Mesék

Sajla

Állandó Tag
Állandó Tag
Kányádi Sándor: A mindennapi kenyér

Kányádi Sándor
A mindennapi kenyér


Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta.
Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta.
Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől.
– Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta az édesanyja.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez.
Szaladt a kisfiú a pékhez.
– Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz.
Futott a kisfiú is a molnárhoz.
Kérek szépen kenyeret.
– Tőlem, fiam, még lisztet is hiába kérsz.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba.
Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.
– Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú.
– Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle.
Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta.
– Add csak ide a sapkádat!
A kisfiú odaadta.
A földmíves megtöltötte búzával.
– Na, szaladj vele a molnárhoz!
Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna! Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Krysta05

Állandó Tag
Állandó Tag
Szekeres Ilona: Vadgesztenyevirág

egy újabb kedvenc...
Szekeres Ilona: Vadgesztenyevirág

A vén vadgesztenyefa ott állott a Duna partján. Kegyetlen, zord február végi nap volt: a nagy folyó még jégtáblákat sodort, s a szél vadul, zabolátlanul nyargalászott, amerre csak kedve tartotta.
- Süvíthetsz már, nyargalászhatsz, úgyis rövid az időd! - bólogatott bölcsen a vadgesztenyefa, s a dolga után látott. Megüzente minden ágának:
- Készülődjetek, nyújtózkodjatok, elég volt a szunyókálásból!
A kis rügyek is sorba álltak, hogy meghallgassák Fa anyó utasításait.
- Te a harmadik ágam hegyében leszel...Te gyönge vagy, beljebb kell kerülnöd...Nézzelek csak... - vizsgálgatta az egyik rügyecskét -, úgy látom, elég erős vagy, hogy a koronámra tűzzelek...
Minden kis rügy megkapta kijelölt helyét, s már indultak is felfelé, hanem az egyik rügyecske váltig elégedetlenkedett:
- Én nem akarok a negyedik ágra kerülni, s hozzá még legbelül...Hiszen ott nem lát meg senki!
Fa anyó megcsóválta a fejét:
- Ej, hát hová akarsz menni? - kérdezte haragosan.
- Fel, fel a koronádra, s annak is a hegyibe. Senki se legyen körülöttem, sem mellettem. Azt akarom, hogy mindenki csak alattam legyen!
- Az az én dolgom, hogy kit engedek fel oda! - mondta a vadgesztenyefa. Aztán csöndesen hozzátette: - Jobban tudom, mint te, hogy ki való a koronámra...
- Pedig én csak azért is ott leszek! - feleselt a kis rügy, s meg sem várta Fa anyó válaszát, elindult felfelé.
Aki előtte járt, azt félrelökte, aki mellette jött, azt megelőzte, s nem is állt meg, amíg fel nem ért a gesztenyefa koronájára, annak is a legisleghegyibe. Kicsit szédült idefent, de azért boldog volt, hogy sikerült a dolog!
Jött aztán egy másik rügy, akit Fa anyó küldött fel ide: de a nagyravágyó rügyecske gorombán elkergette:
- Én voltam itt előbb, te keress magadnak más helyet!
Most már nyugodtan szunyókált, csak néha kukkantott ki:
- Tavasz van-e már?
És mert fázott még, hát magára húzta a ragacsos, bolyhos dunnácskát, s álmodozott...
- Milyen szép is lesz idefent, ha majd melegen süt a nap...Enyém lesz a legeslegszebb gesztenyevirág. Az emberek pedig megállnak a fa alatt, és egészen külön csodálnak engem...Mert, hogy odafent mindenki észrevesz, az bizonyos!
Jött aztán az első, langyos napsugár. Körülcsókolgatta a rügyeket, de talán a legtöbb jutott belőle Rügyecskének ott, a fa leghegyiben. Most örvendezett csak igazán! Úgy ragyogott a barna-vörös fejecskéje, mintha fényesre törölgették volna!
Másnap friss szél fújdogált, s játékosan hintáztatta a rügyeket. Rügyecske boldog volt, és hintázás közben letekintett testvéreire:
- Ebből is több jut nekem - örvendezett magában.
Éjszaka azonban hideg volt még: a kis rügyek borzongva bújtak az ágak alá meg a fa derekához. Védelmet, segítséget kértek Fa anyótól. Mi tagadás, Rügyecske is didergett odafent, de aztán arra gondolt, hogy ő a legszebb, a legerősebb, hát csak nem ijed meg egy kis hidegtől!
S keményen állta a sarat.
...Valahogy azonban elmúltak a zord, kora tavaszi napok, a hideg, viharos éjszakák. A tél végleg elköltözött a Duna partjáról, s a napsugárkövetek mind sűrűbben érkeztek a földre. Ébredt, éledt az egész világ! A kicsi rügyecskék ujjongva pattantak fel: apró, gyűrött ruhájú, zöld levelekkel köszöntötték a tavaszt. Hamarosan csupa merő halványzöld selyembe öltöztették a vén gesztenyefát. A levelek között pedig karcsú bimbók fürödtek a napsugárban.
Rügyecske odafent ugyancsak igyekezett. Gyönyörű leveleket bontott ki, s boldog-büszkén dajkálgatta bimbóját:
- Te leszel a legeslegszebb gesztenyevirág...- dalolta neki harmatos hajnalokon...
A budai hegyekben csodálatos májusi dalt csilingeltek a gyöngyvirágharangocskák azon a hajnalon, amelyen kinyíltak a gesztenyefa virágai. Mint a karácsonyfa gyertyácskái, úgy álltak szép sorjában az ágakon. Tiszták, fehérek voltak, s minden kis szirom belsejében pici, rózsaszínű szív ékeskedett.
Odafent, a fa hegyében is virággá nyílt a bimbó. Gesztenyevirág valóban, mintha egy kicsivel pompásabb lett volna a többinél. Fehér volt, mint a frissen hullott hó, s szívecskéje pirosan dobogott. Napfény csókolgatta, szellő elringatta, rózsaszínű hajnalokon friss harmat mosdatta.
A szép virág boldog volt: csak néha nézett le a többire.
Egyszer aztán elbújt a nap, hogy nem is látszott ki a sűrű, fekete felhők mögül. Először csak a szél fújt, de aztán átadta helyét a viharnak. Az pedig zúgva, bőgve nyargalt végig a Duna partján, csavargatta, recsegtette a fákat, az ágakat. Sűrű, hideg esőt is hozott magával, s Gesztenyeanyó levelei gyűrötten, tépetten csüngtek alá: de még így is óvták, vigyázták a gyenge, hófehér virágokat.
Csak Gesztenyevirágot nem védte meg senki. Hiszen olyan magasan volt, hogy még saját levelei sem értek fel hozzá. Vihar pedig nekiment, tépte, cibálta, piros színű patyolatszirmait rendre lesodorta.
Gesztenyevirág hajladozott, ingadozott: a vihar erősebb volt nála. Letörte, s Gesztenyevirág aléltan hullott Fa anyó ölébe. Az pedig magához ölelte engedetlen, szép gyermekét, és csendesen elringatta...
 

