Luellen Birch Versek, szösszenetek és egyebek

Pitli, a csodakutya - folytatás

Pitlinek máris hiányoztak a testvérei, akik ugyan nem bántak jól vele, de még emlékezett arra, milyen kellemes volt meleg testükhöz bújni, hiányzott a mamája illata, a sufninak, a születése óta eltelt hetekben megismert világa, a bogarakkal, a félelmetes pókkal a sarokban, aki olyan szép hálót szőtt, a kerti szerszámok fű- és földszaga.

A gazda még mindig a grabancánál fogva vitte valahová. Aztán nyilván megérkeztek az úti céljukhoz, egy zöldre festett fémkerítéshez, és a gazda berepítette Pitlit egy elgazosodott kertbe.

-- Ez a neked való hely – motyogta, és csuklott egyet.

Pitli, fura módon, a talpára esett, mint egy macska, de a repüléstől kicsit szédült, így aztán lekushadt, és nem mozdult. Hallotta, hogy a gazda léptei elhalnak a távolban.

Csend volt körülötte, már besötétedett, és a madarak is elnémultak. Olykor a távolból búgás hallatszott, valahonnan – egy másik kertből? – gyerekkacagást sodort feléje a szél. A házban, amelyhez a kert tartozhatott, égett a villany, a nyitott ablakon át kihallatszott a tányércsörömpölés. Pitli tudta, ez mit jelent: a bentiek vacsoráznak, és hamarosan talán őt is megetetik. Annyi mindent tudott, és fogalma sem volt, hogy ez milyen különleges dolog, hogy ő egy igazi csodakutya, hogy úgy gondolkozik, mint egy ember. Csak azt tudta, hogy éhes.

De hiába várta az ételt, senki nem hozott neki semmit. Megpróbált vakkantgatni, hogy felhívja magára a figyelmet, de ezzel még nem boldogult, így csak halkan nyüszített, ennél többre nem volt képes, ám senki sem törődött vele.

Ekkor kissé remegő, bizonytalan lábakon felfedező útra indult a kertben. Talált egy-két dombocskát, amely furán illatozott, ő nem tudhatta, hogy ezek vakondtúrások. A kert egyik sarkában, a korábban levágott bokor és faágak alatt rábukkant egy süncsaládra, de az ösztöne azt súgta, jobb, ha békén hagyja a tüskés, hegyes, fekete orrú lényeket. Elmajszolt néhány bogarat, de ez nem csillapította az éhségét, és már szomjas is volt.

A kertből nem lehetett kijutni, a kerítés túl magas volt. Megpróbálta kikaparni az alját, de gyorsan rájött, hogy ez reménytelen vállalkozás. A fű úgy megnőtt, hogy ha felemelte a farkát, legfeljebb a fekete vége kandikálhatott ki. Végül annyira elfáradt, hogy a kerítés mellett leheveredett, és elaludt.

Megjelent a 2. e- könyvem!

A Kóbi történetei kicsiknek és nagyoknak! 22 Kóbi történet és néhány gyerekvers van benne, azok is, amelyeket ide feltettem.

sukiaki írta:

Pitli, a csodakutya - folytatás

Pitlinek máris hiányoztak a testvérei, akik ugyan nem bántak jól vele, de még emlékezett arra, milyen kellemes volt meleg testükhöz bújni, hiányzott a mamája illata, a sufninak, a születése óta eltelt hetekben megismert világa, a bogarakkal, a félelmetes pókkal a sarokban, aki olyan szép hálót szőtt, a kerti szerszámok fű- és földszaga.

A gazda még mindig a grabancánál fogva vitte valahová. Aztán nyilván megérkeztek az úti céljukhoz, egy zöldre festett fémkerítéshez, és a gazda berepítette Pitlit egy elgazosodott kertbe.

-- Ez a neked való hely – motyogta, és csuklott egyet.

Pitli, fura módon, a talpára esett, mint egy macska, de a repüléstől kicsit szédült, így aztán lekushadt, és nem mozdult. Hallotta, hogy a gazda léptei elhalnak a távolban.

Csend volt körülötte, már besötétedett, és a madarak is elnémultak. Olykor a távolból búgás hallatszott, valahonnan – egy másik kertből? – gyerekkacagást sodort feléje a szél. A házban, amelyhez a kert tartozhatott, égett a villany, a nyitott ablakon át kihallatszott a tányércsörömpölés. Pitli tudta, ez mit jelent: a bentiek vacsoráznak, és hamarosan talán őt is megetetik. Annyi mindent tudott, és fogalma sem volt, hogy ez milyen különleges dolog, hogy ő egy igazi csodakutya, hogy úgy gondolkozik, mint egy ember. Csak azt tudta, hogy éhes.

De hiába várta az ételt, senki nem hozott neki semmit. Megpróbált vakkantgatni, hogy felhívja magára a figyelmet, de ezzel még nem boldogult, így csak halkan nyüszített, ennél többre nem volt képes, ám senki sem törődött vele.

Ekkor kissé remegő, bizonytalan lábakon felfedező útra indult a kertben. Talált egy-két dombocskát, amely furán illatozott, ő nem tudhatta, hogy ezek vakondtúrások. A kert egyik sarkában, a korábban levágott bokor és faágak alatt rábukkant egy süncsaládra, de az ösztöne azt súgta, jobb, ha békén hagyja a tüskés, hegyes, fekete orrú lényeket. Elmajszolt néhány bogarat, de ez nem csillapította az éhségét, és már szomjas is volt.

