maysee

Havi jelentés

Címzett:
Mikulás

Tárgy: személyes hangvételű havi jelentés

Kedves Mikulás, Tisztelt Főnököm!

Engedje meg, hogy ebben a hónapban a száraz számok helyett egy személyesebb hangvételű levélben nyújtsam be Önnek a jelentésemet, mely tettre elsősorban abbéli félelmem sarkallt, hogy az évről-évre Ön elé kerülő igények nem fedik pontosan a valóságot. Ön elé hamis lista kerül, sok-sok másodlagos kívánsággal, és elnézést kérek, de Önnek fogalma sincs a fő kívánságokról.

Mindez a Teljesíthetetlen Kívánságok Könyve (TKK) miatt lehetséges. Mi ugyanis e könyv alapján, már szűrt kívánságlistákat állítunk össze. A könyv tökéletes, a rendszer működik. Mindezt jól bizonyítja az eldobott kívánságokat gyűjtő kuka is. Ha ideje engedi, nézze meg egyszer a szemetest. Lassan több kerül oda, mint Ön elé.

Kérem, ne értse félre! Nem Önt okolom, hogy egyre több megvalósíthatatlan kívánság kel útra hozzánk.
Mégis, zavar, hogy tömegesen ürítjük a kukákból a megfizethetetlen ajándéklistákat, a szomorúság-szüntető kívánságokat, a sok-sok szörnyűség ellenkívánságairól nem is beszélve. Az esetek többségében még csak válaszra sem méltatjuk a kívánságok feladóit – talán tudja, a Magyarázatok és Kitérő Válaszok Könyvének (MKVK) új kiadása még mindig a szerkesztőségben van.

Jól emlékszem, többször elmondta, hogy tökéletes rendszer elképzelhetetlen, és a lehetőségekhez képest a jelenlegi a legjobbnak számít. Mégis, félek, ha ez így folytatódik, akkor sok gyermek hite meg fog rendülni. Tudja, hisz Ön mondta: „Hit nélkül a remény halott és a cél elérhetetlen.” És a reménytelen gyermekek reménytelen felnőttekké válnak, akik célok nélkül, hitehagyottan küszködnek a nekik osztott időben. Ezzel majd a saját gyermekeiknek az újabb teljesíthetetlen kívánságok mezejét vetik be. Így a mi munkánk, és az Ön munkája is ellehetetlenedik lassan, ami az utálatos Semmihez fog vezetni, ahol ránk már nem lesz szükség.

Kérem, mérlegelje, talán hivatalosan is újra kinyithatnánk a „Csöppnyi Csodák és Praktikák” (régen a pincében porosodó) kiskönyvét. Társaim nevében állíthatom, hogy lennénk páran, akik túlórában, önszorgalomból is szívesen elvégeznénk az összevetést a TKK által kiszórt kívánságok és a „CSCSP” ajánlásai között.

Tisztelettel:
egy listaszerkesztő

Én ezt nem értem...

- Én ezt nem értem! - jelentette ki Másik.
Egyiknek kikerekedett a szeme, és úgy érezte, már õ sem érti.
- Mit nem értesz ezen? - kérdezte végül.
- Nem értem a felhangját... - mondta Másik.
- Nincs ennek felhangja. - válaszolta Egyik.
- De, biztosan van. Mindennek van mögöttes jelentése!
- Mondom, hogy nincs! - szólt türelmetlenül Egyik.
- Akkor meg miért mondtad?
Egyik nem értette Másikat, hogy miért nem érti, végül így válaszolt:
- Csak úgy mondtam... Felhang nélkül...
- Az emberek nem mondanak semmit sem ok nélkül. - emelte meg hangját Másik.
- Pedig semmi okom nem volt rá... Hagyjuk már az egészet! - s Egyik érezte, amint szétszivárog valami kesernyés íz a szájában - szemmel láthatóan összehúzta ráncos ajkait.
Ránézésre Másik sem lehetett boldogabb. Nem értették egymást, és mindketten meg voltak győződve saját érthetőségükről.

- Már megint hülyeségen vitázunk... - mondta végül Egyik.

Láttam, ahogy Másik megszorítja a buszkapaszkodót - talán a tehetetlen, elnyomott igazságvágya dühvé érlelődött benne, de végül erőt vett magán, és csak így szólt:
- Igazad van, hagyjuk! Nem csak ebben nem értjük meg egymást...

Erre Egyik megrökönyödve felhúzta a szemöldökét:
- Most ezt meg miért mondtad...?

Ezután leszálltam a buszról, iparkodtam haza. Otthon elújságoltam, milyen értelmetlen párbeszédet hallottam. Csak ennyi volt a válasz:
- Mit akarsz ezzel mondani?

Betűk


Egyszer egy betű önálló életre kelt. Szentül meg volt győződve arról, hogy önmagában is van értelme, sőt, egymaga képes mindazt jelenteni, amiben addig előfordult.
"Hisz része voltam..." - biztatta önmagát, s ilyenkor magányos bólogatással elégedettséget érzett.

A többiek pedig újracsoportosultak, átrendeződtek, s kerülték a vele-való kifejezést a hiányában.
Egyes betűk a szabadságról kezdtek el beszélni. Megértették, és elfogadták a kivált betű álláspontját. Mások az egységet hangsúlyozták, és szent meggyőződésük jeléül példákat is szolgáltattak a betűtársadalom elé.
Voltak olyanok is, akiknek soha nem hiányzott amaz, és csak a vállukat vonogatták.

Persze az Időt nem érdekelte mindez. Fel sem merült benne hogy hiányzik, és az sem, hogy egyáltalán nem hiányzik az a betű a többi közül. Ő csak volt. Öröknek tekintette magát. Ő is kivált egyszer valahonnan - magányosodott -, és azóta csak egy áttetsző, semmitmondó mosollyal tűrte az őt hiányolók, és az őt sokallók hadát.
"Hisz részem volt mindaz..." - biztatta ilyenkor önmagát, és inkább nem gondolt semmire.

Egy kisebb felfordulás akkor kezdődött, amikor a szélsőségesen liberális I is úgy döntött, hogy követi az eredendően kivált betűt - ő is önálló lesz.
Meghökkent ezen az Idő, hisz lettek olyanok, akik egyszerűen nem tudták kimondani, leírni Őt. Végül legyintett erre is: "Dödögjenek csak... engem nem érdekel..."

Amiért mégis érdekes ez az egész, hogy mások is így éreztek. Először meglepődtek, aztán elfogadták: "Mindegy, hisz önmagamban _s létezem, nem kell hogy k_fejezzenek..."
Persze a szavak háborogtak: "Összekeverhetők lettünk!"
Az Idő - elnézést, a Dő - csak legy_ntett és mosolygott. Aztán a "k_fejezők hada" megszokta az újat. Sőt! _dővel felértékelődött, majd úgy alakult, hogy d_vat lett a k_válás. Talán p_nt az _ tette azzá, talán valaki m_s. M_ndennap_s lett az ön_llós_d_s. Megsz_kt_k, elf_gadt_k. És végül elérkezett a telj_s f_lszabadul_s. Töm_g_s_n k_zdt_k k_v__n_ a __tűk. ______ c_____a_, __aba___ ______. ___ __ ________ __ _______ ____.

_ _ _ _