Magyar nők

Melitta témája a 'Nő és férfi' fórumban , 2016 Január 20.

  1. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Magyar nők a nagyvilágban – Kriszta, Kanada
    [​IMG] Karakai Ildikó

    Ti is kíváncsiak vagytok arra, hogyan élnek máshol? Mennyire másként, mint mi itthon? Mit esznek, hol laknak, hova járnak bulizni vagy éppen hova viszik a gyereket?

    Kezdjük az utazást Kanadában, annak is a nyugati partvidékén, Vancouverben. Ahol a főnökök dicsérik a beosztottakat, nem divat a túlóra, a kertben néha medve sétál, a nők hosszúra növesztik a hajukat, hogy ne kelljen bíbelődniük vele, és egy vagyonba kerül az óvoda. És ahol, bármily hihetetlen is, az ügyfélnek mindig igaza van. Az idegenvezetőnk, Veres Krisztina a harmincas évei második felében jár, és már több mint 5 éve él az országban.

    - Hogy kerültél ki, és mit csinálsz?

    - Egy amerikai multinacionális cégnél dolgoztam sales területen Magyarországon, és néhány év után lehetőségem nyílt megpályázni egy állást Torontóban a vállalaton belül. 2011-ben települtünk ki a férjemmel, és nem titok, hogy hosszabb távra terveztünk. 2014-ben aztán Vancouverbe települtünk át. Az új város számomra új karriert is hozott, fejvadászként helyezkedtem el, biztosítási és pénzügyi szakemberek elhelyezésével foglalkozom.

    [​IMG]
    Torontóból Vancouverbe.
    - Mi hiányzik a legjobban itthonról?

    A családunk, de nagyon. A barátok. Na jó, és még a sajtos tejfölös lángos meg a heck a Római parton.

    [​IMG]
    Azért néha Vancouverben is van lángos. A magyar pikniken.
    - És ami nem hiányzik?

    - Az állandó dugók a Körúton es a rakparton. A kiábrándultság és a mosoly nélküli arcok. Az undok ügyintézők. A türelmetlen emberek, a tülekedés, lökdösődés. Legnagyobb meglepetésünkre Torontóban és Vancouverben is lehet viszont piros pöttyös Túró Rudit kapni a magyar boltban, így életünk ezen része rendben van. (itt most jött egy hatalmas mosoly)

    [​IMG]
    Ezt látja Kriszta az iroda ablakából. Az óceánt.
    - Hogyan telik egy napod?

    Naponta fél-fél órát utazom a munkahelyemre és vissza. Vonattal járok dolgozni. Így reggelente a 9 óra időeltolódás mellett is van időm kicsit csevegni az otthoniakkal, illetve lélekben ráhangolodni a munkára. Az irodában aztan interjúztatok, ügyfelekkel tárgyalok, szervezek, intézkedem. Itt a túlóra nem divat. Míg a keleti parton, Torontóban inkább a New Yorkhoz hasonló mentalitás a jellemző, addig itt nagyon fontos, hogy az embernek legyen ideje a családjára és magára. Tehát este jut idő mindenre, amire szeretnénk. Mi a férjemmel mostanában egyre tobbet járunk például biciklizni és sokat barangolunk a környéken. Jó időben grillezni is szoktunk. Jó idő van -5 fok felett, szóval Vancouverben gyakorlatilag kb. az év 363 napján van erre lehetőség.

    [​IMG]
    Krisztáék utcája ilyen színes ősszel.
    - Hogy találtatok lakást? Milyen az utcátok?

