Karácsonyi kívánság
Emma épp aludni készült a szenteste előtti utolsó nap végén, amikor édesanyja közölte vele a szörnyű hírt, hogy sajnos idén sem fog eljönni hozzá a Jézuska. A kislány, mikor ezt meghallotta, nagyon szomorú lett. Megszokta már, hiszen a mindössze hét leélt éve alatt eddig még egyszer sem jött el hozzá, de mégis, lelke mélyén mégis remélte, hogy majd idén eljön őhozzá is, és csodaszép ajándékokkal halmozza el. Remélte, idén minden más lesz, mint eddig, hiszen oly sokszor elképzelte már, ahogy meglátja az ajándékokat, és hatalmas örömmel bontja ki őket sorba, de ez most egy csapásra szertefoszlott. Most, hogy tudta, ez nem fog megtörténni, már egyetlen újságpapírba csomagolt kukorica levelekből készült babának is örült volna, mert nem értette, őt miért felejti el mindig a Jézuska.
- Anya! Azért nem jön hozzám a Jézuska, mert rossz voltam? – kérdezte szipogva Emma.
- Nem kicsim, te nagyon jó voltál, csak tudod, a szegényekhez ritkábban jár.
- De hozzám még sosem jött el. – mondta ki nem csordult könnyeitől csillogó szemekkel. – még sosem! – tette hozzá kis szünet után.
- Hidd el kicsim, hozzád is el fog jönni egyszer…
Hangja elcsuklott, miközben könnyeivel küzdött, mert hogyan is értethetné meg ezzel az angyali csöppséggel, hogy nincs pénzük ajándékokra. Édesanyja a falubéli iskolában takarított, mert tanulatlansága miatt nem vették fel máshova, apja pedig tolószékes rokkant révén nem nagyon tudott dolgozni, a kevés fizetésből és a segélyekből pedig nem futja fényes karácsonyra. Így hát évek óta egyik napról a másikra élnek, és igyekeznek – akár saját részükről is lemondva – bármit megadni a kislánynak, amire szüksége van. De ilyenkor, ünnepek táján az amúgy is magasabb kiadások miatt ajándékra már nem telik.
- Miért sírsz, anya? – kérdezte a kislány értetlen arccal, de nem jött válasz. Belekapaszkodott édesanyjába, szorosan hozzábújt, majd folytatta.
- Azért nem kell sírnod, mert a Jézuska nem hoz ajándékot. Igazából annyira nem is fontos az a buta ajándék. Az a fontos, hogy te és apa itt legyetek.
- Te tényleg egy angyal vagy kicsim…
Megölelte a kislányt, adott egy hatalmas puszit a homlokára, majd lefektette aludni.
Emma még sokáig nézte a plafont, és azon gondolkodott, milyen lehet egy igazán szép karácsony. Egy olyan karácsony, amikor nekik van a legszebb karácsonyfájuk a világon, és hozzájuk hozza a legtöbb ajándékot a Jézuska. Lehunyta a szemét, és maga előtt látta, amint édesanyja éppen behozza a konyhából a frissen sült beiglit; mákosat és diósat is, és aztán egyszer csak megszólal a kis csengő, és a fa alatt ott van a sok-sok ajándék. Van mindenkinek. Édesanyjának is, édesapjának is, és neki is – persze természetesen neki van a legszebb – de aztán újra eszébe jutott, az a mondat ˝a szegényekhez ritkábban jár˝, és megint szomorú lett. – miért kell nekünk szegényeknek lennünk? – gondolta magában, aztán oldalra fordult, a párnájába fúrta arcát, és szipogva elaludt.
Nem sokkal később, úgy érezte, mintha valaki leült volna az ágyára. Kinyitotta a szemét, és élesen vakító fehér fényben úszott a szoba. Egy darabig hunyorogott, majd mikor szemei megszokták az erős fényt, észrevette, hogy valóban ül valaki az ágyán. Sosem látott mégy ilyen gyönyörű és kedves arcot életében…
- Ki vagy te? – szólította meg Emma.