Krysta05

Állandó Tag
Állandó Tag
László Gyula: A nagy folyam

László Gyula: A nagy folyam

Réges-régen, megszámlálhatatlan sok évvel ezelőtt a hegyek csak apró dombocskák voltak, a folyók meg mint rövid életű csöppnyi patakok kanyarogtak erre, míg a szomjas föld be nem itta őket. Egy szép napon azonban a hegyek nőni kezdtek. Olyik-másik hamarosan úgy megnőtt, hogy még a tekintet sem ért fel hozzájuk. Felhősüveget raktak a fejükre, hópalástot kanyarítottak a vállukra, úgy büszkélkedtek, nézelődtek szerteszét a vidéken.
Látták ezt a patakok, hogyne látták volna, de bárhogyan igyekeztek, erőlködtek is, semmire sem jutottak. Se szélesebbek, se mélyebbek nem lettek, és a föld éppen úgy felitta őket, mint azelőtt. Pedig mennyire szerettek volna tovább jutni a dimbes-dombos tájon, a zöldellő síkságon, futni fürgén az ismeretlen messzeségbe, amerre a tengert sejtették. A szél néha elhozta hozzájuk a tenger sós ízét, szagát, s ilyenkor mesélt is a végtelen nagy vízről, ahova minden pataknak el kellene jutni. De elérni egyiküknek sem sikerült.
Hogyan, hogyan nem, ezek a patakok nem szerették egymást. Ha véletlenül két patak összetalálkozott, egyik is, másik is, nyomban másfelé vette útját. De volt egy patak, amelyik így gondolkozott: "Egyedül gyönge és erőtlen vagyok. A magam erejéből soha nem érem el a tengert. Pedig én látni akarom azt a nagy vizet, amelyről a szél esténként olyan szépeket mesél. Ha segítségül hívnám valamelyik pajtásomat, talán sikerülne."
Nem is töprengett soká, hanem mikor egy másik csillogó, szikláról sziklára ugráló kis patakocska közelében vitt el az útja, odakiáltott neki:
- Hallod-e, pataktestvér! Külön-külön soha nem érjük el a tengert, gyöngék vagyunk ahhoz, hogy legyőzzük az akadályokat. Gyere, tartsunk együtt, hátha így többre megyünk!
A kis patak elámult egy pillanatra, de mert okos patakocska volt, hajlott a jó szóra. Belé karolt a másik patakba, s együtt futottak tovább. Egyszeriben fürgébbek lettek, az erejük is megnőtt, medrük meg kiszélesedett, mélyebb lett. Hosszan futottak így, de a széles síkságra érve bizony már csak bandukoltak, alig volt jártányi erejük, a szomjas föld mind kiszívta, végül is megtorpantak, elapadtak, nem jutottak tovább.
- Látod, együtt ugyan messzebb jutottunk, mint külön-külön, de a tengert így sem értük el - panaszkodott egy kis hullámfodrocska a másiknak.
- Ha még többen lennénk, talán sikerülne - felelte amaz.
Addig-addig töprengtek, tanakodtak a habocskák, fodrocskák, amíg egy mellettük elfutó kis pataknak megint oda nem kiáltotta a mi két patakból lett egy patakunk:
- Hallod-e te, pataktestvér! Külön-külön soha nem érjük el a tengert, gyöngék vagyunk ahhoz, hogy legyőzzük az akadályokat. Gyere, tartsunk együtt, így többre megyünk!
Ez a patak is megunta már, hogy egyedül bolyongjon, mert nyomban elfogadta az ajánlatot, s most már hárman összeölelkezve szaladtak a tenger felé.
Olyan erősek voltak már, hogy csak úgy szaggatták a partot. Széles, mély medret ástak maguknak, s ami akadály, kidőlt fatörzs útjukba akadt, már nemigen kerülgették, hanem félretaszították, kilökték a partra. De még mindig nem voltak elég erősek. Sok-sok kis patakra volt még szükség, hogy elérjék a tengert. De már nem kellett csalogatni a patakokat. Látták, hogy együtt valóban erősebbek.
A csörgedező kis patakocska idővel hömpölygő folyóvá szélesedett. S egy csodálatos, tiszta hajnalban az első hullámok valóban elérték a tengert. Amire külön-külön soha nem lettek volna képesek, együttes erővel megvalósították.
 

csipkebogyo

Állandó Tag
Állandó Tag
Kányádi Sándor: Két szem cseresznye

Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek.
Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám, testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken-völgyeken, dombokon, lankákon s véget nem érő, kalászringató síkságokon.

Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.

Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.
- Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom - mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatába ösvényt verve, a kertek felé közeledtek
- Hogyne, hogyne, hát persze! - bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.
Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy már a nyár csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.

A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott és simogatta a kalászokat.
Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.
- Fiatalság hálátlanság - mormogta már csak inkább magának.
A nyár persze erre is bólintott.
Sóhajtott egy nagyot a tavasz.
- Úgy bizony! - füttyentette el magát a kölyöknyár, mert éppen egy szarka röpült el nagy csörögve a fejük fölött.

- Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék - mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellé kuporodott, de a szeme fönn az ágak hegyén járt.

- Rázintsd már meg azt az alsó ágat - enyhült meg bölcsen a tavasz -, hadd lássuk, megérett-e már. Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.

Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, s rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.
- Elég, elég! Nem kell mindent egyszerre fölfalni! - fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.
Az öreg tavasz ettől megenyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig a térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.
- Hű, de finom, hű, de jó! - ujjongott a nyár.
- Hát igen, már ehető - mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét, tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. "Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam - gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. - No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek" - villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.