    Torontóban először egy felhőkarcolóba költöztünk a város közepén. Nem ment könnyen, mert egyrészt még otthonról próbáltunk intézkedni, másrészt ha már itt lettünk volna sem lett volna sokkal egyszerűbb. Nem volt ugyanis hiteltörténetünk Kanadában, referenciáink előző bérbeadóktól. Szerencsénkre akadt valaki, akinek ismerős volt a cégem neve, és tudta, hogy mekkora nagy vállalatról van szó, ezért állt szóba velünk. Vancouverben aztán már simán ment minden. A várostól 30 km-re lakunk, gyönyörű, erdős kertvárosban. Itt nem ritka, hogy mackó es szarvas járkál a környéken. Először furcsa volt, amikor megláttuk a liftben a kiírást, hogy most pórázon sétaltassuk a kutyákat, mert medvét láttak az utcánkban.

    [​IMG]
    A ház kertjében néha medvék is járnak.
    - Hova jársz vásárolni, mik a kedvenc boltjaid?

    - Imádjuk, hogy egész évben folyamatosan lehet bármiféle zöldséget és gyümölcsöt kapni, ráadásul teljesen megfizethető áron. Most karácsonykor idelátogató édesanyám például nem győzött jóllakni a cseresznyével, friss áfonyával. Szeretjük a kisebb nemzetiségi boltokat is, ahol a különféle népek portékáihoz is hozzá lehet jutni. Szinte bármiféle fűszer beszerezhető például. Ugyanakkor az USA közelsége nagyon csábító, hiszen ott meg kedvezőbb árakon lehet vásárolni, még a gyenge kanadai dollár ellenére is. Hihetetlenül komoly leárazások is vannak, ruhát, műszaki cikket is érdemes ott venni. A választék hatalmas még Kanadában is a magyarhoz képest, az amerikai pedig már sokszor fel sem fogható. Édesapám foglalta ezt jól össze, amikor azt mondta: már nem tud választani, adjak olyan kávét, ami elsőre a kezembe kerül.

    [​IMG]
    Úton Whistlerbe.
    - Bulik, kirándulás?

    Sokat kirándulunk a környéken, mert hihetetlenül érdekes a hegyek és az óceán közelében élni. Ha havat szeretnénk látni, a téli olimpia színhelye, Whistler ideális választás. Ide az USA is közel van, ezáltal pedig az olcsó fapados járatok is, például Las Vegasba, Los Angelesbe… Csak győzzön az ember választani. Bulizás szempontjából szívesen megyünk a helyi pubokba, ahol klassz élőzene van. A helyi magyar ház is nagyon aktív, vannak színházi előadásaik, koncertek, szóval nem unatkozunk.

    [​IMG]
    Bulira várva…
    - A kedvenc helyi kajád?

    - Lazac minden formában. Akár még juharsziruppal is. (újabb széles mosoly)

    - Mi a helyzet a gyerekekkel? Óvodákkal-iskolákkal? Van-e szülési szabadság?

    - Drágák az ovik, mert kevés a hely az állami óvodákban. Településtől függően 500-tól akár 2 ezer dollárig is mehet havonta a fizetendő összeg egy gyerekre. (1 kanadai dollár nagyjából 200 forint.) Ezért a pénzért nem jár semmi különös szolgáltatás, maximum rajzolgatnak a kicsik, sokszor még az ételt is a szülőknek kell vinni. Sok nő ezért a második baba után otthon marad, amíg mindkét csemete iskolába nem kerül. Itt ez 5 éves kort jelent, onnantól járnak a gyerekek előkészítőbe. A szülési szabadság egy év, de sokan már hamarabb is visszatérnek dolgozni. A cégek nagyon támogatják a részmunkaidőt, nem ritka, hogy szülés után csak heti 3-4 napot vállalnak már az anyukák, vagy éppen 4-6 órát egy nap.

    - A barátaitok honnét kerülnek ki?

    Sokszor kollégákból lesznek barátok, de a közös programok is jó alapot adnak. Mindenféle nemzetiség megfordul itt, és ez jó. Van például új-zélandi, román, ausztrál, ír, kanadai barátunk is. Klassz ez a sokszínűség!

    [​IMG]
    Jótékonysági rendezvényen, egy hógömbben.
    - Mennyiben más ott dolgozni, mint itthon?

