihez idomulnak, de ez természetesen csak értelem- és intelligenciahiányra mutat. Amit hagyománynak mondanak, az csak a külső környezet és annak értékei, amit pedig szabadságnak neveznek, az csak egy belső környezetnek és értékeinek rabszolgasága. Az egyik ráerőszakolt, a másik magunk teremtette dolog. A körülmények, környezet és életfeltételek bizonyos értékeket kényszerítenek ránk és azokhoz idomítanak, vagy pedig magunk alakítunk ki értékeket, amikhez megint csak hozzáidomulunk. Mindkét eset alkalmazkodás csupán és nem megértése a környezetnek. Felmerül természetesen az a kérdés, vajon felfedezhet-e az ész egyáltalában tartós értékeket úgy, hogy ne legyen meg az az állandó változás, az az állandó összeütközés, amit a magunk által teremtett vagy a kívülről ránk erőszakolt értékek hoznak létre.

Mit nevezünk változó értékeknek? Előttem mindez semmi más, mint kitenyésztett félelem. Az értékek mindaddig változnak, amíg lényeges és nem-lényeges van, amíg megvannak az ellentétek, amíg hódolunk a siker gondolatának s benne a nyereség, veszteség és célhoz-érésnek. Amíg mindez megvan s a lélek, mint céljai után, úgy fut utánuk, addig kell, hogy változzanak az értékek és meglesznek az összeütközések.

Mi hozza létre az értékek változását? Az emlékezet ködöt és felhőt borít az észre, ami egyúttal a szív is, s ezért mindkettő folytonos változásnak, módosításnak és változtatásnak van alávetve, hozzá van láncolva az egyre mozgó körülményekhez, melyek meg nem értése az emlékezetet teremti meg. Amíg az észt elfátyolozza az emlékezés - és ez nem a környezet megértése, hanem a környezethez való alkalmazkodás következménye, addig ez az emlékezés a környezet és az intelligencia közé áll és megakadályozza, hogy a környezetet egészen megértsük.

Az emlékezés, amit észnek neveznek, adja nekünk az értékeket nemde? Ez az észnek mondott emlékezet egész működése. Az ész, ahelyett, hogy maga lenne intelligenciává, vagyis közvetlen megértéssé, az emlékezettől elhomályosítva az értékeket az igaz és hamis, lényeges és nem lényeges alakjában hozza, körmönfontságának, számító félelmének, és biztosságkeresésének megfelelően. Így működik az emlékezet, amit észnek neveznek, de ami egyáltalában nem az. Az emberek többsége számára, kivéve itt-ott néhány ritka boldog embert, az ész gépezet csupán, az emlékezet raktára, ami folytonosan értékekkel ruházza fel az útjába akadó dolgokat és tapasztalatokat. És hogy minek tulajdonít értéket, az ravaszságától, álnokságától és azoktól a finom számításoktól függ, amik a félelmen és biztosságkeresésen alapulnak. Bár nincsen olyasmi, amit alapjában biztosságnak mondhatnánk - ez abban a pillanatban nyilvánvaló lesz, amint gondolkodni, figyelni kezdenek - az emlékezet egyre biztosságot, bebiztosítottságot, lényegest és célhoz-érést keres. Miután az ész állandóan biztosságot keres, nem-lényegesnek tekint mindent, amit maga mögött hagyott, mihelyt ez a biztosság megvan. Továbbá ezek az értékek csak ráruházottak, ezért az egyik céltól a másikig, egyik lényeges dologtól a másikig való folytonos mozgási folyamatban az értékek változnak, megszínezi őket a biztosság vágya és a folytatódásért való aggodalom. Az ész-szívet, vagy emlékezést tehát a változó értékek küzdelme tartja rabságban, és ezt a harcot fejlődésnek, az igazsághoz vezető válogató haladás ösvényének nevezi. Vagyis a biztosságra vágyó és célját elért lélek elégedetlen mindezzel, ezért újból nekilendül, és új értékekkel kezdi felruházni mindazokat a dolgokat, amik útjában vannak. Ezt a mozgási folyamatot növekedésnek, a lényeges és nem lényeges között válogató fejlődés ösvényének nevezik.

Ez a növekedés előttem nem más, mint az emlékezet, ami saját teremtményéhez, a környezethez idomul és alkalmazkodik. Alapvető különbség nincs is az emlékezet és a környezet között. Természetesen a hozzáidomulásból és alkalmazkodásból megszülető cselekvés számításának eredménye. Ha az észt felhőbe takarja az emlékezés, és ez csak annak eredménye, hogy nem értjük meg a környezetet, akkor kell, hogy ez a lélek cselekvésében menekülésre, betetőzésre, motívumra vágyjék. Ezért az ilyen cselekvés sohasem szabad, mindig további korlátokat és összeütközéseket hoz létre. Így tehát az összeütközések által terhelt emlékezetnek egészségtelen köre lesz az értékek megteremtője. Az értékek nem egyebek, mint a környezet, s az ész és szív ennek lesz rabszolgája.

Fejtsük ki ugyanezt az elgondolást másképpen, hogy - ha lehet - jobban megvilágítsuk. Ha eszünk nem érti meg a környezetet, akkor a környezet szükségképpen létrehozza az emlékezést, az emlékezet mozgása pedig nem más, mint az értékek változása. Az emlékezésnek mindaddig meg kell lenni, amíg az ész betetőzésre, célra vágyik, a cselekvésnek pedig mindig kiszámítottnak kell lenni, nem lehet soha spontán. Cselekvés alatt gondolkodást és érzelmet értek. Ezért a cselekvés egyre nagyobb terhet és korlátozást hoz létre. A korlátok növekedését, a börtön kitágulását mondják fejlődésnek, az igazsághoz vezető válogatás ösvényének. A legtöbb ember esze így működik, és minél inkább működik, annál nagyobb lesz a szenvedés, annál hevesebb lesz a küzdelem. Az ész mindig új és nagyobb korlátokat teremt, s azután megint csak menekülni vágyik az összeütközéstől.

Hogyan lehet tehát az észt egyáltalában megszabadítani az értékeléstől? Ha az ész értéket tulajdonít valaminek, ezt csak az emlékezet ködén át teheti, s ezért nem értheti meg a környezet teljes jelentőségét. Hogyan érthetem meg a környezetet, ha a körülményeket különféle mélyen gyökerező - nemzeti, faji, társadalmi, vallásos - előítéleteken át vizsgálom, vagy próbálom megérteni? Mégis az emlékezet által ködbe burkolt ész ezt kísérli meg.

Az intelligencia nem ruház a dolgokra értékeket, hiszen ezek csak az önérdek számításainak mértékei. Milyen tehát az intelligencia, az igazság tükre, ami nem torzít el, csak tökéletesen tükröztet? Az intelligens ember mindenekelőtt betetőzése az intelligenciának; ő az eltorzítás és eltérítés nélküli tökéletes megértés, mert a torzítás csak az emlékezet működésének eredménye.

Amit mondok, az csak azokra alkalmazható, akik csakugyan összeütközésben élnek, s nem azokra, akik reformálni, foldozgatni szeretnének. Kifejtettem, hogy mit értek reform, javítgatás alatt - ez az az alkalmazkodás a környezethez, ami a meg nem értésből születik.

Hogyan jöhet létre az intelligencia, ami megsemmisíti a küzdelmet és összeütközést, s azt a szüntelen erőfeszítést, ami kimeríti az észt magát? Hiszen jól tudják, hogy ha erőlködnek, akkor hasonlítanak egy fadarabhoz, amit addig hasogatnak, amíg semmi sem marad belőle. Ha folytonos az erőfeszítés és állandó az igénybevétel, akkor az ész elveszti önmagát. Erőfeszítés pedig addig van, amíg a környezethez alkalmazkodni, hozzáidomulni akarunk. Ha viszont a környezetet közvetlenül, spontán módon megértjük, akkor nem teszünk erőfeszítést, hogy alkalmazkodjunk. Ekkor közvetlenül cselekszünk.

Hogyan lehet tehát ezt az intelligenciát felébreszteni? Mi történik a nagy válság pillanataiban? Abban a gazdag pillanatban, amikor az emlékezet nem menekül, amikor a körülmények és környezet nagyon erősen, igen élesen tudatos számunkra, akkor értjük meg, hogy mi igaz. A válság pillanataiban van ez. Ilyenkor a körülmények és életfeltételek egészen tudatossá válnak, valamint az is, hogy nincs menekülés. A heveny válság intenzitásában, és ez nem relatív valami, működik az intelligencia és spontán a megértés.

Végül is mit mondunk válságnak, szenvedésnek? Ha a lélek közönyös, elégültségben és tespedésben szunnyadva él, s jön valami élmény, ami felébreszt, akkor ezt a rázkódást válságnak, szenvedésnek nevezik. Ha a válság, vagy összeütközés valóban erős, akkor - amint szívük és eszük megfeszül - rájönnek arra, hogy van közvetlen megértés. Relatívvá ez a hevesség csak akkor válik, ha a számítgató, módosító és ködbe burkoló emlékezet megérkezik.

Azt remélem, hogy kísérletet fognak tenni azzal, amit mondok. Mindenkinek voltak már válságos pillanatai. Gyakran megtörténik ez, sőt ha figyelnek, minden percben megtörténik. Nos, az ilyen válságban, az ilyen összeütközésben figyeljenek anélkül, hogy vágynának a megoldásra, a bajoktól való menekülésre, vagy arra, hogy föléjük kerekedjenek. Ekkor látni fogják, hogy az ész azonnal megérti az összeütközés okát, s ezzel már meg is szüntette az okot. Mi azonban arra gyakoroltunk eszünkkel, hogy meneküljön, engedtük, hogy eszünket ködbe burkolja az emlékezés úgy, hogy most már igen nehéz erősen tudatossá válni. Ezért mi módokat és utakat keresünk arra, hogy elmeneküljünk, vagy hogy felébresszük az intelligenciát, amit megint csak hamisnak tartok. Ha az ész nem akar többé elmenekülni, és nem keres megoldásokat, akkor az intelligencia spontán módon működik.

Ha tehát az ész nem ruházza fel a dolgokat értékkel, ami csak hozzáidomulás, ha a környezet börtönét közvetlenül megértik, akkor tevékeny az intelligencia, és ez a szabadság.

Ha az emlékezet által ködbe burkolt ész értékkel ruházza fel a dolgokat, akkor a cselekvés kell, hogy tovább építse a börtön falait; ha azonban a börtön falait, vagyis a környezetet spontán megértik, ebben már működik az intelligencia - és ez a szabadság -, mert ez a tevékenység, ez az intelligencia nem teremt értékeket és nem is ruház fel értékekkel semmit. Amíg a biztosság kereséséből születő félelem megvan, addig értékeknek is kell lenni, de ezek nem egyebek, mint a körülmények és a környezethez való alkalmazkodás, tehát bilincsek. És ha az ész látja a környezet egész jelentőségét és ezért megérti a környezetet, akkor jön létre a spontán cselekvés, ami maga az intelligencia. Ez az intelligencia pedig nem ruház fel értékekkel, de teljesen megérti a körülményeket, amikben él.

 

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
TIZEDIK BESZÉD
1934. június 29-én

A kérdésekből, amiket hozzám intéztek, úgy látom, hogy beszédeim bizonyos zavar hoztak létre, azt hiszem azért, mert szavakon akadunk fenn, s nem hatolunk mélyükbe, nem használjuk őket a megértés eszközeiként.

Számomra van egy valóság, egy mérhetetlen élő igazság és hogy ezt megértsük, rendkívül egyszerűen kell gondolkodnunk. Az egyszerű végtelenül szubtilis, az egyszerű nagyon finom valami. Van valami nagy finomság, valami végtelen szubtilisság, de ha a szavakat csak arra használják, hogy velük megszerezzék ezt a finomságot, a gondolkodásnak egyszerűségét, akkor attól tartok, nem értik majd meg azt, amit mondani akarok. Ha azonban a szó jelentését arra használják, hogy hidat építsenek, akkor a szavak nem lesznek illúziók, amikben eltéved az ész.