- A karácsony tündére vagyok, és azért jöttem hozzád, mert azt hallottam, nagyon szomorú vagy.
- Te vagy a karácsony tündére? – kiáltott fel Emma boldogan – majd folytatta – nem is gondoltam volna, hogy egyszer majd eljössz hozzám.
- Azért jöttem, hogy teljesítsem egy kívánságodat, hátha attól boldogabb leszel. – mondta kedvesen a tündér.
- Tényleg?
- Igen.
- És bármit kívánhatok? – kérdezte meglepetten.
- Bármit, de csak egyet.
Emma szemei kikerekedtek a meglepetéstől. Édesanyja mesélt már neki a karácsony tündéréről, de sosem hitte, hogy valóban létezik. Azt hitte, olyan mese, mint a zsákos bácsi, meg a mumus, akikkel a rossz gyerekeket szokták ijesztegeni, miközben ezek nem is léteznek. De a karácsony tündére már biztosan létezik, hiszen itt ül előtte, és csakis, de csakis arra vár, hogy teljesíthesse az ő kívánságát. Nem is habozott sokáig, hogy mit kívánjon…
- Anya azt mondta, a szegényekhez ritkábban jár a Jézuska. Mi olyan szegények vagyunk, hogy hozzám még sosem jött el. Azt kívánom hát, hogy ne legyünk szegények. Legyünk olyan gazdagok, hogy minden évben nekünk legyen a legszebb karácsonyunk a világon, mert az biztosan nagyon jó lehet. – várt egy picit, majd megkérdezte – kívánhatom ezt?
- Bármit kívánhatsz. Tehát ezt szeretnéd? – mosolyodott el a tündér.
- Igen, mindennél jobban szeretném.
- Legyen, ahogy kívánod. És most aludj szépen tovább, amikor felébredsz, nem lesztek már szegények. A szobátokban a világ leggyönyörűbb karácsonyfája fog állni.
Emma nagyon boldog volt. Olyannyira, hogy még megköszönni is elfelejtette a tündérnek, hogy teljesítette az álmát. Gyorsan visszabújt a takaró alá, és tovább aludta álmát.
Reggel, mikor felébredt, nem hitt a szemének. Mintha nem is otthon lenne. Az egyszerű szivacsmatracos ágy helyett egy olyan ágyban ébredt, amit egy királylány is megirigyelhetne, és a rossz, megkopott vászontakaró helyett meleg, puha dunyha volt egészen nyakáig húzva, és a szoba… az egész szoba úgy nézett ki, mint egy királyi lakosztály. – húúú, hát akkor nem csak álom volt ez az egész? – tette fel magának a kérdést Emma, miközben igazából nem is várt választ. – De hiszen egy csodálatos, ez lesz a világ legszebb karácsonya! – kiáltotta el magát örömében, majd gyorsan kipattant az ágyból, hogy körülnézzen az egész házban. Kiszalad a folyosóra, majd le a lépcsőn, és közben folyton csak ámult. Sosem gondolta, hogy egy ház lehet ilyen szép belülről. Amikor leszaladt a lépcsőn, és meglátta a nappaliban a hatalmas karácsonyfát, a lélegzete is elállt. Olyan hatalmas fenyő volt, amilyet ő még csak az erdőben látott, és az a renget, csodaszép karácsonyfadísz… volt rajta minden. Mesébe illő angyalka, csodálatos – már-már egy csipke részletgazdagságával vetekedő – mintázott, szemet kápráztató üveggömb, aranyszalagok, és rengeteg cukorka. A fenyő csúcsán lévő dísz pedig – ha még lehet – mindennél jobban tetszett neki; gyönyörű angyalka volt félig leeresztett szárnyakkal, amint magasba emelet kezeiben ott tartotta – Emma elképzelései szerint – azt a csillagot, ami annak idején elvezette a Jézus jászlához a három királyt.
