"Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más..." / Reményik Sándor /

Bodnár Éva
Önmagam gyóntatója

Amikor túlcsordul az a bizonyos pohár,
és semmi, semmi sem a régi már...
Fájdalomként élem meg a perceket.
Akkor kérek egy csöpp szeretetet.
Odafigyelést - bármit, mi emberi:
Segítsetek a kínruhát levedleni!

Amikor már önmagamtól is csak rettegek,
és semmi sincs amin nevethetek,
mert bezárul az ajtó - kívül reked a fény.
Nem jön segítség, eltűnik a remény.
Fojtogat, kínoz, mardos a bűntudat,
dühömben szűkölve bántok meg másokat.

Milyen ember vagyok? Kérdezem szüntelen,
de a válasz közömbös, személytelen.
Nem vagyok ember, csak gyarló porhüvely,
ki itt a Földön mindenért felel. Mindenért,
amit tesz, alkot, leír, vagy kimond...
Így vagyok Ember - vagy inkább Bolond?

Óh, ha tudnám, mit miért teszek?!
Vezessetek hát, segítő kezek,
hogy önmagamban keressem a fényt!
Eldobva minden ártó véleményt.
A keserűség szobrát összezúzva,
mégiscsak Ember tudjak lenni újra!

Reichard Piroska
Két élet

Az évek jöttek és az évek szálltak,
gyermekmesék titkos álmokká váltak.
Szavak fakadtak, s nem volt aki értse,
virágok nyíltak s nem volt, aki féltse,
mosolyt és könnyet mennyit pazaroltunk
és mindég, mindenütt egyedül voltunk,
én itt - te ott.
Az évek jönnek és az évek szállnak,
remények tűnnek, álmok visszajárnak,
szemünk szomorúbban néz a távolba,
s a hangunk mintha egyre halkabb volna,
és egyre hazugabb lesz a nevetésünk,
de azért élünk, azért mégis élünk,
én itt - te ott.
S majd évek jönnek, és majd évek szállnak,
barna hajszálak galambőszre válnak,
a nagy árnyékok még nagyobbra nőnek:
útja sötét az egyedül menőnek,
útja hosszú annak, kit nem vár semmi,
de egyszer majd fogunk mi is pihenni:
én itt - te ott.

Sándor Gyula : Hol van az út?



Hol van az út, mit oly lázasan keresek?
Miért fedik el újra, és újra sötét fellegek?
S az égbe nyúló komor, zord hegyek,
miért rejtik titkon az ösvényeket?

Miért ez a sötét, mikor fényre vágyom?
A verejték a gyűrött ágyon,
s az álmatlan éjek nyirkos csendje,
fáradt lelkem könnyét az arcomra kenve,
mint jeges fuvallat rám tapad,
görcsösen szorítva torkomat.
Miért van, hogy mennék, de mégsem haladok?
S az összefojt, ragadós, nyúlós napok,
mint sötét ingovány magukba szívnak,
és elvakítnak
a hazug szavak,
mit utánam hajítanak.
Hol van hát a béke, a szeretet,
melyekkel megtöltöttem szívemet?
Talán elszórtam valahol
az úton, s ez már a pokol?
Nem tudom, csak érzem, hogy szívem megremeg,
S a gyilkos közöny hangosan felnevet.
Jeges kezével belém karol,
"Nem látod ember? Nincs remény sehol!"
Majd fájdalmas néma csend.
De messze valahol, egy apró fény feldereng,
Sápadt arcomon egy percre elmereng,
Majd átölelve, féltőn hozzám simul,
Gyötrelem, kétség, fájdalom, egyszeribe földre hull,
És érzem, hogy szabad vagyok.
"Ne félj, én mindig veled maradok."
Igen, már tudom, s pirulva előveszem,
Féltve őrzött, ébredő hitem.

Shelley : A lepke vágya

A szót, mit a sárba rántanak,
nem szennyezem én be.
Az érzést, mit úgy gyaláz a vak,
még te is ne nézd le.
Van remény, mely kétséggel rokon,
megfojtani hát ki merész?
S kedvesebb tőled a szánalom,
mint mástól a józan ész.