A kertből nem lehetett kijutni, a kerítés túl magas volt. Megpróbálta kikaparni az alját, de gyorsan rájött, hogy ez reménytelen vállalkozás. A fű úgy megnőtt, hogy ha felemelte a farkát, legfeljebb a fekete vége kandikálhatott ki. Végül annyira elfáradt, hogy a kerítés mellett leheveredett, és elaludt.

Kattints a kibontásához...

Egyelőre ennyi van belőle...

pályázatra írtam - nem nyertem, de szerintem nem rossz
fantasztikus mini novella

RESET

H1, H2, B. és É. fellovagoltak a hegy tetejére, a hatalmas kristálygömbhöz, hogy szemügyre vegyék a munkájuk eredményét.
H1 hátratolta a csuklyáját, a szemüregében megcsillant valami.
-- Azt hiszem, sikerült elérni, amit akartunk – mormolta.
H2 megrázta a fejét.
-- Én nem vennék mérget rá. Egyesek soha, semmiből nem tanulnak. Lássuk a gömböt!
B. előrehajolt a nyeregben, előrenyújtotta a karját. A kezében tartott lándzsa megnyúlt, és ahogy a gömbhöz ért, halk csendülés hallatszott.
É. a lova oldalába vágta a sarkát, és Aldon befurakodott a két H. paripája közé. H1 lova, Zair, ezt rossz néven vette, és felnyihogott. Minthogy hangképző szervei nem voltak, a nyihogása csak száraz csontok zörgésére hasonlított.
Aldon megrázta a fejét, de aztán, ahogy a gömb kigyúlt és forogni kezdett, mozdulatlanná dermedt.
A négy lovas némán szemlélte az előttük filmszerűen elsorjázó képeket.
Ázsia, Európa, Amerika, Ausztrália, Afrika, szigetek és tengerek, Északi- és Déli-sark, emberek és állatok, tájak és épületek… A pusztulás leírhatatlan volt.
É. tekintete megpihent egy szőke kislány arcán. A gyerek szeméből hatalmas, kövér könnycseppek potyogtak bársonyos pofikájára, ahogy az ágy előtt állt, amelyben halott szülei feküdtek, egymást átölelve.
-- Talán kissé elvetettük a sulykot – motyogta É..
-- Talán. Vagy talán már korábban lépnünk kellett volna – bökött B. előre, amikor feltűnt egy másik kép. Két csapat harcolt egymással, kíméletlenül, kegyetlenül. – Látod? Tudod, miért küzdenek? Egy ostoba vallási különbség miatt. Pedig… „egy vérből valók vagyunk, te meg én” – fejezte be egy, Kiplingtől, az egyik kedvenc írójától származó idézettel.
-- És ezek? – intett H1 egy parlamenti ülésteremre, ahol valami adóemelésről folyt a vita, míg odakinn tömegek tüntettek a kormány ellen.
-- Nem értik, még mindig nem értik a lényeget.
-- Mert mi a lényeg?
-- Az élet, az a legfontosabb – felelte B.. -- És a szeretet.
-- Mi elvettük tőlük, de még mindig nem értékelik, amijük volt. Amijük lehetne, ha… -- intett É. a gömbre, amely egy esőerdőt mutatott, amelyben nagy iramban irtották a fákat.
H1 bólintott.
-- Ezt nézzétek! – mutatott a Kína fölött gomolygó sötétségre, az újra beindult ipar „melléktermékére”. – Nem, nem tanulnak semmiből.
– Pedig azt hittem, a Vírus jó ötlet – morogta B..
-- Ahogy én is.
-- Nem vált be a népvándorlás. Sem a pestis. Sem a tűzvészek. Sem a háborúk.
-- A sáskák sem, őket se feledd. Pedig annyi reményt fűztem hozzájuk – dörmögte É..
-- Nem vált be semmi.
-- Akkor hát…
-- Mi megtettük a magunkét.
-- Ezt mondd majd el te Neki!
-- És most?
-- Reset – zendült fel egy hang, amely milliónyi más hangból tevődött össze.
És a világ széthullott darabjaira, majd újra összeállt. A négy lovas a sötét űrben lebegve még mindig az előttük forgó gömböt figyelte. Elgyönyörködtek a sárga búzamezőkben, a zöldellő erdőkben, színpompás virágokban, a fák ágain csivitelő madarakban, az erdőkből kióvakodó vadállatokban, a kék, tiszta, műanyagmentes folyókban és tengerekben.
-- De mi lesz, ha… -- kezdte halkan É..
-- Ha újra unatkozni kezd, és megteremti az Embert?
H2 hátralökte fekete csuklyáját, előrehajolt, és megveregette csontváz-lova, Bolo oldalát.
– Akkor mi is újra próbálkozunk, de addig, ebben a világban, nincs semmi dolgunk.
-- Igen, és úgy vélem, öreg csontjaink megérdemelnek egy kis pihenést – jelentette ki H1.
-- Az a tengerpart jól néz ki – jegyezte meg B.. A társai bólintottak.
Azzal az Apokalipszis lovasai megfordították a lovukat, és ellovagoltak, alakjaik lassan szétfoszlottak a levegőben.