    Mindenért dicséret jár. Értékelik, ha valaki keményen dolgozik, és el akar érni valamit. Itt ha keményen dolgozol, biztosan előre jutsz. Fontos a munka és a magánélet egyensúlya. Itt nagyon versenyképesek azok a munkáltatók, akik esetlegesen kevesebb fizetést kínálnak ugyan, de lehetővé teszik például a heti egyszeri otthonról való távmunkát, vagy éppen a rugalmas munkaidőt. Az is érdekes számomra, hogy itt a felsőfokú végzettség nem annyira elvárás, mint otthon. Persze, jól mutat, ha valakinek megvan a magasabb iskolája, de igazából egy jó szakmai tanfolyam, vagy épp a sokéves tapasztalat ugyanúgy elegendő az érvényesüléshez.

    [​IMG]
    Itt most Kriszta a férjének, Magos Józsefnek segít egy szakmai kiállításon.
    - Milyen karrierlehetőségei vannak ott egy nőnek?

    - Megvan az előrejutás lehetősége, sokan mégis a második, harmadik gyerek után inkább a családot választják. Ennek ellenére, aki akar, és meg tudja oldani a gyerekvigyázást, fog boldogulni.

    - Mennyiben mások az ottani nők, mint az itthoniak?

    - Kevésbé számítanak nekik a részletek. Sokkal lazábban kezelik például a megjelenést. Itt nem fontos mondjuk a cipő-táska-öv összhangja. Szinte mindenkinek hosszú haja van, mert azzal nem kell havonta fodrászhoz szaladgálni. Ennek ellenére az én rövid hajamat sokszor megdicsérik… De utana hozzáteszik, hogy ők nem lennének képesek ennyit a fodrásznál ülni, de hát ugye mi európai nők… Hihetetlenül fontos nekik, hogy időben odaérjenek a gyerekekért az óvodába, iskolába, ezért képesek fantasztikus állásajánlatokat is visszautasítani.

    [​IMG]
    Kriszta és a húga. Rita már szintén Vancouverben él.


    - Mi az, ami a legjobban tetszik az új országban?

    - A zebra szélén álló gyalogos láttán mindig lassítanak és meg is állnak az autók. Nem csak elvben: gyakorlatban is. Mindig. Működik a cipzár-elv, akkor is, ha autóval próbálsz besorolni valahova, akkor is, ha éppen a vonatból kiszállva szeretnél eljutni a mozgólépcsőig. Az emberek nem lökik fel egymást az utcán, és elnézést kérnek, ha mégis hozzádérnek. Érkezesi sorrendben állnak sorba a buszmegallóban, és senki sem tolakszik. Az ügyfélnek mindig igaza van, még akkor is, ha épp nem. Ergo például bármit visszavihetsz az üzletekbe, nem kell aggódnod, akkor is visszaveszik tőled, ha éppen csak a színe nem tetszik.

    [​IMG]
    Gastown, ahol jó sétálni.
    - Van olyan is, ami nem tetszik?

    - Néha túl jámborak és naivak az emberek. Senkiről semi rosszat nem feltételeznek, ami alapjában véve nem is volna rossz, ha közben nem lenne azért itt is néhány olyan, aki ezzel megpróbál visszaélni. Szerencsére ez utóbbiak valóban ritkák. Itt a hangos beszéd a magabiztosság és a hozzáértés jele. Emlékszem, amikor a legelső üzleti megbeszélésre vitt az akkori főnököm Torontóban, diszkréten megkért, hogy beszéljek majd hangosabban, mert különben az ügyfél azt fogja hinni, nem vagyok biztos a dolgomban.
     
    rituevu kedveli ezt.
  2. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

  3. csiki aladar puiu

    csiki aladar puiu Állandó Tag

    buszkek lehetunk veluk
     
    Melitta kedveli ezt.
  4. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Egy veszprémi nő, aki világgá ment

