Mesék

Móra Ferenc
Sohsevolt király bánata

(Barátok nevenapja

Geoffrey Chaucer

Madárparlament




fazekas.hu

Viorica Violet Vandor (Vándor Várhegyi Ibolya)

MESE AZ ARANYTOLLÚ MADÁRRÓL

Messzeföldtől hátra, pillangós határban,
Élt egy öreg király, Nekeresd országban.
Ennek a királynak nagy volt a bánata,
Nehéz sóhajtás volt éjjele, nappala.
A könnye úgy pergett, mint égből az eső,
Bíborpalástja is könnytől volt már merő.
Bánatában orrát jó vörösre sírta,
Szeme úgy bedagadt, hogy nyitni sem bírta.
„– Hozzátok el nekem, – nyögte pityeregve,
Aranytollú madárt, ide a kertembe.
Hozzátok el nekem hetedhét országból,
Háromfejű sárkány, vaskalitkájából."

El is indult erre, hetven vitézlegény,
Nem számított az se. ki gazdag. ki szegény.
Együtt lovagoltak, mígnem nagy sokára,
Háromágú úthoz értek éjszakára.
Tanácskozni kezdtek, hogy ki merre menjen?
Jobb felé indultak el, vagy harminc ketten.
Bal felőli útra, harmincöten mentek,
Míg előre hárman, kik barátok lettek.
A harminckét legény, ki nem volt mind szegény,
Továbbmenni nem volt, számukra több remény.
Mert nagy szakadékhoz értek ők másnapra,
Vissza is fordultak, orrukat lógatva.

A harmincöt legény sem volt ám mind szegény.
Továbbmenni nem volt, számukra se remény.
Kacsalábon forgó palotához értek,
Nyugovóra oda. szépen mind betértek.
Harmincöt tündérlány élt a palotában,
Egy sem maradt tovább, közülük pártában.
Harmincöt legénnyel lakodalmat csaptak,
Boldogan élnek még, ha csak meg nem haltak.
Egyenes úton csak három legény ballag,
Vezérnek számukra, jött egy piciny csillag.

Csillag vezette át, sűrű erdőn őket,
Míg csak háromágú kis ösvényhez értek.
– Erre gyertek. – súgta jobb oldali ösvény.
– Ne? – kiált a másik, – mert elnyel az örvény!
– Erre, erre, tessék! – bal ösvény is suttog.
– Ne! – kiált a másik, – onnan ki nem juttok!

„–Akkor induljunk hát, megint csak előre!
Piciny csillag most is, volt hármójuk őre.
El is jutottak ok hetedhét országba,
Háromfejű sárkány nagy birodalmába.
Vaskalitkájában aranytollú madár,
Szomorú dalától, sír hetedhét határ.
Hetedhét országnak folyói áradnak,
Az emberek pedig, búsan rimánkodnak:
„– Hol van az a legény, gazdag, avagy szegény,
Hogy megszabadítson, van-e még rá remény?
Háromfejű sárkányt, ha le tudná győzni,
Csodacsirke levest fogunk neki főzni.

Csodacsirke tolla, földre, ha lepottyan,
Aranytojás lesz majd, a helyében ottan.
Aranytojást pedig, ha a földhöz csapja,
Aranypalotáját rögtön meg is kapja."
Három vitézlegény, ahogy ezt hallotta,
Háromfejű sárkányt, csendben körbefogta.
Elkiáltá magát három vitézlegény
Háromfejű sárkány úgy megijedt szegény.
Ha a három feje. egy test nem lett volna,
Három más irányba, rohamodott volna.
Három vitézlegény kardját már forgatja,
Sárkány három fejét, a porba hullatja.

Örvend a sok ember, annyi, mint a tenger.
De sárkányhoz azért, közelítni nem mer.
Hálálkodnak nagyon, a három vitéznek,
Nyakát tekerik már, a csodacsirkének.
Három toll is hullik aztán le a porba,
Aranytojást kapnak. a vitézek sorba.
Mindegyik a tojást szépen megköszöni,
Vaskalitkát pedig, lóhátra kötözi.
Viszik vén királynak az aranymadarat,
Három vitézlegény, győzelmet így arat.
Aranytollú madár, vén király kertjében,
Örömsugár ragyog égszínkék szemében.