Olyan boldog volt, mint még soha, de valami mégis hiányzott. Sehol sem találta a házban szüleit. Karácsony reggele van, ma lesz szenteste, és a szülei sehol sincsenek. Ez nem volt megszokott a családban, és nem tudta mire vélni a dolgot. – hol lehetnek anyáék? – tette fel a kérdést önmagának, de tudta jól, választ nem fog kapni. De öröme nagyobb volt annál, mintsem hogy ez elvegye a kedvét. Gondolta, biztos csak elmentek a boltba, vagy a templomba, hogy megköszönjék a jóistennek ezt a szép karácsonyt. Kinézett az ablakon, és látta, hogy hatalmas pelyhekben hull a hó, és mindent gyönyörű fehér lepel takar. Úgy döntött, kimegy a kertbe hóembert építeni…
A gyönge téli nap már túljárt az égbolt közepén, amikor Emma meglátta szüleit közeledni a házuk előtti utcában. Először nem is hitte el, amit lát, hiszen megszokta már, hogy édesapja kerekesszékben ˝jár˝ – sosem nevezte tolószéknek, mert az apját sosem tolta senki, nem hagyta, maga hajtotta különös járművét – és most a két lábán közeledett feléje. Valami mennyi öröm töltötte el, és hirtelen elkezdett szaladni feléjük.
- Apa! Anya! Apa! Anya! Apa! Anya! – kiabálta egyfolytában hatalmas mosollyal arcán.
- Miért kiabálsz úgy, mintha száz éve nem láttál volna minket? – kérdezte értetlenül az apja.
- Hát, mert annyira jó téged így látni…
- Így? Hogy így?
- Hát, hogy a lábadon jársz. Olyan furcsa, megszoktam már, hogy… - de nem tudta befejezni a mondatot.
- Nem értelek, Emma. Mindig is a lábamon jártam. Fogalmam sincs mi ebben olyan furcsa, de örülnék, ha nem beszélnél össze mindenféle butaságokat. – mondta tárgyilagosan, majd hozzátette – inkább segíts becipelni ezt a rengeteg csomagot. – és fejével a kezükben lévő szatyrok felé biccentett.
Emma nem értette apja viselkedését, hiszen, hogy is lehetne elfelejteni, hogy több éve kerekesszékben jár, és ami most történik, az egy csoda. Egy hatalmas, és boldogsággal teli csoda. Aztán eszébe jutott, hogy ezen a napon, minden reggel együtt szoktak reggelizni, és hogy ez ma nem így történt.
- Hol voltatok? – kérdezte anyja felé fordulva.
- Bevásárolni, hogy minden legyen itthon, ami kell.
- Ilyenkor? Hiszen…
- Most volt rá idő, drágám. De siessünk, mert eljárt már az idő, és a csomagok sem éppen könnyűek. A Jézuskát pedig nem szép dolog megvárakoztatni. – mondta alig érezhető ingerültséggel.
Bementek a házba, és kipakolták azt a sok-sok mindent, amit vettek. Amikor a gyorsfóliába csomagolt beilglit meglátta Emma, igen csak meglepődött, hiszen eddig mindig itthon sütötték, már ha volt rá pénzük, hogy süssenek. Ez egyfajta családi szokás volt, vagy szertartás, amiből ős is mindig kivehette a részét, és most meg a boltban veszik készen? Nem igazán értette, hogy miért, de hát ő még csak hét éves, talán nem is kell mindent értenie. A sok-sok édesség láttán viszont megfeledkezett a beigli-ügy kapcsán fogant értetlenségéről.
