Az életmű a kezdetektől jószerivel pusztulásra ítéltetett.
A képek csak csodával határos módon kerülték el a tragikus véget, a vak véletlennek, de inkább a csodának köszönhető, hogy Csontváry nagyméretű vásznai nem váltak lovaskocsira való ponyvává.
A művész halála után ugyanis a család egy rokon festőnövendék javaslatára árverésre bocsátotta a méretes vásznakat. A háború utáni ínséges időben kapóra jött ez a lehetőség a környék fuvarozóinak, akik lovaskocsira való ponyvának akarták megvásárolni Csontváry nagyméretű vásznait. Egyértelmű tehát, nem holmi művészeti aukcióról volt szó, az ifjú ítész alapvetően félreismerte Csontváry festői munkásságát, és ez majdnem végzetesnek bizonyult az életmű szempontjából...
Nem így azonban Gerlóczy Gedeon, a fiatal, friss diplomával Münchenből hazatért építész, bohém és életművész aki épp albérletet keresett Budán. A mai Bartók Béla út 36-38 szám alatt kiadó volt egy padlásszoba. Csak épp arra kellett várni, hogy eladják az ott lévő nagyméretű vásznakat. Kocsiponyvának....
Gerlóczy a festményekben felismerte az értéket - de talán a zseniális ráérzés itt a helyénvalóbb kifejezés - és nagyapai örökségéből megváltotta a képeket, az érintettek körében nem kis indulatokat gerjesztve ezen tettével. Gerlóczy a csalódott fuvarosok részéről még tettleges inzultusnak is kitette magát, akik az árfelhajtót látták benne. A fiatal építész határozottsága azonban a Kosztka családot is elgondolkoztathatta, ugyanis nyolc képet mégiscsak visszatartottak. Ebből öt festmény még ma is a rokonság tulajdonában van. A festőnövendék családját ugyanis meggyőzhette a rokon elszánt magabiztossága, és később mégiscsak vállalták a megörökölt képeket. Az elárvult műteremből Gerlóczy a képeket elszállította, sőt még arra is kiterjedt a figyelme, hogy Csontváry kézírásos jegyzeteit is magához vegye.