- Nini, cseresznye - dobta el a körtét kalapostul a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.
- Nem oda Buda, a cseresznye még engem illet!
- Abizony már az enyém! - nyelvelt vissza nyár úrfi.
- Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tiéd, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! - markolta meg most már két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.
- Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!- Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.
]- Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.
- Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.
- Nem vagyok szemtelen.
- Az vagy, ha mondom!
És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.
A kislány meg is látta a pár szem cseresznyét. Erre a fiú már fönn volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman tovább ugrándoztak.
Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Nyár úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.
- Hát akkor az esztend' ilyenkori viszontlátásra, fiam - mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.
- Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! - kiáltott utána a nyár meghatódva. Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak. Igyekeznie kellett, nemsokára nyakán az aratás.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
A kőleves ( népmese)

Egyik kedvenc mesém a sok közül:p


A kőleves ( népmese)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy háborúból hazatérő szegény katona. Rongyosan és éhesen ment egyik faluból ki, a másikba be, de bizony nem kínálták meg sehol se egy falás kenyérrel vagy egy kis meleg levessel. Bekéredzkedett az egyik házhoz is, kért a másik háznál is. Volt ahol a kutyát is ráeresztették, máshol meg olyan szegénynek tettették magukat, mint akiknek semmijük sincs.
Elhatározta magában a katona, hogy a következő faluban bemegy a legelső házba, és lakjon ott bárki is, levest főz magának. Ahogy beért a faluba, föl is vett az útról egy követ, s bement a legelső házba. Egy öregasszony lakott itt.
- Jó napot, öreganyám!
- Adjon Isten, vitéz uram!
- Hát hogy s mint szolgál az egészsége?
- Az enyém szolgál, ahogy szolgál, hát vitéz uramnak hogy szolgál?
- Nekem is éppen úgy szolgál, ahogy szolgál. De nagyon éhes vagyok, és úgy ennék valamit, ha volna, aki szívesen adna.
- Jaj, lelkem, vitéz uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamrám, üres a padlásom, üres mindenem. Még egy falás sincs idehaza.
- Jól van - mondja a katona -, én nem vagyok annyira szegény, mint az látszik, van itt a zsebemben egy jó nagy kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy egy fazék, amiben megfőzhetném.
Kíváncsi lett nagyon az öregasszony, milyen lehet az a kőleves.
- Fazekat éppen adhatok, mert az van elég - mondja az öregasszony -, csak az nincs, amit beletehetnék.
Megmosta a katona a követ jó alaposan, aztán beletette a fazékba. Az öregasszony tüzet rakott. A katona vizet töltött a kőre, s odatette főni. Időnként egy jó hosszú fakanállal megkeverte a vizet.
Leste az öregasszony, hogy mit csinál a katona. Amikor a víz már forrt, a katona megkóstolta a levest.
- Finomnak finom - mondja -, de ha egy kicsi só volna benne, akkor még finomabb volna.
- Hozok én sót, van nekem - sürgölődött az öregasszony, és már hozta is. Beletette a katona a levesbe a sót, megkevergette jól, s azt mondta:
- Tudja-e, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor lenne igazán jó ez a leves.
Felelte rá az öregasszony:
- Van nekem az is, hozok én!
Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették a fazékba. Kevergette a katona a levest, kóstolgatta, az öregasszony meg leste. Azt mondta egyszer csak a katona:
- Tudja, én gyakran főzök kőlevest, és elmondhatom, hogy a kőleves akkor a legfinomabb, ha egy kis kolbász is kerül bele.
- Van nekem kolbászom is - vallotta be az öregasszony -, hozok én egy darabot a kamrából.
Be is ment, a katona meg utánakiáltott:
- Hozzon akkor már két darabot, öreganyám, mert nekem is kell egy darab meg magának is.
- Hozok, hozok! - kiáltott vissza az öregasszony, és már hozta is a két darab kolbászt.
A katona beletette azt is a fazékba. Közben szép lassan kevergette, kóstolgatta.
- Tudja -e - szólalt meg újra -, ha volna egy pár szem krumplija, azt még beleapríthatnánk a levesbe. S ha még egy kis zöldség is kerülne, az volna csak igazán fölséges!
- Van nekem az is - büszkélkedett az öregasszony -, mindjárt hozom is. Hamar hozott egy pár zöldséget, krumplit, azt gyorsan megpucolták, végül azt mondta az öregasszonynak:
- Kóstolja csak meg, maga is, hogy milyen jó!
Megkóstolja az öregasszony is:
- Jaj, hát sose hittem volna, hogy kőből ilyen jó levest lehessen főzni - csapta össze a kezét.
Hagyták még egy kicsit főni, aztán így szólt a katona:
- Még egy pár szem rizs is jó lenne bele, ha volna, de ugye az nincsen?
- Van nekem az is - bólogatott az öregasszony. Hamar még egy pár szem rizst is hozzátettek. Felsóhajtott a katona:
- No, most már tisztára olyan ez a leves, mint amilyeneket én szoktam főzni.
Megvárták, hogy megfőjön, aztán a katona szedett egy jó nagy tányérral az öregasszonynak, egyet magának, s jóízűen megették. Az öregasszony nem győzött eleget csodálkozni, hogy miként lehet egy kőből ilyen jó levest főzni? Mikor jóllaktak, azt kérdezte a katonától:
- Mondja, vitéz uram, nem adná el ezt a követ? Sokszor az sincs, amit főzzek, s ebből milyen jó levest tudnék én főzni:
- Eladom én szívesen! - felelte a katona, és elmosolyodott a bajusza alatt. - Száz forintért odaadom.
Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, kivette a levesből a követ, egy kendőbe betakargatta, s jól eldugta.
A katona meg elsomfordált a száz forinttal, nehogy az öregasszony meggondolja magát. Így már jól is lakott, és volt neki száz forintja is, vígan rótta estig az utat, amíg nem talált megint egy olyan öregasszonyt, aki nem tudta, hogyan kell főzni a kőlevest. Ott aztán újra jóllakott.
Ez volt a kőleves története. Éljetek úgy, hogy nektek sohase kelljen megkóstolnotok!
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