Azt mondom, hogy van egy élő valóság, nevezzék Istennek, igazságnak, vagy ahogyan akarják, és ezt kereséssel megtalálni, valósággá tenni nem lehet. Ha belebonyolódunk a keresésbe, akkor ellentétnek és kettősségnek kell keletkezni. A lélek vágyódása kikerülhetetlenül magában foglalja a szétosztást, megkülönböztetést, ellentétet, ami azonban nem annyit jelent, hogy a léleknek kielégültnek, tespedőnek kell lenni. Van egy finom egyensúly, ami nem kielégültség, sem a keresésből, az elérés, célba érés vágyából születő szüntelen erőfeszítés. Ez a finom egyensúly egyszerűség, de nem a kevés ruha és kis vagyon egyszerűsége. Nem arról az egyszerűségről beszélek, ami csak nyers forma, hanem arról, ami a gondolkodás finomságából fakad, és ami nem keresés, sem kielégültség.

Mint mondtam, a keresésben benne van a kettősség és ellentétesség. Ahol pedig kettősség és ellentétesség van, ott kell, hogy az ember azonosítsa magát az ellentétpár egyik tagjával, ebből pedig kényszer származik. Ha azt mondjuk, hogy keresünk, akkor lelkünk visszautasít valamit, és azt olyasmivel szeretné helyettesíteni, ami kielégíti. Ezáltal teremti meg a kettősséget, és ebből keletkezik a kényszer. Vagyis az, hogy az egyiket választjuk, legyőzi a másikat, vagy nem?

Ha kiválasztunk, vagy ápolunk valamily értéket, ez csak annyit jelent, hogy legyőztünk valamit, ami bennünket fogva tartott, vagyis az új érték ellentétét. Választásunk azon alapul, hogy vonzódunk az egyikhez vagy félünk a másiktól, és ez a vonzódás általi ragaszkodás vagy félelem általi visszautasítás befolyásolja a lelket. A befolyásolás lehetetlenné teszi a megértést, és csak azáltal létezhetik, hogy lélekben osztályokra, nemekre, nemzetekre és vallásokra való felosztásokat teremtünk. Vagyis, ha arra törekszünk, hogy legyőzzünk valamit, akkor kell, hogy kettősséget teremtsünk, ez a kettősség pedig lehetetlenné teszi a megértést és megteremti azokat a felosztásokat, amiket nemnek, osztálynak, vallásnak neveznek. A kettősség befolyásolja az észt, az így befolyásolt ész pedig nem tudja megérteni a környezetnek, vagy az összeütközés okának jelentőségét. A lelki befolyások nem egyebek, mint az "Én"- tudatosság központjának visszahatásai a környezetre, s így keletkező rokon- és ellenszenvek és ellentétességek. Ahol pedig ellentétek és ellentétességek vannak, ott nem lehet megértés. A felosztásokból keletkezik a befolyásoknak járó és rosszra való osztályozása. Amíg a lélek befolyásolva van - a befolyásolás pedig a vonzalomból, ellentétekből és ellentétességből születik -, addig meg kell lenni a szeretet, értelem vagy társadalom kényszerének és zsarnokoskodásának. A befolyásolás megakadályozza a megértést, ami maga a szépség, igazság és szeretet.

Ha ez a befolyás tudatossá válik, akkor megláthatják az okát is. A legtöbb ember úgy látszik, csak felületesen tudatos és nem a nagy mélységekben. A befolyásolást megteremtő és a megértést lehetetlenné tevő felosztást csak akkor láthatják meg, ha lelküknek, gondolkodásuknak és érzelmeiknek legmélyén is tudatosak lesznek.

KÉRDÉS: Mialatt hallgattam beszédét, amit az emlékezetről mondott, a magamé teljesen megszűnt, s azt találom, hogy megfeledkezem nagy kötelezettségeimről. Áldás ez az érzés. Ez lenne a felszabadulás?

KRISHNAMURTI: Kérdezze meg azokat, akiknek tartozik. Attól tartok, hogy bizonyos zavart idézett elő az, amit az emlékezetről próbáltam mondani. Ha az emlékezetet viselkedésük útmutatójának, az életben való tevékenységük eszközének tekintik, akkor ez az emlékezet akadályozni fogja cselekedeteiket és magatartásukat, mert akkor mindkettő csak az előre kiszámítás eredménye lesz, s ennél fogva nincs meg benne az élet gazdagsága, teljessége, spontán volta. Ez nem annyit jelent, hogy meg kell feledkezniük kötelezettségeikről. A múltat elfeledni nem lehet, azt eszükből kitörülni nem tudják. Ez lehetetlenség. A tudat alatt mindig meglesz, de ha ez a tudat alatti szunnyadó emlékezet öntudatlanul befolyásolja Önöket, átalakítja cselekedeteiket, viselkedésüket, egész életfelfogásukat, akkor ez a befolyás kell, hogy egyre újabb korlátozásokat teremtsen, és újabb terheket rójon az intelligencia működésére.

Például: nemrég jöttem meg Indiából, s voltam Ausztráliban és Új-Zélandban is, ahol különféle emberekkel találkoztam, sok mindent láttam és sokféle gondolatom támadt. Mindezt nem felejthettem el, bár az emlékek elhalványulhatnak. De a múlt reakciója megakadályozhatja, hogy teljesen megértsem a jelent, gátja lehet eszem intelligens működésének. Vagyis, ha élményeim és a múlt emlékeinek visszahatásai akadályokká lesznek a jelenben, akkor megértésem vagy életem nem lehet teljes és intenzív a jelenben.

Önök azért reagálnak a múltra, mert a jelen semmit sem jelent számukra, vagy pedig mert szeretnének kikerülni belőle. Visszamennek tehát a múltba s ebben az érzelmi mámorban élnek, átengedik magukat az emlékek ringatásának, mert a jelennek kevés az értéke. Ha tehát Ön azt mondja: "emlékezetem teljesen megszűnt", akkor attól tartok, csak egy helyre illik. Az emlékezést nem veszíthetik el, de ha egészen a jelenben élnek, a perc teljességében, akkor tudatosak lesznek az emlékezetnek tudatalatti bonyodalmai, az elő-előhullámzó szunnyadó remények és vágyakozások, amik meggátolják Önöket abban, hogy intelligensen működjenek a jelenben. Ha erre ráébrednek, ha nemcsak felületesen, de egész mélységében felismerik az akadályt, akkor megszűnik a szunnyadó tudatalatti emlékezés, ami nem más, mint megértéshiány és tökéletlen élet. Ezért azután a környezet minden megmozdulását, minden gondolatvillanást újraélnek.

KÉRDÉS: Ön azt mondja, hogy ha az egyén teljesen megérti külső és belső környezetét, ez megszabadítja őt a bilincsektől és szenvedéstől. De még ebben az állapotban is, hogyan szabadulhat meg valaki attól a dolgok természetében rejlő leírhatatlan szenvedéstől, amit egy valóban szeretett lénynek halála okoz?

KRISHNAMURTI: Mi okozza ebben az esetben a szenvedést? És mi az, amit szenvedésnek nevezünk? Vajon a szenvedés nem megrázkódtatás-e csupán, ami a maga elégtelenségére kell, hogy felébressze a lelket? Ha felismerjük, hogy valami hiányzik, ez hozza létre azt a valamit, amit szenvedésnek nevezünk. Tegyük fel, hogy ennek a hiányérzetnek, ennek a tökéletlenségnek kitöltésére, gyermekükhöz, férjükhöz vagy feleségükhöz kapcsolódnak. Ha elvesztik azt, akit szeretnek, akkor válik egészen tudatossá az üresség, ez a hiány, s ebből a tudatból származik a szenvedés. Ilyenkor mondják: "valakit elvesztettem".

A halál teszi tehát egészen tudatossá az ürességet, amit eddig gondosan kerültek. Ahol tehát függés van, ott ürességnek, laposságnak, hiányérzetnek, tehát szenvedésnek és fájdalomnak is kell lenni. Mi nem akarjuk ezt felismerni, nem akarjuk meglátni, hogy ez az alapvető ok. Elkezdjük tehát mondogatni: "Nélkülözöm barátomat, férjemet, feleségemet, gyermekemet. Hogyan fogom ezt a lehetőséget kibírni, hogyan fogom ezt a fájdalmat legyőzni?"

Nos, minden legyőzés csak helyettesítés. Ebben nincs megértés, s ezért pillanatnyilag találhatnak olyan helyettesítést, ami lelküket tökéletesen elaltatja, de mégis a hiányzó megértés miatt további szenvedés következik. Ha nem vágynak arra, hogy legyőzzenek, akkor szeánszokhoz, médiumokhoz folyamodnak, vagy pedig a tudományos bizonyítékok menedékét keresik arra nézve, hogy az élet folytatódik a halál után. A menekülés vagy helyettesítés különféle módjait kezdik hát felkutatni, amik pillanatnyilag felszabadítanak a szenvedéstől. Ha azonban a legyőzés vágya megszűnne, és helyette arra vágynának, hogy igazán megértsék a dolgokat, hogy alapjában megtalálják, mi okozza a kínt és szenvedést, akkor rájönnének arra, hogy mindaddig meg kell lenni a szenvedésnek, amíg elhagyottság, üresség, laposság, hiányérzet, vagyis a függés külső kifejeződései megvannak: És ezt a hiányérzést nem tölthetik be azáltal, ha legyőznek akadályokat, ha behelyettesítenek, menekülnek vagy felhalmoznak, mert ezek csak a nyerészkedést hajszoló léleknek agyafúrt próbálkozásai.

A szenvedés nem más, mint nagyon erős és tiszta gondolkodás és érzelem, ami arra kényszeríti az embert, hogy úgy lássa a dolgokat, amilyenek azok a valóságban. De ez nem jelent elfogadást vagy lemondást. Ha a dolgokat az igazság tükrében, ami az intelligencia, olyannak látják, amilyenek, akkor megvan a kettősség, veszteségérzés és szétosztás nélküli öröm és elragadtatás. Biztosítom Önöket, hogy ez nem elmélet. Ha megfontolják azt, amit most mondtam, azzal együtt, amit az emlékezetre vonatkozó első kérdésre válaszoltam, akkor látni fogják, hogyan teremt az emlékezet egyre nagyobb függőséget, hogyan néznek érzelmeik folytonosan vissza valamely eseményre, hogy visszanyerjenek valamit belőle, ami megakadályozza az intelligenciát abban, hogy a jelenben teljesen kifejeződjék.

KÉRDÉS: Milyen tanácsot, vagy útbaigazítást tud adni az olyan embernek, akinek életében nagy akadályok a nemi vágyak?

KRISHNAMURTI: Mindenekelőtt, ahol az élet nem fejeződik ki teremtő módon, ott túlzott fontosságot tulajdonítunk a nemiségnek, amiből súlyos kérdés válik. A kérdés tehát nem az, hogy milyen tanácsot vagy útbaigazítást adhatnék, vagy pedig hogyan lehet legyőzni a szenvedélyt, a nemi vágyat, hanem az, hogyan szabadíthatjuk fel a teremtő életet, ahelyett, hogy csak egy részt ragadnának meg belőle, vagyis a nemiséget. Az a kérdés tehát, hogyan értsük meg az egész, a teljes életet.

Nos, a modern nevelés, a körülmények és környezet olyasminek megtevésére hajt, amit gyűlölnek. Akaratuk ellenére is kényszerítve vannak arra, hogy megtegyék, mert nincsenek megfelelően ellátva és nincs meg a gyakorlatuk. A körülmények és életfeltételek akadályozzák munkájukat és azt, hogy önmagukat egészen mélyen és teremtő módon kifejezzék, s ezért szükségük van valami levezetőre. Ez a levezető az ivás vagy a nemi kérdés, vagy valami más ostoba és egészségtelen dolog lesz azután. És mindezek a levezetők problémákká lesznek.