Mit az emberek így hívnak: szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhítatot, mit rejt a szívem,
s mi megindítaná az eget -
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppen az ég felé.

Ady Endre
Itthon

Áldott kezeddel simogatsz meg,
Anyám.
Intő szavad még mintha hallanám,
Míg rám borulsz
S áldott kezeddel simogatsz meg.
A régi intést elfeledtem,
Anyám.
Azért zúdult annyi vihar reám;
Úgy összetört!...
A régi intést elfeledtem.

Beteg vagyok, az élet megtört,
Anyám.
Hol az a vágy, mely hajszolt hajdanán?
Már nincs vágyam,
Beteg vagyok, az élet megtört.
De fáj nekem, hogy úgy szeretsz Te,
Anyám.
Mondd, miért sírsz? Engem siratsz talán?...
Nem érdemlem...
De fáj nekem, hogy úgy szeretsz Te.

Már hallom a harangszó hangját,
Anyám.
De jó is itt, e csendes kis tanyán -
Leroskadni...
Már hallom a harangszó hangját...

jóság

Olvastam lejjebb a jóságról és egy Reményik verset is látok itt. Szépek a képek.
Rimbaud-ról készülök megnézni egy filmet. Sajnos nem ismerem még a verseit eléggé, de az életéről olvastam.

„Most már gyűlölöm a misztikus lendületeket és a stílus különcségeit. Most már ki tudom mondani, hogy a művészet ostobaság…
Üdv a jóságnak.”

Áprily Lajos
A sebek fájtak

A harcot megküzdöttem emberül,
sajgó sebet kaptam bőségesen.
Akkor leszek vén menthetetlenül,
ha már a lelkem nem tud fájni sem.

Kaffka Margit
FÉNYBEN

Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.

Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.

De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, -
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...

Gyóni Géza
Örökre


Ne mondd ki ezt a szót: örökre.
Ne búsítsd senkinek szívét,
Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek,
Mert a jövő perc nem tiéd.

Örökre... bús, tréfás, hazug szó.
Isten ajkára illik az.
"Egy percre, míg egy csók elcsattan"
Leányajkon csak ez igaz.

S ne is kívánd e szót: örökre!
Vesd meg, ki mondani meri.
A végtelenséget csúfolja,
Mert nincsenek csak percei.

Szeresd te azt, ki büszke ajkkal
Csak azt ígéri, mit megád.
Örökre... csak a vértelenség
Kendőzi ezzel önmagát.

"Ameddig ajkad csókol, éget,
Ameddig szítja lángomat"
A férfi-ajkon ez igaz csak
És hazudik, ki mást fogad.

Vesd meg, ki így susog: örökre.
Szeresd, ki csókol s nem ígér.
Örökre szánt fanyar kötésnél
Egy csókterhes perc többet ér.

Őri István
Néha túl sok az élet

Néha túl sok az élet
túl sok a könyörgés
a kimondott szavak
a hasztalan beszéd
néha jó lenne megpihenni
valaki karjában csendben lenni
valaki illatán elbódulni
mákonyos örök álomban
valakit megtalálni
s többet fel sem ébredni
mert minek?
a további szavaknak
a további hazugságoknak
ígéreteknek
fogadkozásoknak
melyeket úgy sem tartok be
mert nem lehet betartani őket.

Néha jó lenne
ránézni valakire
s ő visszanézne -
semmi több -
néha jó lenne hinni
hogy ez eljön egyszer
néha jó lenne álmodozni
léhán, felelőtlenül
néha jó lenne
játszani az élettel
táncraperdülni vele
könnyedén, boldogan
néha jó lenne azt hinni
hogy az élet ilyen
s majd fogunk
táncolni is
néha jó lenne
hinni és remélni
néha jó lenne -
élni.

Néha jó lenne
nem ilyesmiket írni
néha jó lenne
csak sírni
csak sírni
néha jó lenne
Istentől valamit kérni
nem sokat
csak annyit:
Uram, könyörülj rajtam
s engedj élni!