K&M

Állandó Tag
Állandó Tag
ILLYÉS GYULA: A kis gömböc- Hetvenhét magyar népmese

A kis gömböc

Volt egyszer a világon, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt nekik három lányuk meg egy kis malacuk. Mikor a malacot már jól meghizlalták, vagy ahogy mondták, annyira, hogy kétujjnyi zsír volt a hátán, megölték. A húsát felrakták a füstre, a gömböcöt pedig felkötötték a padláson a legelső gerendára, a szelemenre. Ötőjüknek csak annyi volt a kis malac húsa, mint egy eperszem. Már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböcre, azt mondja hát a legöregebb lányának:
- Eredj csak fel, lányom, a padlásra, akaszd le a szelemen gerendáról azt a kis gömböcöt, főzzük meg.
Felmegy hát a lány a padlásra; amint a szelemenről le akarja vágni a gömböcöt, csak azt mondja az neki:
- Hamm, mindjárt bekaplak - S nem tréfált, hanem igazán bekapta.
Lesték, várták odalenn a lányt a gömböccel, hogy jön-e végre. De biza nem haladt. Azt mondja hát az asszony a középső lányának:
- Eredj csak fel, lányom, a nénéd után, mondjad neki, hogy hozza azt a kis gömböcöt.
Felmegy hát a másik lány is, szétnéz a padláson, de nem látja sehol nénjét. Azzal odamegy a kémény mellé, s le akarja vágni a kis gömböcöt, de az azt mondja neki:
- Már a nénéd lenyeltem, hamm, téged is bekaplak!
Azzal szépen bekapta.
Odalenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat. Mikor aztán megsokallta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának:
- Eredj csak fel, lányom, hidd le már a nénéidet; azok az isten nélkül valók bizonyosan az aszalt meggyet szemelgetik.
Amint felmegy a kislány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböc:
- Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is bekaplak!
S bekapta azt is.
Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká. Felment hát a nyújtófával, hogy majd lehívja őket, de úgy, hogy nem köszönik meg, mert elhányja a hátukon a bőrt. Amint felment, azt mondja neki a kis gömböc:
- Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
Azzal úgy bekapta, hogy még a kisujja se látszott ki.
Aztán a gazda, a szegény ember is, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra. Amint odamegy a kémény mellé; azt mondja neki a kis gömböc:
- Három lányod, feleséged már bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
És nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rossz kócmadzag már nem bírt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböc pedig leesett; azután, hogy feltápászkodott, elkezdett gurulni, s gurult, gurult a garádicson a földre.
Amint a kiskapun kigurult, kinn az utcán előtalált egy csoport kaszáló embert, s azt az egész csoportot is mind egy szálig bekapta.
Azzal gurult, gurult tovább. Az országúton előtalált egy regemen katonát. Azokat is minden bagázsitól együtt bekapta. Megint gurult tovább. Nem messzire onnan, az árokparton egy kis kanászgyerek legel tette a csürhét. A disznók szerteszéjjel cserkésztek, a kis kanászgyerek pedig ott ült az árokparton, s a bécsi bicskájával kenyeret, szalonnát evett. Odamegy a kis gömböc a kis kanászgyerekhez is, s azt mondja neki:
- Már három lányt apjostól-anyjostól, meg egy csoport kaszás ember egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
Hanem amint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböc szájában, az aztán kihasította. Csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság meg a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböcöt pedig otthagyták az árokparton kirepedve.
Ha a kis gömböcöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna, az én kis mesém is tovább tartott volna!
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
József Attila Csoszogi az öreg suszter

Csoszogi, az öreg suszter ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a kemény hegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a hideg is behúz már rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt tükrösszélű cipő nyikorogna az ember lábán. Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek fűtenivalója sem igen volt, de meg ki hallott olyat, hogy egy szegény ember, egy címzetes cipészmester, aki bizony csak foltozó suszter, októberben begyújtson a háromlábú kis vaskályhába. A kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb szuszogva le kell hozni, s lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg suszter tehát az ablak mellett ült, az alacsony asztalka előtt, amelyen keresgélni szokott, mert hisz nem lehet olyan könnyen eligazodni a rengeteg szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz között. Nagyon sok a lapos skatulya, a szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az öreg suszter.
Hogy lehet valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy, hogy néha, amikor jókedvében találták, és megkérdezték tőle, hogy és mint van, azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok, csoszogok.” Persze, ilyesmit nem kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála is csak olyan alkalmakkor érdeklődtek ebben az irányban, amikor a szeme hunyorgásán látni lehetett, hogy no, most még meg is lehetne cirógatni, mert elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg különösen látnivaló, ehhez nem kell nagyon szemügyre venni a képéből körös-körül kiálló szürke sörtéket. S hogy suszter, azt ő maga jelentette ki, amikor valaki a talpalni-sarkalni való cipőjét hozta azzal, hogy „tessék jól megvarrni, Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!” Aztán ez a valaki még hozzátette, némi kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre nem lendítem föl a tisztes cipészipart!” Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint vizsgálgatván az orra elé tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten, de lassan és határozottan fölemelte a fejét,és oldalról ránézett a zavart mosolyba burkolódzó péklegényre, és bosszúsan, de önérzetesen, tájékoztató hangon odamondotta: „Suszter vagyok én, nem cipész!” Amire a péklegény még zavartabban, még tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját, és a hibák tanulmányozásába mélyedt.
Csoszogihoz, az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek állított be, egy gyerkőc, piszkos-szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra. Az ellenző alatt fakó arc, amelyből zöldfőzelék színű szemek csillantak elő, mint patakocskától derűs oázis a sivatagban, vagy mint a sártól szikkadt cipőre freccsent kenőcs. Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de nagy ember nemigen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne ha a varrás mellett már megint feslik a szövete. A kabát alatt lógott a nadrág, gondolkodásra késztető üleppel, szára vége pedig ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek.
– Jó napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon szólt, mintha még nem döntött volna egészen, hogy nagyon bátor legyen-e, vagy nagyon félénk. Csoszogi, az öreg suszter csak a szemével nézett oda, meg se mozdította a fejét.
– Mit akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba lenni.
– A mama küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy egy foltot kell rátenni, és akkor tart még.
– Hol a cipő?
– A lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb hangján.
Csoszogi, az öreg suszter hallgatott, és működött tovább. A gyerek meg némán csak állt. Csoszogi unta meg hamarább.
– Talán a lábadhoz varrjam a foltot!?
– Nem, nem, mindjárt levetem – lélegzett fel a gyerek. Azzal úgy, állva, minden fűződzködés nélkül, lerántotta egymás után a cipőt. Nagy tisztelettel akarta átnyújtani, tehát alig fogta, és kétszer lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta a kezéből. De adta is vissza.
– Ezen a cipőn nincs mit javítani.
– Tessék?
– Ezen a cipőn nem lehet segíteni!
– De a mama mondta, csak egy foltot kell rátenni. A mama mondta.
– Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs.
A gyerek vádló, könyörgő, reménytelen hangon megszólalt:
– De így nem lehet benne járni!
– Ne járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs olyan rossz cipő, amiben ne lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már olyan rossz, hogy azt csináltatni se lehet.
A gyerek halkan, kétségbeesetten mondta:
– De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt.
Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett.
– Úgy, amikor moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják!