    Bartuc Gabriella
    [​IMG]
    Gyöngyinek saját kertje nincs, de művel egy kölcsön kapott területet. Megtermeli magának a zöldségfélét, répát, céklát, tököt, krumplit. Saját maga süti a kenyerét

    FacebookTwitterGoogle+LinkedInPinterestShare
    Miért kellene nekem az államapparátust tömni? – teszi fel a költői kérdést Kovacsik Gyöngyi, aki Veszprémből eljutott a szerbiai hegyekbe és időnként stoppal akár Koppenhágába is. Márait idézi, mert most már ő is tudja, miért oly szomorúak „általában a gazdagok”.


    Sorozatunkban a pénz nélküli élet különböző formáit mutatjuk be. Első történetünk hőse Kovacsik Gyöngyi veszprémi informatikus, aki – miután tönkrement a házassága és munkát sem kapott – elindult világgá. Eredetileg a tengerhez igyekezett, egészen konkrétan Montenegróba, azonban megállt egy kis szerbiai faluban és ott maradt. Három éve ott él, többnyire pénz nélkül, valamiféle sajátos cseregazdálkodásban.

    Gyöngyi mindig is rugalmasan alkalmazkodott a körülményekhez, a balkáni háború sodorta Veszprémbe 1992-ben a férjével és kisfiukkal együtt. Második fiuk már itt született. Harmincnyolc-negyven éves koráig nem volt gond Gyöngyinek munkahelyet találni, egyik cég tönkrement vagy kirúgták, talált másik munkát. Utoljára, 2003-ban az IBM-nél dolgozott Székesfehérváron programozóként, előtte sok mindent csinált, újságot is tördelt, nyomdai előkészítést vállalt. Mindig nagyon gyors volt és brutálisan őszinte. Adódtak konfliktusai, az egyik munkahelyén például, miután pikk-pakk megoldotta a feladatot, közölte főnökével, hogy ő vállalkozóként megcsinálta, amire szerződött, nem ül ott tovább fölöslegesen a látszat kedvéért, inkább hazamegy. Már az iskolában is ez volt a baja, hogy nagyon gyorsan megírta a dolgozatot, utána a többieknek súgott vagy unatkozott – meséli.

    Gyöngyi tehát fogta magát és kivonult a szerbiai hegyekbe, három éve egy Visoka nevű község fölött él 1200 méter magasan egy málnatermesztő kis falusi közösségben. Bár informatikus, de negyvenévesen már nem kapott munkát a környéken. Budapesten lett volna alkalma dolgozni, három műszakban. Belegondolt, mire a fővárosban kifizeti az albérletet, meg a közlekedést és a kosztot, már el is fogyott a pénze, és közben egy idegesítő nagyvárosban robotol.

    „Keresel 180 ezer bruttót. Mire mindent levonnak belőle, alig marad több mint százezer forint. Akkor fogod azt a pénzt és veszel belőle tűzifát, amire ráteszik az áfát, rászámolják a hazaszállítást, s akkor megfordul a fejedben, hogy a fene egye meg, ezért a kis tűzifáért dolgoztam én annyit” – közelít józan paraszti logikával a témához. „Miért nem mehetek én ki az erdőbe fáért? Úgy sokkal olcsóbb lenne. Miért kell nekem az államapparátust tömni?” Ez a fajta gondolkodásmódja és mellette még a környezetvédő meggyőződése arra ösztönözte, hogy újragondolja az életét. „Nem volt könnyű nekem innen elmenni, mindent itthagyni. A legszebb éveim hagytam Veszprémben.” Az első fontos gondolata az volt, „na jó, ha szakítanom kell az eddigi életemmel, akkor lesz kertem és megtermelem, amire szükségem van”. Veszprémből visszament a szülőfalujába, Horgosra, de mivel ott sem tudta fenntartani magát, munkát keresve elindult le a tengerre búvárszemüveggel és kacsatalppal a hátizsákjában, de megállt a szerbiai hegyek között napszámban málnát szedni – és ott maradt. Három éve ott él. „Szép a táj, van munka, sok az üres ház, sok az egyedül élő pasi, mi kell még” – összegez nevetve Gyöngyi.

