Jutka
<o></o>
Összekapaszkodva mentek a csípős őszi szélben. Aki rájuk nézett, mindenki tudta, ők tényleg összetartoznak; nem csak testben, lélekben is. A fiú keze a kabát zsebében, alkarjával testéhez szorította a lány kapaszkodó kezét. Észre sem vették a hideget.
A fiú az elmúlt 1o évre gondolt. Senki nem vette komolyan a kapcsolatukat. Ugyan, idősebb nő, nem fogja tudni megtartani a fiút, és csak legyintettek. A fiú oldalvást a lányra sandított, kicsit elmosolyodott, majd visszamélyedt a gondolataiba. Róla is azt hitték, soha nem szakad el az anyja szoknyája mellől. Akkor jött ez a nő, ez a kis semmiség, és mire magához tért, már együtt éltek. Nincs könnyű életük. Nem csak a világ és a rokonok ellenkezését kellett legyőzniük, a mindennapok szűkös megélhetésével is szembe kell nézni. Három gyereket eltartani nem egyszerű feladat. A fiú arra gondolt, ha időben házasodik, akár az ő gyerekei is lehetnének. A két lány már nagy, nemsokára a saját útjukat járják, de a kicsit még nevelni kell, egy darabig még velük lesz. Sokat gondolt arra is, milyen lesz kettesben. Amikor csak egymásnak élnek majd. A lány ősz hajú anyóka lesz, ő nagy bajuszú apóka, mama majd ringatódzik a hintaszékben, ő pedig a pipáját szopogatva mereng a múlton; talán éppen erre a napra gondol vissza.
Hirtelen egy rántás térítette magához gondolataiból. A lány nagyot botlott, keze kicsúszott a fiú karja alól.
- Kicsit vigyázhatnál, hova lépsz, mindig megbotlasz valamiben - bosszankodott a fiú, mert ott kellett hagynia ősz hajú anyókáját pár pillanatra.
Gondolatai rögvest vissza is tértek a témára, szövögette tovább a közös jövőt. A lány újból megbotlott, de most el is esett. A fiú a kezét nyújtotta, fel akarta segíteni. De a lány nem nyúlt a segítő kéz után. Könyörgő pillantása ott nyugodott a fiú arcán, de a szája néma maradt. Szeméből patakzott a könny, de nem nyújtotta a kezét.
A fiú a lány mellé térdelt, szemében rettegés. Próbálta talpra állítani, de nem bírt az erőtlen testtel. Hirtelen felismerés fénye villant a szemében. Baj van?
A lány csak bólintott.
A mentők gyorsan megérkeztek. Hordágyra emelték a törékeny testet, és már száguldott is velük a rohamkocsi a kórház felé. Az úton egymás kezét fogták, a mentőorvos már ideges volt, mert a két összekapaszkodó kéztől nem fért a betegéhez. Bár sok mindent amúgy sem tehetett volna, hát békén is hagyta őket, ki tudja meddig még....
A diagnózis rettenetes volt, agyembólia féloldali bénulással, a beszédkészség elvesztésével. Nehéz beszélni azokról az érzésekről, amik akkor feltörtek bennük. Istenem, ezt nem teheted velünk, hiszen még csak 1o év boldogság jutott nekünk. Nem számít, bármilyen szegények vagyunk, bármit elviselek, csak ne vedd el őt, Uram! Nem baj, ha béna, szeretni fogom, még sokkal jobban, mint eddig, csak maradjon meg nekem! Ezek voltak a fiú gondolatai, az arcáról le lehetett olvasni, a rettegéssel együtt.
A lány gondolatait nem tudjuk, de sejtetni engedi az a tény, hogy egy falat étel nem sok, annyi nem ment le többet a száján. Semmi könyörgésre nem volt hajlandó többet enni, inni. Életének 5 napján az infúziók tartották életben. A fiú minden nap ott ült az ágya szélén, és próbálta életben tartani benne a reményt. A család szívesen segített volna, mégis inkább kettesben hagyták őket. Nem tudni a percet és az órát...Ők sem láttak semmi reményt.
Aztán egyik napra jobban lett, ha akadozva is, de tudott beszélni. Mélységes elkeseredés sütött minden szavából. De a fiú megnyugtatta.
- Ne félj, csak gyógyulj meg, már minden meg van beszélve. Hazajössz, az egész család segít, mindent megcsinálnak helyetted, amíg fel nem épülsz .Beosztottuk, mindig lesz melletted valaki, ha én dolgozom, akkor más lesz a segítségedre. Odaköltözünk Anyuhoz, ő már nyugdíjas, egész nap veled lesz, amíg fel nem épülsz. Az orvos azt mondta, van esélyed a teljes gyógyulásra is, meglátod, milyen szép élet vár még rád!
Mágikus szavak annak, aki maga is élni szeretne még. 5 nap óta először, evett pár kanál levest a lány, aztán elküldte a fiút. Fáradt volt, pihenni szeretett volna. A fiú most végre aludt pár órát éjszaka, de azért legbelül még ott maradt a rettegés.
Másnap derűsen és bizakodóan ébredt, nekik eddig olyan nehéz életük volt, annyira kevéssel beérték, mégis boldogok voltak. Egy betegség nem szakíthatja meg a boldog évek sorát. Még nehezebb lesz, de a fő, hogy életben maradt, és már reménykedik ő is. Fő, hogy nem adták fel.
Reggelizett, a bizakodó kifejezés kiült az arcára. Végiggondolta, ma mit is fog mondani a lánynak, amivel őt is jobb kedvre derítheti.
Vett egy csokor virágot, az már a kórterem ajtajában jutott eszébe, nem is hagyhatja ott, mert ezt nem engedi a kórház szabályzata.
- Nem baj, azért az ajtóból megmutatom neki, legalább látja, mennyire szeretem - gondolta, és mosolyogva nyitott a kórterembe.
Az ágy áthuzatolva, üresen ásított a fal mellett. Tulajdonosa már az égi mezőket járta, egy újabb embólia végett vetett annak a kicsi boldogságnak is, ami neki jutott élete 37 évéből. Szedte a virágokat az égi mezőkön, egy átlibbenő szellővel üzenetet küldött a fiúnak a földre.
- Nem kell ahhoz virágot hoznod nekem, hogy tudjam, mennyire szeretsz. Benne volt minden rezdülésedben, minden pillantásodban, minden simogatásodban. Soha, senki nem nézett úgy rám, ahogy Te. Soha, senki nem szeretett úgy, ahogy Te. Soha, senkit nem szerettem úgy, ahogy Téged. Remélem, te is tudod, mennyire szerettelek. Küldöm hozzád az üzenetemet a szellő fuvallatával, remélem, megkapod.
A fiú könnymarta arccal állt a kórház előtt. Felhajtotta a kabátgallérját, elindult a hó borította utcán. A lábai vitték előre, azt sem tudta, hol jár. Hirtelen enyhe szellő lebbent át az égen, végig simította az arcát, majd tovaszökkent. A fiú felnézett az égre, megértette az üzenetet.