A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett.
– Nem a moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani!
Csoszogi hallgatagon tett-vett, dolgozott. Közben félszemével oda-odapislantott az elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó gyegyerekre.
Aztán mégiscsak megszólalt, mintha csak társalogni akarna.
– Te vagy annak a Vanicseknénak a fia?
– Én.
Megint hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel, látszólag nagy gondban bőrszalagot kezdett vékonygatni.
– Neked van öcséd is?
– Van. Még egy húgom is.
– Az öcséd is olyan csirkefogó, mint te, mi?
A gyerek nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak. Végre Csoszogi rezzentette meg a gyereket.
– Hol van az a cipő? – kérdezte, mintha csak most hallana róla először, és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt.
Nézte, forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a gyerek kedvéért is – csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott.
Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára, különböző elhasznált bőrökből. A gyerek közben hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére. Végre, vagy másfél óra múltán ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet.
– Nesze, itt van.
A fiú örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól meglepetten, rebegte:
– Köszönöm! – És már húzta is fel. Aztán félénken feltette a kérdést:
– Mit kell fizetni?
Csoszogi hallgatott. A gyermek második kérdésére odadörmögött:
– Húsz fillér. – És krákogott hozzá. Aztán még, a maga számára hozzámorogta: – Elég olcsó.
– Tessék, Csoszogi bácsi!
Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadt markában. Csoszogi megnézte, elővette az asztalka fiából ragadós pénztárcáját, beleejtette, majd darabonként olvasva, lassan gondolkozva gondosan kiszedett nyolcvan fillért, és az ujjai közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyermek kinyújtott tenyerébe.
– Itt van vissza.
A gyermek számolni kezdett. Elpirult, látszott, hogy küszködik magával. Nyújtotta a számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta számol. Végül nagyon kevéssé természetes hangon megszólalt:
– Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni.
– Nem adtam én.
– Én nem tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengősből adott vissza.
Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a szegény gyermekre. Egyre feljebb vitte a hangját, míg végül mintha egészen dühbe gurult volna.
– Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza? Annyira a csirkefogáson jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a kezedből? Hát azt hiszed, hogy csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a pengősöket? Megszakadhat, te meg így herdálod el a keresetét! Semmirevaló kölyök! Fogod mindjárt a pénzt, te csibész! Széthasítlak, ha meghallom, hogy az anyádat is be akarod csapni, ha neki is csak ötven fillérből adsz vissza! Minden falat kenyérért kár, amit beléd tömnek, te málé! Nem mész mindjárt!?
A gyerek megriadt, kihátrált és becsapta maga mögött az ajtót. De Csoszogi, az öreg suszter még sokáig morgott magában, a fonalat is elszakította, mintha valóban nagyon haragudna.
(Tücsök)
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Ancsapancsa

Állandó Tag
Állandó Tag
A róka és a kacsák

A róka és a kacsák



Egyszer a róka séta közben a tópartra ért. A tóban kacsák úszkáltak. Amint meglátta a róka a kacsákat, mindjárt kacsapecsenyére fájt a foga. Gondolkozott, hogyan foghatna meg csak egyet is. Tudta, hogy a kacsák nagyon kíváncsiak, bekiáltott nekik:
– Gyertek csak közelebb, majd szép mesét mondok!
– Halljuk mi innen is – felelték a kacsák –, csak mondjad!
– De messze vagytok ám, nem tudok akkorát kiáltani. Jöjjön ki közületek egy, annak majd a fülébe súgom, az azután elmondja a többieknek. De okos jöjjön ám ki, mert a szamár elfelejti!
A kacsák mind kijöttek a partra, mert mind okosnak tartotta magát. A róka azután, amelyik legközelebb volt hozzá, megfogta, a többi pedig szétrebbent.


roka34.gif
kacsa2.gif
kacsa2.gif
kacsa2.gif
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Deyeaya

Állandó Tag
Állandó Tag
MÁSODIK FABULA A farkasról és a bárányról

MÁSODIK FABULA

A farkasról és a bárányról

Egy farkas, igen szomjú, elméne innya a patakra. Midőn ijutt volna, alátekénte a patakon nagy messze, és láta ott egy báránt, hogy innék a patakból. Alásiete ez okaért a bárányhoz, és mondá annak: "Miért zavarod fel a vizet énnékem? Miért nem hagysz innom?" Mondá a nyavalyás bárány: "Hogy zavaríthattam volna fel a vizet tenéked, holott ide alá ittam legyen: te kedig tova fel, honnég aláfoly ide a víz." Mondá a farkas: "Micsoda? Lám, szömbe mersz szökni velem! Miért szidogatsz?" Mondá a bárány: "Jaj, nem szidlak, jó uram." Mondá a farkas: "Mind te, mind szüleid és minden nemzeted ellenségim voltanak énnékem. Az apád is ugyanezen bosszúságot művelé rajtam hat hónappal ezelőtt." Mondá a bárány: "E világon sem voltam én akkor." Mondá tovább a farkas: "Mindenütt csak kárt tész. Vetésemet sem tarthatom meg miattad, mert mindenütt elrágod." Felelé a bárány: "Hogyhogy rághatom el vetésedet, holott nincsen fogam?" Megbúsulván a farkas, mondá: "Pokol érne okadásoddal. Bezzek megfüzetsz." És ottan megfojtá s megövé.
ÉRTELME​
E fabulával írta meg Ezópus e világi dúsoknak és kegyetleneknek hamisságát és kegyetlensé*gét, hogy nem gondolván sem az Istennel, sem annak igazságával, a szegény ártatlanokat minden ok nélkül megnyomorítják. Dühös nevet költnek az ebnek, csak hogy megölhessék. Vagy ötte meg a hájat, avagy nem, de pálcát keresnek neki. Ugyan bűnes a csörc, vagy vétközett a szegény ember, avagy nem. Pauper ubique iacet. Jaj e nagy hamisságnak!
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Deyeaya