Néha túl sok az élet
s mégsem hagyom abba
görcsösen élek
ragaszkodom ahhoz
ami nem is az enyém
s ami csak por a porból
s egy kis lélek
mely remél.

Néha szeretnék
melletted lenni
nem lángolni, nem égni
nem szeretni
nem térdelni előtted
és vallomást tenni
csak nézni szép szemed
érezni illatod
s hallani lélegzeted
midőn a láthatatlan lég
benned életet teremt

csak nézni...

s akkor
könnyebb lenne az élet
akkor kicsit érezném
hogy élek
akkor az ima is erővel telne
s a könyörgés igazabb lenne

akkor...

akkor...


mikor?...

<big><big>BERZSENYI DÁNIEL
A reggel

Nézd, a napnak derülő sugára
Mint ébreszti a természetet,
Mint önt új bájt a virág fodrára,
S mint zendíti a zöld ligetet.

Nézd, új öröm s újult életerő
Száll hegyekre, száll most völgyekre,
Csak az örök homályban heverő
Bagoly siet bús rejtekekre.

Nem mosolyog néki a szép reggel,
Sem az élet harmóniája:
Kedvesb néki a szomorú éjjel,
Mint az egek dicső pompája.

Igy van minden! változhatlan renddel
Ki van szabva éltünk pályája;
Egyik rokon a félistenekkel:
A másiknak por a hazája.

A rablelkek örök setétségben
Bolyongnak a denevérekkel:
Nem nézhetnek a dicső napfénybe
Örök éjhez szokott szemekkel.

A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.

Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Álpeseken
A nap felé uszó sasokkal.




</big></big>

Reményik Sándor : Mit akartok?


Mondjátok, a szívemmel mit akartok?
Ezer darabra tépni,
Hogy a szél vele fusson?
S hogy mindenkinek egy-egy rongydarab,
És az egész szív senkinek se jusson?
Mondjátok, mit akartok?

Dómmá tágítni lelkem templomát
És bebocsátni minden tarka népet?...
Inkább falusi templom maradok,
Hol egy a lélek, ha nem is ragyog,
S vallomást úgy tesz az ő Istenének.

PAUL VERLAINE : HALLGASD A SZELÍD DALT


Hallgasd a szelíd dalt szíveddel,
érted sír, s mert reméli: tetszhet.
Halk és könnyű, mint lehelet:
Moha fölött fut így a csermely.

Ismered a hangot (s szeretted?):
ragyogását már fátyolozta,
mint bánatos özvegy, de tiszta
büszkesége mit sem felejtett,

s ha őszi szelek hasogatják
nagy fátylát, libbentve mutatja
az ámult szemnek, hogy alatta
csillagként ragyog az igazság.

E hang, hogy újra rátaláltam,
azt mondja: életünk a jóság,
s minden gyűlölség és mohóság
nyugtalan elvész a halálban,

s mondja: a szív egyszerűsége
felett örök glória reszket,
s aranylakodalom a legszebb
s a győzelem-nélküli béke.

Szeresd: szerelem dala, szent hit,
makacs hit ez és nászi ének.
Hisz maga is gyógyul a lélek,
mikor egy másik lelket enyhít!

"Fáradozik" s "az Úrhoz óhajt",
haragtalan tűrés a gyásza,
s oly tündöklő a tanítása...
Hallgasd csak, óh hallgasd a jó dalt.

(Fordította: Szabó Lőrinc)

Somlyó György
Magány

Mint mindenki, börtönben élek én is,
a világ sötét rabságok felé visz
s hihetetlenül egyedül vagyok.
Az elhagyottság megtört és lerontott,
érzéseim leszáradt águ csonkok,
tört kérgű, meztelen akaratok.

Szivemből csupasz fatönkök merednek.
Érts meg! kiáltottam az embereknek,
kopogtam minden lélek ajtaján.
De nem felelt hívásomra rokon hang,
mindenünnen rámtört s kivágta roppant
ifjú erdőmet a fejszés magány.

Szétszed, megoszt, felőröl minden óra,
az együtt-sarjadás kohéziója
mindegyre enged s nem tart össze már.
Akaratom atomjaira dül szét,
eléget a parázsló egyedülség,
életem minden sarkán lángban áll.