Aztán elkezdtek ebédhez készülődni. Az asztal maga volt a csoda. Hófehér selyemterítő, gyönyörű porcelánok és bronzszínű gyertyatartóban pislákoló magas, karcsú gyertyák. Az asztal közepén mesébe illő adventi koszorú újabb – immár kicsi és tömzsi – gyertyákkal, valamint alkalomhoz illő – fenyőág mintás – szalvéta a tányérok melletti csillogó-villogó evőeszközök alatt. Emma egyszerűen nem bírt betelni a látvánnyal, szemei ragyogtak a boldogságtól. Aztán édesanyja behozta az első fogást, amiről Emma nem tudta pontosan megállapítani, hogy micsoda lehet, de jól nézett ki, és illata leginkább a gombáéra hasonlított. Letette az asztalra, majd sorra szedett mindenki tányérjára, aztán leült ő maga is, jó étvágyat kívánt, boldog karácsonyt, majd nekiláttak az evésnek. Közben arról beszélgettek, hogy milyen színűre kéne majd átfesteni a házat, mert ez így már kissé unalmassá vált. Már majdnem a felénél jártak a gombának, amikor észrevették, hogy Emma csak néz maga elé szomorú ábrázattal, de hozzá sem nyúlt még az ételhez.
- Mi a baj, drágám? Te miért nem eszel? – kérdezte értetlenül az anyja.
- Nem mondtunk előtte áldást, miért nem? Miért nem köszönjük meg a Jóistennek ezt a szép ételt?
- Jaj, drágám! Hagyjuk a formaságokat, hiszen ezért a szép ebédért anya és apa dolgozott meg. Miért kéne akkor pont a jóistennek megköszönni?
- Mert mindig így szoktuk. Hálánk jeléül, hogy együtt lehetünk…
- Szoktuk? – avatkozott be apja a párbeszédbe arcán a totális értetelenség kifejezésével.
- Igen! Szoktuk. Minden étkezés előtt áldást szoktunk mondani. – Erősködött Emma
- Nem tudom, te miről beszélsz drágám, sosem mondtuk még áldást az asztalnál, de ha neked ez ennyire fontos, akkor mondj te áldást! – mondta az anya megadva magát.
- Én? De hisz én nem tudom… mindig apa mondta… én nem tudom, hogyan kell…
- Akkor pedig ne beszélj butaságokat, hanem egyél szépen, mert ha nem eszed meg az ebédet, nem fog jönni a Jézuska.
Ez a mondat pont elég volt ahhoz, hogy Emma – kelletlenül ugyan – de hozzálásson az evéshez. Közben azon gondolkodott, hogy vajon mi történhetett a szüleivel. Nem értette, hogyan feledkezhettek meg az asztali áldásról, ami mindig is fontos része volt az étkezéseknek, és hogy lehet a karácsonyi beiglit boltban venni. Unott ábrázattal majszolta a gombaszeleteket, miközben azt hallgatta, hogy vajon a barna bőr ülésgarnitúrához menne-e a barackszínű fal. Aztán lassan végeztek az első fogással. Édesanyja összeszedte a tányérokat, kivitte a megmaradt gombát, és amikor visszajött, egy hatalmas sült pulykát hozott magával melyet egy csodálatos zöldségköltemény vett körül. Asztalra került a bor, üdítő, és a beigli is. Miközben azt fogyasztották a kislány fejében az járt, vajon ilyen az igazán szép karácsony? Minden karácsony ilyen vajon, amin eljön a Jézuska? Mert tudta, ma eljön őhozzá is, hiszen a tündér megígérte neki az éjjel. Vegyes érzelmek kavarogtak benne, hiszen egyfelől boldog volt, mert sosem tapasztalt ennyi csodás dolgot egyszerre, s közben lelke mélyén kicsit szomorú is volt, mert semmi sem volt olyan, mint ahogy azt ő megszokta. De nem volt túl sok ideje ezen elmélkedni, mert a vacsora véget ért, és bontották az asztalt, és az ott marad beigli mellé linzerkarikák, és hasonló nassolni való csemegék kerültek, majd lassan – megtelve e sok finomsággal – bevonultak a szobába, ahol az ajándékok már ott voltak a fa alatt – melyeket édesanyja két fogás közötti úton rejtett oda gyorsan.