Állandó Tag
Állandó Tag
HARMADIK FABULA Az egérről, békáról és héjáról

HARMADIK FABULA

Az egérről, békáról és héjáról

Egy egér futos vala a patak mellett, és eremest általment volna a vízen, de nem lehete. Találván egy békát a parton, tanácsot kérde tőle, miképpen általmehetne a vízen. A béka vévén egy fonalat, megkötte az egérnek a lábát az ő lábához, mondván: "Ülj a hátamra, és én általviszlek: tarts keményen magadat." Midőn hátára ült volna, a béka beszekelék a vízbe, és úszni kezde. De midőn a kezepin volna, be kezde merülni a vízbe, és az egeret utánavonni fenék felé. Eszébe vévén a nyavalyás egér, mi volna a békának szándékja, kaporcskodni és tusakodni kezde a béka ellen. Midőn ez okaért ketten ekképpen veszeködnének a víz színén, meglátta egy héja az egeret, és alászállván, hertelen megkapá az egeret, és fel kezdé az égbe vinni. És íme tehát rajta függ a fonalon a béka is. És leülvén, mind a kettőt megövé.
ÉRTELME​
E fabulával megjelenti Ezópus, mi legyen a hamisságnak és álnakságnak jutalma. Mert igaz az Isten, ki mikoron látja, hogy hamisságból valaki másnak veszedelmére jár, az ő áldott bölcsességéből úgy rendeli azt az igyeközetet, hogy nem másnak, hanem magának főképpen árt vele. Igaz ez okaért a közmondás, hogy valaki a más ember lovának vermet ás, az önnenmaga lovának nyaka szegik meg benne. Jobb ez okaért embernek jámbornak lenni és felebarátjával igazán cseleködni, tiszta szűből, minden álnakság nélkül.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Deyeaya

Állandó Tag
Állandó Tag
NEGYEDIK FABULA Az ebről és juhról

NEGYEDIK FABULA

Az ebről és juhról

Egy komondor beidéze egy juhot a bíró elejbe. És a feleletbe vádolni kezdé a juhot, mivelhogy egy kenyérrel tartoznék néki. A szegény juh meg tagadá, müvelhogy semmivel nem volna adós néki, ezt is mondá, hogy soha szömével sem látta volna. A bíró bizonságra bocsátá ki a pereseket. És midőn a komondor begyűtötte volna a tanúkat, beállatta előszer bizonságul egy farkast a törvénybe. Ez vallván, mondá a bírónak: "Jó bíró uram! Ez állat igen bűnes állat: én jól tudom, hogy a komondor egy kenyeret kölcsenadott néki. Sőt szömemmel láttam." Másodszor a kányát beállatta: az is úgy válla, mint a farkas. Harmadszor egy saskeselyét beállata, az kedig megszólítván a juhot, mondá: "Te bűnes állat, miért tagadod meg az adósságot, holott tudod, hogy adós légy véle." Ez okaért a bíró kimondá a szentenciát a tanúknak hamis vallások szerént, müvelhogy a juh tartoznék megfüzetni a kenyeret a komondornak. Az ártatlan juhnak nem lőn mit tenni, hanem elmenvén, elnyíröté gyapjúját, és azt eladván, egy kenyeret vőn rajta, és adá azt oda a komondornak. Azonközben elérközék a tél, és a nyavalyás juh mezítelen lévén, hideggel meghala.
ÉRTELME​
E fabula megjelenti, mint nyomorítják a hamis és kegyetlen emberek a szegényeket, kik ártatlanok lévén, nem tudják ügyeket forgatni, sem magokat megoltalmazni, mind törvénybe s mind törvény kővül. Minek okaért szegények mindenha bűnesek, és oda kell füzetniök a csörszet. Egy pokolba mind elfér, mind a hamis bíró, mind a hamis tanúk. Bizon nem használ, hogy ezt mondják: "Nem országunknak törvénye, nem városunknak szokása." Jaj és örökké való jaj követközik utána.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Deyeaya

Állandó Tag
Állandó Tag
ÖTÖDIK FABULA Az ebről és az konc húsról

ÖTÖDIK FABULA

Az ebről és az konc húsról

Egy eb szerencsére talála egy szép konc húst. Azt szájába vévén, által kezde úszni egy folyóvízen. Midőn a vízbe tekéntene, láta, hát egy szép konc hús vala a vízbe. Maga nem hús vala, hanem a szájabeli konc húsnak az árnyéka. És mikoron az árnyék után kapna a vízbe, kiesék a konc hús a szájából, és a víz alávivé, és ekképpen megcsalatkozék az eb, és bánkódván kiméne a partra.
ÉRTELME​
E fabula megjelenti, minémű természetűek legyenek a telhetetlenek. Hogy nem tudnak megelégödni az Isten adta javaival, hanem ide s tova kapván, a más ember marháját vadásszák, és magoknak igyeköznek koporítani. De az Istennek akaratjából azt is elvesztik, ami azelőtt nálok volt.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Deyeaya

Állandó Tag
Állandó Tag
HATODIK FABULA Az oroszlánról, ökörről, kecskéről és juhról

HATODIK FABULA
Az oroszlánról, ökörről, kecskéről és juhról


Egy öker, egy kecske és egy juh egybetársolkodának egy oroszlánnal, és együtt menének vadászni a harasztosba. És midőn egy szarvast fogtanak volna, néggyé vágák azt, hogy megosztoznának véle. Mikoron kedig nyilat készítenének az osztozásra, az oroszlán fél felé tevé az egyik részt, és mondá: "Ez engemet illet. Mert enyim az első rész, miérthogy én oroszlán vagyok, minden vadaknak királya." A másik részét is elvévén, mondá: "Ez is engemet illet, mert erősb vagyok nálatoknál. A harmadikat is elveszem, mert többet futottam nálatoknál. Ahol vagyon a negyedik rész, de meglátom, ki nyúl hozzá: nyilván barátom nem leszen az, aki hozzányúl." Alásüték fejeket az ökör, a kecske és a juh, és eltakarodának. És ekképpen marada mind a négy rész a kegyetlen oroszlánnak.
ÉRTELME​
Ki-ki mind meglássa, kivel társolkodik egybe. A jámbor, szegény és együgyű ember békét hagyjon a dúsoknak: mert keveset gondolnak sem az Istennel, sem az igazsággal. Ezért szokták mondani közbeszéddel: Nem jó az urakkal cseresznét enni: mert ottan löveldözni kezdnek a magokkal etc.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Deyeaya