Énekel a madár, most már vígan repdes.
Öreg király álma, ez egyszer már csendes.
Nem sír már a király, elmúlt a bánata,
Örömujjongás lett, éjjele, nappala.
Három vitézlegényt, hogy megjutalmazza,
A három királylány kezét, nekik adta.
Három hétre szóló lakodalmat csaptak,
Menyasszonyi tortát, s süteményt is kaptak.
Három aranytojást, ahogy földhöz csapták,
Aranypalotájuk, rögtön meg is kapták.
Boldog volt a király, meg a három lánya,
Aki el nem hiszi, az járjon utána.

Viorica Violet Vandor (Vándor Várhegyi Ibolya)

A szegény legény és a királyleány feleség

Egyszer volt, hol nem volt, azt mesélik, hogy hetedhét országon is túl, volt egy szegény legény. Ez a legény olyan szegény volt, hogy egy girhes sárga macskán kívül, semmije sem volt. Elbúcsúzott hát egy nap öreg édesanyjától, és elment szerencsét próbálni. A király, éppen akkor hirdette ki az egész országban, hogy egy ügyes legényt keres, aki őrizze éjjel-nappal az almafáját. Több se kellett a legénynek, elment a királyhoz:
– Felséges királyom, őrzöm én az almafát, úgy sincs más dolgom, futja az időmből.
– Jól van, te szegény legény – mondta a király, - csak aztán az almán legyen a szemed, mert ha nem, fej nélkül küldelek haza!
Kiballagott a legény az almafához, leült az árnyékába, ölébe vette a sárga macskát, és unalmában énekelni kezdett. Már jó ideje fújta, amikor keserves nyöszörgésre lett figyelmes.
– Mi történik itt? Ki nyöszörög? – ugrott talpra olyan gyorsan a legény, hogy szegény sárga macska azt hitte, égszakadás, földindulás, most fogják őt agyonütni. Hát gyerekek, hiszitek-e, nem hiszitek, az almafa nyöszörgött úgy, mint egy fábaszorult féreg. Meg is szólalt nyújtott, fájdalmas hangon:
– Te legény, segíts rajtam, szabadíts meg kérlek, az ezerlábú, óriás hernyótól. Két nap múlva elszáradok, ha nem mentesz meg.
– Hűha! – vakargatta feje búbját a legény. – Ha elszáradsz, a király fejemet véteti. Mit tegyek? Hogyan segítsek rajtad?
– Gyere közelebb – mondta az almafa. – Megérintelek az egyik ágammal, mire te olyan kicsi leszel, mint egy hangya. Akkor aztán az oldalamon levő résen bejöhetsz a birodalmamba, mert tudd meg, hogy én az almafák királya vagyok, és egész birodalmat rejtek magamban. Hálából pedig neked adom egyetlen leányom kezét.
Úgy is lett minden, ahogy az almafa mondta. A legény rátalált az óriás hernyóra, mérgében felkapott egy furkósbotot, s azzal úgy fejen kólintotta a hernyót, hogy menten szörnyethalt. Az almakirály szépséges leánya nem győzött eleget hálálkodni bátor megmentőjüknek. A legénynek bizony csak megakadt a szeme a királyleányon, akinek orcája olyan szép piros volt, mint a legszebb jonatánalma. Rögtön megtartották a lakodalmat. Az almakirály pedig adott a legénynek egy aranyágat, azzal ha rácsap a földre, amit szeme-szája kíván, rögtön ott terem. Kis idő után elbúcsúztak, és elhagyták az almakirály birodalmát.
Amint megérkeztek, a legény elment újból a királyhoz, és jelentette, hogy le lehet már szedni az almát, mert megérett, nem hiányzik egy sem. Meg sem várta a király válaszát, földig hajolt előtte, majd sarkon fordult, fogta királyleány feleségét, meg a sárga macskát, és hazament öreg édesanyjához, aki azt sem tudta hová legyen örömében. Kiment aztán a legény az udvarra, földhöz csapta az aranyágat, mire gyönyörű háza és gazdasága termett édesanyja omladozó kunyhója helyén, ahol boldogan élnek még ma is, ha azóta meg nem haltak.