Lehet az is, hogy művészi hajlamaik vannak. Igen kevés az igazi művész, de azért lehetnek olyanok, akiknek megvannak a hajlamaik, amiket állandóan kitérítenek, megrontanak, félrecsavarnak úgy, hogy a valódi önkifejeződésnek minden eszköze hiányzik. Ezért tulajdonítanak azután túlzott fontosságot a nemiségnek. Lehet, hogy törekvéseiket akadályozzák, nyírbálják, vagy meghiúsítják, s ezért megint túlzott fontosságot tulajdonítanak máskülönben normális dolgoknak. Amíg tehát nem látják meg értelmesen vallásos, politikai, gazdasági és társadalmi vágyaikat és azok akadályait, addig a természetes életműködéseknek óriási lesz a fontosságuk, és életükben az első helyet fogják elfoglalni. Ebből származnak azután a kapzsiságnak, birtoklás vágyának, nemiségnek, társadalmi és faji megkülönböztetéseknek hamisan mérő és hamisan értékelő sok-sok problémái. Ha azonban az életnek nemcsak részleteivel, hanem az egésszel megértőn, intelligensen és teremtőn foglalkoznának, akkor meglátnák, hogy mindazok a problémák megszűnnek, amik kimerítik a lelket és tönkreteszik a teremtő életet. Ekkor normálisan működik az intelligencia, és ez az eksztázis.

KÉRDÉS: Úgy éreztem, hogy cselekvéssé változtattam az Ön eszméit, s mégis az életem örömtelen és semmi foglalkozásért nem lelkesedem. A tudatosságra való törekvéseim nem tisztázták a zűrzavart, és nem is hoztak változást vagy életerőt életembe. Életemnek semmivel sincs több értelme most, mint hét évvel ezelőtt, mikor Önt hallgatni kezdtem. Mi nincs rendben bennem?

KRISHNAMURTI: Kíváncsi vagyok vagy kétségbe vonom, hogy a kérdező megértette-e, amit mondtam, mielőtt megpróbálta eszméimet cselekedetekké változtatni. És miért kell, hogy ezt tegye? És mik az én eszméim? És miért az én eszméim ezek? Nem adok mintát vagy törvénykönyvet, ami szerint élhetnek, vagy rendszert, amit követhetnek. Amit mondok csak annyi, hogy a teremtő, lelkes, intelligens, duzzadó élethez az intelligencia működésére van szükség, és hogy az intelligenciát megrontja és akadályozza az, amit emlékezetnek neveznek. Kifejtettem, hogyan értem ezt, nem akarok tehát újra belemélyedni. Amíg állandóan azért harcolnak, hogy elérjenek valamit, s amíg lelkük befolyásolva van, addig meg kell lenni a kettősségnek, s ezért a kínnak és küzdelemnek is, és addig igazság- és valóságkeresésünk nem más, mint menekülés ettől a kíntól.

Ezért azt mondom, vegyék észre, hogy erőfeszítésük, küzdelmeik és emlékeik tönkre teszik intelligenciájukat. Észrevenni nem annyit jelent, mint felületesen tudatosnak lenni, hanem inkább annyit, mint lehajolni a tudat legmélyére, és nem hagyni egy öntudatlan reakciót sem felderítetlenül. Mindez gondolkodást, az ész és szívnek éberségét kívánja meg, és nem olyan lelket, aki belezavarodott a hiedelmekbe, hitvallásokba és eszményképekbe. A legtöbb lélekre mindez ránehezedik, s hozzá még az a vágy is, hogy kövesse őket. De amint a teher tudatos lesz, ne mondják, hogy nem szabad eszményképeiknek, hitvallásaiknak - és így tovább az egész zsargont ismételve - lenni. Maga a "szabad" egy más tant és hitvallást hoz létre. Legyenek csak tudatosak, és a tudatosságnak intenzív lángolásában olyan válság, olyan összeütközés fog létrejönni, hogy ez maga semmisíti meg az akadályokat.

Tudom, hogy vannak, akik évről évre eljönnek ide, és én minden alkalommal más módon próbálom megmagyarázni ezeket az elgondolásokat. Tartok azonban attól, hogy azok az emberek, akik azt mondják: "Hét év óta hallgatjuk Önt" - igen kevéssé gondolkodnak. A gondolkodás alatt nem csupán intellektuális okoskodást értek, ami puszta hamu, hanem az érzelem és értelem, gondolkodás és szeretet közötti egyensúlyt. Ezt az egyensúlyt nem befolyásolja, nem érinti az ellentétek konfliktusa. De hogyan lehet meg az egyensúly, éberség és tudatosság, hogyan ébredhetnek fel akkor, ha úgy a világos gondolkodás, mint az intenzív érzés képessége hiányzik? Így céltalan, értéktelen és hiábavaló lesz az élet.

Ezért, ha szabad javasolnom, legelsősorban arra kell rájönniük, hogy miért gondolkodnak és éreznek egy bizonyos módon. Gondolataikat és érzelmeiket ne akarják megváltoztatni vagy kielemezni, de ébredjenek tudatára annak, hogy gondolataik miért futnak egy bizonyos kerékvágáson és cselekedeteiknek mik az indítóokaik. Bár elemzés által találhatnak valamit és rábukkanhatunk az indítóokra is, de amit ily módon találnak, az nem lesz reális. Reális csak akkor lesz, ha gondolataik és érzelmeik működésének pillanatában igen erősen tudatosak. Ekkor meg fogják látni, hogy mily rendkívül finomak, s mily pompásan érzékenyek azok. Amíg megvan a "szabad és nem szabad", addig ez a kényszer nem engedi meg, hogy rájöjjenek, mily fürgén mozognak gondolataik és érzelmeik. Bizonyos vagyok benne, hogy Önöket is a "szabad" és nem szabad" iskolájában nevelték és ezért gondolataik és érzelmeik tönkre vannak téve. Rendszerek, módszerek és tanítók kötötték gúzsba és tették nyomorékká Önöket. Hagyják el mindezt a sok "szabad" és "nem szabad"-ot. Ez nem szabadosságot jelent, csak azt, hogy vegyék észre azt a lelket, aki egyre "szabad' és "nem szabad"-ról beszél. Akkor intelligenciájuk úgy fog működni, és úgy fogja kitermelni a megértést, mint ahogy hajnalban kinyílik egy virág.

KÉRDÉS: A művészről mondják némelykor, hogy legalább is az alkotás idején birtokában van a megértés, amiről Ön beszél. De ha valaki zavarja, vagy megbosszantja, akkor igen hevesen reagál, azzal mentve magát, hogy ez vérmérsékletének megnyilvánulása. Nyilvánvaló, hogy élete ebben a percben nem tökéletes. Valódi az a megértés, ha ilyen könnyen vissza lehet siklani az öntudatosságba?

KRISHNAMURTI: Ki az, akit Ön művésznek mond? Azt, aki pillanatnyilag alkotó? Előttem ez nem művész. Bizonyára Ön sem nevezné művésznek azt az embert, akiben az alkotó ösztön csak ritka pillanatokra van meg, és aki ezt a teremtőiséget technikai tökéletességgel fejezi ki. Előttem csak az az igazi művész, aki tökéletesen és harmóniában él, aki művészetét nem választja el életétől, akinek egész élete kifejeződés, akár festészetben, zenében vagy életmódjában nyilvánul az meg, aki a vásznon, zenében vagy kőben való kifejeződést nem választja el mindennapi életétől, mindennapi magatartásától. Ez a legmagasabb rendű intelligenciát és harmóniát kívánja meg. Előttem az az igazi művész, akiben megvan ez a harmónia. Lehet, hogy vásznon vagy beszédben fejezi ki, vagy talán ki sem fejezi, csak érzi.

Ez azonban megkívánja az intenzív tudatosságot és a rendkívüli egyensúlyt, ezért azután a kifejeződés el nem választható az élet mindennapi folytonosságától.
 

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
TIZENEGYEDIK BESZÉD
1934. június 30-án

Amit boldogságnak vagy elragadtatásnak nevezünk, az számomra teremtő gondolkodás. A teremtő gondolkodás pedig a gondolat, érzelem és cselekvés vég nélküli hullámzása. Vagyis, ha a gondolatot, ami érzés és cselekvés is, mozgásában semmi sem akadályozza, ha nem kényszeríti, nem befolyásolja, nem köti gúzsba egy eszme sem, ha nem a hagyomány vagy megszokás hátteréből lép elő, akkor ez a gondolkodás teremtő. Amíg a gondolatot - és itt nem akarom mindig ismételni az érzést és cselekvést - körülhatárolja és magához köti egy megrögzött eszme, vagy amíg az csak valamilyen háttérhez vagy feltételhez alkalmazkodik, s ezért korlátozottá válik, addig nem lehet teremtő.

A kérdés tehát, amit a gondolkodó ember feltesz önmagának az, hogyan ébresztheti fel a teremtő gondolkodást? Mert ha ez megvan, ami vég nélküli mozgás, akkor nem lehet meg a korlátozás, az összeütközés gondolata.

A teremtő gondolkodásának ez a hullámzása a maga kifejeződésében nem vágyik eredményre, beérkezésre. Eredményei és kifejeződései nem betetőzések. Betetőzése vagy célja nincsen, mert örökké hullámzik. A legtöbb ember betetőzésre, célra beérkezésre vágyik; önmagát a siker gondolatának megfelelően alakítja át, pedig az ilyen gondolat és gondolkodás állandóan korlátozza önmagát. Ha viszont nincs meg a beérkezés gondolata, csupán a gondolat hullámzik állandóan, mint megértés és intelligencia, akkor ez a gondolathullámzás teremtő. Vagyis megszűnik a teremtő gondolkodás, ha az észt a befolyásolás által keletkezett alkalmazkodás nyomorítja meg, vagy ha az ész a meg nem értett hagyományból, vagy egy szilárd pontból kiindulva működik, mint a cövekhez kötött állat. Amíg ez a korlátozás és alkalmazkodás megvan, addig nem lehet teremtő gondolkodás és intelligencia, pedig csakis ez a szabadság.

A gondolkodásnak ez a teremtő hullámzása sohasem vágyik eredményre, sohasem jut el egy betetőzéshez, mert az eredmény és betetőzés mindig a mozgás és szünet váltakozásának következménye. Ezzel szemben, ha nem eredmény, hanem a gondolatoknak állandó mozgását keressük csupán, akkor megvan a teremtő gondolkodás. A teremtő gondolkodás mentes a szétosztástól, ami összeütközést hoz létre a gondolat, érzés és cselekedet között. Szétosztás csak akkor van, ha célt keresünk, ha alkalmazkodunk a biztossághoz, és az kielégít minket.

Cselekvésnek, mint kifejtettem, azt a mozgást nevezem, ami gondolkodás és érzés is egyúttal. Ez a cselekvés fejezi ki az egyén és társadalom közötti viszonyt. Magatartás, munka, együttműködés is, és mi beteljesülésnek nevezzük. Vagyis ha az ész betetőzésre és célra vágyás nélkül működik, s ezért teremtő módon gondolkodik, akkor ez a gondolkodás cselekvés, más szóval az egyén és társadalom közötti viszony. Nos, ha a gondolatoknak ez a hullámzása világos, egyszerű, közvetlen, spontán és mély, akkor az egyén nem ütközik össze a társadalommal, mert akkor a cselekvés ennek az életnek, ennek a teremtő hullámzásnak kifejezése.

Számomra tehát a gondolkodásnak nincs művészete, csak teremtő gondolkodás van. A gondolkodásnak nincs technikája, az intelligenciának spontán teremtő működése van csupán, és ez az értelemnek, érzelemnek és cselekvésnek olyan harmóniája, amelyben a három nincs elválasztva egymástól.