Emma mikor meglátta a csomagokat a fa alatt, szinte egy csapásra feledkezett meg minden iménti szürke gondolatától, s csak nézett szüleire.
- Ezek az enyémek?
- Amin a te neved van, az igen.
- És ki is bonthatom? Most? – és arcán valami földöntúli izgatottság vált láthatóvá
- Persze, hisz ez a lényege az ajándéknak. – mosolyodott el apja.
A kislány elkezdte keresni a neki szóló csomagot, s mikor megtalálta, hirtelen az egész világról megfeledkezett. Pont, ahogy megálmodta, a legnagyobb és legszebb csomag volt az övé. Gyorsan kibontotta a csomagot, és mikor meglátta azt a gyönyörűséges – majdnem akkor, mint ő maga – babát, akkor azt hitte, csak álmodik.
- Jaj! Ez gyönyörű! – kiáltott fel – és ez az enyém? Ez tényleg az enyém? – hitetlenkedett.
- Persze, hogy a tiéd, ki másé lehet még ebben a házban egy baba, drágám? – válaszolta anyja.
- Ez annyira szép, hogy el sem hiszem.
És valóban egy gyönyörű baba volt. Hosszú szőke haja, mintha annyira hasonlított az igazi hajhoz, hogy az ember akár azt is hihette volna, hogy valódi haj van a baba fejébe beültetve. Arca akárcsak egy angyalé; szemei égkékek, arca pirospozsgás, ajkai pedig cinóbervörösek. Hosszú, fehér selyemruháján úgy játszott a fény, mint odakint a puha hótakarón a korareggeli nap. Emma nagyon boldog volt, hogy ilyen csodás ajándékot kapott, és szorosan magához ölelte a babát. Miközben ő a szőnyegen ülve hajkefével fésülgette babája hosszú haját, szülei is elfoglalták magukat. Anyja a televízióban nézte a karácsonyi műsort, apja pedig az épp most kapott könyvét kezdte el olvasni kényelmes bőrfoteljébe süllyedve.
- Már nevet is adtam neki – szólalt meg Emma – Claudiának fogom hívni.
De mintha meg sem hallották volna, amit mondott. Odament apjához, felmászott az ölébe a babával együtt.
- Hallod? Már neve is van, Claudiának hívják. Nem játszol velünk egy kicsit? Kitaláltam egy nagyon jó játékot, de ahhoz te és anya is kellenétek.
- Igazán örülök neki, de nekem most nincs kedvem játszani. Mi lenne, ha a máshol játszanál? A papa szeretne olvasni egy kicsit.
- Rendben – mondta lemondó arckifejezéssel a kislány, és lemászott apja öléből.
Mikor anyjánál próbálkozott, hasonló eredményre jutott, bár ígéret kapott rá, hogy holnap játszik vele. De hát a holnap az holnap, és karácsony meg ma van. Nem igazán értette, hogy miért nem érdekel senkit, hogy az ő babájának, az első igazi karácsonyi ajándékának már nevet is adott, és hogy miért nem akar vele játszani senki. De ha már így van, akkor talán jobb, ha máshol örül neki, és olyan játékot játszik, amihez ketten is elegek, és elindultak az udvar felé, hogy megmutassa Claudiának, milyen szép hóembert épített délután…
Szülei csak akkor vették észre, hogy a kislány kiment a házból, mikor pár órával később visszafelé jövet becsukta maga mögött az ajtót. Amikor meglátták, hogy a szép ruhája, és az új baba – amit igen drága pénzért vettek – tiszta lucsok a ráolvadt hótól, akkor nem mondhatni, hogy éppen örültek.
- Hol voltál, Emma? – állt elébe szigorú tekintettel anyja.
- Kivittem Claudiát kertbe, hogy megmutassam neki a hóemberem.
- És kit kérdeztél meg, hogy ebben a hidegben kimehetsz-e és kiviheted-e magaddal ezt a drága babát?