Viorica Violet Vandor (Vándor Várhegyi Ibolya)

Petike az indián nagyfőnök

Petike és Vicuska nagymamához mentek szüleikkel hétvégére. Az első napon Petike nagyon unatkozott. Nem volt kivel játszania. Vicuska vagy a nagymama könyveit lapozta, vagy pedig a konyhában serénykedett anyuka és nagymama körül, nem akart Petikével játszani.
Másnap nagy meglepetésben lett része. Barátja Lacika, aki egyben unokatestvére is volt, eljött az apukájával nagymamához szombat reggel, így vége lett az unalomnak. Naphosszat futkároztak, labdáztak az udvaron, mígnem egyszer csak azt mondta Petike Lacikának:
– Te Lacika, játszunk már valami komolyabb játékot is, ne csak labdázzunk meg szaladgáljunk.
– Igen ám, de mit? – kérdezte Lacika.
– Játszunk indiánost. Olyat, amilyet a moziba láttunk. Én leszek az indián nagyfőnök, te pedig Fürgetalp, és elraboljuk Vicuskát, a sápadtarcú leányát.
– Jó ötlet, de mégse igazi.
– Miért nem? – kérdezte Petike.
– Hát azért, mert ahhoz, hogy igazi indiánok legyünk, tollasfejdíszünk is kéne legyen. De mivel az nekünk nincs, nem lehetünk indiánok – mondta sopánkodva Lacika.
– Ez igaz – felelte Petike is lehangoltan.
Kedvtelen üldögéltek egymás mellett, amikor nagymama Gyuri kakasa sétált el mellettük, ékes farkát billegetve.
– Megvan! – kiáltott fel Petike boldogan. – Lesz már tollas fejdíszünk! Nézd csak milyen szép tolla van a nagymama kakasának. Minek az neki? Tollak nélkül is tud kukorékolni! Gyere, fogjuk meg!
A kakas után szaladtak, elkapták a farkát, és kitéptek belőle egy pár tollat. Ez kellett csak a kakasnak, mérgesen megfordult és rátámadott a két gyerekre. Lett erre nagy kiabálás, visítás, mert a kakas egyiket is, másikat is jól megcsípte. A két apuka vetett véget a harcnak, és zavarta el a kakast egy seprűvel, a gyerekeket pedig beküldték a házba. Igy ért véget Petike indián nagyfőnökségének. A kakas pedig, bár megtépázva és hiányos tollakkal, de annál büszkébben kukorékolt a kerítés tetején. Petikét és Lacikát nem felejtette el. A két kisfiú nem mehetett ki többé az udvarra, mert a kakas rögtön nekik szökött és megkergette őket. Be is zárta nagymama a tyúkudvarba, és addig amíg a fiúk ott voltak, nem jöhetett ki, pedig hej, de szeretett volna.

Viorica Violet Vandor (Vándor Várhegyi Ibolya)

Hópihe tündérke barátja

Réges-régen, egy januári fagyos éjjelen, Hópihe tündérke nagyon unatkozott. Egy darabig azzal szórakozott, hogy a közelében levő felhőt rázogatta, és megcsodálta a felhőből kihulló, puffos hópelyheket. Sőt, még versenyre is kelt velük, hogy ki fog hamarabb a földre érni. Az órák lassan teltek, és a tündérke ráunt a hópelyhekre, valami mást szeretett volna. Egy társra vágyott. Aztán meglátta a jegesmedvét. Odasuhant hozzá, és megszólította.
– Akarod, hogy barátok legyünk? – kérdezte vékony hangon.
– Nem! – mordult rá a jegesmedve. – Nincs időm barátokra! – mormolta és hatalmas mancsával elhessegette onnan a tündért.
Hópihe tündérke tovább suhant, és suhantában meglátott egy fókát.
– Akarod, hogy barátok legyünk? – kérdezte tőle is.
– Nem! Nincs időm barátkozni, halat kell fognom és vinnem a családomnak – válaszolta a fóka.
Elszomorodott a kis tündér, leült hát egy hóbuckára. A szeméből kigördülő első könnycsepp fagyottan hullott a lába elé a hóba, és elkezdett gurulni, lefele a hóbuckáról. Mire leért, jókora hólabda lett belőle. Aztán egy másik könnycsepp is gurulni kezdett, meg egy harmadik is.
A tündérke felfigyelt a hólabdákra, és hatalmas ötlete támadt.
Varázspálcájával megsuhintotta az egyik hólabdát, amely azonnal a mellette levő hólabda tetejére ugrott. A kisebbik hólabdát is megsuhintotta, az pedig a két egymás tetején álló hólabdára került.
Mosolygott a tündérke, és körberepülte a hólabdákat.
– Jól van, de valami még hiányzik – mondta. Megint suhintott a varázspálcával, és a felső hólabdára két fekete széngolyó került, majd egy répa orr, egy kalap, és seprű az oldalára.
– Egy hóember! Ő lesz a barátom! – kiáltott fel a kicsi tündér, és átölelte vékony karjával a hóember nyakát.
– Kár, hogy nem él, de én így is szeretem!
Arra jártában meglátta őket az öreg tél, és életet lehelt a hóemberbe.
– Köszönjük szépen, Tél apó! – kiáltotta boldogan a kicsi tündér és a hóember.
Így lett egy jóbarátja Hópihe tündérkének. És ezután minden télen elválaszthatatlanok voltak, igazi jóbarátok.

