GAIA
ez egy novella, amit más címmel beküldtem egy pályázatra, de nem nyert
enyhén korhatáros - talán - egész más műfaj
Gaia
Alekszandr megborzongott. Bár a védőruhája alatt nem fázott, nem is fázhatott, valami furcsa feszültséget érzett, belső remegést, amelynek nem találta a magyarázatát.
A többiek még aludtak a bázis legalsó szintjén fekvő kamráikban, legalábbis nem hallotta a mozgolódásukat, pedig ilyenkorra Mása már általában felkelt, és megfőzte a kávéjukat. Ezt senki sem követelte vagy várta el tőle, de hát Mása már csak ilyen volt, mindig másoknak élt, mintha úgy érezte volna, különben nem érdemli meg az életet, megbecsülést, szeretetet.
Alekszandr felidézte az első szeretkezésüket, Moszkvában, a Volkonszkij sugárúti betontömb liftjében, és elvigyorodott. Mása önzetlen szerető volt, nagyon alkalmazkodó, és ami a fő, a teste gyönyörű. A bőre rózsás és feszes, a melle telt, kemény, épp belefért az ő lapátkezébe.
Amikor kiderült, hogy mindkettőjüket kiválasztották erre a küldetésre – a kutatók úgy vélték, hogy a jegesmedvék furcsán viselkednek mostanában, talán a permafrost miatt? –, és újra találkoztak itt, a bázison, alig állták meg, hogy azonnal egymásnak ne essenek. De mindketten profik voltak, képesek arra, hogy átmenetileg félretegyék a kellemes emlékeket, a vágyaikat, ezért az utóbbi hónapban a kapcsolatuk merőben szakmai maradt. És…
Alekszandr hirtelen felnézett az égre, amely különös, kékeslilás színben kezdett derengeni. Fura, felhőszerű csíkok úsztak át a feje fölött, a szélük pirosan izzott, a belsejük sárgásan szikrázott. Valami felvillant, a világ elsötétült, és Alekszandr pokoli nyomást érzett a mellkasában. Egy erős lökés felemelte a levegőbe a testét, és vagy tíz méterrel odébb repítette, aztán elvesztette az eszméletét.
Amikor magához tért, az első, ami meglepte, a csend volt. Az, hogy nem hallatszott a szél süvítése. Semmi. Fehérség vette körül, de ebben nem volt semmi meglepő, viszont, ahogy óvatosan elfordította a fejét, semmit sem látott. Ott, ahol korábban a bázis felső szintje állt, egy hatalmas hókupac borította a talajt.
Alekszandr feltápászkodott, elég keservesen, mert úgy érezte magát, mintha átment volna rajta egy úthenger, odabotladozott a kupachoz, és beletúrt. Semmi. Egyre kétségbeesettebben kaparta a havat, de hiába, alatta semmit nem talált. A bázis, Mása, Jevgenyij, a laborok, a gépek, felszerelések, járművek, mind eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna.
Alekszandr végül kimerülten elnyúlt a hóban, és felbámult a sötétlila égboltra. Nem értette, hogy tűnhet el egyszerre minden, az egész élete. És ő miért maradt itt? És mihez kezdjen, egyedül, élelem, víz, hójáró nélkül?
Sahi meggyorsította a lépteit. Három férfi követte, és ez félelemmel töltötte el. Persze, a félelem ismerős érzés volt a számára, egész életében elkísérte. Hatéves volt, amikor a szülei eladták, hét, amikor megszökött azoktól, akik rabszolgaként bántak vele, azóta az utcán élt. Egy koldus tanította meg írni és olvasni, az öreg régen tanár volt, aztán állás nélkül maradt, kitették a lakásából, és az összekoldult pénzből vásárolt itallal vigasztalódott, de megmaradt még benne egy parányi szikrája az emberségnek, és a pártfogásába vette Sahit. Dingh – így hívták a koldust – azonban egy éve meghalt, és Sahi azóta egyedül volt, és nap mint nap megküzdött az életben maradásáért.
Gyűlölte Indiát, gyűlölte a nagyvárost, a nyomornegyedet, ahol felnőtt, a patkányokat, akikkel kénytelen volt megosztozni a szemétből kiszedett táplálékán. Tulajdonképpen Dingh-en kívül mindenkit gyűlölt.
És most ez a három férfi… egyre közelebb ért hozzá.
Sahi futásnak eredt, de már későn. Az egyik fickó megragadta a karját, visszarántotta, hogy nekiesett, és átölelte a derekát. Sahi hiába kapálózott, a fickó, a társai röhögése, biztató kiáltozása közepette, bevitte őt egy közeli sikátorba, és ledobta a földre.
– Most elszórakozunk kicsit – lihegte.