- Senkit, de nem gondoltam, hogy ez baj lehet. – nézett szomorú szemekkel Emma.
- Tudod, mennyibe kerül egy ilyen baba?
- Nem!
- Nagyon sokba, és még meg sem kaptad, máris tönkreteszed?
Anyja hangjában érezhető volt a harag, amit cseppet sem próbált meg titkolni.
- De én csak játszani akartam Claudiával.
- És mért nem a szobádba játszottál?
- Mert meg akartam mutatni neki a… – a de nem tudta befejezni a mondatot.
- Most menj szépen a szobádba, és gondolkodj el azon, vajon helyes-e, amit tettél.
Emma szomorúan szalad a szobájába, és magára zárta az ajtót. Szorosan magához ölelte a vizes babát, és sírni kezdett. – én csak játszani akartam – motyogta magában – csak játszani. – s közben azon gondolkodott, hogy igazából nem is olyan szép ez a karácsony, és hogy amikor nem jött hozzá a Jézuska, és szegények voltak, sokkal szebb volt minden. Most semmit szeretett volna jobban, mint hogy minden a régi legyen. Azt sem bánná már, ha erről a csodálatos babáról is le kellene mondania, csak lássa szüleit újra mosolyogni, és hogy édesanyja újra olyan kedvesen szólna hozzá, mint amikor azt mondta ˝Te tényleg egy angyal vagy kicsim…˝. S miközben ezen gondolkodott, szép lassan álom jött szemére, és elaludt…
Reggel, mikor kinyitotta álmos kis szemeit, nagy meglepetésben volt része. A dunyha helyett ismét a kopott kis takarója alatt feküdt, és a szoba is pont olyan volt, mint mielőtt gazdagok lettek. – lehet, hogy csak álmodtam? – merült fel benne a kérdés, és hogy megbizonyosodjon róla, gyorsan megfordult az ágyban Claudiát keresve, de az sehol sem volt. Felkelt, és elindult körülnézni a házban. Minden a régi volt. A nyikorgó padló, a kopottas falak, a megfeslett szőnyegek. Folyosó, lépcső sehol, ismét a régi egyszintes szerény kis házikó. Benézett szülei szobájába, és látta, apja ott ül a kerekesszékben, és olvas egy régi könyvet, miközben édesanyja éppen a papírból kiollózott díszeket rakosgatja a szerény kis karácsonyfára. A falinaptárra pillantott, és látta, hogy karácsony reggele van, ma lesz éppen szenteste – hát mégis csak egy álom volt – motyogta nagyot sóhajtva, majd odarohant édesanyjához, és az ölébe ugrott.
- Anya! Anya! Úgy örülök, hogy itt vagy – mondta boldogan, majd folytatta – el sem hinnéd mennyire.
- Én is nagyon örülök neked kicsim, de ne mi ez a hirtelenjött nagy öröm? Hát nem itt voltunk eddig is? – átölte Emmát, és magához szorította.
- De, de! De én akkor is nagyon örülök, és tudod már azt sem bánom, hogy ha soha többé nem jön a Jézuska, csak ti itt legyetek nekem – mondta már-már majdnem sírva örömében, s kis szünet után hozzá tette: - annyira szeretlek titeket…
- Mi is nagyon szeretünk téged bogaram – mondta apja, majd odagördítette magát hozzájuk, és adott egy hatalmas puszit Emma homlokára.
És lássatok csodát, idén eljött a Jézuska. Nem hozott sem vörösre sült pulykát, sem selyemruhás drága babát, csak egy valamit. A szeretetet, az igazi szeretetet, és most már Emma is érezte, hogy ez minden ajándéknál, minden gazdagságnál többet ér. Így mikor eljött az este és a szerény vacsora után nem talált ajándékot a karácsonyfa alatt, nem lett szomorú. Elővette régi játékait, és azokkal játszottak, miközben boldogabb volt, mint valaha…
2005. december 24.