Viorica Violet Vandor (Vándor Várhegyi Ibolya)

Hópihe tündérke, a Hókirálynő és Február

Január a vége felé közeledett, és Hópihe tündérke e hónap alatt is bejárt hegyet-völgyet kedves kis barátjával, Hóemberrel. Egy nap, amint éppen az északi szél szárnyán repültek, megpillantották a Hókirálynő jégszánkóját. A jégszánkó furcsa módon nem egyenesen, hanem cikk-cakkban repült. Szóltak az északi szélnek, hogy eredjen a szánkó után, és nézzék meg, minden rendben van-e. Pillanatok alatt utolérte a szánkót az északi szél, és látták, hogy bizony baj van, mert a jéglovak fejére egy zsákdarab volt ragadva, amitől a lovak nem láttak. A még ettől is nagyobb baj az volt, hogy a szánkó üres volt, a Hókirálynőnek pedig se híre, se hamva.
Az északi szél megrázta magát, és a Hóembert belepotyogtatta a jégszánkóba. Nem lett baja a Hóembernek, mert éppen a jégszánkó puha hópárnájára esett. Azonnal megragadta a gyeplőt és megállította a lovakat. Hópihe tündérke levette a lovak fejéről a zsákdarabot. A szegény állatok minden porcikájukban remegtek, annyira meg voltak ijedve. Hópihe tündérke átölelte a nyakukat és halk hangon beszélni kezdett hozzájuk, mire a lovak megnyugodtak.
– Hol van a Hókirálynő? – kérdezte tőlük a tündér. – Ő is itt volt a szánon?
– Itt volt – felelték a lovak – de nem tudjuk hová lett, mert a fejünkre esett ez a zsákdarab. Megijedtünk, mert semmit sem láttunk, és így azt sem tudjuk mi lett a királynővel. Egy darabig hallottuk a hangját, de aztán már nem, és mivel nem volt, aki megállítson minket, tovább repültünk.
– Most aztán mit tegyünk? – kérdezte a Hóember.
– Megkeressük a Hókirálynőt – felelte az északi szél. – Te ottmaradsz a jégszánkón, és vezeted utánunk a lovakat – mondta a Hóembernek –, a tündérkét pedig a vállamra kapom és elindulunk vissza.
Úgy is tettek, ahogy mondták. Tűvé tettek hegyet-völgyet, a Hókirálynőt mégse találták meg. Hajnalodni kezdett, amikor egy kis takaros jégházikót pillantottak meg. Gondolták, megpihennek itt egy kicsit; leszálltak, és bekopogtattak az ajtón. Az ajtót egy fiatal legény nyitotta ki, aki Februárnak nevezte magát. Örömükre otthonában megpillantották a Hókirálynőt is, aki, bár kificamította a bokáját estében, azonnal beszállt a jégszánkóba és jégpalotájába hajtatott.
Február megvendégelte Hópihe tündérkét, a Hóembert és az északi szelet. Másnap mind útra keltek, mert Februárnak át kellett vennie Januártól a napok vezetését. A Hókirálynő pedig azzal tüntette ki Februárt, amiért rátalált és segített rajta, hogy a 31 napos szolgálatából levont három napot. Ezért lett Február rövidebb hónap, Hópihe tündérke pedig újabb barátra tett szert.