Ez a viszonzásra és eredményre nem váró gondolkodás és érzés igazi kísérlet, nemde? Az igazi kísérletezés, az igazi tapasztalás nem keresi az eredményt, mert az a kísérletezés a teremtő gondolkodás hullámzása. Kísérleteiben az ész állandóan szabaddá teszi magát a környezettől, amellyel munkájában összeütközik, a környezettől, amit mi múltnak nevezünk. Ha az észt akadályozza az, hogy jutalmat keres, hogy valamilyen cél után fut, akkor nem lehetséges teremtő gondolkodás.

Ha az ész és a szív nyereségre, eredményre törekszik, s ezáltal önelégültségre és tespedésre, akkor bizonyos eljárásának, fegyelemnek, győzelemnek kell lenni, és ebből összeütközés származik. A legtöbb ember azt hiszi, hogy ha egy bizonyos eszmét átvisz a gyakorlatba, akkor szabaddá teszi a teremtő gondolkodást. Nos, ez az eljárás, ha megfigyelik és átgondolják, nem más, mint egy kettősségnek eredménye. Az a cselekvés pedig, ami ebből a kettősségből születik szükségképpen meghosszabbítja az ész és a szív kettéválasztását, ez a cselekvés nem más, mint egy kiszámított, logikus és önmagunkat támogató elhatározásnak kifejeződése. Ha megvan ez az önfegyelmező gyakorlat, vagy más szóval a körülményeknek befolyása és uralma, akkor a gyakorlat nem más, mint egy végcél szerint való alakulás és változás, nem más, mint az öntudatosságnak mondott korlátozott gondolatok határai közötti cselekvés. A gyakorlat tehát nem hoz létre teremtő gondolkodást.

Teremtő módon gondolkodni annyi, mint harmóniát létrehozni az ész, érzelem és cselekvés között. Vagyis, ha meggyőződéssel cselekszenek anélkül, hogy a végén jutalomra törekednének, akkor ez a cselekvés, mivel intelligenciának eredménye, nyilvánvalóvá teszi mindazokat az akadályokat, amiket a megértés hiánya emelt a lélekben.

Attól tartok, hogy nem értik ezt. Ha első ízben adok elő valamely új fogalmat, amihez nincsenek hozzászokva, akkor természetesen nehéznek találják annak megértését. Ha azonban gondolkodnak rajta, akkor meg fogják látni a mélyebb értelmét.

Ha az észt és szívet rabul ejtette a félelem, meg nem értés, kényszer, akkor bár ez az ész bizonyos határok, a félelem korlátai között képes a gondolkodásra, de ez nem gondolkodás; a cselekvés pedig ilyenkor szükségképpen új korlátokat emel. A gondolkodás képessége tehát mindig korlátozott marad. Ha azonban a körülmények megértése által felszabadul az ész, s ezért tevékeny, akkor ez a tevékenység maga a teremtő gondolkodás.

KÉRDÉS: Mondjon kérem egy példát arra nézve, hogy a mindennapi életben az állandó tudatosságot és kiválasztást hogyan gyakoroljuk?

KRISHNAMURTI: Feltenné-e ezt a kérdést, ha a szobájában egy mérges kígyó lenne? Akkor nem kérdeznék: "hogyan legyek éber, hogyan legyek intenzíven tudatos?" Ezt csak akkor kérdezik, ha nem biztosak benne, hogy szobájukban mérges kígyó van. Vagy nem jut ez tudatukba, vagy játszani akarnak a kígyóval, s élvezni akarják kínját és gyönyörét.

Kövessék csak ezt kérem! Amíg az észt gyönyör és kín tartják rabságban, addig nem lehet meg a tudatosság és az ész és érzelem ébersége.

Vagyis ha valamely élmény egyidejűleg kínt és gyönyört okoz, akkor mit sem tesznek. Csak akkor cselekszenek, ha a kín nagyobb, mint az öröm, ha pedig az öröm nagyobb, akkor semmit sem tesznek, mert nincs heves összeütközés. A cselekvést csak akkor kívánják, ha a kín a hevesebb, ha az van túlsúlyban az öröm felett.

A legtöbb ember mielőtt cselekednék, megvárja míg nagyra nő a kín, s amíg várakoznak, tudni szeretnék, hogyan legyenek tudatosak. De ezt senki nem mondhatja meg. Megvárják, míg nagyra nő a kín, s csak azután cselekszenek, vagyis megvárják, hogy a kín a maga kényszerével cselekvésre hajtsa őket, de ebből a kényszerből hiányzik az intelligencia. Nem az intelligencia, hanem csak a környezet az, ami egy bizonyos irányú cselekvésre kényszeríti őket. Ezért, ha a lélek a tespedtségnek, az ernyedtségnek rabja, akkor természetesen nagyobb lesz a kín, nagyobb az összeütközés.

Ha a dolgokat politikai szemmel nézzük, akkor a háború ismét kitörhet. Kitörhet két, öt vagy tíz év múlva. Az intelligens ember láthatja ezt, és intelligensen cselekszik. De a tespedő ember, aki arra vár, hogy a kín kényszerítse cselekvésre, még nagyobb zűrzavart és szenvedést kíván, hogy az ösztönözze a cselekvésre, és ezért intelligenciája nem működik. Tudatosság csak akkor van, ha az ész és szív erősen megfeszült.

Ha például azt látják, hogy a birtoklás érzése tökéletlenséget eredményez, ha látják, hogy az elégtelenség, a gazdagság hiánya, a laposság szükségképpen mindig függést teremtenek, ha felismerik ezt, mi történik szívükben és eszükben? Közvetlenül arra sóvárognak, hogy a laposságot kitöltsék, de ettől eltekintve, ha a folytonos felhalmozás hiábavalóságát meglátják, akkor kezdik észrevenni, hogyan működik értelmük. Meglátják, hogy a puszta felhalmozásban nem lehet meg a teremtő gondolkodás, és mégis a lélek a gyűjtést hajhássza. Ha ez tudatossá válik, ezáltal olyan összeütközést hoznak létre, ami maga szünteti meg a gyűjtés okát.

KÉRDÉS: Mily módon tudja az az államférfi, aki megértette Önt, ki is fejezni ezt a megértést a közügyekben? Vagy nem valószínűbb-e, hogy visszavonul a politikától, ha megértette annak hamis alapjait és célkitűzéseit?

KRISHNAMURTI: Ha megérti azt, amit mondok, akkor nem fogja elválasztani a politikát az élet teljességétől. Nem is látom, miért kellene visszavonulnia. Mindenesetre a mai politika nem más, mint a kihasználás eszköze. Ha azonban az életet, mint egészet nézi, nem csupán a politikát - mert politika alatt csak saját országát, saját népét érti, meg a többiek kihasználását -, s ha az emberi problémát nemcsak mint nemzeti, amerikai, hindu vagy germán problémát, hanem mint emberi problémát tekinti, akkor ha megérti, hogy miről beszéltem, igazi ember lesz és nem politikus. És én azt látom, a legfontosabbnak, hogy emberi lények legyünk, s nem kihasználók, vagy csupán egy bizonyos irányban szakértők. Tegnapi beszédemben ezt próbáltam kifejteni. Azt hiszem, itt van a baj. A politikus csak politikával foglalkozik, a moralista csak az erkölccsel, az úgynevezett szellemi tanító csak a szellemmel, s valamennyi szakértőnek gondolva magát mindenki mást kizár. A mi társadalmunk egész szerkezete ezen nyugszik, s ezért a különböző szakosztályok vezetői csak nagyobb nyomort és pusztulást hoznak létre. Ha azonban mi mint emberi lények megláttuk mindezen dolgoknak, vallásnak, politikának, gazdasági és társadalmi életnek belső összefüggéseit, akkor nem fogunk elkülönülően és egyénieskedően cselekedni.

Indiában például milliók éheznek. A nacionalista hindu azt mondja: "Legyünk először intenzíven nacionalisták, azután majd képesek leszünk arra, hogy megoldjuk az éhség kérdését." Én azonban úgy látom, hogy az éhség kérdésének nem az a megoldása, hogy nacionalisták legyünk, hanem éppen ellenkezően. Az éhség világprobléma és az elszigetelődés csak tovább növeli azt. Ha tehát a politikus az emberi élet problémáival csak mint politikus foglalkozik, akkor csak nagyobb bajt, pusztulást és nyomorúságot hoz létre. Ha azonban az egész életet tekinti, faji, nemzeti és osztály-megkülönböztetés nélkül, akkor igazi ember lesz, még ha megmarad is politikusnak.

KÉRDÉS: Milyen mértékben kormányozhatja az ember cselekedeteit? Ha mindenkor előző tapasztalásunknak összegezése vagyunk és nincsen szellemi lény, lehetséges-e akkor bárkinek is másként cselekedni, mint azt az átöröklés, a múlt tréningjének összegezése és a pillanatnyilag ráható ösztönzések meghatározzák? Ha pedig ez így van, akkor mi hozza a fizikai folyamatok változását, és hogyan?

KRISHNAMURTI: Az ember nem kormányozza cselekedetit, hogyha nem értette meg a környezetet. Akkor csak a kényszer és a környezet befolyásának hatására cselekszik. Az ilyen cselekvés egyáltalában nem cselekvés, hanem csak visszahatás, vagy magunk védelmezése. Ha azonban az ember kezdi környezetét megérteni s meglátja annak egész értékét és jelentőségét, akkor mestere cselekedeteinek, akkor intelligens. Ezért nem lényeges, hogy mik az életfeltételek, mert intelligensen fog működni.

Ez vonatkozik a kérdés további részére is. Ha csak a múlt terhéből kiindulva cselekszik, legyen az egyéni vagy faji örökség, az ilyen cselekvés a félelem visszahatása csupán. Ha azonban megérti a tudatalattit, vagyis azt, amit a múltban felgyűjtött, akkor megszabadul a múlttól és ezért a környezet kényszerétől is.

Végül is a múlt éppúgy lehet környezet, mint a jelen. Az ember azért nem érti meg a jelent, mert eszét a múlt felhője takarja. Ahhoz, hogy az ember esze megszabaduljon a múlt tudattalan és öntudatlan akadályaitól, nem az kell, hogy az emlékezet visszagördüljön a múltba, hanem, hogy teljesen tudatos legyen a jelenben. A jelen teljes tudatosságában a múlt valamennyi akadálya aktívvá válik, előtérbe tolul és ekkor, ha éberek, meg fogják látni a múltnak teljes jelentőségét, és ezért meg fogják érteni a jelent.

"Mi okozza a fizikai folyamatok változását, és hogyan?" Amennyiben megértem a kérdezőt, azt szeretné tudni, hogy mi hozza létre a cselekvést, azt a cselekvést, amit a környezet kényszerít reá. Ő bizonyos módon cselekszik, amit a környezet kényszerít ki, de ha a környezetet intelligens módon megérti, akkor nem lesz semmiféle kényszer, akkor megértés lesz, ami maga cselekvés.

KÉRDÉS: A politikai, gazdasági és társadalmi káosz világában élünk, törvények és konvenciók kötnek és gátolnak a szabadságban. Ha vágyaink összeütköznek ezekkel az előírásokkal, akkor meg kell szegni a törvényt és viselni a következményeket, vagy el kell nyomni a vágyainkat. Hogyan lehet ebben a világban kikerülni az önfegyelmet?

KRISHNAMURTI: Gyakran beszéltem már erről, de megkísérlem újra megmagyarázni. Az önfegyelem nem más, mint a környezethez való alkalmazkodás, amit a konfliktus hozott létre. Megalkottak egy formát, egy eszményképet, s ez kényszerként hat. Lelküket arra erőltetik, hogy alkalmazkodjék a környezethez és kényszerítse, módosítsa, irányítsa azt. S mi történik ekkor? Valósággal tönkreteszik a teremtő erőt; elnyomják és megrontják a teremtő érzést. Ha azonban kezdik a környezetet megérteni, akkor nem nyomnak el semmit és nem is alkalmazkodnak a környezethez, amit önfegyelemnek neveznek.