    „Arilje községből 34–35 km-t kell felkapaszkodni a hegyre. Elvisznek egy darabon autóval, amikor hazaérnek, kitesznek, és akkor én újra gyalogolok, megint felvesznek, aztán újra gyalogolok. Mire fölértem 1200 méter magasra, beleszerettem a tájba, és azt mondtam magamnak: én innen nem megyek tovább” – meséli, hogyan kezdődött a „hegyi remetesége”. Nincs állandó jövedelme, szezonmunkákból él, júliustól, 5–6 hétig málnát szed, aztán szilvát, ősszel krumplit. Szükség van emberi kézre, nem tudják gépesíteni a munkát, többek között a talajviszonyok miatt sem. Másrészt, mert szegények. Akinek ott traktorja van, az már nagygazdának számít. Mivel másnak sincs pénze a faluban, vannak, akik szalonnával, liszttel, pálinkával, mézzel, tojással és más élelmiszerrel fizetnek neki. Vannak jobb gazdák, emberségesek s vannak rosszabbak. Nincs szakszervezet. Van, aki parancsolgat, kezd hamarabb, hajnalban a munkát, nem szedtél eleget, ne egyél már annyit, az ilyen hajcsár nem ad időt még arra sem, hogy megfürödj a patakban. Előfordult, hogy nem fizették ki a munkáját. Aki egyszer becsapta, ahhoz többször nem ment el dolgozni, és mindenkinek elmesélte, hogyan járt vele. Ennek hatására, mivel egy szűk, zárt közösségről van szó, volt, aki utólag elsomfordált a pénzzel, mert a falu a szájára vette. A falubeliekkel jó viszonyt alakított ki, már nemcsak akkor hívják, amikor dolgozni kell, hanem akkor is ha ünnep, úgynevezett „slava” van vagy születésnap.

    [​IMG]
    „Már általános iskolás koromban azt tanultuk, hogy a cséplőgép elavult, ott még él, működik. Kell vagy nyolc ember a működtetéséhez, csuda volt látnom. Most meg itt vannak a legfrissebb technológiák köröttem, iszonyú kontraszt, azért érdekes, mert abszolút időutazás” — mondja Gyöngyi

    Fürdőszobája nincs. „Na, ott van egy ház üresen, lakjál benne, ha már annyira itt akarsz maradni. Húsz éve haltak ki belőle az öregek. Van bent ágy, tűzhely, edény, szekrény, minden, ami kell egy háztartásban.” Egy idős asszony teljesen ingyen kinyitotta neki a rokona üresen álló házát, villany és víz nincs, de annál romantikusabb egy újrakezdéshez. Tízliteres műanyag kannával kútra meg forrásra jár vízért. Nyáron elég elmenni a szomszéd néni kerti csapjáig, de télire azt lezárják. Összegyűjtött esővízben fürdik, ezzel is mosogat. „Ha félméteres hóra ébredek, akkor bejött a víz a házba, nem kell érte gyalogolni” – jelzi, milyen örömök érik. „Nagyon tudok örülni neki, hogy nem fizetek víz- meg áramszámlát.” Gyertyát gyújt esténként. Egy rossz mobiltelefon jelenti számára a kapcsolatot a világgal, amelynek lényegében hátat fordított. A telefon egyik gombja hiányzik, de így is ügyesen bánik vele. Az akkumulátort ismerősöknél tölti fel. A mobilinternet segítségével facebookol, levelez. Egyedül a zenehallgatás hiányzik neki, azt mondja. A hírek nélkül egész jól megvan.