Állandó Tag
Állandó Tag
HETEDIK FABULA Az oroszlánról, rókáról és szamárról

HETEDIK FABULA
Az oroszlánról, rókáról és szamárról

Egybetársolkodának egy oroszlán, egy róka és egy szamár, és együtt menének vadászni. És mikoron egy szarvast fogtanak volna, mondá az oroszlán a szamárnak, hogy megosztanája. A szamár három részre kezdé osztani a szarvast. Látván azt oroszlán, vigyorogni kezde és az fogait megmutatni. A szamár igen meg kezde ijedni és reszketni. Mondá az oroszlán a rókának: "Oszd meg a szarvast; mert jó látod, hogy semmit nem tud hozzá." A róka egybeháná mind a három részt, és odaadá az oroszlánnak. Mondá az oroszlán: "Bezzek jámbor vagy. Ugyan mesterséggel tudod az osztást. Hol tanoltad?" Felelé a róka: "A szamárnak ijedsége és félelme tanított reá."
ÉRTELME​
Ugyanazt jelenti e fabula, melyet az előbeli, tudniillik hogy felemáshoz meg ne társolkodjék senki. Mert a hatalmasság ellen nincsen orvosság. A magabíró dúsok nem gondolnak sem törvénnyel, sem igazsággal, sem tisztességgel. Ez a válasz: Úgy akarom, így legyen. Emellett ezt is jelenti e fabula, hogy igen jó, mikor ember eszébe veheti magát, és a más ember kárán és veszedelmén kezd tanolni.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Deyeaya

Állandó Tag
Állandó Tag
NYOLCADIK FABULA A farkasról és a daruról

NYOLCADIK FABULA

A farkasról és a daruról

Egy farkas lőn nagy kénlódásba, mert egy darab csont akadott vala a torkába. Nagy sokat ígére, ha valaki volna, ki megmentenéje tőle. Talála egy darura, és mondá annak: "Kérlek, ne hagyj. Hosszú nyakod vagyon, kérlek, ne hagyj: te beérhetsz, és kiveheted torkomból a darab csontot." A daru benyúla a farkasnak torkába az ő hosszú nyakával, és kivoná a darab csontot belőle. És midőn az ígéretet megkérné a farkastól, felele a farkas, és mondá: "Nem tudom, mit kévánsz. Bezzek hálaadatlan vagy. Mert szájamba vala a nyakad. Nem tudod-é, mely igen hegyes fogaim legyenek: nyilván köszenet volna benne, hogy el nem haraptam fejedet. Ám lásd, ha jól nem cseleködtem veled? Ezt kedig nem gondolván, eljössz, és nem tudom, micsoda jutalmot kévánsz?" Ezt meghallván a daru, megpirula és elméne.
ÉRTELME​
E fabula ezt jelenti, hogy minden, aki kárt nem akar vallani, a gonoszságos és álnak embert elkörülje, és véle ne társolkodjék. Sem jámborságod, sem szolgálatod, sem jótéted nem használ őnála, és semminek becsüli. Az ő természeti az, hogy a jót mindenkor gonosszal füzeti meg. Azért igazán szokták ezt mondani: jótétel helyébe mást ne várj.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Deyeaya

Állandó Tag
Állandó Tag
KILENCEDIK FABULA Két ebről

KILENCEDIK FABULA

Két ebről

Egy komondor temérdek kölykökkel más ebnek háza elejbe méne, és szép szóval kezde az ebnek könyörgeni, mondván: "Jó felem, ím terhes vagyok kölkökkel, és reám érközett az idő. Kérlek, fogadj be házadba, hadd kölykezem ott, mert nincsen szállásom." Felelé az eb: "Bátor jőj be, nyugodjál itt, és tödd dolgodat: én addig kimegyek a házból." Midőn annak utána megkölközett volna, és a kölykök valamennyére felnőttenek volna, eljöve az eb, és kéré a komondort, hogy kiürítené a házat. "Mert magamnak is kell" - úgy monda. De az nem akará. Néminemű idő múlva ismeg eljöve az eb, és haraggal kezdé a házát visszakérni. A komondor is haraggal kezde felelni, és mondá: "Mit háborgatsz engemet méltatlan? Lám, reám támodtál. Meglátod, hogy semmi nem kél akaratodban. Erősb vagyok náladnál." És azonközbe fogait kezdé reá fenni és a kölyköket reá nódítani. Az szegény eb alásüté a fejét, és elkele pironkodni.
ÉRTELME​
Erre int e fabula, hogy az ember eszesen cseleködjék, és úgy tegyen jól más emberrel, hogy magát kárba ne ejtse. Nem hiába mondották a régiek: Kötve higgyed komádat, vajki ártalmas a hízelkedő beszéd. Pokolmadár az hipokrita. Egyfelől kenyeret mutat, másfelől követ tart kezében.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

csipkebogyo

Állandó Tag
Állandó Tag
M.Simon Katalin - Tücsökmese

M.Simon Katalin


Csodás világ
MÁS TÜCSÖKMESE /MÁS GYERMEKMESE, MÁS VILÁG MÁS GYERMEKEINEK//



Napfény Ország Füves Tartományában a többi fűlakóval együtt éldegélt a tücsök, a zenélő rovar. Jó szomszéd volt és roppant tehetséges. Muzsikájának híre ment nemcsak a bogárvilágban, de az emberek között is. Jónevű önképző iskolákban tanulta a zene művészetét. Éjszakánként, amikor más teremtmények aludtak, ő fáradhatatlanul tanulmányozta és gyakorolta a muzsika minden csinját-binját, addig - addig, míg a kaszálók, rétek, erdők , mezők legképzettebb muzsikusává nem vált.
tn_aid7966_20080427100050_148.jpeg

Eleinte csak úgy jókedvében muzsikált. Nem kért semmi ellenszolgáltatást művészetéért. Csillagfényes nyári estéken, amikor a szentjánosbogarak is lámpát gyújtottak a füvek sűrűjében, a virágok pedig szomjukat oltogatták az est harmatával, a térség lakói kiültek fűszálakra, levelekre és fejüket lábukra hajtva gyönyörűséggel hallgatták a tücsök muzsikáját, amíg elaludtak. A tücsök akkor se pihent, tovább zengett a dal hegedűje húrjain mindaddig, amíg ki nem virradt.