– Segítség! – sikoltotta Sahi. Fel akart kelni, de a másik két férfi addigra már szétfeszítette a lábát és a karját. Reccsenés hallatszott, ahogy széttépték a szoknyáját, bugyiját. A pólóját is szétszakították, és egy forró száj a mellébe harapott. Sahi összerándult a fájdalomtól, de sikítani nem bírt, mert egy mocskos tenyér tapadt a szájára. Felnézett az égre,
milyen furcsa, sötétlila, villant át az agyán, aztán valami nagy villanást látott, és elfeketedett előtte a világ.
Amikor magához tért, semmije nem fájt. A földön feküdt, egy mező közepén. Elfordította a fejét, és rámeredt a szellőben hajladozó apró, csengettyűszerű virágokra.
– Hol a pokolban vagyok? – kérdezte hangosan. A hangja rekedten csengett, a szavakat olyan nehezen formálta meg, mintha évek óta nem beszélt volna senkivel.
Felült, és körülnézett. És sehol nem látott egyetlen épületet sem, csak a mezőt, a kékeslila égboltot, és a távolban a Himalája szokatlanul tiszta körvonalait.
Összecsomózta valahogy tépett szoknyáját, pólóját a testén, feltápászkodott, és elindult a hegy felé.
Annika a számítógépénél ült. Képtelen volt elszakadni a monitortól. A szülei horkolása behallatszott a szomszéd szobából.
Kisbaba gondozása, a kisbabák betegségei, a szülés, anyatej… ezek a témák érdekelték a legjobban. Olykor végigsimított enyhén gömbölyödő pocakján.
Ki hitte volna, hogy ide jut? Hogy lányanya lesz? Régimódi szó, gondolta, de jobb nincs rá. Nem számított arra, hogy Sven örömében kibújik a bőréből a hírre, hogy gyermekük születik, de azt sem várta, hogy azonnal szakít vele.
Hálát adott az égnek a szüleiért, akik mint mindig, most is mellette álltak, készen arra, hogy támogassák.
Hogy elterelje a figyelmét a problémáiról, szörfölt kicsit az interneten. Épp belenézett egy teniszmeccsbe egy online tévécsatornán, amikor az adást megszakították, a képen megjelent a CNN logója, aztán egy
Breaking News felirat.
– Világszerte különös jelenségeket figyeltek meg az emberek – mondta egy komoly férfihang. – Az áramellátás akadozik, sok település, köztük nagyvárosok is, elérhetetlenné váltak. A műholdak felvételei aggasztóak, a tektonikus táblák mozogni kezdtek, és…
Az adás megszakadt, a monitor elsötétült, az épület megremegett.
Annika az ablakhoz szaladt. Odakinn az ég lilás fényben játszott, valami felvillant a távolban, és a lány fejében elviselhetetlenné fokozódott a nyomás. Ösztönösen a hasához kapott, a magzatát védve, akit máris imádott.
A szüleim! Szólnom kell nekik, gondolta. Lelki szeme előtt megjelent Sven szőke üstöke, vonzó arca, kék szeme, aztán egy ideig semminek nem volt a tudatában.
Amikor újra felpattan a szemhéja, csak fehérséget látott. És biztos volt benne, hogy megvakult.
– Anya? Apa? – kiáltotta, de nem kapott választ.
Négykézlábra vergődött, tapogatózva megindult arrafelé, ahol az ajtót sejtette, de az, amit az ujjai alatt érzett, nem hasonlított padlóra vagy szőnyegre, inkább sárnak tűnt.
Néhány perccel később a látása visszatért, ugyanakkor, amikor megeredt az eső. Valóban a sárban ült, egy focipálya méretű, lapos medence alján, és a legdermesztőbb a számára az volt, hogy az eső kopogásán kívül semmit nem hallott.
Szultán újra szabad volt! Még emlékezett az érzésre, bár kölyökkorában érezte utoljára, amikor a testvéreivel a fennsíkon játszott, mielőtt elfogták, ketrecbe zárták, és „idomítani” kezdték volna. Sosem bántotta a kétlábú lényeket, akik foglalkoztak vele, megbámulták, és etették, mert látta, amikor az egyik fajtatársa beleharapott az egyikbe, és valamit feléje fordítottak, amiből valami kirepült, és a fajtatársa fejébe fúródott. És az a tigris többé nem mozdult, de ő… érezte a vére szagát.
Úgyhogy óvatos volt, uralkodott az étvágyán, a haragján. Most azonban eltűntek a kétlábúak, a fura építményeik, a ketrece, és ő azt tehetett, amit akart. Úgyhogy – engedelmeskedve az ősi ösztönnek – vadászni indult. Sajnos, egyetlen kétlábúval sem találkozott, de sikerült elkapnia néhány szőrös, karmos lényt. Nem voltak olyan jóízűek, mint az az ennivaló, amit a kétlábúaktól kapott a rabsága során, de az éhségét csillapították. Így aztán folytatta az útját. Valami egy nagy hegy felé vonzotta, és ezúttal is követte az ösztönét.
Gaia – az emberek nevezték így, és neki megtetszett a név, úgyhogy egy ideje már így gondolt magára – megrázkódott, és elégedetten dorombolt.