    Saját kertje nincs, de művel egy kölcsön kapott területet. Megtermeli magának a zöldségfélét, répát, céklát, tököt, krumplit. Saját maga süti a kenyerét. Soha nem unatkozik, mert ha ráér, akkor például mindig el lehet menni fát gyűjteni. Állatai még nincsenek, kínáltak neki birkát, de mondta, hogy előbb majd megnézi, hogy néz ki – mondja nevetve. Végül is nem vicc a felelős állattartás, azt is meg kellene tanulni. Ezért egyelőre csak egy macskát szerzett be az egerek ellen.

    Azt mondja, 2014-ben eljutott odáig az önfenntartásban, hogy már volt mindene, még tartalék is. Tojás meg túró mindig van. Előtte akadtak kétségbeejtő pillanatok, hogy elfogyott a kávé, a cukor, a só és nem volt miből pótolni. A falubeliek csodabogárnak tartják, nem igazán tudják hova tenni. Kicsi a falu, mindenki tud mindenkiről mindent, és akkor egyszer csak bekopog hozzá egy ismeretlen nő. Ilyen az elmúlt száz évben nem fordult elő – fogalmazott egy idős néni. Gyöngyi pénz nélkül él, pénz nélkül utazik, stoppal egészen hosszú távolságokon is. Most éppen Koppenhágában van a nagyobbik fiánál, aki freeganként él, egész filozófiát kovácsolva a fogyasztói társadalom ellen lázadó rugalmas életmódból.

    „Amikor az autóm nem tudtam regisztráltatni, elkezdtem stoppolni ősz fejjel. Ezért még jobban lenéztek. Nagyon nehéz volt, de túltettem magam rajta és itt vagyok. Volt olyan stopom, hogy Szabadkától Veszprémbe négy óra alatt ideértem. Busszal, vonattal hosszabb lett volna.”

    „Az a jó ebben az életmódban, hogy lehet játszani. Mindennap eldönthetem, kitalálhatom, hogy most éppen mihez van kedvem. Persze, van ebben egy nagy adag bizonytalanság, ahogy szokták mondani, bizonytalan, mint a kutya vacsorája, de ennivalóm csak lesz. Mindig volt. Ha nagyon megkívánok valamit, megkapom” – mondja őszintén Gyöngyi, aki azt állítja, ez a szabad életmód megtanította türelmesnek lenni. „Tűz legyen, víz legyen, ez a legfontosabb, a többi majd alakul.” „Nekem a cipőm a biztos pont az életemben. Ha cipőm van, akkor tudom, hogy saját erőmből el tudok jutni Szabadkáig, Horgosig, anyámig, ha kell.” Ezen az utóbbin még elnevetgélünk egy kicsit, mert elmondja, hogy neki most nyolc pár cipője van Szerbiában abban a kis házban, amelyikben él. „Soha korábban nem volt nyolc pár cipőm. Most hozzák, adják, jut. Több a ruhám már megint, mint amit győzök elhasználni.” Arra nem akar gondolni, mi lesz, ha megbetegszik vagy megöregszik. „Mindig volt valahogy” – jelenti ki. Megélt már ötven évet és még soha nem volt beteg, megúszta, pedig ugrott már ki mozgó teherautóból is. „Ameddig tudok valami jót tenni, addig velem is jó dolgok történnek” – ez az életfilozófiája.

    Az ő élete is azt példázza, hogy bár pénzért sok mindent meg lehet venni, de egyvalamit nem lehet, azt a jókedvű, kiegyensúlyozott állapotot, amit akkor érez az ember, amikor békében él önmagával, amikor nem kell megalkudnia a napi betevőért, amikor megteheti, hogy a saját igazságérzete szerint cselekedjen, amikor azt jónak látja. Márai is megmondta, „a gazdag mindent megvásárolhat, csak éppen az erkölcs érzéki öröméhez nem juthat el soha. Ezért olyan szomorúak általában a gazdagok.”
     

Megosztás