Mely a közönyt felgyújtani akarta,
sok feltörő lángom most mind magamba
mar és tép: vágy, akarat, indulat.
Jöjjetek! oltsatok el! könyörögtem,
s magamban égek el. E szörnyü ködben
senki sem keresett hozzám utat.

Segítsetek, nem élhetek magamban,
míg élek, minden élőhöz közöm van,
ahhoz is, kinek hozzám nincs köze.
Testvérem az aszkéta és a kéjenc,
hisz minden élet eggyé forr a mélyen, s
ki tudja: a mély is nem magas-e.

Ami felül van, hazug, durva kéreg.
Ássátok fel magatokban a mélyet,
a fel-felbuggyanó szeretetet.
Amennyit a világ ér, annyit érek!
Magát nem érti, ki engem nem ért meg.
Magát gyűlöli, aki nem szeret.

Pósa Lajos : SZERESD A GYERMEKET!



Szeresd a gyermeket! A gyermek fénysugár,
Közöttünk itt alant mindig ragyogva jár.
Mikor szomorkodol: szemed közé nevet,
Ha bűnre bűn nyom is: ő akkor is szeret.
Szívednek mélyiből kicsalja a borút,
Fejedre rózsákból vígan fon koszorút.
Ne érje gond soha, ki rád hajnalt derít:
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Szeresd a gyermeket! A gyermek gyenge tő,
Friss fakadó rügyet szelíden rengető.
Ha ápolója nincs: elcsenevész, lehull!
Mindig vigyázz reá! Állj melléje támaszul.
Fogd meg a romboló viharnak ostorát,
Ne csapkodja vadul azt a kis zsönge fát,
Ne bántsad a jövő szendergő képeit –
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Szeresd a gyermeket! A gyermek tiszta szent,
Ártatlan angyal ő a föld porába’ lent.
Lelkén nincs semmi folt, mint a galamb, fehér,
Imája a mennybe leghamarább felér.
Kedves az Úr előtt, kinek rá gondja van,
Ezer veszély között, mikor jár gondtalan:
Elküldi angyalát… megfogja kis kezét…
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Szeresd a gyermeket! Ne legyen bús, komoly,
Szemének tükriből játsszék örök mosoly.
Maradjon a gyermek: gyermek, míg csak lehet,
Majd érzi súlyosan ő is az életet.
Hintsen a kikelet tarka virágokat,
Daloljon a madár az árnyas lomb alatt.
Csörgesse a patak csillogva gyöngyeit –
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Hadd fusson a gyermek álmok fuvallatán
Csapongva illanó arany lepkék után!
Legyen, mint a tavasz, vidám tekintetű,
Kis ajka zendüljön, mint égi csöngetyű!
Harmatos bokrétát hadd tépjen a mezőn!
Hajolj le, csókold meg, öleld szívedre hőn!
Becéző szeretet övezze fürtjeit –
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!


♫♥♫ Kormorán : Egy Angyal mindent lát

MÁRK MIKLÓS
GYÓGYÍTÓ CSEND


Ismét rövid éj lökött
a kávéscsésze elé,
fázós hajnal didereg
a kapu alatt,
bögréd szélén apró
morzsa pislog,
hangod hallom: álmodból
vajon mi maradt?

Rohanó napok között
kapaszkodunk
egymásba, örvénylenek
zúgó hetek,
s míg párnád
kettőnknek igazítod,
ma éjjel gyógyító
csend leszek.

Új reggelek születnek
körülöttünk,
karolj belém, ami elmúlt,
messze már,
szememben, mint régi
kedves tükrödben,
egyre szélesebb a
reményszínű láthatár

A. Dezső Károly : Reggeli óra


Rózsaszín fellegek
aranyra váltva
megszülik
magzatukat:
a fényt;
feketéből kikevert
zöld száz árnyalata
csurog
a tájra.


Könnyűléptű reggel
harmatuszályát
szétteríti;
igazgyönggyé
csókolja
a napsugár.


Tim Janis : A Hajnal Szárnyain ♫♥♫