Hogyan érthetik hát meg a környezetet? Hogyan érthetik meg teljes értékét és jelentőségét? Mi az ami megakadályozza, hogy meglássák mélyebb értelmét? Legelőször is a félelem. Félelem okozza, hogy védelmet és biztonságot keresnek, legyen az fizikai, szellemi, vallásos vagy érzelmi. Amíg ezt keressük, addig félelemnek is kell lenni, s ez azután korlátot húz a lélek és környezet közé, ezáltal összeütközést teremtve. Ezt az összeütközést mindaddig nem lehet feloldani, amíg csak alkalmazkodásra, módosításra törekszenek és sohasem arra, hogy rájöjjenek a félelem alapokára.

Ahol tehát biztonságot, bebiztosítottságot, célt keresnek, s ezáltal megakadályozzák a teremtő gondolkodást, ott meg kell lenni az alkalmazkodásnak is, amit önfegyelemnek neveznek, pedig ez csak kényszer és az utánzása valamely mintának. Ha viszont a lélek látja, hogy a tudásnak vagy a dolgoknak felhalmozása nem ad biztonságot, akkor megszabadul a félelemtől. Ezért azután intelligenciává lesz, s az intelligencia nem fegyelmezi önmagát. Önfegyelem csak ott van, ahol nincs intelligencia. Az intelligenciával együtt jár a megértés, ami mentes a befolyástól, kormányzástól és uralkodástól.

KÉRDÉS: Hogyan lehet életre kelteni a gondolkodást egy olyan szervezetben, amelyből hiányzik az elvont eszmék megértéséhez szükséges berendezés?

KRISHNAMURTI: Egyszerűen a szenvedés által és az állandó tapasztalás folyamatának segítségével. Látják azonban, hogy hamis értékek mögé bújtunk s így felhagytunk a gondolkodással. Most azután megkérdik: "Mit kell tennünk, hogyan ébreszthetjük fel a gondolkodást?" Melegágya voltunk a félelemnek, ami azután erényekké és eszményképekké magasztosult. Ezek mögé bújnak, és cselekedeteik innen, ezekből a formákból indulnak. Megvannak a konvenciók, s a hozzájuk való alkalmazkodást nevezik gondolkodásnak és cselekvésnek, ami azonban egyáltalában nem az, mert félelemből születik és ezért megnyomorítja a lelket.

Hogyan ébreszthetik fel a gondolkodást? A körülmények, egy szeretett lénynek halála, szerencsétlenség, külső nyomás, összeütközésbe kényszerítenek. A külső körülmények cselekvésre kényszerítenek, de ez a kényszer nem ébresztheti fel a gondolkodást, mert cselekedetüknek félelem a rugója. Ha azonban kezdik meglátni, hogy nem szabad a körülményekre várni, hogy azok kényszerítsenek a cselekvésre, akkor kezdik figyelni az igazi körülményeket, kezdenek belehatolni, s megérteni a körülményeket és a környezetet. Nem várnak a külső nyomásra, hogy az tegye Önöket erényesekké, hanem megszabadítják lelküket a birtoklás érzésétől és a kényszertől.

A megszerzés rendszere azon a gondolaton épül fel, hogy a birtoklás lehetséges és törvényszerű. A birtoklás megdicsőít. Minél többjük van, annál jobbnak és nemesebbnek tartják Önöket. Ennek a maguk alkotta rendszernek lettek rabszolgái. Megalkothatnának egy más társadalmat is, ami nem a szerzésen alapul, s ez rákényszeríthetné az egyéneket, hogy az ő konvencióihoz idomuljanak éppúgy, mint ahogy ez a társadalom arra kényszerít, hogy a szerzéshez alkalmazkodjanak. Mi a különbség? Semmi sem. Az egyéneket csupán a körülmények, vagy törvény kényszeríti arra, hogy bizonyos módon cselekedjenek, s ezért egyáltalán nincs teremtő gondolkodás. Ha azonban működni kezd az intelligencia, akkor egyik társadalomnak sem lesznek rabszolgái, akár szerzésen alapul, akár nem. Hogy azonban a lélek felszabaduljon, ahhoz nagy intenzitás, folytonos éberség és figyelem szükséges, ami magában véve összeütközést hoz létre. Maga az éberség zavart teremt, és ha felfokozódik és válsággá érik az összeütközés, akkor a lélek, aki nem menekül, új erővel és teremtő módon gondolkodni kezd, és ez a gondolkodás az örökkévalóság.
 

hannah22

Állandó Tag
Állandó Tag
:p
Nagy mókamanók ezek a tanítók!
Megfogják a kezünket, egy iciri-picirit el/megvezetnek, aztán a jobbik esetben ;):pkiss visszavezetnek önmagunkhoz, a kevésbé jobbikban meg ott maradunk, ahol a part szakad ....
Ám, hogyan is mondhatnánk bármi elmarasztalót? - nyakig benne vagyunk mi is ... :p
Még egy-két svédcsavar, majd még egy, és még egy, jaaa majd feladjuk előbb- utóbb, és jöhet az érdemi meló, ám addig a fű meg nő magától....;), az a huncut :p
 

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
TIZENKETTEDIK BESZÉD (utolsó a sorozatból)
1934. július 1-én

Azt hiszem, a legtöbb ember nem tudja mi a hallgatás művészete. Ezek a maguk különleges problémáival jönnek, és azt hiszik, hogy ha engem hallgatnak, akkor ezek a problémák meg fognak oldódni. Attól tartok, hogy ez nem fog megtörténni. Ha azonban tudni fogják, hogyan hallgassanak, akkor majd érteni kezdik az egészet, és nem fognak belebonyolódni a részlegesbe.

Azt szeretném tehát tanácsolni, hogy beszédemtől ne kívánjanak megoldást különleges problémáikra, sem azt, hogy a szenvedésüket megkönnyítse. Én csak úgy segíthetek, helyesebben Önök úgy segíthetnek magukon, ha teremtő módon újra indítják gondolkodásukat. Az életet ne sok elszigetelt problémának tekintsék, hanem egésznek, és eközben lelkük megértését ne fojtsa meg a megoldás keresése. aHHHa a problémák terhétől mentesen hallgatnának és elsajátítanák e tág szemléleti módot, akkor meglátnák, hogy különleges problémáiknak más a jelentősége. És bár egyszerre meg nem oldhatók, meglátnák azok igazi okát. Ha gondolkodásuk újra indul, ha újra megtanulják, hogyan kell gondolkodni, akkor szétoszlanak majd a problémák és összeütközések, amik szívükre és eszükre nehezedtek, és amikből minden diszharmónia, kín és szenvedés származik.

Nos, többé-kevésbé mindenkit fűtenek a vágyak, s ezeknek tárgya a környezet, vérmérséklet és átöröklés szerint változik. Különleges életfeltételeiknek, vallásos, társadalmi és gazdasági neveltetésüknek megfelelően kitűztek bizonyos célpontokat, amiknek elérésére törnek szüntelenül, és ez a törekvés lett életük csúcsa.

Miután ezeket a célpontokat kitűzték, természetes, hogy a szakértők is jelentkeznek, akik vágyaik elérésében vezetőikként működnek. Ezért a technika és a specializálódás tökéletességéből lesznek céljuk elérésének eszközei. Hogy elérjék a célt, amit a vallásos, társadalmi és gazdasági feltételek kiszabásával kitűztek, ahhoz szükségük van specialistákra. Tevékenységük tehát jelentőség és érték nélkülivé válik, mert egy célpont elérésére törekszenek, s nem arra, hogy intelligenciájuk beteljesedjék, pedig ez a cselekvés. Elérésre törekszenek, s nem arra, ami önmagában beteljesülés. Az élés a cél eszközévé válik csupán, az élet pedig iskola lesz, amiben a célhoz érést megtanulják. Ezért a cselekvés puszta közvetítő lesz, aminek segítségével közelebb juthatnak céljukhoz, amit a különféle körülmények és létfeltételek által kitűztek maguknak, Az élet tehát a nagy összeütközések és küzdelmek iskolája lesz, és sohasem beteljesülés, gazdagság és teljesség.

Most, ezek után aziránt kezdenek érdeklődni, hogy mi az élet célja és szándéka. A legtöbb ember ezt kérdezi, és a jelenlévők többségének is ez jár az eszében. Miért élünk, mi a cél, a vég, a szándék? Inkább a véggel és a szándékkal foglalkoznak, mint azzal, hogy a jelenben éljenek. A beteljesedő ember azonban sohasem kutatja a véget, mert a beteljesülés önmaga is elegendő. De mivel nem tudják, hogyan teljesedjenek be, hogyan éljenek teljesen, gazdagon, kielégítően, kutatni kezdik a célt, szándékot, véget, mert azt hiszik, hogy megtalálják az életet, ha ismerik a véget. Azt hiszik, hogy megismerhetik a véget, s azután eszköznek használhatják a tapasztalást ennek a végnek elérésére. Ezért az élet ennek a célhoz érésnek válik közvetítőjévé és értékmérőjévé.

Az ember tudatosan vagy öntudatlanul, nyíltan vagy titokban, az élet célját kezdi kutatni, és az úgynevezett specialistáktól mindenki kap is valami választ. A művész, ha az élet célja felől érdeklődünk nála, azt fogja mondani, hogy az az önkifejeződés, festészet, szobrászat, zene vagy költészet segítségével. A közgazdász azt fogja mondani, hogy a termelés, összedolgozás, együttélés, csoportban és társadalomban való együttműködés. A vallás embere azt fogja mondani, hogy az élet célja, keresni és valósággá tenni az Istent, a tanítók, próféták és megváltók által előírt törvények szerint élni, és hogy e törvények és parancsolatoknak megfelelően élve valósággá tehetjük az igazságot, vagyis az Istent. Minden specialista megadja a maga válaszát, az élet célját illetőleg, az emberek pedig vérmérsékletük és képzelőerejüknek megfelelően, eszményképként tűzik ki ezeket a célokat és végeket.

Az ilyen célok és eszményképek menedékek lesznek csupán, mert vezetőnek és védőnek használják őket a zavarok közepette. Ezeket az ideálokat a tapasztalás mértékéül használják, hogy általuk kutassák ki a környezet létfeltételeit. Anélkül, hogy megértésre vagy beteljesülésre vágynának, csupán a környezet célját kutatják, s ha ezt megtalálják, akkor belső adottságaiknak és fogalmaiknak megfelelően csak az összeütközést kerülik el, anélkül, hogy megértenék azt.

A lélek az életet három részre osztotta fel: célokra, ideálokra, csúcspontokra, beérkezésre és végre, viszontagság, összeütközés, zűrzavar és diszharmóniára, és önmagára az öntudatosságra. Az embert rabságban tartja a viszontagság, zűrzavar, összeütközés és szenvedés, és ezekből akar eljutni a végcélhoz. Átgázolnak és keresztülszántanak a viszontagságokon, hogy a végcélban, az ideál elérésében menedékhelyet találjanak. Ezeket a célokat, ideálokat és menedékeket a gazdasági, vallásos és szellemi szakértők tervezték meg.

Átgázolnak tehát az életfeltételeken és környezeten, s összeütközést hoznak létre, mialatt megkísérlik ideáljaikat és céljaikat megvalósítani, amik menedékeikké és hajlékaikká válnak. Az élet céljának kutatása jelzi, hogy az intelligencia hiányzik a jelenben. A teljesen tevékeny ember - nem az, aki elvész a tevékenységben, mint a legtöbb amerikai, hanem az ésszel és érzéssel egészen tevékeny ember - beteljesedik önmagában. Hiábavaló tehát kutatni a véget, mert sem kezdet, sem vég nincsen, csak a teremtő gondolkodásnak folytonos hullámzása van, s amit problémának neveznek, az nem más, mint a zűrzavaron át a betetőzés felé való vergődésnek eredménye. Egyszóval azzal foglalkoznak, hogyan győzzék le a viszontagságokat, hogyan alkalmazkodjanak a környezethez, hogy elérjék a célt. Egész életük a viszontagságokhoz van kötve és ahhoz, hogyan jussanak ki belőlük, hogyan győzzék le őket, hogyan uralkodjanak rajtuk, és ezért, hogyan bújjanak ki alóluk. Ahhoz a tökéletes kibúvóhoz akarnak eljutni, amit ideáloknak, ahhoz a tökéletes menedékhez, amit az élet céljának neveznek, de ami nem más, mint menekülés a jelen viszontagságai elől.