Azonban nyár után tél jött. Napfényországban a napsugarak ereje megfogyatkozott. A sáskák, cincérek, szentjánosbogarak, hangyák és a rovarnemzetség sok más tagja kénytelen volt elhúzódni a tél hidege elől mélyen a föld alá . Akik éléskamrájukat idejében teletöltötték mindenféle finomsággal, télen nem éheztek. De nem így a tücsök. Művészlélek létére, csak muzsikájának élt és azért, hogy másokat gyönyörködtessen. Nem volt nagyétkű. Nyáron könnyen kikerült bevetevő falatja. Azonban a tél keserves volt számára. Nemcsak fázott, didergett, de éhségében fájdalmasan korgott a gyomra. Amikor már nem bírta az étlenséget, bekopogott szomszédaihoz egy kis kölcsönre, hogy majd nyáron lemuzsikálja az árát… Akiknek eszébe jutottak a szép nyári éjszakák, amikor a tücsök csodálatos zenéje álomba ringatta őket, mivel igazán szerették a tücsök művészetét, megkínálták, sőt fel is csomagolták a szerény tücsök komát. Voltak azonban, olyan szomszédok is, mint a hangyák, akik elkergették ajtójuktól és szidalmazták, megalázták.
„Máskor hagyd a muzsikát,
Jobban szeresd a munkát!” – rikácsolták és becsapták a jó tücsök előtt az ajtót.
tn_aid7966_20080427101640_15.jpeg


Eltelt a nehéz tél, beköszöntött a napfényes tavasz, majd a nyár. Füves Tartományban megindult a sürgés-forgás. Este fáradtan tértek haza a rovarok. A tücsök is kiment dolgozni, hordta haza eledelét, gyűjtögette éléskamrájában a tartalékokat. Este kimerülten rogyott le kuckójában és nyomban el is aludt. Másnap kezdte elölről ő is a többiekkel együtt a szorgoskodást.
Teltek a napok, hetek és a tücsök hegedűje ott hevert a sarokban, nem volt ki megszólaltassa.
A réteken mezőkön az élet egyhangúvá, sivárrá vált. Hiányoztak a tücsök esti koncertjei, a fárasztó munka után a szép altatódalok. A tücsök pedig keservesen siratta elfecsérelt tehetségét. Szörnyű nagy bánatában nem evett, nem ivott, ereje egyre fogyott. Megpróbálta a hegedűt pengetni de nem bírta. Látták ezt a szentjánosbogarak, szöcskék, cincérek, még a hangyák is meg-megálltak rohanás közben. „ Nem lesz ennek jó vége”, csavargatták fejüket ők is. Egy szép napon a
a rovarvilág apraja-nagyja összeült tanácskozni. „Meg kell mentenünk a tücsköt! Nem nézhetjük kozömbösen, hogy szemünk láttára elpusztuljon a szomorúságtól. Ő nem termett gyűjtögetésre! Ő egy igazi művész! Ha tönkreteszti magát nehéz fizikai munkával, nem fog tudni zenélni többet, ezt pedig mi sem szeretnénk! Nekem máris nagyon hiányoznak a szép nyári koncertek!”- mondta a szarvasbogár, aki épp arra járt és elvállalta a megbeszélésben a főszerepet. „Igazad van!” kiáltották egyszerre a résztvevők. Kérjük fel területi muzsikusnak és adjunk neki becsületes juttatásokat a miénkből! Így, lesz aki muzsikáljon utódaink lakodalmán, és esténként, amikor kigyulladnak a csillagok, naponta élvezhetjük a tücsök zenéjét. Örömmel fogadták a bölcs javaslatot és meg is szavazták. Csak a hangyák pislogtak sűrűbben, de ők is beleegyeztek a döntésbe.

Szép teleket ér meg azóta a tücsök, mert egész nyáron vidáman húzza a nótáját bárkinek, aki erre felkéri és jól meg is fizeti.
 

Ancsapancsa

Állandó Tag
Állandó Tag
Francia népmese: A nap és a szél versengése

Többet ésszel, mint erővel: ez derül ki a nap meg a szél versengéséből is.
Réges-régen történt, még amikor nem volt ritkaság, hogy a nap elbeszélgetett a fákkal, a csillagokkal, az erdő vadjaival.
Egyszer, úgy mondják, a széllel ereszkedett szóba.
Csakhogy a szél rettentően gőgös volt, amellett nagyon vad is, nem lehetett vele rendesen beszélgetni, azonnal elkezdett huzakodni, hetvenkedni, kötözködni.
Így történt ez most is. A nap barátságosan köszöntötte, de a szél éppen csak mordult egyet feleletül, aztán nyomban hivalkodni kezdett.
- Bizony - mondta - ,akármilyen fennen hordod is az orrodat ott az ég magasában, kettőnk közül azért mégis én vagyok az erősebb!
A napnak ugyan semmi kedve nem volt hozzá, hogy vitatkozni kezdjen egy ilyen neveletlen süvöltvénnyel: de azért mégiscsak megkérdezte tőle:
- Miből gondolod, hogy erősebb vagy nálam?
- Miből? - zúgott-morgott fölfuvalkodottan a szél. - Onnét, hogy te csak baktatsz odafönt, és mosolyogsz, de én idelent akárkit derékon kapok és megpörgetem: amellett, ha megharagszom, akármi akad az utamba, egyszerűen elfújom, mintha ott se lett volna.
- Derék dolog - jegyezte meg a nap -, de azért nem ártana próbát tenni egyszer, mert régi igazság, hogy sok beszédnek sok az alja, és nem annak a legerősebb a karja, akinek a legharsogóbb a hangja.
- No, hát álljunk ki versenyre! - hányta-vetette magát a szél.
- Nem bánom - mondta a nap. - De miben versenyezzünk?
- Látod ott azt a parasztembert? - kérdezte a szél, és a vándorra mutatott, aki az úton bandukolt. - Látod a vállán a subát? No, hát az nyeri a versenyt, aki le bírja húzni róla a subáját.
- Rendben van - egyezett bele a nap.
A szél nem sokat teketóriázott, hatalmasan fölfújta magát, azzal nekirontott a parasztembernek, és elkezdte tépdesni, ráncigálni a subáját.
De hiába ráncigálta, nem sokra ment vele. A parasztember ugyanis fázott a vad szélben, fölhajtotta körben a suba gallérját, jól befészkelte magát a meleg birkabőrbe, aztán, mert a szél egyre erősebb lett, s majd ledöntötte a lábáról, leült egy szikla tövébe, hátát nekivetette a sziklának, s úgy megbújt a subában, mintha többé ki sem akarna bújni belőle.
A szél dühöngött, morgott, huhogott, de nem ért el semmit.
- Jól van - mondta a nap -, most én jövök.
Megállt a kuporgó vándor fölött, és elkezdett mosolyogni. Mosolygott egyre szélesebben, csak úgy ontotta meleg mosolyát. A vándor már nem fázott: aztán már nemcsak hogy nem fázott, de kezdett melege lenni, aztán kezdett verejtékezni, s egyszer csak ledobta magáról a subát, s jókedvűen elhevert rajta a napsütésben.
A szél, mit tehetett mást, morogva elkullogott: a nap meg csak mosolygott tovább a felsült hetvenkedőn.

Átdolgozta: Rónay György
 
Oldal tetejére