Évszázadokon, sőt, évezredeken át aludt, és csak homályosan volt a tudatában annak, ami a testén és a testében történt. Az utóbbi száz évben azonban kezdett felébredni, mert túl sok támadás érte. Lyukakat fúrtak belé, irtani kezdték a legbecsesebb teremtményeit, a fákat és virágokat, pusztítani az állatokat, és egymást. És egyre többen lettek; mintha mást sem tudtak volna, csak szaporodni.
Azonkívül túl mohókká váltak, túl okossá és gátlástalanná.
Kitaláltak egy szörnyűséget, amit műanyagnak neveztek, és ez mindenbe beszivárgott. Gaia eleinte csak apró tűszúrásokként érzékelte ezeket a támadásokat, de ahogy a növényeibe és az állataiba, és a pusztulásukkal a földbe, azaz a külső burkába is bekerült, olykor figyelmeztetni próbálta az embereket, szabadjára engedve a dühét, ám a vulkánjaival semmire sem ment. Sem a cunamikkal, árvizekkel, sem a vírusokkal, járványokkal.
És végül elege lett a lényekből, akik mintha birtokba akarták volna venni, akik mintha azt hitték volna, hogy csak ők számítanak, akik csak magukkal törődtek, és mindazt, amit az évmilliók során létrehozott, tönkretették.
Ebből elég, határozta el, és eltörölte őket a felszínéről.
Azért egyet-kettőt meghagyott közülük, mutatóba, mert… tulajdonképpen szórakoztatóak voltak, és amióta felébredt, gyakran unatkozott. De elhatározta, hogy ezentúl résen lesz, jobban fog figyelni rájuk. Még egyszer nem hagyja, hogy idáig fajuljanak a dolgok.
Sok-sok évvel később
A Kolónia virágzott. A férfiak gyűjtögettek, a nők megfőzték az ételt, maguk építette kis kunyhókban laktak, és sokat játszottak a gyermekeikkel. A múltról nem beszéltek, lassan beszélni is elfelejtettek.
Állatok is csatlakoztak hozzájuk, egy szelíd tigris, néhány kutya, egy farkasfalka. Eleinte féltek tőlük, de végül összebarátkoztak, a kutyák együtt aludtak az embergyerekekkel, a farkasok őrizték a területet, amire tulajdonképpen semmi szükség nem volt.
Gaia mindezt elégedetten nyugtázta. Ez az, mutatta volna fel diadalmasan a hüvelykujját, ha lett volna hüvelykujja. Talán megint alhatok egy darabig, gondolta, de azért vetett még egy utolsó pillantást a Megmaradottakra.
Az egyik gyerek a tisztás szélénél egy fadarabbal turkált a földben.
– Úúú – kiáltott fel hirtelen, és buzgón kaparni kezdett. A kutyája odaszaladt, hogy segítsen neki, de aztán morogva elhátrált tőle. A farka lekonyult.
A gyerek kiemelt valamit a földből. Gaia tudta, mi az, egy régi kazettás magnó. A gyerek nyomkodni kezdte a gombokat, és némi kattogás, sziszegés után felhangzott egy nyelvlecke első része. A felnőttek abbahagyták, amit csináltak, mind a magnó köré gyűltek, fásult arcuk felragyogott.
– Emlékszem – suttogta az egyikük, nehezen formálva a szót. Ráncos arcán áhítat tükröződött.
– Talán mást is találhatunk – mondta egy másik. Ő is rég beszélt, és ez érződött a hangján.
Botokat kerestek, kaparni kezdték a földet, aztán, amikor halk morgást hallottak, megdermedtek. Felnéztek, és a szívük zakatolni kezdett, ahogy meglátták a Falkát. A farkasok köréjük gyűltek, a szemük vörösen csillogott, agyaraik kivillantak. Ezek nem azok a barátságos állatok voltak, akiknek megismerték őket. És a kutyák, a kutyák eltűntek a bozótban.
A tigris az egyik kunyhó küszöbén feküdt; közönyös pofával figyelte a mészárlást. Amikor a Falka elvonult, vetett még egy utolsó pillantást a tisztáson hagyott véres maradványokra, megvetően fújt egyet, és lustán felállt. Megindult az erdő felé, de aztán, ahogy a kunyhóban felsírt egy kisbaba, megtorpant.
Gaia figyelte, ahogy eltűnik odabenn, majd megjelenik, a fogai között hurcolva a pucér csecsemőt, figyelte, ahogy visszatér a barlangjába, a párjához, és leteszi a jövevényt a saját kölykeik közé, ahogy a kicsi szája éhesen rácuppan a nősténytigris egyik emlőjére.
Egy itt, egy a világ másik oldalán, ugyan mekkora a valószínűsége, hogy valaha találkoznak? – meditált Gaia, aztán megnyugodva hortyogni kezdett.
DSCN0897 másolata (2).JPG