Természetesen, ha arra vágynak, hogy legyőzzenek, uralkodjanak, kibújjanak, hogy a végső célt elérjék, akkor keresni kezdik a rendszereket s azok vezetőit, útmutatóit, tanítóit és szakértőit; előttem ezek mind kihasználók. A rendszerek, módszerek, azok tanítói, bonyodalmai és vetélkedései, csábításai, ígéretei és ámításai pártokra és felekezetekre osztják szét az életet.

Ez történik akkor, ha beérkezésre, eredményre, a viszontagságok legyőzésére vágynak és nem látják meg az "Én"-t, az "Én"- tudatosságot és a végcélt, amit tudatosan vagy öntudatlanul szüntelenül hajszolnak. Természetes, hogy ilyenkor kihasználókat teremtenek a múltban vagy a jelenben, és rabjai lesznek kicsinyességeiknek, féltékenységeiknek, fegyelmező rendszereiknek, diszharmóniájuknak és felosztásaiknak. A puszta vágy, hogy kijussanak a viszontagságokból, mindig újabb problémákat hoz létre, mert sohasem a cselekvőt vagy cselekvésének módját tekintik, hanem csak a viszontagságok színterét, mint a végcél felé vivő utat.

Nos, én úgy látom, hogy a viszontagságok, a végcél és az "Én" ugyanaz, nincs szétosztás. A szétosztás mesterséges és a nyerészkedés vágya, és a hiányérzetből születő megszerző felhalmozás teremti meg.

Ha az üresség és sekélyesség tudatos lesz, akkor az ember kezd rájönni arra, mily hiányos a gondolkodása és érzése, s ezzel a gondolkodásban megjelenik a felhalmozás fogalma, ebből pedig megszületik az "Én", az öntudatosság és a végcél kettéválasztása. Mint mondtam, számomra ez a megkülönböztetés nem lehetséges, mert a beteljesedés pillanatában nem lehet többé cselekvés és cselekvő, hanem csak a teremtő gondolkodásnak az a hullámzása, ami nem vágyik eredményre. Ez folytonos élet, vagyis halhatatlanság.

Önök azonban szétosztották az életet. Nézzük most, mi az "Én", a cselekvő, megfigyelő, az összeütközés középpontja. Semmi más, mint egy hosszú, megszakítatlan emlékezés-tekercs. Előző beszédeimben igen alaposan megtárgyaltam az emlékezést, most nem mélyedek bele a részletekbe. Az "Én" egy emlékezés-tekercs, amiben bizonyos hangsúlyok vannak. Ezeket a hangsúlyokat vagy lehangoltságokat komplexusoknak nevezzük, és cselekedeteinknek ezek a mozgatórugói. Az ész miután tudatára ébredt a hiánynak, a haszon után fut és ezért megkülönböztetést, és szétosztást teremt. Az ilyen lélek nem értheti meg a környezetet, és mert nem tudja megérteni, kénytelen mint vezetőre, arra támaszkodni, amit az emlékezet felhalmozott. Mert az emlékezet nem más, mint egy felhalmozás-sorozat, ami vezetőként szerepel egy végcél felé. Ez a célja az emlékezésnek. Az emlékezés a megértés hiánya, és ez az alap, amiből a cselekedetek kinőnek.

Az emlékezés úgy szerepel, mint vezető egy végcél felé és mivel ez a végcél előre ki van jelölve, azért nem más, mint egy magunkat védelmező menedék, amit ideálnak, beérkezésnek, igazságnak, Istennek vagy tökéletességnek neveznek. A kezdet és a vég, az "Én" és a cél ennek az önmagát védelmező léleknek eredményei.

Kifejtettem, hogyan keletkezik ez a magát védelmező lélek; az ürességnek, a hiány észrevevésének, tudatának eredménye. Ezért gondolkodik a célhoz érésnek és megszerzésnek kifejezéseivel, és működése is ebből indul, szétosztva az életet és korlátok közé szorítva cselekedeteit. A végcél és az "Én" tehát az önmagát védelmező léleknek eredményei, a viszontagság, összeütközés és diszharmónia pedig nem más, mint a védelmezés folyamata, és a szellemi vagy gazdasági önvédelemből születik meg.

Úgy szellemi, mint gazdasági szempontból bebiztosításra vágynak, mert gazdagságuk, megértésük, teljességük és beteljesülésük tekintetében a gyűjtésre támaszkodnak. És ezért az agyafúrtság a gazdasági és szellemi világban egyaránt kihasználja Önöket, mert mindkettőben hatalomra törekszenek azáltal, hogy önmaguk védelmezését teszik magasztossá. Minden lélek óriási erőfeszítést tesz, hogy megvédje önmagát, s a vég, az eszközök és az "Én" semmi más, mint az önvédelem folyamata. És mi történik az önvédelem folyamatában? Összeütközés keletkezik a körülményekkel, amit társadalomnak nevezünk. Az "Én" védeni iparkodik magát a közösséggel, csoporttal, társadalommal szemben.

Nos, ennek fordítottja nem igaz. Vagyis ne gondolják, hogy el vannak veszve, ha nem védelmezik önmagukat. Ellenkezően, akkor vannak veszve, ha a hiányérzet, a gondolkodás és érzésvilág laposságának következtében védelmezik önmagukat. Ha azonban csak azért nem védik magukat, mert azt gondolják, hogy ezáltal megtalálják az igazságot, akkor ez ismét csak egy más formája a védelemnek.

A generációk egymásutánjában, századok folyamán megalkották a gazdasági és szellemi önvédelem körforgását. Lássuk most, hogy ez az önvédelem valódi-e? Gazdasági szempontból talán lehetséges egy ideig az önvédelmet fenntartani. Akinek pénze és vagyona van, és aki teste számára biztosította a kényelmet és élvezeteket, az ha megfigyelik, általában legkevésbé intelligens és leginkább keresi az úgynevezett szellemi védelmet.

Vizsgáljuk meg, hogy van-e valóban szellemi védelem, mert gazdaságilag láthatóan nincs biztonság. A gazdasági biztonság illúzióját az egész világon mutatja a depresszió, válság, háború, bajok és zűrzavar. Felismerjük ezt, s ezért fordulunk a szellemi biztonsághoz. Én azonban úgy látom, hogy nincs önvédelem és nem is lehet soha. Csak bölcsesség van, vagyis megértés, de nem védelem. A biztonság és önvédelem a hiányérzetnek következménye, amiből hiányzik az intelligencia és a teremtő gondolkodás, amiben állandó a harc az "Én" és a társadalom között, és amiben a ravaszság könyörtelenül kihasznál. Amíg az önvédelmet hajszolják, addig kell összeütközésnek lenni, s addig nem lehet megértés és bölcsesség. S amíg ez a magatartás megvan, addig hiábavaló és haszontalan az igazság, szellemiség és Isten-keresés, mert ez semmi más, mint nagyobb hatalomnak és nagyobb biztonságnak keresése.

A nagyszerű valóság csak akkor lehet meg, ha az önvédelem mögé bújt lélek megszabadítja magát saját teremtményeitől. Végül is az önvédelem falait a hiányosságnak tudatára ébredt lélek emeli, s azután mögé bújunk. Az ember tudatosan vagy öntudatlanul építette fel ezeket az akadályokat, s a lélek már annyira megnyomorított, megbilincselt és fogva tartott, hogy a cselekvés csak nagyobb összeütközést és újabb zavart hoz létre.

Ha tehát csak problémáik megoldását keresik, az nem fogja lelküket megszabadítani attól, hogy új problémákat ne teremtsen. Amíg a hiányérzetből megszületett önvédelem-központ megvan, addig meg kell lenni a zavaroknak, nagy szenvedésnek és kínnak. Lelküket nem szabadíthatják meg a szenvedéstől azzal, ha rászoktatják, hogy ne legyen hiányérzete. Fegyelmezés, a környezetnek és életfeltételeknek befolyása által nem fognak kiemelkedni a laposságból. Így szólnak önmagukhoz: "Felismerem azt a tényt, hogy üres vagyok, hogyan szabaduljak meg tőle?" Azt mondom, ne arra vágyjanak, hogy megszabaduljanak tőle, mert ez csak helyettesítés, hanem eszméljenek rá, legyen tudatossá az, hogy mi az oka a hiányérzetnek. Ezt erőltetni, kényszeríteni, ideállal, félelemmel, hatalom és élvezetek hajszolásával befolyásolni nem lehet. Csak tudatosság segítségével találhatják meg a hiányérzet okát. Vagyis, ha figyelik a környezetet és behatolnak annak jelentőségébe, akkor fel fognak tárulni az önvédelemnek ravaszkodó finomságai. Az önvédelem a hiányérzetnek eredménye, s mivel a lélek századokon keresztül ennek rabságában volt, ebbe gyakorlódott bele, ezért megfegyelmezni vagy legyőzni nem lehet. Ha mégis megteszik, akkor nem látják meg, hogy mi a jelentősége a gondolkodás és érzés ámításainak és finomságainak, amik mögé a lélek elbújt. Hogy erre rábukkanjanak, ébernek és tudatosnak kell lenniük.

Most tudatosnak lenni nem annyi, mint változni. Lelkünk hozzászokott a változáshoz, ami csak módosulás, alkalmazkodás, egy életfeltételhez való hozzáfegyelmeződés. Ha azonban tudatosak, akkor rájönnek a környezet egész jelentőségére, ezért nincs módosulás, hanem csak a környezettől való teljes felszabadulás.

Csak ha a tudatosság lángja elpusztította a védőfalakat, azé a tudatosságé, amiben nincs módosulás, változtatás vagy alkalmazkodás, hanem tökéletes megértése annak, hogy mit jelent a környezet a maga finomságaival - csak ez a megértés visz el az örökkévalósághoz, mert ebből hiányzik az "Én", ami úgy működik, mint az önvédelem gyújtópontja. Amíg ez az "Én" megvan, addig megvan a zűrzavar, baj, diszharmónia és összeütközés is. Mindezeket az akadályokat nem rombolhatják le azáltal, hogy fegyelmezik magukat, egy rendszert követnek, vagy egy mintát utánoznak. Mindezt csak akkor érthetik meg, ha szívük és eszük teljesen tudatos. Akkor megvan az elragadtatás, az igazságnak az az eleven hullámzása, aminek nincs vége, nincs betetőzése, amit leírni nem lehet…
 

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
Krishnamurti: Harmadik Beszéd Eddingtonban

Össze fogom foglalni amirõl szó esett az itteni beszélgetéseink során. Nem kell belemennem a részletekbe, vagy megjelölni számos célzást, de ezek a feltevések, alaposan átgondolva, felfedik részletes jelentõségüket.

Mindannyian vágyunk rá, hogy zûrzavar és bánat nélkül éljünk, hogy megszabadítsuk magunkat a küzdelemtõl, nem csak a szomszédainkkal, családunkkal, és barátainkkal kapcsolatban, de különösen magunkkal, a helyes és helytelen fogalmával, hamissal és igazzal, jóval és gonosszal kapcsolatban. Nem csak a környezetünkkel való konfliktus létezik, hanem az önmagunkban lévõ konfliktus is, amely elkerülhetetlenül tükrözõdik a társadalmi erkölcsben.