Itt mégtöbb mesét és verset olvashattok! https://fairytales.5mp.eu/

Körössényi János
Március




— Éjfél van — a toronyóra.
— Csendesen üsd az időt—sercegett rá a mécsvilág. — Petőfi Sándor verset ír.
A toronyóra lenézett a magasból a pesti házra. Bekandikált az ablakon. A költőnek csak az asztal fölé görbedő hátát, lehajtott, barna üstökét látta s hogy lúd- tolla fürgén és sebesen futkos a papíron,

Jókai Mór
A női honvédhadnagy



Mindnyájan emlékezni fogunk az alakjára, a kik az 1848/49-iki szabadságharcz emlékeinek ki-
állítását meglátogattuk. A pénztárnál egy 48-as honvéd főhadnagy ült, egyenruhában, mellén a
koszorús vitézségi renddel, fején a trikolor-rózsás csákó; napbarnított arczán se bajusz, se szakáll.

Sziasztok! Keresek humoros meséket 5 éves korosztálynak. Bármilyen ötletnek örülök. Köszönöm

Benedek Elek
Kolontos Palkó

Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia, Kolontos Palkó volt a neve. Azért hívták Kolontos Palkónak, mert kolontosság, bolondság volt minden szava, tette. Az apja eleget kínlódott, bajlódott Palkóval, de hiába, észt nem verhetett a fejébe. Sokat búsult a szegény ember, hogy mi lesz a fiával, ha ő meghal, s addig búsult, tűnődött ezen, hogy egyszer csakugyan meghalt, s Palkóra nem hagyott egyebet egy szamárnál. Ez volt a szegény embernek az egész gazdagsága.

Sebők Zsigmond
Az őzikék

Gyors a villám, gyors a szélvész,
Mondja az egyik őzike a másiknak: — Fussunk az erdőbe !
Villámgyorsan, szélsebesen futottak. Egyszerre az erdőben

Kosztolányi Dezső
SAKK-MATT



Egyszer este az apám sugárzó arccal jött a szobába. Emlékszem, az üvegajtón át néztem, mint jön felém a gyakorlattéri portól összepiszkítottan, elfáradva, és mégis ruganyosan. Mikor belépett - mintha most is látnám -, lecsatolta kardját, és így szólt hozzám:

Murányi-Kovács Endre

A döntő




Dobsinait nem vették be a csapatba. Ezt mindenki természetesnek találta, maga Dobsinai Géza is. Csak Csudra Feri tiltakozott sokáig. Azután meg erős- ködött, hogy nem ártana legalább tartalékként számontartani a Feltalálót. Hanem a fiúk csak vonogatták vállukat.

Szinetár György
Egy lakoma története





Egy ismeretlen mendemonda szerint az első adag sülthúst a véletlen tálalta az emberiség asztalára.
Ki tudja ki volt az az "ügyetlen" tábori szakács , aki porciózás közben beleejtett egy jókora darab húst
a mellette hunyorgó parázsba s a balesetet már csak akkor vette észre, mikor a húsból csöpögő zsírtól
feléledő parázson pirosló sülthús csodálatos, ínycsiklandó, de addig ismeretlen illatára odasereglettek
az éhes katonák.

Polgár István
A mi táltos paripánk


"Táltos paripáról mesélt Zsuzsának a nagyapja — és én a szomszéd szobából hallgattam. Félelmesnek, nagyszerűnek és csodálatosnak festette nagyapó a mesebeli paripát: ha éhes, izzó parazsat habzsol, s ha a hátára pattanunk, már repül is hetedhétországon át, taraj ló tengerek, ágaskodó, fellegverő hegyeken keresztül. folyt.

Kolozsvári Grandpierre Emil
A két kópé barát

Hol, hol nem volt, volt valahol egy nagy kőkolostor. Abban a kőkolostorban három templomra való barát lakott s egy gvárdián parancsolt nekik. Jól éltek a barátok, nagyokat ettek, még nagyobbakat ittak. De ügyeltek arra, hogy misét is mondjanak, litániázzanak meg vecsernyézze- nek, ahogy isten szolgáihoz illik. Nehogy azt mondhassa valaki, hogy nem szolgálják meg a kenyerüket.
folyt.

Benedek Elek
A soknevű királyfi







Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egy királyfi. Szép ügyibevaló legény volt ez a királyfi, megakadt a szem rajta, az is volt, amit a tejbe aprítson (meghiszem azt, hogy volt!), de mikor miért, miért nem, a jó Isten tudja, én nem, a szomszéd ország királya nem adta neki a leányát, pedig az, úgy láttam, mint ma, igaz hajlandóságot mutatott a királyfihoz.