Természetesen léteznek azok a durva és buta kivételek, akik teljesen könnyelmûek, vagy féltik saját személyes biztonságukat, gondolkodás és megfontoltság nélkül élnek. Az elméjük annyira kipárnázott, annyira sérthetetlen, hogy nem engedik magukat megzavarni kétség vagy tudakozódás által. Nem engedik meg maguknak , hogy gondolkodjanak, vagy ha igen, gondolkodásuk a hagyományos vonalat követi. Nekik megvan a saját jutalmuk.

Mi azonban azokkal foglalkozunk, akik komolyan megkísérlik megérteni az életet, a maga nyomorúságaival és látszólag szüntelen konfliktusával. Azokkal foglalkozunk, akik mélyen felfogják környezetüket, keresik annak igaz jelentõségét, felfogják szenvedéseik okát, múló élvezetüket. Keresésükben összezavarodtak, vagy az élet mechanikus magyarázatában, vagy a hit, és hiedelem magyarázatában. Ezekben az ellentétes magyarázatokban az elme megragadt.

Az élet mechanikus szemlélete, elvetni mindent ami nem felfogható az érzékek számára, azt feltételezi, hogy az ember csupán a reakciók teremtménye; hogy lényének mechanizmusa reakciósorozatok által fenntartott, nem pedig forrás, vagy energia által, amely önmagában is képes cselekvés létrehozására; valamint, hogy a fejlõdése, eszméi, fogalmai és érzései, csupán a külsõ hatások eredménye; hogy minden történés oka, egyszerûen a korábban megtörtént események sorozata. És ebbõl azt következtetik, hogy szabályozván az eseményeket, és az ember erre adott reakcióját, gondolkodás és cselekvés fegyelmezése által, és propagandán keresztül, képessé teszik az embert arra, hogy megfelelõ kapcsolatot alakítson ki környezetével. Vagyis, hogy különbözõ reakcióinak fegyelmezése, és irányítása által, olyan eseményeket hoz majd létre, amely boldogságot fog adni az embernek.

Ezzel ellentétben áll a hit. Ez a nézet azt állítja, hogy az ember létezésének oka az univerzális erõ, egy erõ amely önmagában isteni, az érzékek számára felfoghatatlan. Ez a transzcendentális erõ, ez a szuperintelligencia, mindig irányít, figyel, és úgy intézkedik, hogy soha semmi sem fog történni a tudomása nélkül. Ebbõl természetes módon következik az elõre elrendeltség eszméje. Ha van egy szuperintelligencia, amely figyel, irányítja a cselekvésed, akkor te, az egyén, nem rendelkezel nagy felelõsséggel az életben. A sorsod elõre elrendelt, és így nem lehet szabad akarat. Ha nincs szabad akarat, a léleknek és halhatatlanságának nincs jelentõsége. Ha így van, akkor nincs valóság, Isten, vagy univerzális erõ. A hit lerombolja saját magát.

Az ember vacillál e két ellentétes oldal között, az élet mechanikus szemlélete és a hit között, a személy pillanatnyi hajlamától függõen. A hittõl való függés az egyik pillanatban, és az ellentettjétõl egy másikban, növeli a zûrzavarunkat és bánatunkat.

Most azt mondom, hogy van más módja létezésünk felfogásának és annak igaz megértésének. A valóság az amit az ember maga tapasztal. Nincs semmi köze az ellentétekhez, sem a hithez, sem annak elvetéséhez, ami az érzékek számára nem felfogható. Minden létezés egy energia folyamat amely egyaránt szabályozó és szabályozott. Ez az energia az önmûködõ, önfenntartó felépítményében, megalkotja saját szilárd anyagát, érzését, érzékelését, választását, és tudatát, amibõl az egyéniség keletkezik. Ez az energia egyedi minden egyénnél, minden folyamatnál, amely kezdet nélküli.

Az egyéniség vagy tudatosság ennek az egyedi energia folyamatnak az eredménye. A tudattal keveredve van a tudatlanság és a sóvárgás. Ez a tudat, akarati cselekvésekkel tartja fent magát, amelyek tudatlanságból, hajlamokból, és sóvárgásból erednek. Az egyéniségnek ez az önfenntartó folyamata, amely egyedi, nincs kezdete, nem olyan mintha lendületet kapna egy másik erõ vagy energia által. Ez egy folyamat, amely saját akarati követelései, sóvárgásai, cselekvései által mindig önmûködõ.

Ha nagyon gondosan és mélyen átgondolod ezt, látni fogod, hogy ennek teljesen más a jelentõsége, mint az élet mechanikus, vagy hit általi szemléletének. Azok elméletek amelyek ellentéten alapulnak, azonban amit én magyaráztam nem ellentétekbõl származik. Neked mint egyénnek, magadnak kell felfedezned az igazi okát a létezésnek, a szenvedésnek és látszólagos folytonosságának. Amint mondtam, a valósag az amit az ember maga tapasztal, az ember nem tud megtapasztalni egy elméletet, egy magyarázatot. Amikor megengedjük az elmének, hogy elfogadjon egy elméletet, és hogy ezen elgondolás szerint legyen formálva, akkor lehet az embernek számos tapasztalata, de ezek nem a valóság tapasztalásából fognak származni. A hiedelem vagy a hit egy bizonyos módon formálta az elmét, és a tapasztalások amelyek ezeken alapulnak nem a valóságból származnak, mivel feltételezések és meggyõzõdések termékei. Az ilyen tapasztalatok csupán a kívánságok megvalósulásának az eredményei.

Ahoz, hogy megértsük a körülményeket, vagy megtapasztaljuk a valóságot, tisztánlátás kell. A tisztánlátás az egységbe rendezett gondolat-érzelem egy olyan állapota, amelyben minden sóvárgás, választás megszűnt, ez nem egy olyan állapot amelyet egyszerû lemondás és elfojtás idéz elõ. Minden vágy, és sóvárgás torzítja a tisztánlátást, még a valóság iránti sóvárgás is. A vágy feltételhez köti, és alakítja a gondolatot és az érzelmet, és így képtelenné teszi a közvetlen észlelésre. Ezért, ha az elme elõítéletes bármely elmélet vagy magyarázat miatt, vagy ha megragadt bármely hiedelemben, tartozzon az akármelyik valláshoz vagy filozófiához, teljesen képtelen a tisztánlátásra.

Tehát az embernek elõször figyelembe kell vennie, melyek azok a hajlamok és sóvárgások amelyek folytatják és állandóvá teszik a folyamatot. A vágy folyamatának és eredményeinek ez a mély megfigyelése, ez az állandó éberség a cselekvésben, megszabadítja az elmét és a szívet a vágytól, azoktól az önvédelmi ellenállásoktól amiket önmagának teremtett biztonsági és kényelmi okokból. Minden vágy akadályozza a tisztánlátást, minden sóvárgás torzítja az érzékelést.

Minden sóvárgás és az összes tapasztalat ami ebbõl született, alkotja meg a tudat önfenntartó folyamatát. Ez a folyamat a vágyaival és vonzalmaival, hozza létre a félelmet, és ebbõl ered a kényelem és biztonság elfogadása amit a tekintély nyújt. Többféle tekintély van: a külsõ tekintély, az ideál tekintélye, és a tapasztalat vagy emlék tekintélye.

A külsõ tekintély félelembõl születik, amely arra készteti az "elme-szívet", hogy elfogadja a vélemény kényszerét, legyen az a szomszédé, vagy vezetõé, akár szervezett hitek meggyõzõdései, amit vallásnak neveznek, a maguk rendszereivel és dogmáival. Ezek a meggyõzõdések és hiedelmek az ember lényének részeivé válnak, és tudatosan vagy más módon, az ember gondolkodása és cselekedetei a tekintély által alkotott mintához igazítja magát.

Aztán van az eszmény tekintélye, amely megakadályozza az igazi önbizalmat, ami a valóság megértésébõl származik. Mivel nem tudod megérteni ezt a küzdelmet és szenvedést, keresel egy ideált vagy eszmét, hogy átvezessen a zûrzavar és szenvedés tengerén. Ha alaposan megvizsgálod ezt az igényt látni fogod, hogy ez csupán menekülés a valóságból, a jelen konfliktusából. Azért hogy elmenekülhes a valóságból, a jelenbõl, rendelkezésedre áll az ideál tekintélye, amely idõvel és a hagyomány által megszentelté válik. Az eszmény tekintélye megakadályozza a valóság megértését.

Aztán van a tapasztalat és emlék tekintélye. Az idõ folyamatának eredményei vagyunk. Mindenki a múltból szerzi az inspirációt, útmutatást, és megértést, a múlt háttérként szerepel, a múlt a tapasztalatok tárháza, és az elme pusztán a különbözõ tapasztalatok leckéinek jegyzetévé vált. Ezek a tapasztalatok, a maguk leckéivel, emlékekké váltak és ezek az emlékek önvédelmi figyelmeztetésekké váltak. Ha mélyen megvizsgálod a tapasztalatokból nyert úgynevezett leckéket, látni fogod, hogy azok csupán ravasz vágyak az önvédelemre, amelyek a jelenben irányítanak. Ez a ravasz önvédelmi irányítás megakadályozza az élõ jelen megértését. Ily módon a tapasztalat még több leckét ad a tárházba, több emlék tudást amivel megvédheted magad megpróbáltatások idején. Azonban ha megvizsgálod ezt az úgynevezett tudást, látni fogod, hogy az nem más mint önvédelmi emlékek a jövõ számára tárolva és ami olyan tekintéllyé vált amely irányítja a cselekvést.

Tehát sóvárgás és vágy által megjelenik a félelem, és ebbõl származik a kényelem és biztonság keresése, amit a külsõ, az eszmény, és a tapasztalat tekintélyében található. Ez a tekintély különbözõ alakjaiban tartja fent az elme folyamatot, amely félelmen alapul. Figyeld meg gondolataidat, cselekedeteidet és az erkölcsöd milyenségét és látni fogod, hogy azok önvédelmi félelmen alapulnak, a maguk finom, vigasztaló tekintélyeivel. Így a félelembõl származó cselekedet mindig korlátozza önmagát, és ezzel az elme folyamat önfenntartó a saját akarati cselekedetei által.

Másképpen fogalmazva, van a vágy akarata, ami erõfeszítés, és a megértés akarata ami észlelés. A vágy akarata mindig jutalmat, nyereséget keres, és így megalkotja saját félelmét. Ezen alapszik a társadalmi erkölcs, és a spirituális törekvés pusztán kísérlet egy védelmezõ kapcsolat kialakítására a legfensõbbel. Az egyén a vágy akaratának kifejezõdése és cselekedetei folyamatában a vágy megteremti saját konfliktusát és bánatát. Ebbõl az egyén az idealizmusba, illúziókba, magyarázatokba próbál menekülni és így továbbra is fenntartja az elme folyamatot. A megértés akarata akkor jön létre amikor a vágy a mindig visszatérõ tapasztalataival eltûnik.

Amikor valóban megértjük azt a tényt, hogy nem lehet igazi tisztánlátás addig amíg a vágy akarata folytatódik, ez a megértés önmagában véget vet az elme folyamatnak. Nincs másik vagy magasabb tudat, amely véget vet ennek az elme folyamatnak, sem körülmény sem istenség nem tud véget vetni ennek az elme folyamatnak. De az elme folyamat puszta megfigyelése, annak ostoba és átlátszó természetének a puszta észlelése véget vet a folyamatnak.

Az elme folyamat önfenntartó, önmûködõ a saját tudatlansága, vonzalmai, sóvárgása által. A saját akarati vágyainak megszüntetése által kell véget vetnie önmagának. Ha mélyen megérted ennek az égész elképzelésnek a jelentõségét az elmével kapcsolatban, akkor látni fogod, hogy te nem puszta körülmény, vélemény, vagy véletlen vagy, hanem a cselekvés teremtõje, alkotója. Te teremted meg a bánatod és konfliktusod börtönét. Az akarati cselekvéseid megszûnése által jön létre a valóság, az üdvösség

Kérdezõ: Azt mondtad, hogy az elmefolyamat megértéséhez kitartó erõfeszítés kell. Hogyan értsük akkor ismételt állításodat miszerint az erõfeszítés meghiúsítja a tudatosságot?

K: Ahol a vágy erõfeszítése van, ott választás van, amelynek elõítéleten, elfogultságon kell alapulnia. A tudatosság nem választásból születik, akkor jön létre amikor észleljük a választás akaratának vagy a vágy akaratának mulandóságát.

Állandó figyelmesség és buzgó érdeklõdés által, a vágy akarata megértõdik és itt lép életbe az értelem akarata. Ahol a vágy akarata van ott az erõfeszítés helytelen, ez az erõfeszítés mindig zûrzavart, korlátokat teremt, és növeli a bánatot. A tudatosság az igazság állandó észlelése. A bánat és okának vizsgálata, nem az elméleti, hanem a valós vizsgálata tapasztalat és cselekedeten keresztül, meg fogja teremteni az "elme-szívnek" ezt az éber rugalmasságát.

Nincs ember aki nem szenved. Aki szenved erõfeszítést tesz, hogy elmeneküljön a valóságból, és ez a menekülés csak növeli a bánatot. Azonban ha csendes megfigyeléssel és türelemmel, meglátja a szenvedés igazi okát, ez a meglátás önmagában feloldja a szenvedés okát.

Kérdezõ: Még mindig olyan hajthatatlan vagy a szertartásokkal és a Teozófiai Társulattal kapcsolatos szemléletedben?

K: Ha egy cselekedetet egyszer teljesen ostobának találsz soha nem térsz vissza hozzá. Ha mélyen érzékeled, mint én tettem, a szertartások teljes ostobaságát, akkor annak nem lehet rád többé befolyása. Sem vélemény, legyen az bármennyi emberé, sem tekintély, legyen az hagyomány vagy környezet általi, nem tudja meggyõzni azt aki felfogta annak értéktelenségét. Azonban amíg az ember nem látja át teljesen a szertartások jelentõségét, addig van vissza út. Ugyanez a helyzet a Teozófiai Társulat tekintetében is. A szervezett hit eszméje, a tekintélyeivel, propagandájával, megtérítésével és kizsákmányolásával számomra alapvetõen gonosz.

Nem fontos mit gondolok a Teozófiai Társulatról. Az a fontos, hogy te magad találd meg az igazat, a valóságot (nem azt amit valóságnak szeretnél) és az, hogy minden kétség nélkül megértsd a valóságot, az igazat. Minden vágytól megszabadulva kell azt elérned, megszabadulva minden biztonság és kényelem iránti vágytól. Egyedül ekkor van lehetõséged észlelni azt ami van. De mivel a legtöbb embert befolyásolja a vágy, azáltal hogy biztonság és kényelem után sóvárognak, akár földi akár túlvilági, teljesen képtelenek az igazi érzékelésre.

Mielõtt meg tudod érteni az igazságot, akár a Teozófiai Társulat akár más szervezetek tanításaiban, elõször azt kell megfigyelned, hogy megszabadultál-e a vágytól. Ha nem akkor ezek a szervezetek a hiedelmeikkel kizsákmányolásod eszközeivé fognak válni. Ha csupán a tanításaikat figyeled, akkor elveszel a véleményekben, magyarázatokban. Tehát elõször figyeld meg a vágy folyamatát, amely eltorzítja az észlelést fenntartja az elme folyamatot és táplálja a félelmet. Akkor ezek a rendszerek, ezek a szervezetek, a hiedelmeikkel, fenyegetésükkel, és szertartásaikkal elvesztik minden jelentõségüket.

Sajnos nem az alapoknál kezdjük. Azt gondoljuk, hogy a rendszerek és szervezetek segíteni fognak megszabadulni elõítéleteinktõl, bánatunktól, és konfliktusainktól. Azt gondoljuk, hogy megszabadítanak majd korlátainktól és így rajtuk keresztül próbáljuk megérteni a valóságot. Ez soha sem történt még meg és nem is fog. Sem hit sem szervezet nem tudja megszabadítani az embert a vágytól és annak félelmeitõl, gyötrelmeitõl.

Kérdezõ: Mit gondolsz mi fog történni a lelkeddel miután a tested meghal?

K: Ha a kérdezõ megvizsgálja mi késztette, hogy feltegye ezt a kérdést látni fogja, hogy a félelem. Nincs beteljesedés, nincs boldogság a jelenben, tehát egy jövõbeli élet boldogságára és lehetõségeire áhítozik. Más szóval az elme kérdezi önmagát vajon fog-e folytatódni. Ahhoz, hogy megértsük a folytatás iránti vágyának jelentõségét, meg kell értenünk mi az elme.

Amint már magyarázni próbáltam, a hit lerombolja saját elméletét a lélekkel kapcsolatban. A hit azt állítja, hogy van egy univerzális erõ, egy felsõbb valóság az emberen kívül, amely irányítja, vezérli az ember létezését és meghatározza jövõjét. Ez az eszme, ha jól átgondolod, eltörli a lélek eszméjét. Ha nincs lélek, akkor az élet mechanikus szemlélete felé fordulsz és ekkor megragadsz az ellentétekben. Az igazság nem az ellentétekben létezik. Ha teljesen megérted az ellentétek értelmét, jelentõségükkel együtt, akkor tisztán fogod látni az elme igazi mûködését. Akkor látni fogod, hogy ez a vágy folyamata, amely félelembe burkolózik, és így tartja fent magát önmagán keresztül. Ez a félelem készteti az elmét, hogy megkérdezze magától van-e folytatása, vajon fog-e élni a test halála után. Az igazi kérdés tehát az, hogy ez a korlátozottság, az elme, az ego tapasztalatok sokaságán keresztül haladva, leckéjüket gyûjtögetvén tökéletessé válhatnak-e végül. Tökéletessé válhat-e az önzés az idõ múlásával tapasztalatok által? Az elme folyamat nagyobbá válhat, kiterjedtebbé, önzésben és korlátozottságban erõsebbé, magához ragadva más korlátokat és önzés elemeket. De az biztos, hogy ez a folyamat az elme folyamat marad, akármennyire kiterjedt, dicsõített és megszépített.

Az, hogy vajon ez a folyamat folytatódik-e vagy véget ér, az egyén felfogásától függ. Amikor mélyen megérted, hogy az elmefolyamat a saját korlátoltsága, saját sóvárgásának akarati tevékenysége által tartaja fent magát, az erkölcsöd, az élethez való hozzáállásod alapvetõ változáson megy keresztül. Ebben van a valóság, az üdvösség.

Tudok magyarázatokat adni a létezés és bánat okait illetõen. Azonban az aki magyarázatot keres, nem fogja megérteni a valóságot. A definíciók és magyarázatok csupán felhõként elsötétítik az észlelést. Ez az elmefolyamat amirõl beszéltem számodra csak egy elmélet lehet. Ahhoz, hogy meglásd ennek valóságát gyakorolnod és tapasztalnod kell. Ahhoz, hogy gyakorold kritikusan kell megközelítened, elemezned kell és kísérletezned kell vele. Ennek az intelligens megértése önmagában meghozza a helyes cselekvést.

1936 június 16

 

Rézfutrinka

Kitiltott (BANned)
Etetés és hazugságok a tudatban ilyenek nincsenek, azok életében van helye ki csak álmodozik arról amit tényként beszél, ha ott lenne a tudatban nem beszélne így ilyen hamisan, mert a tudatosság nem a hazugságok táptalaja, de az ember azzá tudja tenni a VAKBUZGALMÁVAL Krishnamurti jó példával meséli el ezeket
 

hannah22

Állandó Tag
Állandó Tag
Etetés és hazugságok a tudatban ilyenek nincsenek, azok életében van helye ki csak álmodozik arról amit tényként beszél, ha ott lenne a tudatban nem beszélne így ilyen hamisan, mert a tudatosság nem a hazugságok táptalaja, de az ember azzá tudja tenni a VAKBUZGALMÁVAL Krishnamurti jó példával meséli el ezeket

Szigorúnak teccik lenni, ez amolyan vasszigor, vagy inkább rézszigor???:p
Amire van kereslet, arra megjelenik a kínálat;) ....
 

Rézfutrinka

Kitiltott (BANned)
Szigorúnak teccik lenni, ez amolyan vasszigor, vagy inkább rézszigor???:p
Amire van kereslet, arra megjelenik a kínálat;) ....
Kedvesen tudod a fényt megélni kell minden emberi-lénynek, és ehhez nem szükségeltetik DOGMÁKAT GYÁRTANIA A KÉPEN HOGY SZÁJBARÁGÓSAN ELMESÉLI MIKÉNT TUDOD MEGTENNI AZT, a te gyakorlatias énedre van csak szükség itt nem kellenek
[h=1]Krishnamurti[/h]jelenségek a megértésekhez, de kell ha meséli a látványt és miképpen érte el a látvány megélését, de kizárólagosan mintaként megemlíteni, MERT MINDENKI EGYEDI TUDATTAL RENDELKEZIK, ha nem tudsz gondolkodni gyakorolj, ha nem tudsz képzelegni gyakorolj, de ha bele merülsz
[h=1]Krishnamurti[/h]tanításaiba soha nem fogsz magadra ismerni záros határidőn belül csak esetleg, hihetetlen tévútra visz, mert eltudod hagyni a mesteredet, ha igen akkor olvasd
[h=1]Krishnamurti[/h]
írásait mert szükségesek számodra kiss
 

hannah22

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedvesen tudod a fényt megélni kell minden emberi-lénynek, és ehhez nem szükségeltetik DOGMÁKAT GYÁRTANIA A KÉPEN HOGY SZÁJBARÁGÓSAN ELMESÉLI MIKÉNT TUDOD MEGTENNI AZT, a te gyakorlatias énedre van csak szükség itt nem kellenek
Krishnamurti

jelenségek a megértésekhez, de kell ha meséli a látványt és miképpen érte el a látvány megélését, de kizárólagosan mintaként megemlíteni, MERT MINDENKI EGYEDI TUDATTAL RENDELKEZIK, ha nem tudsz gondolkodni gyakorolj, ha nem tudsz képzelegni gyakorolj, de ha bele merülsz
Krishnamurti

tanításaiba soha nem fogsz magadra ismerni záros határidőn belül csak esetleg, hihetetlen tévútra visz, mert eltudod hagyni a mesteredet, ha igen akkor olvasd
Krishnamurti


írásait mert szükségesek számodra kiss


Honnan tudhatjuk, uram bocsá' ítélhetjük meg, hogy kinek mire van szüksége?
Lehet, hogy az egész Krishnamurti (...)életmű elolvasása után jövünk rá arra, hogy az első könyv első fejezetének első oldalán kaptuk meg azt az egy mondatot/szót, ami kiváltotta belőlünk azt a bizonyos "szikrát"... Bárkit említhetnénk!- sőt lehet az a sarki zöldséges is:D....
Lehetséges,nemdebár?;):p

Fantasztikus olvasni, hallani, nézni, hogy más-ok másként teszik mindezt... Mást értenek,hallanak és látnak!
Jaaa, és honnan venném a bátorságot, merszet ahhoz, hogy azt amit más-ok másként tesznek, azt felülbíráljam, jóval, rosszal illessem, netán hierarchiát állítsak fel (ő több nálam:cool::confused:, ti meg kevesebbek vagytok:rolleyes::confused:)??? ....
Nem ettem én meszet!!!:p ( vicceteeeem...:p) magamat viszem a málnásba, az ébredés meg a levesben...

Ha azt dobta a gép, hogy hosszú, sötét zsákutcákat kell bejárni, akkor az van... előbb, vagy utóbb rájövünk: minden értünk van, és minden a legjobbkor történik .... és a már uncsi spiridumcsi : minden úgy jó, ahogy van ....;)
hoppácska, vigyáztam ám a gép faránál....
:ph
 
Oldal tetejére